Az 1956-os forradalom idején és után körülbelül kétszázezer magyar hagyta el az országot, legtöbben Ausztria felé menekültek, majd onnan tovább a világ legkülönbözőbb pontjaira. Az osztrákok minden magyarnak menedékjogot adtak, határaikat megnyitották, és a menekülteket ellátták, táborokban helyezték el. A magyarok közül legtöbben az Egyesült Államokba mentek, ahogy a fotósorozat második felében látható Csillag család is. 1956-ban hurráoptimista protokollfotókon örökítették meg őket, amint megkezdik boldog új életüket Amerikában.

Flamingók, gigászi bányák és óriási teleszkópok – csak az Atacama-sivatagban van meg ez mind együtt. Ez a Föld legszárazabb nem sarkvidéki térsége, mégis gejzír és sós tó is van benne, természeti kincsei pedig már évekig tartó háborút is kirobbantottak. Bolygónk egyik legizgalmasabb helye, ami csak kicsit nagyobb Magyarországnál, és ahol sötétben autózni is életre szóló kaland.

Perlaki Márton a stílusteremtő The Room magazin divatfotósként lett ismert és elismert, számos nemzetközi munka és elismerés után most Budapesten nyílt meg az első önálló kiállítása a Capa Központban. A Bird, Bald, Book, Bubble, Bucket, Brick, Potato címet viselő sorozat főszereplője egy óriás és egy krumpli.

1917 óta minden évben március 8-án ünnepli a világ a nemzetközi nőnapot. Ez ma általában úgy néz ki, hogy a férfiak a nők iránti szeretetük jeléül virágot, bonbont vagy valami mást ajándékoznak, de eredetileg sokkal harciasabb, munkás- és nőmozgalmi gyökerei vannak március 8. megünneplésének. Bár az elmúlt 99 évben a világ jelentős részén teljesen átalakultak a női szerepek, és sok szempontból javult a nők helyzete, nincs igazuk azoknak, akik szerint ma már felesleges a feminizmus. A leghaladóbb országokban is számos területen maradtak bebetonozott különbségek a férfiak és a nők esélyei, lehetőségei között, így továbbra is bőven lenne helye a bonbon-virág tengelyen túlmutató szerveződésnek nőnapon és az év többi napján is.

Attól még, hogy mondjuk utálja a bikaviadalt, ez talán beleférhet: a harcosok 7 centisek, nagy bajuk nem lesz, és a végén a vesztes is illatozó nőstényt kap jutalmul. A hegyekben ősszel van a szezon, amikor a földeken úgysem lehet dolgozni az esők miatt, és a férfiakat a bogarak tartják lázban. Népi gyerekjátékból komoly tétekre menő csaták és illegális turista látványosság: bogárviadal Thaiföldön, nagykép.

Ha állatviadalról van szó, Thaiföld főleg a kakasviadalról és a sziámi harcoshalak összecsapásairól híres, de az utóbbi években felívelőben van a népes közönség előtt zajló fogadásos bogárcsaták hagyománya is. Az óriásbogárformájúak közé tartozó Kwang Song példányait egy néhány centi széles arénában eresztik össze, hogy a mi szarvasbogarainkhoz hasonlító állatok megküzdjenek egymással, szerető gazdájuknak pedig pénzt és dicsőséget hozzanak.

A világhíres Houdini, a misztérium mestere, a bilincskirály, a szabadulás géniusza, ki ezer halállal szegül szembe. Legyen Ön is része az össznépi illúziónak, csodálja meg nemzetünk újdonatúj büszkeségét: a nagy Harry Houdini, alias Weisz Erik.

Nem mindegyikünk viseli könnyen a téli hideget, és, lássuk be, a mínuszokban várni a buszt vagy a villamost csakugyan nem a legkellemesebb elfoglaltságaink egyike. A francia Anais Boileau azokról a középkorú nőkről készített fotósorozatot, akik megengedhetik maguknak, hogy a zimankó és a cidrizés elől délre, az enyhébb időjárás felé meneküljenek.

Egy baljós röszkei fotó lett az év képe a World Press Photo idei pályázatán. A Budapesten élő ausztrál Warren Richardson fekete-fehér fotóján egy menekült férfi nyújtja át kisgyerekét a szögesdrótok alatt Röszke közelében. A zsűri szerint ebben az egyszerű fotóban minden benne van, ami meghatározta a tavalyi évet, egyszerűsége ellenére a kép minden eleme szimbolikus erejű, és külön-külön is a menekültválság legellentmondásosabb kérdéseit foglalják össze. Válogatásunk az idei év nagydíjas fotóiból.

