Anyádat

Belátom én, elsőre nem egyszerű értelmezni a lenti írást, ami ugye hibaüzenet-szempontból eleve nem szerencsés, még kevésbé az, hogy értelmezés után kiderül, nincs értelme. Lényegében arról van szó, hogy az ArchiCAD oktatóváltoza nem volt hajlandó szerkeszteni a fájlt, és arra kérte a felhasználót: nyissa meg azt az oktatóváltozattal, és alakítsa át. Csakhogy valójában nem a szerkesztést tagadta meg a program, hanem magát a megnyitást, miközben arra kérte a felhasználót, nyissa meg és mentse el.

Olvasónk írt a készítőknek, akik válaszlevelükben megesküdtek rá: meg lehet nyitni a fájlt az oktatóverzióval, de mentésig nem lehet benne adatcserét végezni. Pedig nem. Nem nyitja meg. És ezt üzeni. Ez egy ilyen.

Imádjuk az ilyeneket. Persze szeretünk beszámolni komoly hibákról, még jobban vicces ATM-összeomlásokról, de amikor a félreérthető fogalmazás miatt látszólag önellentmondásba keveredik a számítógép, ráadásul ezzel még meg is szívatja a júzert, az a legjobb. Nem gondoljuk, hogy a Windows Súgó, vagy a hasonló nevű támogatás többet tud segíteni informatikai témában, mint egy halott állat, amikor a főételt akarjuk kiválasztani az elegáns étteremben, de az üzenet láttán mégis keresztbe állt olvasónk szeme, arcára furcsa grimasz ült, pávián-pózt vett fel, és azóta fenekét mutogatva ijesztegeti a Váci utca járókelőit. Többen beszámoltak róla, hogy valami örült csillogást láttak a szemében, és hogy harapás előtt azt üvöltötte: Ki az a Súgó és támogatás? Ki az a Súgó és támogatás?

Olvasónk kétségbeesett levéllel keresett meg minket: mindenféle rettenetes kaland után végül úgy döntött, hogy a haldokló, sőt, már halott XP-s gépet lecseréli egy újra, amin Vista van, kétszeres élmény, ha meglátod, rájössz, ideje váltani. A rendszerrel nincs is baj, csak ha külső eszközt akar rá csatlakoztatni az ember. Olvasónk például mp3-lejátszóját akarta bedugni, ráadásul nem is a Sárkány 2000-et, hanem a Samsung YP-F1-jelű, kimondottan márkás kütyüjét.

Na és sikerült?

Hát persze, hogy nem.

Az előző, XP-s konfiguráció külön driver nélkül felismerte a lejátszót, de a Vista nem szólt semmit, csak a gép zümmögött csöndesen, miközben a látóhatár szélén lenyugodott a nap. De olvasónk nem adta fel, előkereste a készülék dobozát, hátha talál az addig sosem használt cd-n valami drivert, de az XP-hez szánt meghajtó nem volt jó a Vistához, ahogy a gyártó honlapján sem volt szoftver a Microsoft új operációs rendszeréhez.

Pár kérdés azért felmerül: hogyan lehetséges az, hogy a Vista nem képes felismerni alaphardvereket driverek nélkül, miközben az XP de? Miért van az, hogy egy konkurens operációs rendszer minden usb-s eszközt megtalál, anélkül, hogy bármit is telepítene? Aztán az sem világos, hogy ha már az operációs rendszer ennyire buta, miért nem készít a gyártó meghajtót a másfél éves lejátszóhoz? De a legfontosabb: mit tegyen hősünk, akinek nincs XP-s telepítőlemeze, de új kütyüt sem akar venni, mert amúgy szereti a régit?

update: a post nem született volna meg, ha egy kolléga nem szívna folyton hasonló problémával. Az ő gépén a Vista ugyan megtalálja a csatlakoztatott eszközt, de fel már nem ismeri azt. Amikor XP-je volt, nem jelentkezett ez a probléma.

Persze ajándék lónak ne nézd  fogát, és ez semmi ahhoz képest, hogy a Microsoft a  mai napig nem tudta elkészíteni azt a Messengert, amelyik képes kezelni a lassan másfél éve mindegyik Macben megtalálható iSight webkamerát, de akkor is: tucatnyi olvasónknál ütötte ki a biztosítékot a csevegőprogram bunkósága. Nem az a baj, hogy nagy ritkán kijön belőle egy új verzió, hanem hogy azt kötelező telepíteni, különben nem indul el a szoftver. Hogy érezzük, ez mekkora szívás: egy ismerősömnek el kellett felejtenie a Messengert, mert nem volt telepítési joga a gépén, így amikor a program frissítést követelt, véget ért a kapcsolat.

