Miért mindig ott viszket a hátunk, ahol nem érjük el?
Egész életünkben viszketünk, minden áldott nap – talán észre sem vesszük – sok tucatnyiszor lep meg minket ez a furcsa, bizsergetően kínos érzés, és ehhez nem is kell szúnyogcsípés, pókharapás, de nem kell átsétálnunk a csalánoson sem, csak úgy önmagától is felbukkanhatnak testünk bármelyik pontján, és már emeljük is valamelyik kezünket, hogy megvakarjuk a zsibogó gócpontokat. A tudomány egyelőre tanácstalan, mivégre a viszketés, azt viszont tudja, hogy az evolúció csak a legszükségesebb funkciókra koncentrál, nem szokott sok felesleges ügymenetet meghagyni csak úgy la art pour l'art.
Hosszú évek viszketéskutatásai szerint azért vakarózunk, hogy megszabadítsunk testünket az idegen anyagoktól, kellemetlen vagy veszélyes rovaroktól, élősködőktől, és ennek a fura viselkedésnek evolúciós oka lehet: a vakarózás valójában egy öntudatlan tisztálkodási kényszer, amellyel növelhettük túlélési esélyeinket. (De nemcsak mi, emberek, hanem a kutyák, a macskák és más állatok is.) Kézenfekvő magyarázatnak tűnik, ráadásul annyira ki vagyunk hegyezve erre, hogy amikor a bőrünkön grasszáló legyek vagy vérünket szívni készülő, nőket, cigit, alkoholt kedvelő szúnyogok csiklandozni kezdik lábaikkal bőrreceptorainkat, rögtön viszketni kezdünk..
Disznóhólyaggal és titkos metróalagúttal is próbálkoztak, de legjobb párnában tartani a gázt
Hosszú út vezetett az angol úttörő feltalálóktól (William Murdoch és Samuel Clegg), akik kőszenet hevítettek, és az így keletkezett gázt disznóhólyagban tárolva, majd meggyújtva bevilágítottak (vagy inkább halvány derengést okoztak) különböző helyiségekbe az 1790-es években. Vagy Tehel Lajostól, a Nemzeti Múzeum kísérletező kedvű őrétől, aki saját maga előállított gázával elsőként lobbantotta fel a lángot 1816. június 5-én Budapesten, a mai Egyetem téren. Vagy az 1837-ben teljes külső-belső gázvilágítást kapott Nemzeti Színháztól, amelyről Jókai Mór később azt mondta: „Ennek a gáznak egy kicsit áporodott, savanyúkáposzta-szaga volt, de eltűrtük nemzeti büszkeségből”.
A gázgyárakban gyártott, fémtartályokban tárolt, és csövekben a házakhoz vezetett (kőszénből vagy fából készült) városi gáz mára eltűnt, helyét átvette a bányászott (és kétszer magasabb fűtőértékű) természetes földgáz. De csak nem olyan régen, az 1950-es évekig ugyanis jóformán csak az USA termelt ki és használt földgázt (már 1884-ben 23 kilométeres vezetéken juttatták el Pittsburghbe, ahol nemcsak világítottak, hanem fűtöttek is vele), a kőolajkutaknál, vagy más forrásokból feltörő, tiszta formájában színtelen, szagtalan gázt (ami nagyrészt metán) pedig egy értéktelen mellékterméknek tekintették, és egyszerűen a levegőbe engedték.
Nők tüntettek először a megszorítások ellen a történelemben
A tüntetés, demonstráció, protestálás egyidős az emberiséggel, már csak azért is, mert az épp hatalmon lévők bármikor keményen sérthették mások érdekeit, létezését, amire – természetes módon – reagált minden öntudatos ember. Nem véletlen, hogy a demokráciák alapja a még bennünk élő, őseredeti, törzsi közösségi tudat, ahol a vezetőt megválasztották, és ha a közösség érdekei sérültek, természetes módon leváltották. Ha nem akart önként visszavonulni, erővel volt kénytelen távozni a közösség éléről, mert életszerűtlen volt tartósan egy hatalomittas, narcisztikus ember tartós tündöklése, a törzs ugyanis többnyire megsínylette egy partikuláris érdekektől vezetett, önkényes vezető korlátolt diktátumát.
