Az elmúlt hatvan év történelmi eseményeit nem élhettük át személyesen, mégis olyanok, mintha mindegyiket testközelből figyelhettük volna. Ha végiggondoljuk, mi minden történt a világban hatvan év alatt, képek fognak bevillani, ikonikus fotók, amik mind részei a kollektív emlékezetünknek. Ezekben a fotókban nem csak az a közös, hogy megismételhetetlen történelmi pillanatokat örökítettek meg, hanem az is, hogy évről évre a World Press Photo pályázatain is mind kiemelték őket.

Vagyoni egyenlőtlenség mindig létezett, de az elmúlt évtizedekben soha nem látott méreteket öltött világszerte. Ma a legfelső 1 százalék birtokolja a világ vagyonának felét, míg a legalsó 50 százalék a vagyon mindössze 1 százalékát. Ezt a különbséget próbálja megragadni egy most indult fotós projekt, ami Kickstarteren szedte össze a megvalósításhoz szükséges 75 ezer dollárt.

A brooklyni Chris Verene egy igazán izgalmas fickó: miközben fiatalon különböző együttesekben zenélt, a kilencvenes évek közepén olyan fotósklubokba épült be, ahol a férfiak hírnévről és pénzről álmodó fiatal nőket fényképeztek – lehetőleg minél kevesebb ruhában. A divatszakmában is elismert, jó kapcsolatokkal rendelkező fényképészeknek adták ki magukat, miközben valójában amatőr svindlerek voltak, akik csupán meztelen nők közelébe szerettek volna férkőzni.

Nincs sok pénzünk, mégis ragaszkodunk ahhoz, hogy megigyuk a magunkét, és bár vitathatatlanul nagyivók vagyunk, állandó éllovasai a nemzetközi piálási verseny rangsorának, mégsem mi vedelünk a legtöbbet a világon – legalábbis ez derül ki az alkoholfogyasztási szokásokról szóló statisztikákból. Erdei Krisztina Átmeneti menedék címmel állította ki fekete-fehér képeit egyik utolsó mentsvárunkról, a kocsmákról.

Martin Kollar szlovák művész több látogatással összesen egy évet töltött Izraelben. Tucatnyi fotós között ő volt a legfiatalabb, aki részt vett abban a projektben, amelyben a felkért művészek mindenféle megkötés nélkül, saját elképzeléseiknek megfelelően fotózhatták az országot és – több részt vevő fotós külön kérésére – a fal túloldalán lévő Ciszjordániát. Ez a kísérlet a 19. századi franciaországi Mission Héliographique és a 20. századi amerikai Farm Security Administration hagyományaihoz hasonlítható, ahol szintén cél volt, hogy a fotósok a képeikkel tárják fel egy adott terület szociális és kulturális jelenét.

A boszorkánynak nevezett romániai cigány jósnők a romákkal kapcsolatos sztereotípiákra rájátszva a kisemberektől a politikusokig sokak fantáziáját izgatják, miközben az állam is részesül a jövőbizniszből. Etnikus hagyomány, előítéletes elvárások és hivalkodó pompa: a szlovák Lucia Sekerková  képsorozata a romániai cigány jövendőmondókról.

Tatán tizenegyedszer rendezték a speciális dobószámok vb-jét. A súlygolyót is kockásították, az igmándi lyukast is kipróbálták.

Borsi Flóra a Photoshop segítségével lakókat varázsolt az elhagyatott Detroitba, a képekre a Guardian is felfigyelt.

Déri Miklós, a Magyar Narancs egykori fotósa idén összegyűjtötte már a belváros legendás arcait, a roma értelmiségieket, sőt még az algyői olajtelepről is lőtt egy sorozatot. Most pedig fogta magát, és kiment II. János Pál pápa térre (korábbi nevén: Köztársaság térre) egy derítővel, és néhány baráti kéz segítségével lefotózta az ott várakozó menekülteket. A képeket a Facebook-oldalára kezdte posztolni, a képaláírásban sem írt semmi mást, csak a neveket, életkorokat és országokat, ahonnan jöttek.