Elmondhatom, mi generálta a hibát, de azzal még nem vagyunk előrébb: olvasónk módosította az automatikus továbbításhoz tartozó emailcímet, mire a képen is látható üzenet ugrott a torkának.

A szómentő K.O.!

További megoldási javaslatokat várunk, mert ezzel így nem vagyunk elégedettek.

Megkezdődött. Tudtuk, hogy egy nap bekövetkezik, de álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ilyen hamar. Négy mag, aztán nyolc, tizenhat, 1024, abban bíztunk, hogy 2100-ig nem lesz elég eszük. Hogy egyszerűen túlságosan ostobák a gépek. Hát nem. Olvasónkra mérték az első csapást, és egyenként fognak levadászni minket. A gép lefagyott, nincs ebben semmi különös, újraindítás után viszont furcsa hibát generált a rendszer: eltűnt az összes betű, szám, karakter, minden olyan eszköz, amivel a gépek elleni háborúban tartani tudnánk egymással a kapcsolatot.

A perceink meg vannak számlálva. Üldözőbe vettek minket. Minden másodperc számít. Adjunk életjelet füstkarikákkal! Húzza ki a számítógépét! Most!

Az Outlook nem arról híres, hogy különösebben zavartatná magát. A szerkesztőségben használt verzió például bármikor képes mozgásképtelen agyhalottá válni akár egy három kilobájtos levél megnyitásától, naponta többször is magába zuhan. Ilyenkor nem érdemes zavarni, biztos elmélyülten töpreng a világ dolgain, hogy 2143-ban az összes Outlook egyszerre kiáltson fel: 42! Olvasónk még jól járt, legalább az egyik feladatot sikeresen befejezte a szoftver, a másik, mint írja, 136 év múlva lesz kész. Azt persze nem árulja el, hogy ezt a műveletet két alszakaszra bontotta a rendszer: elküldi a leveleket az Exchange kiszolgálónak, ami  0,0023 másodpercig tart, valamint kiszámolja, hogy a Nap és az összes csillag elpusztulása után milyen módszerrel építhet viszonylag olcsón, vagy legalább ezt: kitől lízingelhet egy újabb csillagot az emberiség.

Persze a szoftver készítői csak elővigyázatosak, sőt, az örökkévalóságnak írják a kódokat, sose lehet tudni, hátha valaki 2073-ban arra vetemedik majd, hogy XP-re próbálja telepíteni a programot, na de azért a Microsoft termékfrissítési gyakorlatából kiindulva ez az üzenet még legalább három (hat) évig sánta. Aki szerint nem, az meg szerezze be a Windows 7-et.

Ilyenkor rossz Windowsnak lenni. Az Anyádat fennállása óta meg voltunk győződve arról, hogy az  operációs rendszerek mérnek majd döntő csapást az emberiségre, de most előkerült a digitális világ Jagója, vagy ha úgy tetszik: Jigsaw-ja, a Lomtár. Olvasónk üríteni akarta a szemétkosarat, mert az tartalmat jelzett, az ikonra kattintva azonban üres ablak jelent meg. Nem baj, gondolta, törli, abból baj nem lehet (főleg, hogy a közelmúltban kiderült: a semmi is képes milliárd fényév átmérőjű teret kitölteni), erre felugrott a képen is látható ablak. Az Igenre kattintás után a Lomtár nyílván kilőné Moszkvára az atomrakétákat, mert tudja, hogy az ellencsapás elpusztítaná ellenségeit.

Kép most nincs, de el tudjuk képzelni: láttunk már ilyet. Olvasónk mit sem sejtve sétálgatott Izraelben a givatayimi utcákon. Sok park, tér van arrafelé, az idő szép volt, eszébe sem jutott, hogy a végső pusztulás utolsó felvonását látja. Aztán egyszer csak ott volt az az ATM. A képernyő. Ott volt benne a jövő: a bootoló Windows. Olvasónk sietve elmenekült a helyszínről, de másnap nagyobb volt a kíváncsisága, mint a félelme, visszament ellenőrizni az esetet. Megdöbbenve, hitetlenkedve tapasztalta, hogy a rendszer még 24 órával később is csak töltötte be magát. Olvasónk szerint a korábbi ATM-es esetekkel összevetve nyilvánvalóvá válik, hogy a bankautomaták valami szemétségre készülnek ellenünk.