De hogy mikor történt az első demonstráció, azt nem tudhatjuk. Az biztos, hogy már az ókorban tüntettek az emberek. Azaz jelenlétükkel, tömegesen kinyilvánították (ellen)véleményüket. Bár nem ismerhetjük pontosan, hogy egy kőkori nemzetségben hogy zajlott egy tiltakozás, az biztos, hogy ha nem a többség tiltakozott valami ellen, annak sokszor kiközösítés lett a vége, ami abban az időben egyenlő volt a halállal. Csakis közösségben tudott ugyanis túlélni az ember, ezért nem kellett drasztikus módszereket alkalmazni a rebellisnek vélt ember ellen, elég volt a száműzetés.
Ki volt a magyar Napkirálynő?
Egy 2007-es francia rajzfilm, A Napkirálynő leírása szerint „minden nagy fáraó mögött áll egy asszony”, mi ezt úgy módosítanánk „majdnem minden nagy találmány mögött áll egy magyar”. Gondoljunk csak az atombombára, a golyóstollra, a hologramra, a C-vitaminra, a telefonközpontra, a számítógépre, a biztonsági gyufára, vagy a napenergia tárolására, amit az igazi Napkirálynő talált fel.
A Feltalálók Nemzeti Dicsőségcsarnoka (National Inventors Hall of Fame) egy amerikai nonprofit szervezet, amely az emberiség javát szolgáló újításokat díjazza. Dicsőségcsarnokukban többek között Thomas Edison, Ferdinand von Zeppelin, Steve Jobs, Nikola Tesla, Hedy Lamarr, a Wright-testvérek sorjáznak. A szervezet minden évben bővíti listáját, éppen tíz éve a két posztumusz elismerést hazánk fiai kapták: Gábor Dénes és Telkes Mária. Gáborról talán mindenki tudja, hogy fizikus és villamosmérnök volt és a hologram feltalálója, de hallott már valaki Telkes Máriáról, akinek beceneve Sun Queen volt, azaz Napkirálynő?
Miért pont szőlőből készítünk bort?
A kérdés elsőre erőltetett álértetlenségnek tűnik, hiszen tudjuk jól, hogy a bor egyidős a civilizációval, az egyetemes kultúra mámorító alapitala, amely a kezdetektől végighömpölygött a történelmen, és amióta világ a világ, mindig is szőlőszemekből készítették. Létezik persze almabor, ribizlibor, de még tökbor is, vethetjük közbe, ezeket azonban (megkülönböztetésül) gyümölcsborként tartjuk számon, de inkább illene rájuk az alkoholos gyümölcsléféleség, mint a rátarti bor megnevezés.
A bor ugyanis – definíciója szerint – a bortermő szőlő (Vitis vinifera) fürtjeinek kisajtolt édes levéből erjedéssel nyert alkoholos ital. Nem fügéből, nem szamócából és nem is szederből, hanem csakis szőlőszemekből készülő nedű.
De miért éppen a szőlővel kötött életre szóló megbonthatatlan barátságot a Homo sapiens, amikor a természet más ellenállhatatlan, édes gyümölcsök tömkelegét is kínálja, és ott voltak kéznél, csak le kellett szakítani őket?
Mark Twain és a Halley, avagy az üstökös mindig balszerencsét hoz?
Mark Twain ugyanabban az évben született és halt meg, amikor a Halley-üstökös elhaladt a Föld mellett. Figyelemre méltó, mivel az égi jelenség csak körülbelül 76 évente halad el bolygónk közelében, de miért ne élhetne és halhatna valaki épp a Halley periódusában? Igazán nem is ez a különös, hanem az, hogy Twain meg is jósolta, hogy akkor fog meghalni, amikor újból felbukkan.
1909-ben, amikor egyre több hír keringett a Halley-üstökös visszatéréséről, Samuel Clemens, alias Mark Twain azt mondta:
A Halley-üstökössel jöttem, 1835-ben. A következő évben újra jönni fog, és én arra számítok, hogy elmegyek vele. Életem legnagyobb csalódása lenne, ha nem vele együtt távoznék. A Mindenható kétségtelenül azt mondta: »Nos, itt van ez a két kiszámíthatatlan csaló; együtt jöttek, együtt is kell elmenniük.« Ó, én mindezt előre látom.
A Halley-üstökös 1910. április 20-án haladt át a perihéliumon, és a rákövetkező napon Samuel Langhorne Clemens eltávozott e világból.
Hazugságok keringenek az emberi agyról
Neuromítosznak hívják azokat a hiedelmeket, amelyek az agy működésével kapcsolatosak, és nem sok valóságalapjuk van. Mindenki kapásból tud mondani néhányat, ilyen például, hogy az agyunk mérete befolyásolja, milyen intelligensek vagyunk, hogy az agyféltekék határozzák meg, miben vagyunk jók, vagy hogy Mozart zenéje okosabbá tesz.