A World Press Photo kiállítás szeptember 23-tól látogatható a Néprajzi Múzeumban.

Mexikóról elsőre a tequila, kaktuszok, sombrerók, túlcicomázott cowboynak tűnő mariachi zenészek vagy a számunkra dicstelen 1986-os futball-világbajnokság ugorhat be – és a vadnyugati romantika. Utóbbi elképzelhetetlen lovak és lovasok nélkül. A mexikói lovas nép, bár a hagyományaik lassan elkopnak. A charrería azonban még alkalmat ad nekik arra, hogy kiderüljön, ki a legjobb lovas, ki bánik legjobban a lasszóval, vagy ki tereli legügyesebben a marhákat. Antonio Gomez gyerekkori emlékeit felidézve örökítette meg a lovas ünnepet, amelyet a kivándorlók az Egyesült Államokba is magukkal vittek. A charrería az, ami még összehozza a családokat, és a mexikói nemzeti büszkeség alapja.

Pereszlényi Erika fotós jelenleg két dologról ismert: imádja fotózni a pocsolyákon feltűnő tükröződéseket, de még ennél is jobban szereti elkapni más emberek beszélgetését a villamoson. A kiállításán a kettőt kombinálta.

Háromévesen, birkákon kezdik a rodeózást az amerikai gyerekcowboyok. Borjakon és ökrökön át vezet az út a bikákig. Az álom a győzelem a texasi Abilene-ben, ahol minden évben megrendezik az ifjúsági rodeó-világbajnokságot. A szülők is tudják, hogy csak idő kérdése, mikor töri magát össze a gyerek, de sokan hisznek abban, hogy a rodeó a legjobb lecke az élethez. A New Yorker számára Jonno Rattman fotózta a rodeós gyerekeket.

Ha ismeri a utcára száradt vizelet szagát, nagyjából el tudja képzelni azt is, milyen az élet Kalifornia egyik legkeményebb környékén. Bár a szagokon sokat segített, hogy Amerikában először legalizálták a füvet Kalifornia államban. Az európai párjáról Venice Beachnek nevezett néhány kilométeres partszakaszról hamar kiderül, hogy a hasonlóság a világ két Velencéje között a névválasztásban ki is merül. Az amerikai Velence nem egy elegáns hely, ahol turisták gondoláznak a házak között és galambokat etetnek a téren.

Keresztesi Botond festményei olyanok, mintha valakinek egy nagy ütést mértek volna a kobakjára, aztán megkérték volna, hogy emlékezetből fesse le a nyolcvanas-kilencvenes évek ikonikus használati tárgyait. Ami már önmagában röhejesen hangzik, már nem a fejbekólintás, hanem az, hogy vannak ikonikus használati tárgyaink a világban: a flopilemez, a pendrive, az ébresztőóra, a hifitorony odakerült a klasszikus festményekre tett utalások és az olyan popkulturális alapvetések mellé, mint a Power Rangers, a Batman-logó, és a Teletubbies. Van egy festménye, amin egymás mellett szerepel a maciméz kupakja, a Playstation-logó és egy szottyadt mandarin. Ha ettől nem indul be egyszerre a mai harmincasok nosztalgiája, akkor semmitől.

2011. január 25-én kezdődött el az egyiptomi felkelés Hoszni Mubarák elnök lemondásáért. A több száz halottat követelő tüntetéssorozat ugyan nemzetté kovácsolta Egyiptomot, de öt évvel később nem sok látszik a Tahrír téri demonstrációk eredményéből. Hiába voltak azóta demokratikus választások, a hatalmat újra a hadsereg vezetője ragadta magához. Akár ma újra felkelések kezdődhetnének az országban, ahol igazából elkezdődött az arab tavasz.

240 fotós csaknem 2500 pályaművel pályázott a 34. Magyar Sajtófotó Pályázatra, amelynek ötfős zsűrije ezzel több mint hétezer képet nézett végig és értékelt a munkája során. Válogatásunk az idei pályázat kiemelt fotóiból.

Az Index fotósai idén három díjat hoztak el. Ajpek Orsolya a Megállás nélkül csak öltöztetem című sorozatával nyerte el a társadalomábrázolás kategória második helyét, Bődey Jánost pedig két kategóriában is díjazták: a Feleségverő vak komondor büntetőpere című képével a hír- és eseményfotó kategória harmadik helyét szerezte meg, a párizsi terror idején készített anyagával pedig a legjobb képriportsorozatnak járó anyagot érdemelte ki. A velvetes, illetve díványos Rostás Bianka Ez egy kiváltság című sorozata Illés Fanni paralimpikon úszó egy napját követi végig, a képekkel sport kategóriában lett második.