Természetesség, őszinteség, élő hagyományok: ezt keresi a világ különböző szegleteiben  Mihaela Noroc, a román fotós, aki A szépség atlasza című sorozatában gyönyörű nőket mutat meg természetes közegükben: buddhista templomban, üzbegisztáni piacon, amazóniai dzsungelben vagy épp a Harlem közepén, a kosárpalánk mellett. Portréin változik a bőrszín, a ruha, a társadalmi státusz: Noroc szerint a trendek abba az irányba hatnak, hogy mindenki egyformán nézzen ki, pedig éppen az tesz gyönyörűvé bennünket, hogy különbözőek vagyunk.

Dr. Cake-Baly Marcelo magyar állampolgár. Bissau-Guineából először Szenegálba menekült, majd onnan ösztöndíjjal került Budapestre, ahol közgazdászdiplomát szerzett. Azóta kisebb megszakításokkal Magyarországon él. Családot alapított, házat épített, dolgozott, kirúgták, majd dolgozott megint. 2015-ben Vranik Roland (Fekete kefe, Adás) legújabb filmjében, Az állampolgárban játssza a főszerepet. Egy bevándorlót alakít, akinek meg kell küzdenie a magyar állampolgárságért.

A Plymstockban található Hooe Lake parti vizeiben hajók tucatjait helyezték el illegálisan. Az elbontásuk túl sokba került volna, egyszerűbbnek tűnt elsüllyeszteni őket. A hajóroncsok csak teliholdkor vagy fogyó holdkor kerülnek teljesen a felszínre, Turós Balázs ekkor, az éjszaka közepén fotózta a tóból kibukkanó korhadó, kísérteties hajótesteket.

Turós Balázs egyéves délnyugat-angliai tartózkodása során számos éjszakát töltött a múlt haszontalanná vált értékei, hajók roncsai között. A Relic című sorozat intenzív és aprólékos munka eredményeként jött létre. A roncsok fényképezésekor a megfelelő képi világ megteremtéséhez a fényforrást, a hosszú expozíciós idő mellett, hat-hétszáz vakuvillantás szolgáltatta. A lehető leglágyabb megvilágítás érdekében a vaku helyzetét folyamatosan változtatni kellett. A fotózások alkalmával egyetlen kép elkészítésére volt lehetőség, aminek eredményét csak a labormunka végeztével lehetett látni, ezért minden egyes hiba újabb fotózást jelentett.

Korunk egyik legismertebb és legkedveltebb színésze kihasználja a forgatások üres óráit, és fotózza a munkálatokat. Az Indexnek is elküldött néhányat a képeiből.

70 éve, hogy az Egyesült Államokban végrehajtották az első nukleáris fegyver tesztjét: a Trinity-teszt során a Szerkentyűnek becézett, 20 kilotonnás implóziós plutóniumbombát robbantották fel.

A betegség és a halál: tabu. A legkülönfélébb nyavalyák és halálesetek képei áradnak könnyedén és széles mederben a médiából – csak éppen tényleges valójukban nem tudjuk kezelni őket. Ma az élet olyannak van elmesélve, és a szerencsésebbek tényleg annyira szoros társas szövetben léteznek, hogy amikor valaki megbetegszik, meghal, akkor az itt maradók számára befoltozhatatlan szakadás marad a helyén.

A kezdeti vihar ellenére tombolt a balatoni nyár a Balaton Soundon. A férfiak félmeztelenek, a nők kevésbé, a DJ-k kezeket akarnak, a közönség pedig örömmel emeli az égbe. Dübörög a lábaktól a föld, dübörög a hangoktól a ház, az agyakat ritmus rázza fel, a szíveken úrrá lesz a láz. Kezeket fel! Avagy, put your hands in the air, Balaton! Kaszás Tamás fotói az idei Balaton Soundról.

Hogyan történhetett meg Srebrenica? Hogyan voltak képesek a boszniai szerb halálosztagok néhány nap alatt több mint nyolcezer embert kivégezni egy ENSZ-bázis közvetlen szomszédságában? Egyáltalán, hogyan és miért kerülhetett a nyugati hatalmak által „biztonságos zónának” kinevezett Srebrenica a boszniai szerb hadsereg kezére? A legújabb történeti kutatások szerint az, ami Srebrenicában történt, korántsem volt annyira meglepő és váratlan a nyugati nagyhatalmak számára, mint ahogyan eddig állították: sokkal inkább egy tudatos stratégia része volt a védett enklávék feladása a békéért cserébe.