Nézzük, mi ezekkel a probléma!
Megfejtik az emberiség névjegyét a földönkívüliek?
Egyetlen ember készítette tárgy sem hagyta el még (igazoltan) a Naprendszert az amerikai Voyager-1 űrszondát kivéve, amelyet 45 éve lőttek ki, és jelenleg 23,4 milliárd kilométerre van tőlünk. Már önmagában ez is egy rendkívüli teljesítmény, de azt, hogy még most is működni fog, és adatokat küld a Földre, álmukban nem gondolták volna 1977 szeptemberében a NASA-nál.
És azt sem, hogy tíz műszeréből négy még ennyi idő után is működik. Nem azért, mert tönkrement volna a többi, csak lekapcsoltak hatot a tízből azért, hogy a leglényegre koncentráljanak, és az igencsak szűkös energiát az óriási távolság miatt két napig eltartó kérdés-válasz kommunikációra fordítsák. (Elképzelések szerint az 1973 áprilisában kilőtt, és a Jupiterhez és Szaturnuszhoz küldött Pioneer-11 űrszonda is kiléphetett már a csillagközi térbe, vagy nem, mert a rádiókapcsolat 1995 szeptemberében megszakadt vele.)
Eredetileg a Naprendszer bolygóinak lefényképezésével (és sugárviszonyainak megfigyeléseivel) volt megbízva a Voyager-1 (fejlettebb kamerákkal, mint amiket a Pioneerok vittek magukkal), és a tervek szerint a Jupiter és a Szaturnusz gravitációja – parittyaként – gyorsította volna őket messze-messze kifelé a végtelen űrbe. Így is történt, de vicces, hogy a Voyager-2 már bő két héttel korábban, 1977. augusztus 20-án elindult (tudtunkkal a küldetésnek semmi köze sincs Szent Istvánhoz és az új kenyérhez), de a Voyager-1 megelőzte őt a Mars és Jupiter közötti aszteroida-övben. Nem volt hiábavaló a sürgölődése, mert jórészt a Voyager-1 képeiből van közelebbi elképzeléseink a Vénuszról, a Jupiterről, a Szaturnuszról, a Neptunuszról, és ezeket nézegettük és nézik gyerekeink ma is a tankönyvekben.
Ki nem találná, hogy mi rejtőzik a Drakula köpönyege mögött
Évszázadokon át szinte minden civilizáció mitológiájában szerepelt a vérszívó szellem vagy az emberi húst fogyasztó démon, mert a sötét, ártó sátáni lények mindig is foglalkoztatták az emberek fantáziáját. A vámpírfolklór a 17. és 18. század végén indult hódító útjára, hogy számos európai etnikai csoport verbális hagyományában és művészetében megjelenjen.
Kis vámpírtörténet
A legkorábbi vámpírábrázolások az akkádok, sumérok, asszírok és babilóniaiak ékírásos szövegeiből származnak, ahol Lilu és Lilitu démoni alakját említik. De a görög mitológiában is voltak vámpír rokonok: az Empusa egy éjszakai rémalak, aki fiatal férfiakat csábít el, hogy kiszívhassa vérüket. Lamia görög istennő lehetett, akinek Zeusszal közös gyermekei Héra féltékenységének estek áldozatul, ezért Lamia az éj leple alatt gyerekeket kezdett rabolni. Később éjszakai vérszívó lett, aki nappal romos, elhagyott búvóhelyeken rejtőzik.
A figura továbböröklődött a zsidó folklórba, 300-500 körül már írnak Lilitről, az éjszakai lényről, aki vagy szexuálisan buja démon, vagy csecsemőket lakmározó sátáni lény. Lilit Ádám első feleségeként is szerepel Sirák fia könyvében, ami a deuterokanonikus könyvek egyike.
Mi az az Ockham borotvája, avagy miért jobb az egyszerűbb?
Fogadjunk, hogy nem tudja, ki mondta, hogy mindig az egyszerűbb a jobb? Nem Marie Kondo és nem is a Vogue-szerkesztő Anna Wintour, hanem egy angol középkori filozófus-szerzetes: William Ockham, akiről Ockham borotvájának nevezték el az egyszerűsítés elméletét.