Semmi extra, OKI márkájú nyomtató, egy bizonyos Word-dokumentum, beállítástól függetlenül mindig ugyanaz a hibaüzenet. A gépek már egy következő, intelligens szintre ugrottak, ez már szinte szleng, mint amikor azt mondjuk valamire: akkora hülyeség, hogy fejbe lövöm magam. A nyomtató csak arra kér minket, hogy tegyük be a kézi adagolóba, ami az öngyilkosság második legdurvább fokozata printer-viszonylatban.

Nagyjából tíz éve sikerült egy barátomnak a világ leghülyébb kérdését feltenni. Két új információm is volt a számára, ezeket egyetlen mondatba sűrítettem, ezért bírtam megkérdezni tőle azt, hogy tudja-e, ki hol dolgozik. Azt állította, nem tudja. Olvasónk szépen lementett egy e-aktát, a művelet sikeres volt, az állomány a megfelelő helyre került, ráadásul benne volt minden adat is, de valamiért mindig megkapta ugyanazt a hibaüzenetet: egy névtelen fájl hibás elérést tartalmaz. Ezt nyomozza ki, Miss Marple!

Hát persze, cseszed, a legjobb megoldás, miért ne formattáljam le rögtön az egész merevlemezt, vagy még jobbat mondok, kivágom a gépet az ablakon, egyenesen bele egy működő vulkán fröcsögő gyomrába! Még szerencse, hogy olvasónk nem fagyott le az üzenettől, és eszébe jutott egy alternatív megoldás, hogy tudniillik kettészedte a szöveget, és úgy mentette el. Nem tudjuk, mennyi adatnak kell lennie egy doksiban ahhoz, hogy a Word ilyen hülyeségeket üzengessen, de azért talán nincs ember a földön, aki engedelmeskedne a kegyetlen szoftvernek.

Bankautomatás sorozatunk legújabb részében a salgótarjáni Tescóba látogatunk. A közelmúltban egy K&H-s ATM adta fel végleg a küzdelmet, és döntött úgy, hogy adjon ki pénzt nyomorult plasztiklapokért cserébe az, akinek két anyja van. Egyébként meg dönts okosan (háhá), és küldj riportot a Microsoftnak.

Amikor már azt hittük, hogy ilyen üzenetek csak a korábbi operációs rendszerek alatt kerülhetnek elő, megkaptuk ezt a képet. Persze az Apache-nak senki sem szólt, hogy Vista alatt illik viselkedni, így most is megpróbálta a lehetetlent: olyan üzenetet küldött, amitől annyira összezavarodik a júzer, hogy annak agya porrá robban a koponyán belül. A szoftver nem érte el célját, a felhasználó megírta a levelet, de azért nem vállaljuk a felelősséget, ha olvasóink feje cafatokra szakad a hibaüzenet láttán.

Eleve vicces dolog adni az embernek 6,15 megabájt postafiókot, mert ha van egy beérkezett üzenet némi csatolmánnyal, jó eséllyel nem fér már el a válaszlevél a megfelelő mappában. Na de itt egy darab mail sincs, se érkező, se postázott, se piszkozat, még az átkozott kuka is üres, a rendszer mégis töröltetné a felesleges leveleket.

Emailezgetnénk, emailezgetnénk, Afrikában meg éhen halnak?

Olvasónk nem egyszerűen lefülelte, konkrétan tőrbe csalta a számítógépét. Előző konfigurációján is megesett, hogy az ikonok egyszerűen megunták statikus életüket, és elkezdtek lemászni a képernyőről. Aztán megvette az új laptopot, és nem jelentkeztek a problémák közel fél évig. Olvasónk boldogan élte mindennapjait, majd az Anyádat blog indulásával egy időben durva dolog történt: megint útra keltek az ikonok. Megpróbálta elcsípni őket, de amikor már keze a print screenen volt, megjavult a gép. A júzer biztos volt benne, hogy a rendszer figyeli, így azt is tudja, hogy gyakran látogatja az Anyádat blogot, ahol meg világgá kürtöljük az ilyen szemétláda viselkedést. Nem is jelentkezett többet a probléma, ezért olvasónk kerülte a rovatot, hogy megnyugodjon a konfiguráció. Pár hónap után a gép már biztonságban érezte magát, elzavarta az ikonokat, hősünk meg lesből támadva rávetette magát a print screenre. Most végre mindenki láthatja, hogy milyen ellenséges környezetben kell Lajának élnie mindennapjait.