Évente 250 család néz szembe azzal az elképesztően nehéz helyzettel a Magyar Honvédség Egészségügyi Központjának koraszülött intenzív osztályán, hogy a várva várt kisbaba a kijelölt idő előtt jóval egyszer csak kirobban az életbe, pontosabban az élet és a halál közti nagyon vékony mezsgyére. Ez a helyzet hatalmas tehertétel az önváddal, gyásszal, szégyennel küzdő anyának, a magát tehetetlennek érző apának és a heteken, hónapokon át az életéért küzdő, elképzelhetetlenül apró kisbabának is.

Az osztályra belépve mégis inkább valamiféle békességet érez az ember, és rögtön egyértelmű, hogy a Honvédkórház koraszülött intenzív részlege (PIC) a magyar egészségügy egy nagyon különleges szigete. Nemcsak a hihetetlenül modern és profi, nyugati mintára fejlesztett eszközpark miatt, hanem azért is, mert az osztályon dolgozó orvosokkal, nővérekkel és persze a szülőkkel beszélgetve az derült ki, hogy itt mindenki egymással versengve szereti a pácienseket, a szülőket pedig nem egy szükséges rosszként, hanem partnerként kezelik, megengedve nekik, hogy tevékenyen részt vegyenek az ápolásban. A koraszülöttosztályon egy kisfiú, Dani és a szülei sorsának alakulását követtük négy hónapon keresztül, Dani háromhetes korától a hazaengedéséig.

Tömegével jönnek át a szerb–magyar határon azok a menekültek, akiket a magyar kormány úgy tartana távol, hogy felhúz egy falat a kritikus határszakaszra. A menekültek jó része Szíriából és Afganisztánból jön Görögországon, Macedónián, Bulgárián keresztül. A legtöbben Németországba szeretnének eljutni.

Koleszár Adél 2013 óta él Mexikóban, ahova egy mexikói állami ösztöndíj segítségével került, azóta fotózza ott az ország sötét, ismeretlen, kevésébé hívogató oldalát. A New Routes Of Faith (A hit új útjai) fotósorozatban olyan alanyokat keres a képeihez, akik a szociális helyzetüknek köszönhetően kirekesztettnek számítanak, és az ország híresen erőszakos mindennapjaiból a hit segítségével keresik a kiutat.

Bár kislányként még egy templomi kórusban énekelt, később gogótáncos és Playboy-nyuszi is volt. Sőt, olyanok italát szolgálta fel, mint David Bowie, Iggy Pop és Allen Ginsberg. A csinos szőkeségre nemcsak tahó kamionosok serege, hanem egy sorozatgyilkos és Andy Warhol is felfigyelt. A Blondie énekesnőjeként később ünnepelt popdíva, majd színésznő is lett. Tüzes feministaként a férfiak mellett a lányokat sem veti meg, gyereke nem született. Az öregedés kifejezetten megrémíti, a jó szexet pedig máig imádja. Debbie Harry, a rocktörténet egyik legvonzóbb énekesnője ma hetvenéves.

A világ legnagyobb olajvállalatának központjába született bele a most 26 éves Ayesha Malik, aki Szaúd-Arábiában felhúzott kisváros amerikai stílusú iskoláiban tanult, majd pedig New Yorkba költözött, de rendszeresen hazarepül, hogy fényképeivel tárja fel otthoni világát. Pálmafák, zöldellő mezők, golfpálya a sivatag közepén - Ayesha szerint szavakkal nem tudta volna megfelelően leírni, hogyan érez Dhahran iránt, a képeken keresztül viszont azt reméli, hogy pont azt adhatja vissza, ahogy ő látja az Aramco vállalat központját.

Nem biztos, hogy egy Rolling Stones-koncerten a fellépő a legizgalmasabb. Joseph Szabo nem is Mick Jaggeréket fotózta, hanem az ország minden pontjáról összegyűlt fiatalokat.