Ockham felfogása szerint amikor azon gyötrődünk, miért nem hív fel a kedves, aki megígérte (villámcsapás érte; elütötte a metró; nem is volt soha semmilyen kedves), hogy tört be a lakás ablaka (gömbvillám; az ellenséges szomszéd zúzta be), vagy miért nem köszönnek a munkatársak (ki fognak rúgni, csak nekünk még nem mondták; mindig is utáltak; nem is ott dolgozunk), akkor a legegyszerűbb lesz a jó magyarázat. Vagyis a kedves épp nem ér még rá, a huzat vágta be az ablakot, a kollégák pedig olyan elfoglaltak, hogy észre sem vettek.
Még le sem jöttünk a fáról, már elkezdtünk alkoholizálni
Istenek mámorító itala, rituális ajzószer, a természet és a kultúra tökéletes szintézise a bor, amelynek még filozófiája is van. A kezdetek azonban sokkal meglepőbbek voltak.
Minden a spicces emberszabású főemlősökkel kezdődött, akik már évmilliókkal ezelőtt előszeretettel és rendszeresen ettek megerjedt, alkoholtartalmúvá érlelődött gyümölcsöket, sőt, kifejezetten keresték ezeket a vidám csemegéket. Tudtak élni – mondhatnánk –, mégiscsak kell valamilyen derűforrás a kegyetlen és komor vadonban, ami szebbé teszi a küzdelmes napokat, és segítheti a túlélést.
Ezek szerint mélyen a génjeinkbe van kódolva, hogy szeretjük az etanolt, és evolúciós előnyei vannak az alkoholizálásnak?
Lakáshorror: ez a rovar minden fürdőszobában lesben áll
Többnyire búvóhelyeiken lapulnak, ritkán mutatkoznak, pedig itt vannak körülöttünk. Rendkívül gyorsak és csak a lehetőségre várnak, hogy előbújhassanak rejtekeik homályából és lecsaphassanak. Nem szeretik a rivaldafényt, sötétben indulnak vadászni és remek érzékkel találják meg a zsákmányt, amire teketória nélkül vetik rá magukat.
Ha sárgás foltokat vagy bevágásokat látunk könyveink lapjain, esetleg rágásnyomokat a családi fotókon, biztosra vehetjük, hogy megtaláltak minket és beköltöztek hozzánk. Innentől nincs menekvés. Nem válogatósak, pamut, len és műselyem, liszt, kenyérmorzsa, müzli, cukor, papír és tapétaragasztó, minden jöhet.
Még a csempefugát is kedvelik. De ha kell, a kannibalizmustól sem riadnak vissza.
Ők az ezüstös pikkelykék , az egyik legősibb ma is élő rovarok, akik az erdők mélyéről érkeztek tartós társbérletbe az emberekhez. Imádják a pincéket és a dohos szobákat, a ritkán mozgatott könyv- és újságkupacokat, de leginkább a nedves helyiségeket, például a fürdőszobát, különösen a csapok, lefolyók és kádak környékét. Szinte mindenki szemtanúja volt már legalább egyszer, amint váratlanul előbukkannak, majd villámgyorsan tovacikáznak.
Ájtatos gyilkosok lehettek a druidák
Nagyon keveset tudunk az ősi gallok kivételezett társadalmi osztályáról, a druidákról, mert ők maguk nem írtak le semmit. A közvetett információk a rómaiaktól származnak, akik a papok, tanítók, tudósok, bírák osztályaként jellemzik a druidákat. Fő tevékenységük a tanulás és az áldozatok bemutatása – a rómaiak szerint.
Feltételezések és Caesar szerint is Britanniából került a „druidaság” Galliába, ahol Caesar után hanyatlásnak indult, mígnem Claudius be is tiltotta a rómaiak elleni lázadásnak titulált druida szertartásokat. Caesar szerint az ősi keltákat egy „elit figura” uralja, akinek a tekintélye megkérdőjelezhetetlen.
Miért éppen szeptember 1-én kezdődik az iskola?
Kőbe vésett időpontnak, megkérdőjelezhetetlen dátumnak, szinte univerzális állandónak vesszük, hogy szeptember 1-jén véget ér a nyári szünet, és kezdődik az iskola, amikor kelletlenül letörlik a június közepén boldogan táblára írt vakációt, és több mint egymillió gyerek és fiatal beül a padokba.
De miért éppen ekkor? Hiszen még azt sem tudjuk, miért pont január 1-jén kezdődik az új esztendő, a szeptemberi langy meleg és a gyümölcsözön pedig egyáltalán nem indokolja, hogy reggel 8-kor órarendekkel kelljen bíbelődni és osztályfőnöki órák végtelen sorát kelljen végig szenvedni.
Be kell-e tiltani Winnetout?