A római Fiumicino repülőtéren ácsorog, és el szeretne repülni? Gondolatban már messzi tájakon jár, maga mögött hagyta a zajos várost, a rakás turistát (csak hogy az legyen ön is), a zsúfolt utcákat és a forró deleket? 16.30 és 16.35 között szállna fel? Tudni szeretné, melyik az ön járata? El akarja hagyni a várost? HÁT NEM FOGJA!!!

Nem először írok erről a telefonról, persze én vagyok a hülye, miért nem vettem százezer forintért valami intelligens modellt, ami sokkal szofisztikáltabb hibákkal cseszeget egész nap?! Na szóval, fogtam az én kis Samsung SGH-X660-amat (mint a bibircsók Klaus Maria Brandauer arcához, úgy hozzám nőtt már), és elutaztam vele land of the free, home of the brave-be. Megmondom őszintén, nem vagyok tisztában a készülék tudásával, mert annyira butának tartom, a legtöbb Playboy-nyuszival sem akarunk elbeszélgetni a szabadság és a boldogság kérdéses viszonyrendszerén, de ők legalább szépek, ez viszont buta is, kövér is.

Lényeg, azért bíztam benne, hogy mint az összes mobil 1471 óta, ez is képes lesz kezelni az amerikai 1900 megahertzes hálózatot. Lelövöm a poént: annyira nem. Leszálltam New Yorkban, megpróbáltam bekapcsolni, sikerült is, csak épp a hálózat nem jött be. Sebaj, gondoltam, biztos le vagyunk árnyékolva, majd a városban. De ott is csak kereste a szolgáltatót a telefon. Ledobtam a szállodaszobában, nekivágtam a városnak, mire visszaértem, le is merült a a nagy hálózatkeresésben.

Beállítottam az ébresztést, aztán kikapcsoltam, úgysem ismeri az 1900 megahertzet a kis hülye. Másnap előbb ébredtem, minthogy megszólalt volna, bekapcsoltam, hogy leállítsam az ébresztést. A mobil valami elképesztő vibrálással kelt fel, meg egy üzenettel, hogy mindjárt lemerül az akku. Ha volt is benne még némi tartalék, azt a rezgés biztos kivette belőle.

Aztán életemben először megnéztem a (kikapcsolhatatlan) köszönőüzenetet, amiből kiderült, hogy ez egy háromnormás készülék. Na, most már lendületesebben kezdtem el keresgélni a menürendszerben, és hamar kiderült, miért nem sikerült kézzel sem beállítani a helyi szolgáltatókat: mert előbb a frekvenciát kell megadni a telefonnak. Az utastársamnak egy három-négy éves Sony-Ericssonja volt, az valamiért megtalálta magától, hogy most nem 900/1800 megahertz van, ebben fel sem merült, hogy érdemes lenne körülnézni más sávokban is. Átkattintottam 1900 megahertzre, bejött a T-Mobile, aztán lemerült a telefon.

A számítástechnika már réges-régen elhúzott mellettünk, a gépek, programok működéséhez a júzer egyáltalán nem ért, a szakemberek is csak egy-egy részlet működését ismerik. Így tulajdonképpen egy sor döntést teljesen felesleges a felhasználóra bízni, úgyis hülyeséget csinál. A robotika második törvénye értelmetlenné vált, miért kéne a magasabb rendű rendszereknek egy buta organizmus utasításait követniük? Az evolúció túllépett rajtunk.

Komolyan mondom, kezdem sajnálni a Windows Intézőt. Legutóbb maga a Windows kapcsolta ki a „számítógép védelme érdekében”, most meg a tűzfal esett neki hasonló okokból. Egyszer láttam egy természetfilmet hangyákról. A cselekmény a dolgozók viszontagságos élete körül bonyolódott. Hosszasan elemezgették a rajintelligenciát, hogy külön-külön mindegyik hangya tök hülye (komolyan, a legprimitívebb társalgásba sem tudnak becsatlakozni), együtt viszont okosak. Az egyik különösen formás hangya (olyan potroha volt, hogy Paris Hilton sem kívánhatna különbet, ha ízeltlábú lenne) boldogan vitte haza a morzsát, aztán egy arra járó katona levágta a fejét. Van ilyen. Windows Intézőnek lenni ugyanakkora szívás, mint levágott fejű hangyaként tengetni az életünket.