Ötven évvel ezelőtt az algyői vízkutatók termálvizet kerestek, de végül olajra bukkantak, így a Szegedhez közeli szántóföldön az évek alatt egy fél budapestnyi telep épült meg. A Mol a jubileum apropóján szerette volna egy portrésorozattal meglepni az ott dolgozókat, akik közül többen is szinte a kezdetektől ott töltik a hétköznapjaikat. A projektre Déri Miklóst kérték fel, aki fotózott már miniszterelnököket, dolgozott a Magyar Narancsnak, de zenélt az I Love You zenekarban, illetve ő játszotta a Rám csaj még nem volt ilyen hatással főszerepét is.

A gyermekmunka a legtöbb ember fejében úgy él, mintha egzotikus fejlődő országok szomorú problémája lenne csupán, holott a gyerekkor egészen a közelmúltig nem egy sérthetetlen, a játéknak, a tanulásnak és a fejlődésnek szentelt korszak volt még a legfejlettebb nyugati országokban sem. Amerikában például a huszadik század elején minden hatodik gyerek dolgozott hosszú műszakokban és végzett kevés pénzért veszélyes munkákat. Az Egyesült Államokban ma is több mint 500 ezer gyerek dolgozik a mezőgazdaságban. Az, hogy ezt a számot mára ilyen alacsonyra sikerült leszorítani, nagy részben Lewis W. Hine dokumentarista fotós érdeme, aki – olykor az életét is kockáztatva – egy évtizeden keresztül fotózta az amerikai gyermekmunkásokat, óriási közfelháborodást váltva ki a kegyetlen munkakörülményeket hűen bemutató fotóival és beszámolóival.

Az idén második alkalommal meghirdetett Hemző Károly-díj-pályázatra 14 fiatal fotográfust jelöltek. A szinte egyenrangú munkákkal versengő pályázókból a zsűri hat döntőst választott ki. Közülük Móricz-Sabján Simon (Népszabadság és Nemzeti Sport) portfólióját ítélték leginkább méltónak a díjra. A Hemző Károly-díjjal pénzjutalom és oklevél, illetve kiállítási lehetőség jár a Mai Manó Házban. Ennek megfelelően az idei díj átadása után nyílt meg a tavalyi győztes, Hajdú D. András Cataracta című kiállítása a Kismanó Galériában. Az idei legjobbak névsora: Bielik István (Origo.hu), Forgács Zsuzsa (BKF hallgató), Mohai Balázs (MTI), Németh Sz. Péter (Velvet.hu), Stiller Ákos (HVG).

André Kertész munkásságának kevésbé ismert darabjai közé tartoznak az amerikai otthona ablakából készített szemlélődő fotói. A háztetők titkos élete tele van izgalmas és furcsa jelenetekkel, de Kertész képeinek az ismeretlen világ bemutatása mellett van egy fontos üzenetük is, ami talán sokkal aktuálisabb ma, mint valaha volt.

Dezső Tamás a fiatal fotósgeneráció talán legsikeresebb hazai képviselőjeként 2004 óta fotózza Magyarország, Románia és a környező posztkommunista országok eldugott zugait, miközben sorra gyűjtötte be a rangos nemzetközi versenyek díjait és a különböző szakmai elismeréseket.

Sosem tagadott meg magától semmit, ivott, drogozott, önpusztító életet élt, és még azt sem tudta eldönteni, hogy leszbikus-e vagy sem. Mindeközben teljesen egyenes útja vezetett a színészet, az Oscar-díj és Brad Pitt felé. Folyamatosan felszólal a menekültek érdekében, rengeteget jótékonykodik, szült három gyereket, örökbe fogadott még hármat, miközben az élvonalban van színésznőként. Az utóbbi időben rendez is, és őszintén beszél mindenkinek arról, hogy miért távolíttatta el a melleit és a petefészkeit. És ez még csak az első negyven év. Vajon mi jöhet még? Nagykép.

A képek nem egy goafesztiválon készültek, hanem azután, hogy lefutottuk az Ultrabalatont. A hosszútávfutás viszont nagyjából úgy hat, mint a drog. Extrém megterhelés hatására a szervezet maga gondoskodik a fájdalomcsillapításról, és az ilyenkor termelődő endorfin ugyanazokkal a neurotranszmitterekkel variál, mint a kábítószerek. Ezért nézünk ki úgy, mint akiket drogdílerek kergettek, de ez csak a látszat: a vizeletmintánk olyan tiszta, hogy Kocsis Máté kezet moshatna benne.