A német Ravensburger játékgyártó és kiadóvállalat a napokban bejelentette, hogy az őket ért heves kritika miatt leállították a Kis Winnetou című gyerekfilmből készült két könyvük értékesítését. Közhelyes, sematikus ábrázolással vádolják a történetet, és azzal, hogy a műben figyelmen kívül hagyják az őslakos indiánok ellen elkövetett népirtást, földjeik elrablását, a történetek pedig gyarmatosító rasszista eszméket hirdetnek.
Igazak a vádak? Mert elsőre inkább meghökkentő, fake news-gyanús kritikáknak tűnnek ezek a bírálatok a bestseller ifjúsági vadnyugati regényfolyammal szemben. Tízezrek nőttek fel indián könyveken, köztük én, és közülük messze magasan Karl May Winnetouja vitte a prímet. Legalább háromszor éltem végig az állhatatos apacs harcos és sápadtarcú vértestvére, a bátor Old Shatterhand kalandjait négy kötetben, és egyetlenegyszer sem jutott eszembe, hogy felháborodottan becsukjam a könyvet, amiért a makulátlan hősöket – sztereotip módon – kínzócölöpökhöz kötözik a szemforgató kajovák.
Miért nem tudták előre jelezni az augusztus 20-i időjárást a meteorológusok?
Politikai felhangot kapott egy ízig-vérig tudományos szakterület, miután a kormány menesztette az Országos Meteorológia Szolgálat (OMSZ) vezetését, amiért nagy valószínűséggel esőt, vihart, felhőszakadást jelzett augusztus 20-a estéjére, és erre hivatkozva a nagyszabású ünnepi tűzijátékot délután fél kettőkor lefújta a szervezésért felelős operatív törzs. Ám a vihar elmaradt, és nem is esett a vastagon felhős, komor égből Budapesten. 75-80 százalékos esélyt adott heves esőnek, felhőszakadásnak a szolgálat, de a kisebb valószínűség jött be.
„A tegnap esti események, a tegnap délelőttig rendelkezésre álló modelleredmények, illetve az ezekből alkotott forgatókönyvek nem valósultak meg. Az akkori eredmények közül a legkevésbé valószínű történt meg. Ez a bizonytalansági faktor sajnos benne van a szakmánkban, ezt igyekeztünk kommunikálni is. Elnézést kérünk a kellemetlenségekért” – írta az OMSZ a Facebook-oldalán.
Miért lopnak cipőket a rókák?
Sokan megkérdőjelezik, hogy tényleg annyira ravaszdi állat-e a róka, mint ahogyan generációk óta hallunk róluk a mesékből. Ha akarja, kiénekli a sajtot a holló szájából, vagy fortélyos cselekkel lopódzik a baromfiudvarokba rendet vágni, de La Fontaine-től, a nagy állatmesemondótól azt is tudjuk, hogy savanyú neki a szőlő (ezt és más emberi gyarlóságot kigúnyoló fabuláit nem is kedvelte kortársa, a Napkirály, XIV. Lajos).
Pedig nagy csínytevő ez a lompos farkú kutyaféle, és nem tódított La Fontaine sem, mert akár az érett gyümölcsöt is megeszi, de jöhet neki bogár, rovar, undok féreg, szereti a tojást, pockot, egeret, és ha éppen arra jár, akár ártatlan őzgidákat is levadászik. Ám, hogy cipőket, papucsokat, surranókat is elcsór, arra leginkább az utóbbi években figyelt fel a nem mezítláb járó emberiség.
Van egy híres zongoradarab, amit bárki el tud rögtön játszani
A huszadik század egyik legnagyobb hatású amerikai zeneszerzője, John Cage 1952-ben írta meg talán legfontosabb művét, amelynek címe: 4′33″. Nincs nagy titok a dologban; azért e cím, mert a szerzemény 4 perc és 33 másodperc hosszú.
Cage (1912–1992) mindig is a szokatlan, újszerű zenei fogalmazásmódokat kereste, közelítését kísérletezőnek, avantgárdnak is nevezhetjük. Elsők között emancipálta a komolyzenébe az elektronikus eszközök és ütőhangszerek használatát, valamint úttörő volt a preparált zongora kínálta lehetőségek feltérképezésében is. Utóbbi azt jelentette, hogy a legkülönfélébb tárgyakat (a csavaroktól a radírgumiig) helyezett el a zongora húrjaira vagy akár azok közé – hogy manipulálja vagy éppen tompítsa velük azok rezgését.