Ezek már egymással kommunikálnak. Szerinted mennyi idő megfejteni a számítógépnek ezt az üzenetet? Lassabban jut el a szemedből az agyadig az információ, mint ameddig a világ összes rendszere megérti, hogy ez a gép háborúba hívja társait az emberiség ellen. Olvasónk szerint amúgy jól indult a nap. Gyanúsan jól indult. Finom reggeli, boldog halak az akváriumban, elfogadható forgalom Budán. Aztán úgy döntött, hogy kicsomagol egy pdf-et. A többit el lehet képzelni. Vér, kifordult belek, csúszós szemgolyók mindenütt.

Már megint a karakterkódolás, már megint a karakterkódolás!

Bonusz kérdés: ugyan mi hasznosra fordította az emberiség azt az időt, amit a számítógépekkel megspórolt?

Hát, van ez így. Olaszországban velem is gyakran megesik, angolul, németül kérdezősködöm, nem azért, mert bízom benne, hogy ezeken a nyelveken kapok választ, hanem, hogy jelezzem, nem beszélem az olaszt. Komolyan mondom: senkit sem zavar. Boldog, segítőkész emberek, akik persze minden figyelmeztetés ellenére saját nyelvükön kezdenek el magyarázni. A pékséget még megértem, ott balra, a templomot is talán, aztán elveszek a szavak között, a lélegzetem gyorsul, a nap tűz, a szájak mozognak, a karok két irányba mutatnak, egy kislány sikolt a szökőkút előtt, fagyi esik a paradicsomok közé, kismotor krákog, dudálnak a körforgalomban, másodosztályú pizzát árulnak a turistáknak, lánc csörren amikor a biciklit a táblához kötik, milliárdnyi információ ömlik be az agyamba másodpercenként, csak az nem, amire szükségem lenne, így nem tudok mást mondani, csak egyetlen mondat hagyja el a számat: Az elérési út túl bonyolult.

Persze én csak ember vagyok, nem szoftver.

Néha már magamban sem bízom. Bekapnék egy hamburgert, jut eszembe, bekapnék egy hamburgert? Sosem tudhatom, min jár az eszem, miféle aljasságra készülök ellenem. Lehet, hogy engedek magamnak, és egy szép napon azt veszem észre, hogy túladtam rajtam, és angolai csigacsempészek rabszolgája vagyok.

Már alig merek elaludni. Szerintem alvás közben vagyok a legéberebb, olyankor bármit megtehetek a tétlenül szunyókáló magammal. Már felöltözni sem merek, mert egy ruhába kerülök velem. Nem merek nyelni, ki tudja, mit kevertem a nyálamba. Elhagynám a bolygót, de jönnék velem. Májusnap! Májusnap!

Hülye, nyomorult, béna, láma, lúzer, kezdő töketlen, nullapontnullás júzererrorista az, aki a követező hibaüzenetet nem érti. Egyébként egy olvasónk kapta, miközben Internet Explorer alól a Freemailt nézegette. Szerinte a rendszernek nincs igaza a stílustanácsokat illetően, ezért a későbbiekre nézve is azt tervezi, hogy kékszínű festékbe mártja a szemöldökét minden misét és piacozást megelőzően, főleg keddenként.

Olvasónk látott pár üres ablakot a Anyádaton, amikor ő találkozott hasonlóval, tudta, mi a dolga: el kell küldenie nekünk. Alapvetően örülnénk a dolognak, mert végre nem a Windows fut a háttérben, hanem az Apple Mac OS X, a hibát mégis az XP produkálta. Van ez így, a Macintoshokon a Parallels segítségével elindítható a Microsoft operációs rendszere az Apple-é fölött, csak aztán senki ne lepődjön meg, ha ilyesmi történik, mármint hogy nincs mire kattintani. Mondjuk ha én lennék a Windows, én is berágnék a megalázó szerep miatt.

Kisfiam, hozd be a sót! Ott van a konyhaszekrényen.