Idén a pályázat történetében először hoztak létre külön kategóriát egy aktuális eseménysorozatnak, a menekülthelyzet témájában 338 egyedi pályamű és 97 sorozat érkezett. A legjobbnak választott képet (Ima) a Magyar Idők fotósa, Kurucz Árpád készítette, akinek a Röszkei összecsapás című sorozata is második helyezést ért el. A zsűri döntése alapján a témában a legjobb sorozatot a közmédiás Balogh Zoltán készítette.

Az olajárcsúcson a kitermelés felfutásakor virágzó olajvárosok Amerikában mára elnéptelenedtek, a posztapokaliptikus tájat elhagyatott lakókocsik és félkész épületek tarkítják. A felívelés idején a polgármesterek nagy erőkkel házakat kezdtek építeni, amelyek időközben feleslegessé váltak, senki nem akar beléjük költözni, még a megmaradt munkások is inkább a lakókocsi-parkokat választják. Az olajvárosok egyszerre küzdenek hatalmas adóssággal, pangó olajpiaccal, elvándorlással és környezeti katasztrófával.

Bartha Máté itt látható képei Budapest utcáin készültek. "Ahogy jöttem-mentem a félreeső kerületekben, szürreális, fura dolgokat láttam, úgyhogy fényképeztem. Egy-két évvel ezelőtt nagyon benne voltam ebben." A fiatal fotós 2013-ban nyerte el a Pécsi József ösztöndíjat, az utcai fotóiból könyv is megjelent Common Nature címmel 2014-ben.

Talán minden másképp alakul, ha két éve, január 16-án az ukrán parlament nem fogadja el azt a törvényt, amelyet egyértelműen az akkor már második hónapja tartó kijevi tüntetések ellen szabtak. A gyülekezési jog és az információszabadság korlátozása ugyanis nem a várt hatást hozta a Majdanon. Új lendületet adott a tüntetésnek, elfogadása után hat nappal kezdődtek az első halálos áldozatokkal járó összecsapások. Százezren, más források szerint félmillióan tüntettek ezután a kijevi Függetlenség téren.

Alföldi Róbert maga sem emlékszik pontosan mikor, de úgy 6-7 évvel ezelőtt egy pláza könyvesboltjában megtalálta és megvette Szilágyi Sándor Neoavantgard tendenciák a magyar fotóművészetben című kötetét. Akkor találkozott először ezzel a magyar művészet, saját szavai szerint „fájdalmas, sötét, de felemelő” korszakával, és onnantól kezdve igazi rajongóként elkezdte gyűjteni a könyvben szereplő magyar alkotók műveit. A gyűjteményéből kiválasztott 179 képből készült el A múlt szabadsága című kiállítás a Mai Manó Házban, amit január 16-tól meg lehet tekinteni.

Az arany és a gyémánt alapjaiban határozta meg, mi lett Dél-Afrikából. A csillogásból és a fejlődésből a kiszolgáltatott emberek tömegeinek nem sok jut. A férfiak dolgoznak a bányákban, amíg a tüdejük tönkre nem megy, virágzik a prostitúció, ha pedig bezár a bánya, munkanélküliség, nyomor és szeméthegy marad utána. A dél-afrikai bányaipar sötét oldala érdekelte a johanessburgi születésű fotóst, Ilan Godfrey-t. Két és fél éven át fotózta a bányák mocskos hagyatékát.

Nem minden ok nélkül nevezték a pop kaméleonjának, évről évre váltogatta a stílusát, néha egy évben többször is. A 69 évesen meghalt David Bowie nagy hatással volt a divatra, sőt, a mindennapi öltözködésre is. Végignézni az életének fotóin olyan, mintha a világ ízlésén zongoráznánk végig. Képek Bowie-ról, amikből nincs két ugyanolyan.

Öt forint a beugró, négy a vizezett sörike, és a Bergendy dönti el, ki léphet fel – ha ennyiből megvan, hol járunk, akkor talán már nagymamának vagy nagypapának tetszik lenni, és az unokák el sem tudják képzelni, mekkora bulik voltak annak idején ott, ahol a durvább tvisztelés figyelmeztetés nélküli kipofozást vonhatott maga után. A Kádár-rendszer legendás szórakozóhelye, az Ifipark Urbán Tamás fényképein.

Százával láthattunk tavaly drámaibbnál drámaibb fotókat a menekülthelyzetről, de abban a néhány percben, amíg a napi híreket átpörgetjük, talán bele sem gondolunk, milyen emberi történetek húzódnak meg egy-egy kétségbeesett arc és kisírt szem mögött, amivel a napi menekültes híreket illusztrálták az újságban. Láthatatlan történetek ezek, hiszen a hírek mellé csapva csak sejthetjük, hogy mi történik a képen. Nem tudjuk meg, hogy mi zajlott a kép előtt, vagy mi lett a szereplőkkel, amit már nem rögzített a kamera.

Hallották, hogy David Lynch Ménfőcsanakon forgatott? És látták már a tápiószelei Dolcét és Gabbanát? Tudják, miért ijednek meg egyesek egy hónaljstifttől? És hogy hogyan lett Pintér Sándor ilyen szép? Sok élménnyel szegényebbek lennénk, ha nem szolgáltatná a Police.hu képszerkesztősége nap mint nap a legszürreálisabb képeket az ország minden szegletéről. A valóság sokszor minden művészetet felülmúl, a műfajteremtő rendőrségi helyszínelőfotók idei legjobbjaiból válogattunk.

Velük volt tele a sajtó 2015-ben. Érdekes, új trend alakítja át a hírfotózást: a legtöbbet használt fotók szinte már nem a világ eseményeinek drámai akcióképei, hanem sokkal inkább azoknak a portréi, akik döntései a híreket mozgatják. Összegyűjtöttünk néhány fontos arcot 2015-ből, akikkel legtöbbet találkozhattunk idén.

Gyors és intenzív betegség után elhunyt Lemmy Kilmister, Anglia egyik legnagyobb hatású zenésze. Születésnapját követően diagnosztizálták nála a rákot, aminek következtében 28-án elhunyt. A rock 'n' roll utazó nagykövetének kalandos élete képekben.

Tavaly az év ügynökségi fotósának választott Bulent Killic azzal tűnt ki a rendkívüli híreken dolgozó fotósok sorából, hogy mindig ott volt a világban, ahol történt valami. Megjárta Ukrajnát a forradalom napjaiban, majd az oroszpárti ostrom alá vett keleti régiót, ott volt Szíriában, amikor bombázni kezdték az Iszlám Állam északi városait és Törökországban is az év rendkívüli híreinél. A cím idei győztese, a 31 éves Angelos Tzortinisviszont úgy lett az év legjobb fotóriportere a Time szerint, hogy idén alig hagyta el a görög szigeteket, ahol az év elején még megbízás nélkül kezdett fotózni. A menekülthelyzet legsúlyosabb napjai óta végig a partokon dolgozott, és napról napra dokumentálta csónakokon Görögországba átkelő menekültek érkezését.

Házhoz jött a menekültválság és vele a világsajtó figyelme, de mindenhol máshol is ott voltunk, ahol a hírek történtek: Vlagyimir Putyin a Krím-félsziget tavalyi annektálása után idén ellátogatott Budapestre, de megmutattuk azt is, ahogy Párizst megrázták a terrortámadások, és az Orbán Viktor március 15-i beszéde előtti balhét is. Vonultunk a Pride-on a tolerancia és az M1-esen Bécs felé, Washingtonban vadásztunk a pápára, míg itthon nemcsak a Sziget, hanem a Petőfi-újratemetés és az Alföldi Állattenyésztési és Mezőgazdasági Napok legjobb pillanatait is megörökítettük. Az év indexes képei, 2015.

Halottak napján, sötétedéskor évek óta mindig egy Nógrád megyei falu domboldali temetőjében vagyok, és mécsest gyújtok egy olyan nagyapa sírján, akit soha nem ismertem. Felsőpetény tavasszal, nyáron és télen is gyönyörű. Tudom, mert néhány havonta visszajárok. Megszólítani az ottani öregeket még nem tudtam összeszedni a bátorságom, pedig boldog lennék, ha találnék valakit, aki még emlékszik a nagyapámra, aki mesélne róla. A rigai fotós, Iveta Vaivode nálam sokkal messzebb jutott. A lettországi Pilcene falucskának valószínűleg nincs sok ideje hátra, a fiatalok évek óta Nyugat-Európába mennek boldogulást keresni. Iveta Vaivode sem járt itt, a nagyanyja szülőfalujában egészen addig, amíg az asszony halála után el nem döntötte, hogy megpróbálja rekonstruálni az emlékeket. Innentől három éven át visszajárt. Az idegen, mégis furcsán ismerős helyiek a bizalmukba fogadták. Meseszerű képeken mutatja meg, amit az eltűnésbe tartó ösvényen talált.

Milord, Himnusz a szerelemhez, Nem bánok semmit sem – sanzonok, amelyeket csak Edith Piaf erőteljes, fájdalmas hangján tudunk elképzelni. A francia sanzon egyik legnagyobb alakja száz éve, 1915. december 19-én született, és nehéz élete ellenére vagy talán éppen azért maradandót alkotott.