Az így született hangzásvilág nemcsak merőben eredetinek, de némiképp hipnotikusnak is bizonyult, amennyiben az egzotikus törzsi zenék perkusszivitását idézte:
Rosszul tudtuk, nem a túl sok kalóriától hízunk el
Nincs, aki megkérdőjelezné azt a közkeletű, gránitszilárdságú elméletet, hogy aki több kalóriát vesz magához, mint amennyire szervezetének szüksége van, annak testében a felesleg zsír formájában elraktározódik, ami előbb-utóbb elhízáshoz vezet. A fogyás egyetlen módja pedig az, hogy kevesebb kalóriát eszünk (iszunk), és több mozgással elégetjük a többletet.
Egyszerű és logikus gondolatmenet, és a tapasztalatok is mindig azt mutatják, hogy ha rendesen ráállunk az evésre, akkor bizony jó eséllyel ki fogunk kerekedni. Mindig így volt, és így is lesz, nyugodtan továbbléphetünk, nincs itt semmi látnivaló.
Több kutató azonban az istennek sem akar továbbsétálni. Például David S. Ludwig, a Harvard Medical School gyermekgyógyásza és a Harvard T.H. Chan School of Public Health táplálkozástudományi professzora sem, aki a napokban alaposan belenyúlt a darázsfészekbe, amikor kijelentette, hogy felcseréltük az okot az okozattal, és nem a túl sok evéstől hízunk el, hanem az elhízás miatt eszünk többet a kelleténél.
Miért nem hasonlít a szív a szívre?
Az emoji, a tükrös mézeskalács és a kártyaszív is mind ugyanaz a szabályos, szimmetrikus forma, ami egyáltalán nem hasonlít az emberi testben pulzáló mandula alakú szervre. Honnan ered tehát a mai szívábrázolás?
Mindörökké borostyán?
A 14. században jelent meg először a szív mint a szerelem szimbóluma, ekkor még a borostyánlevélre utalt. Hogy miért borostyán? Az ókori Görögországban ez a kúszónövény a bort és a testi örömöket jelképezte. Ha ezt társítjuk a borostyán nagy ellenállóképességével és hosszú élettartamával, akkor meg is érkezünk a tartós szerelemhez. Ezek után meg sem lepődhetünk, hogy a görög és római vázákon szinte mindenhová felrajzolták ezeket a néha szőlővel összefonódó borostyánleveleket. A képe pedig egyre csak terjedt.
Biztos, hogy emberi kéz építette a piramisokat?
Máig értetlenül állunk az előtt, hogyan voltak képesek felépíteni az ókori világ hét csodája közül egyedüliként fennmaradt gízai nagy piramist 4500 évvel ezelőtt. Az első felhőkarcolók kinövéséig ez a monumentális kőgúla volt a legmagasabb ember alkotta építmény a világon (147 méteres magasságával), és ma is rengeteg fejtörést okoz, miként tudtak 2,3 millió darab, 2–10 tonnás kőtömböt odaszállítani, kifaragni és megfelelő helyre illeszteni.
Erich von Däniken őscivilizációkat kutató svájci sztáríró-látnok soha nem értette ezeket a végeláthatatlan töprengéseket. Szerinte fölösleges tanácstalanul vakarni a fejeket, hiszen a meseszép gízai nagy piramis létezése magasan fejlett földönkívüli civilizációk munkáját dicséri, akik a történelem előtti időkben látogatást tettek a Földön, hogy megtermékenyítsék ősanyáinkat és segédkezzenek az emberi civilizációk felemelkedésében. Szorgoskodásuk közepette – világos útmutatásul – felhúzták a nagy piramist is. Ő úgy tudja persze, hogy az egyiptomi vezetés, a Vatikán és a fél világ tisztában van mindezzel, de sanda szándékoktól vezérelve mélyen hallgatnak a tényekről.
Robbanópatkány és kémmacska: állatok a háborúban
Szegény állatok, mióta világ a világ, részt vesznek az ember háborúiban, gondoljunk csak az ókori hadurak lovas szekereken zajló csatáira. Valószínűleg a kutyákat és a lovakat használták először a harcokban, de az tény, hogy akárhol és akármikor is voltak harcok, az állatokat megtaláljuk az emberek sorai között, közvetlenül háborús fegyverként vagy támogató szerepben.
Különféle állatok, különféle feladatok
A lovakat, elefántokat, tevéket és egyéb állatokat szállításra és lovas harcra is használták. Közismert, hogy Hannibál elefántokat is bevetett a 2. pun háborúban. Galambokat kommunikációra és fényképes megfigyelésre, patkányokat és sertéseket speciális katonai feladatokra vetettek be. A kutyákat, a delfineket és az oroszlánfókákat különféle katonai célokra használták, például őrzésre és bombafelderítésre.