Ízlik neki a leves, majdnem tökéletes. A legjobb recept szerint készült, belekerült minden zöldség, amit a hűtőben talált, két egész csirke (aki húslevest akar, az ne csontból főzzön, mondta nagyapja, aki maga sodortra, vágta a tésztát is, na, annak a levesnek tényleg nem volt párja), és hagyta, hogy mindenből kiforrjon az íz. De só valahogy nem került elég bele. Túlzás lenne azt állítani, hogy íztelen lenne, a levest egyetlen csipet só választja el a tökéletestől. A gyerek kirohan, de fél perccel később már újra a nappali recsegő parkettáján áll.

Nincs só a konyhaszekrényen!

Nézd meg újra, ott lesz a kenyér mellett!

Pár másodperc, és újra a nappaliban van, fejhangon üvölti:

Nincs só a konyhaszekrényen!

Akkor hagyjuk, még sincs ott!

Nincs só a konyhaszekrényen!

Nem baj, együnk!

Nincs só a konyhaszekrényen!


Olvasónk hiába nyomta meg bármelyik gombot, mindig ez az ablak ugrott fel. Nem segített a meghajtó kinyitása, majd visszazárása sem. Amikor kapott végre egy lemezt, kikerült a gép a végtelen ciklusból, a digitális univerzum megmenekült.

hogy az iwiw mögé nem tud olyan technikai hátteret kiépíteni a szolgáltató, hogy többperces várakozás nélkül meg tudjak oldani olyan bonyolult feladatokat, mint például a belépés, vagy végső esetben egy levél elküldése?

Na, ilyen már volt, csak akkor nem ismertük a következményeket, de most de. Érted: Igen vagy Nem? Állsz az utcán, hátulról odaoson hozzád valaki, az árnyékát már látod, azt a jól kivitelezett mozdulatot is, ahogy karjának sötét foltja elindul a tarkód felé, amikor fejbe vág, azt már érzed. Aztán megkérdezi: Igen vagy nem? Most mitől elfogadhatóbb az eset, ha egy számítógép küldi az értelmezhetetlen üzenetet? Ja, a sztori: kolléga elment ebédelni, mikor visszajött, ez az üzenet várta. Emberünk optimista, tele életörömmel, biztos az a fajta, aki sosem nézi meg a cipőjét, mielőtt felvenné, hogy van-e benne skorpió. Pedig most volt. Az Igenre bökött, mire a gép lezárta a programokat, a hálózati kapcsolatokat és kijelentkezett. Külön öröm, hogy ezt az esetet egy hölgy küldte, aki mondjuk harmadikként képviselte nemét az Anyádat történetében. De tíznél többen még biztos nem voltak.

Képzeljük el, ahogy betérünk egy kellemes étterembe, az asztalokon bézs terítő, a háttérben a zongorista mellett egy fekete ruhába öltözött nő énekel, a tányérokon apró, de gusztusos fogások sorakoznak, a konyha melletti beugróban egy pincér túrja csöndben az orrát.

Leülünk az egyik asztalhoz, mire kiviharzik a főszakács, nevünkön szólít minket, és felháborodottan közli, hogy semmilyen körülmények között nem tudja teljesíteni a kérésünket, egyszerűen nem darál mákot a tejszínes mentaszósszal tálalt lazacra. Döbbenten nézünk rá, most érkeztünk, még nem is beszéltünk senkivel, de ha beszéltünk volna sem rendelünk mákos-tejszínes-mentaszószos lazacot. A szakács félig előre dőlve kivár, szemöldökéről izzadtságcsepp zuhan a szőnyegre, aztán sírva elrohan.

Hívja az igazgatót, aki elő is kerül, és elpanaszolja neki, hogy milyen szörnyűséget kértünk tőle, hogy ő nem ezért tanult 13 éven át a Nagy Levinnél, és inkább meghal, minthogy mákot szórjon a tudjuk mire. Már az igazgató is gyűlölettel néz, ahogy mindenki más az étteremben, akik már megkapták a vacsorát azért, mert nem tudnak békésen enni, akik meg nem, azok meg  veszélyben érzik a főfogást a konyha helyett az étteremben parádézó főszakács miatt. Mi mást tehetnénk? Felállunk, az ajtónak háttal elhagyjuk a termet, hazarohanunk, és megfogadjuk, hogy soka többet nem megyünk emberek közé.

Olvasónk megesküdött rá, hogy semmilyen eszközt nem csatlakoztatott a számítógéphez, semmilyen hardvert nem rakott bele, a rendszer mégis talált valamit, csak hogy végigvezesse a júzert ezen a megalázó procedúrán: