A közel 40 milliós kurd nép a világ legnagyobb anyaország nélküli nemzetisége. A 21 éves Furkan Temir fényképei olyanok, mintha a népcsoport háborús megpróbáltatásairól szólnának, pedig leginkább azt örökítette meg, hogy mi vár azokra, akik a négy éve tartó szíriai háború elől menekültek el. Számukra a háború nem ér véget a békés területeken, helyette a török-kurd ellentétet vehetik a nyakukba. Temir képei még azelőtt készültek, hogy az Európai Unió és a török megállapodtak a menekültek visszatartásáról, akkor, amikor az ország még szabad átjáró volt Európa felé. A fiatal férfi fotóin főszerepet kapnak a gyerekek, akik nélkül Szíriára a lassú kivérzés vár, a haláltusa pedig már akkor elkezdődött, amikor 1,5 millió fiatalkorú elhagyta az országot.

A Capa Központ tavaly hozta létre a Robert Capa Fotográfiai Nagydíjat, mellyel a kiemelkedő kortárs fotóművészeket kívánják támogatni. Robert Capa halálának 62. évfordulóján, immár második éve hirdetik ki a Capa-nagydíj finalistáit. A három alkotó képeiből válogattunk.

1955-ben döntöttek úgy az európai tévések, hogy az olasz San Remó-i fesztivál mintájára csinálnak egy páneurópai zenés vetélkedőt. Így jött létre a svájci Luganóban az első Eurovíziós Dalfesztivál. 1956 óta azonban sok minden változott, már nem filigrán lányok énekelnek sanzont, de már a klasszikus diszkónak is vége. Megpróbáljuk képekben bemutatni, hogyan jutott el a dalverseny a finn szörnymetálosokig vagy a Drakulának öltözött román operaénekesig.

Stalter a nyolcvanas-kilencvenes években a periférián élőket, kitaszítottakat, bűnözőket, és a sorsszerűen rossz körülmények között élőket fotózta (drMáriás egyik cikke szerint azokat, akiket a kényelemben élők „legszívesebben eltörölnék, hogy ne zavarják a kényelmes-kellemes világképet”), de a képeiből nem a nyomorpornó sugárzik, hanem valami csendes nyugalom, mindig annyi reménnyel, hogy ne legyen teljesen kilátástalan a tabló. Stalter azt vallotta, hogy a képen szereplő alany ugyanannyira alkotótárs, mint az, aki a képet készíti, emiatt lehet, hogy lerí róluk az empátia és a megértés, ahelyett, hogy csak hidegen dokumentálnák ezeket a körülményeket.

Pásztor cserkészi a pislákoló térerőt alkonyi órán: kortárs afrikai zsánerkép kulturált filterezéssel, a meghitt egzotikum jegyében. Hogy a pokot néphez tartozó férfi esetleg az időjárás-jelentésre kíváncsi, aggódva a szárazság miatt, vagy mondjuk a kenyai sporthíreket csekkolja, nem tudjuk, mindenesetre hagyja, hogy közben a Reuterstől jött Siegfried Modola fényképezze. Másnap beavatási szertartás, ha túl lesz rajta, ő is népe teljes értékű, felnőtt tagjának számít majd. Férfiak, bikák és a nomádok kerítésbe ütköző ösvényei - Nagykép.

Németh Sz. Péter kollégánk Budapest és szülőhelye közt ingázva kereste az „otthon” és az „itthon” fogalmak értelmét. A fővárost vidékiként, Vas megyét pedig pesti szemmel kezdte el szemlélni. Otthon/Itthon című anyagából válogattunk.

1945-ben két lengyel testvér 2200 kilométert megtéve hazagyalogolt a gulágról, a szovjet hadifogolytáborból. Mivel szökevények voltak, hogy ne találkozzanak senkivel, sötétedéskor indultak, nappal az erdőben bujkáltak. Bogyókon, jobb napokon a földekről lopott krumplin, káposztán éltek, de hazajutottak. Hetven évvel később az unoka gondolt egyet, és leginkább a nagyapja iránti tiszteletből végigzarándokolta ugyanazt az utat a nagy orosz síkságon, Fehéroroszországon és Litvánián keresztül Wrocławba. Át a végtelennek látszó tájon, emberi társaság nélkül – úgy, mint 1945-ben.

Van egy olyan fotós mondás, hogy egy anyagnak sosincs vége. Benkő Imre anyagaira ez különösen igaz, esszéi éveken át formálódnak és igazából sosem zárulnak le. Nagykép rovatunkban már megjelent a Sziget kezdete óta készülő Arcok című anyaga és a huszonöt éven át fotózott ACÉL-MŰ. Ózd, 1987–2012 az ózdi ipari korszak kiemelkedő dokumentuma. Horizon című kizárólag panoráma fotókból álló könyve saját bevallása szerint egy vizuális meditáció közeli és távoli kalandozásairól. Benkő Imre idén Magyarország Kiváló Művésze díjban részesült.

Brann du Senon néhány évvel ezelőtt úgy döntött, hogy megváltoztatja addigi életét. Az egykor hajléktalan, börtönviselt férfi – afféle örök lázadó figura – vásárolt egy mezőt Párizstól 60 kilométerre, a fontainebleau-i erdőben, ott elhelyezett néhány lakókocsit, és megszervezett egy hajléktalanokból álló lakóközösséget. Cyril Marcilhacy fotóriporter 2013 augusztusa óta kíséri figyelemmel a „falu” mindennapjait, havonta egy-egy hetet töltve annak lakóival.

Máig él az az anekdota, hogy amikor a bajszával is tiszteletet parancsoló II. Vilmos német császár 1912-ben Svájcba látogatott, az egyik katonától megkérdezte, hogy mit tenne a negyedmilliós svájci hadsereg, ha félmillió német katona esetleg lerohanná őket. „Akkor majd mindegyikünk kétszer lő, felség” – válaszolta állítólag a katona. Svájc már az első világháborúban is eléggé rossz helyen volt, de akkoriban még egyrészt viszonylag megosztott volt az ország, hogy ha muszáj belépni háborúba, akkor kinek az oldalán tegyék. Másrészt nem ölelte körül őket egy nagy vészjósló hatalom. A második világháború elejére viszont már arra lehettek figyelmesek, hogy szépen lassan csak nácik és fasiszták lesznek körülöttük. Felkészültek ezért, hogy Hitlerék lerohanhatják őket, és elkezdték teleszórni bunkerekkel a hegyeiket. Csakhogy a háborús idők elmúltak, és a bunkerek mostanra feleslegessé váltak. Az egykori nácielhárító építményeket napjainkban a legkülönfélébb dolgokra próbálják használni. Nagykép.

Rédei Ferenc Balogh Rudolf-díjas, Aranytollas, Pulitzer-életműdíjas fotóriporter sport és riportfotói a Népszava és Népszabadság hasábjain dokumentálták az elmúlt évtizedek Magyarországát, képeitből azonban most láthatnak először egy nagyon szűk válogatást az érdeklődők.

Sok, ember által okozott katasztrófa évek alatt szinte nyomtalanul eltűnik, csak néhány emléktábla, esetleg valamilyen múzeum emlékezteti az arra járókat a múltra. Csernobil nem ilyen. Harminc évvel a nukleáris baleset után is velünk vannak a következmények: a gyerekek ritka genetikai betegségekkel születnek, az eltakarításban részt vevő likvidátorok egészségügyi problémákkal küzdenek, a zóna pedig még mindig tele sugárzó anyagokkal. Néhányan mégis inkább ott élnek.

Lassan már annyi művészről írták meg ezt, hogy elcsépelt lesz, de dr. Szász János tényleg ismertebb külföldön, mint Magyarországon. 2005-ös halála óta a hagyatéka megjárta Londont, Párizst, New Yorkot, Berlint, és San Franciscót, utóbbi városban Robert Koch galériáját teljes egészében Szász képeinek szentelte 2013-ban. Magyarországon csak ritkán, pár napig kapott önálló kiállítást. Ebből a legfrissebbet még áprilisban meg lehet nézni Budapesten.

1976. április 23-án, vagyis pontosan ma 40 éve jelent meg a Sire Recordsnél a Ramones bemutatkozó albuma olyan, mára legendássá vált dalokkal, mint a Blitzkrieg Bop, a Beat on the Brat, vagy az I Wanna Be Your Boyfriend. Akkor még csak kevesen sejtették, hogy a különcökből, drogosokból és utcagyerekekből álló zenekar nem csak a punkra lesz óriási hatással, hanem még évtizedekkel később is kiindulópontja lesz számos generációnak. Ma már minden zeneszerető ember tudja, hogy a Ramones volt az egyik legszuperebb dolog, ami a popzenével történhetett, ezért mi is megemlékezünk a világ legjobb zenekaráról a mostani Nagyképben.

Gyógyszerfüggő és holtfáradt nagymama, kilakoltatás, állandó költözés nyomorúságosnál nyomorúságosabb táborhelyekre: és már ez is tulajdonképpen megváltás volt a maine-i kisfiú, Strider Wolf számára, mert legalább nem kellett azzal az emberrel élnie, aki kétéves korában kis híján halálra verte. Strider Wolf sorsát öt hónapon át követte a Boston Globe fotósa, Jessica Rinaldi.

Váratlanul, 57 éves korában meghalt Prince, a popzene egyik utolsó nagyja. Évtizedeken hatalmas hatása volt arra a zenére, amit emberek tömegekben hallgattak. Öntörvényű művész volt, de közben bődületesen sikeres is. Áradt a szex a szövegeiből, de közben gyerekek is énekelték a slágereit. Oscar-díjas volt, ártalmatlan slágereket írt másoknak, de miatta kellett összehívni egy bizottságot az Egyesült Államokban, hogy figyelmeztető matricákat tegyenek a felnőtt tartalmúnak tartott lemezekre. Több legenda és pletyka kering róla, mint ahány halhatatlan dalt írt, pedig abból is volt pár.

2013. április 24-én konstrukciós hiba miatt összeomlott a bangladesi Savarban található Rana Plaza. A katasztrófában 1129-en veszítettek életüket, és több mint 2500 ember megsérült. Analisa Natali Murri arra vállalkozott, hogy Than the sky crashed upon us című fotósorozatán megörökítse azt a traumát, amelyet a túlélők vagy az elhunyt emberek hozzátartozói hónapokig vagy évekig sem tudnak feldolgozni. A romok és arcok egymásba csúsznak.

Hungarian Crossdressers a címe Komlósi Szilvia fotósorozatának, de ha magyarul szeretném elmondani, akkor kapásból egy nagy problémába ütköznék: Magyarországon nincsen megfelelője a cross-dressing kifejezésnek. A magyar köztudatban a crossdresser, a drag queen kifejezések összemosódnak, olyan más értelmű rövidítésekkel, mint a travi, a transzi, holott azok teljesen más értelemmel bírnak.

A Pisa melletti toszkán kisvárosban, Viareggióban született, él és alkot Salvatore Matarazzo. Fényképezni az apjától tanult, különböző napilapoknál, ingatlan- és utazási irodáknak dolgozott, a legjobb fotótémáira viszont a megrendelői elvárásoktól távol, az olasz utcán talált rá.

Urbán Tamás a szocializmus végén rengeteg időt töltött börtönben, de nem mint elítélt, hanem mint anyagot gyűjtő fotós. A szegedi Csillagban látta meg először Deák Ferencet. Az 1950. január 1-jén született férfit tetőtől talpig tetoválások borították, latin feliratok, magyar mondatok, apró horogkeresztek, az arcára pedig mintha egy komplett maszkot festettek volna. Többszörös visszaeső volt, saját számítása szerint összesen 17 évet ült börtönben, de Urbánra jó benyomást tett, és amikor a fotós megtudta, hogy a férfi hamarosan szabadul, tett neki egy javaslatot: kezeli a pénzét, segíti, cserébe szeretné, ha leírná az önéletrajzát.