A legenda szerint Dzsingisz kán 1207-ben, amikor a mongolok megtámadták Hszia Hszi Tangut királyságát, fecskéket és macskákat gyújtott fel, és ezekkel ostromolta Volohai városát. Az elpusztított állatok egyszerre több száz helyen lobbantották lángra a várost, és amíg a védők a tüzek eloltásával foglalatoskodtak, a mongolok áttörték a város falait.
Valóság vagy legenda: létezett-e Atlantisz?
Atlantisz témáját a komolyabb tudományos körök gyakran elhessegetik és áltudománynak tartják, pedig létezése évszázadokon át komolyan foglalkoztatta a tudósokat. Voltak, akik egész Amerikát azonosították vele, mások Észak-Európába lokalizálták. De az írók, költők soha nem kételkedtek létezésében, mert még most is arról álmodoznak, hogy létezik egy elsüllyedt, paradicsomi világ a miénk alatt.
Platón ötlete?
Először az ókori görög filozófus, Platón mutatta be Atlantiszt Timaiosz című művében, amiben Szókratész, Hermokratész (szirakuzai hadvezér), Kritiász (politikus, filozófus) és Timaiosz (filozófus) monologizál. Atlantisz leírásával Platón a dolgok keletkezésének és pusztulásának elméletét akarta bemutatni, a világ állandó szétesését és az új rend folyamatos váltakozását.
Meglepődik, ha megtudja, mi oltja legjobban a szomjat
Nincs ember, aki ne fújná, hogy a víz a földi élet alapja, de maga az élet is benne kezdődött. Különlegessége abban rejlik, hogy ez az íztelen, szagtalan, átlátszó folyadék „univerzális oldószer”, amely lehetővé teszi, hogy a legkülönbözőbb anyagokat feloldja és elszállítsa a sejtekig. Nem véletlen, hogy testsúlyunk 50-60 százaléka víz és csak néhány napig bírnánk ki nélküle (míg étel nélkül akár egy hónapig is kihúzhatjuk).
Ezért aztán meglehetősen furcsa, hogy szomjúságérzetünk könnyedén megcsalhat minket. Pedig a túléléshez elengedhetetlen, hogy ha hiány van belőle, akkor szervezetünk azonnal jelezzen.
Így is tesz, amikor vízre van szükségünk, vérünk besűrűsödik, agyunk szomjúságérzékelő szubfornikális szerve pedig rögtön jelez. Nem nevezhető azonban egy despotának, nem követel tőlünk túl sokat: elég néhány korty, vagy csak a szájüreg kiöblítése és azonnal csökken a szomjúság, még ha csak egy rövid időre is.
Nem is a Napot követik a napraforgók?
Páratlan növény a napraforgó, és nem csak azért, mert a háború árnyékában egyre értékesebbé, sőt luxussá válik, hanem mert hűségesen és kitartóan követi a napkorongot, miközben sárga virágai tükörként mintázzák a ragyogó napsugarakat.
Vagy nem is követi?
A rövid válasz az, hogy nem. Pontosabban így nyár derekán, amikor a virágtányérok már kifejlődtek, az egész napraforgó ábla – pár renitens virágot leszámítva – szigorúan egyfelé néz. Méghozzá nem déli, hanem keleti irányba. És nem is pontosan a felkelő Nap, hanem a földrajzi kelet irányába, ami (a mi szélességünkön) még a Szent Iván-éj körüli (nyári napfordulós) időszakban sem esik egybe a horizonton felbukkanó Nappal.
De miért éppen keletre? Azt gondolnánk, hogy déli irányból (amikor magasról süt le ránk) érkezik a legtöbb napfény és energia. Netán nem találják a Napot? A furcsa jelenség már Charles Darwint és botanikus fiát is izgatta, de a megfejtésre az ELTE kutatói jöttek rá nemrég.
Álhír indította el a balatoni vitorlázást
Viharos sebességgel startoltak el a balatoni vitorlások, miután 1866-ban a Sürgöny című kormánylapban megjelent a bomba hír: Erzsébet királyné, alias Sisi a nyár egy részét Balatonfüreden fogja tölteni. Óriási sürgölődés vette kezdetét úri körökben. Ranolder püspököt például annyira felizgatta a leendő megtiszteltetés, hogy legott kastélyt húzott fel Csopakon, felújították a siófoki vasútállomást, a környékbeli főurak pedig hajókat hozattak mindenfelől, hogy gondoskodjanak a felhőtlen királynői szabadidőről.
Addig ismeretlen volt a hobbivitorlázás a Balatonon. Halászhajókon kívül egyet sem lehetett látni. Nem volt szokás a taton ülni és elegánsan szelni a habokat a langy balatoni szélben, sőt nem sokkal korábban Mária Terézia még ki akarta szárítani a magyar tengert, és bevetni gabonával.
Az első luxusjachtot, a Phönixet, a Festeticsek építették még 1797-ben, de nem csak holmi úri huncutságból: ha éppen nem előkelő vendégeiket sétahajóztatták, akkor sót szállítottak vele, méghozzá többszekérnyit is egyszerre Keszthelyre. Akkora hajó volt, hogy a vitorlák nem tudták kellően gyorsan mozgatni, ezért tizenhat evezős is besegített.
Evolúciós haszna lehet a morcosságnak
Létezik két kibékíthetetlen szemléletmód a pszichológiában, amelyeknek hívei még ha akarnának, sem tudnának jobban különbözni egymástól. Az egyik oldalon a jól ismert „pozitív” pszichológiára esküsznek, és állítják, életünk minden egyes percében optimistának kell lennünk. A másik tábor legyint erre, mivel tagjaik szentül meg vannak győződve arról, hogy a megbánás, az aggodalmaskodás, vagy éppen bizonyos fokú harag nem egyértelműen káros érzelmek, hanem hasznosak is lehetnek.
Légy pozitív
„Ragadjuk meg a napot, és éljünk a pillanatban”, tanácsolják úton-útfélen a „pozitívok”, akik melegen üdvözlik a pozitív pszichológia egyik atyja, a magyar származású Csíkszentmihályi Mihály által leírt flow-élményt, és arra buzdítanak mindenkit, hogy pozitív hozzáállással kerüljék el a három leghírhedtebb érzelmi állapotot: múlton való sajnálatot és haragot, valamint a jövő miatti aggodalmat.
Miért leszünk búsak a szomorú zenétől?
Megsebesült a főhős szerelme, elveszett a kutyájuk is, ráadásul esik az eső. A zene szomorúan csordogál és lehangoló moll hangnemben szól, a nézők pedig el vannak kenődve. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a bánatos dallamokra nem szoktunk csengő kacagással reagálni.
Egy új kutatás viszont azt állítja, hogy egyáltalán nem törvényszerű, hogy a szomorú zenék mindenkinél bús érzelmeket keltenek. Könnyen lehet, hogy a közönség soraiban többeket nem hat meg egy hatásosan megríkató zene sem.
A Western Sydney Egyetem tudóscsoportjának kísérletei – nem várt módon – azt sugallják, hogy a zenét csak a domináns zenei kultúrák globális elterjedtsége miatt érezhetjük örömtelinek vagy nyomasztónak.
Az újkor első anarchistái: a férfi boszorkányok
„Ha a boszorkányok kifejezést halljuk, mindig a nőkre asszociálunk, talán mert a mesékben és a mitológiában is sokkal gyakoribbak a női boszorkák, a Macbeth, Roald Dahl vagy a Harry Potter boszorkányfigurái is mind nők. Pedig a 17. századi Normandiában, Burgundiában, Oroszországban és Izlandon több férfit vádoltak boszorkánysággal, mint nőt, és közülük sok ezret ki is végeztek.
Mi az az eszperantó és mi köze a magyarokhoz?
A leghíresebb mesterséges nyelv az eszperantó, aminek népszerűsége állítólag évről évre növekszik. Az eszperantistákat sokszor különcöknek tartják, de csak, mert nem tudják, milyen komoly történelme van a nyelvnek, sőt, még az ásítozó vidéki Magyarországot is felrázta egyszer.
Az eszperantót az 1800-as évek végén alkotta meg Lazar Markovics Zamenhof lengyel szemészorvos, aki csupán 14 nyelven kommunikált. Mivel a belarusz határhoz közeli Bialystok városában született, eleve egy többnemzetiségű közegben élt: apja oroszul tanította, anyja jiddisre oktatta, a városukban pedig ugyanúgy beszéltek németül, mint lengyelül, de megtanult angolul, spanyolul, litvánul, olaszul és franciául. Emellett az iskolában, biztos, ami biztos, elsajátította a hébert, az ógörögöt és a latint is. A sok nyelv ismerete ösztönözte Zamenhofot az eszperantó megalkotására, ami a 14. beszélt nyelve lett (a 13. az első mesterséges nyelv, a korán eltűnt volapük).
Rovataink a Facebookon