Örökre tönkretette a negatívokat egy lyukasztóval a fotózás történetének legkegyetlenebb képszerkesztője, mert nem akarta, hogy a neki nem tetsző fotókat valaha is használhassák. Nem jött be neki, most mindenki ezeken a hipnotikus erejű fekete lyukakon hüledezik.

Bukarestben rengetegen élnek 10/1-esnek nevezett betonkockákban: olyan házakban, ahol pontosan egyforma méretű, egyforma elrendezésű 10 kicsi lakás van a 10 emelet mindegyikén. Ilyenben élt a román fotós, Bogdan Gîrbovan is, aki elhatározta: végiglátogatja az összes szomszédját, megnézi, ki mit hozott ki a maga panellyukából.

Mikor Muir Vidler, egy Nagy Britanniában élő kaliforniai fotós meglátott egy melegbárban táncoló, bőrhámot viselő hatvanas férfit, elhatározta, hogy olyan embereket fog fényképezni, akik idős korukban sem hajlandóak idomulni a társadalmi elvárásokhoz. Sikerült is összehoznia a témában egy ütős portrésorozatot, ami mindennél jobban bizonyítja, hogy az idő múlásával sem kötelező beleszürkülni a hétköznapokba és feladni a hobbinkat vagy a szubkulturális hovatartozásunkat.

A hetvenes években már épülőfélben volt a World Trade Center, de a látványosságok még veszélyesek voltak a turistáknak. New York a csőd széléből állt fel újra, és volt, aki dokumentálta. Camilo José Vergara a nagyvárosok változó társadalmát dokumentálta, 2013-ban díjat kapott a munkájért Barack Obama elnöktől.

Elliot Ross amerikai fotós hónapokig puhított egy coloradói búzatermesztő családot, hogy jelen lehessen az aratásnál. A The Reckoning Days című sorozata a a termőföldből élő család megpróbáltatásait mutatja be akkor, amikor a természet legkisebb szeszélye is tönkreteheti az éves munkájukat.

Hemző Károlyról azt beszélték, hogy még a sarki fűszereshez sem ment le fényképezőgép nélkül. Eredetileg filmoperatőrnek készült, de végül a Honvéd Sportklubnál kötött ki sportfotósként, ahol az Aranycsapat magva, köztük Puskás Öcsi is focizott. Fotós berkekben úgy tartják, hogy aki a sportot jól tudja fényképezni, az a fotográfia egyéb területein is könnyedén helytáll. Az elméletet Hemző Károly pályája is erősíti, aki a Honvédtől a Képes Sporthoz került, ahol aztán valóságos fogalommá vált a neve. Mégsem elégedett meg ennyivel.

Ahogy arról nemrég beszámoltunk, a magyar fotósok taroltak a Pictures of the Year International képriport kategóriájában. A rangos fotópályázat harmadik helyét Kállai Márton, a Szabad Föld munkatársa szerezte meg, akinek sorozata a tűzfalak tövében, panelek között megbúvó közösségi kertek varázslatos világát mutatja be.

Tíz éven keresztül járta a New York-i fotós, Andrew Moore azt a zord vidéket a 100. délkör mentén, amelyre úgy szokás gondolni, mint a végtelen üres táj, ahol muszájból kénytelen átvágni az utazó. Itt, a választóvonalon az Egyesült Államok nyugati és keleti fele között, szívós tanyasi emberek próbálnak boldogulni generációk óta egy olyan közegben, ahol néha évek munkája veszik fél óra alatt oda, és a kislányok is megállják a helyüket a marhaárveréseken. Moore Dirt Meridian című sorozatában a levegőből és a földről készített képek váltakoznak.

A 28 éves francia fotóriporter, Laurent Kronental a lepukkantságukban is lenyűgöző, futurisztikus francia toronyházakról készült képsorozatával világhírű lett.