Most nem szabad a hideg és egyéb téli kényelmetlenségek miatt nyavalyogni. Az a maroknyi magyar ember, akinek sikerült életben maradnia az elmúlt hét viszontagságai, a mínusz húsz, a hó és a karácsony előtti idegrohamok után, jobban teszi, ha inkább valami örvendetessel foglalkozik. Nem az élet rejtett szépségeivel, mert egyrészt ki az a hülye, akinek az életében vannak rejtett szépségek, másrészt meg amiről most szó lesz, annál messzebb a rejtettől kevés dolog van Magyarországon.
Gyűlölöm a telet Budapesen. Gyűlölöm, hogy borzalmas kimászni a takaró alól. Gyűlölök a meleg víz alatt állva jéghideg tusfördőt nyomni a kezembe, aztán már akkor vacogni, amikor még csak a mellszőrömhöz ért. Gyűlölöm a réteges öltözködést. Gyűlölöm, hogy a kocsiban a fűtés pont akkorra kezd el meleget fújni, amikor már megérkeztem. Gyűlölöm, ha fázik a kormányt fogó kezem. Gyűlölök kesztyűt hordani. Gyűlölöm a szokásosnál is érthetetlenebb dugókat. Gyűlölöm, hogy mindig kimarad egy busz, és ami megjön, arra nem lehet felférni, vagy ha igen, akkor együtt kell párologni a tömeggel.
Ünnepeink problémásak. Az államiakat elviselhetetlen nyenyenyézés veszi körül, az egyháziakat meg nehéz komolyan venni. Aki viszont csak a saját születésnapjának képes örülni, az egy önző szemétláda. Kell a közösségi élmény. Ezt pedig a Mikulás, összes ünnepünk egyetlen szimpatikus szereplője képes csak levezényelni. A Mikulás nem csak menő, de még tök jó fej is.
Magyarországgal sok baj van. Ilyen mondatokat azért jó leírni, mert fantasztikusan le lehet velük zárni bármilyen beszélgetést. Sok baj van, pont. Evidencia, axióma, vitatkozni senkinek nincs kedve, és egyébként is annyi, de annyi érdekesebb téma van ennél. Még Magyarországon is. Most is csak azért kellett leírni, hogy a kontextus meg legyen teremtve. Magyarországgal sok baj van. Mégis kevésbé idegesítő, mint a kivándorlással fenyegetőzők tömegei.
Istenem, micsoda hét volt ez a nemzetgyalázóknak! Állítólag volt egy pillanat, amikor a KSH-ban idegrohamot kapott valami igazgató, mert úgy tűnt, hogy kétszázezerrel több magyar gyalázza egyszerre a hazáját, mint amennyi papíron az ország lakossága. Aztán lenyugodtak a kedélyek, és mindenki inkább a két főkolomposra koncentrált, határon innen és túl egyaránt.
Ez lett a végső szitokszó. A legmocsosabb szégyenfolt. A szubkultúra, amelyhez annyira ciki tartozni, hogy senki nem vallja be tagságát. Most azonban elértünk a pontra, ahonnét már nincs hova hátrálni. A fejlett világ elfeledett, munkanélküli és mélyszegény, ám fehér családjaihoz hasonlóan fel kell emelnünk a fejünket, és ha már úgysincs senki, aki mellénk álljon, büszkén beleordítani létezésünket az undorító, politikailag korrekt médiába. Nem elég, hogy fikázunk, még élvezzük is. Sőt, büszkék vagyunk rá.
Péntek este van, a Hummerban két 19 éves lány ücsörög. A jóisten, akiről a későbbiekben itt még szó lesz, egyikőjükkel sem volt szűkmarkú, a néhány hiányosságot plasztikai sebészek és divattervezők gondosan elfedték. Az autó nem tud mozdulni, mivel az utca teljes hosszában hasonlóan drága autók képeznek forgalmi dugót, a kétoldalt sorakozó szórakozóhelyek előtt botladozó tömeg pedig tovább nehezíti a haladást. Szinte mindenki vagy részeg, vagy készül az lenni, leszámítva a kifejezetten joviálisnak tűnő, gépfegyveres, egyenruhás katonákat. Bejrút a világ legmenőbb városa.
Ez a cikk akkor is megszületett volna, ha a héten született fiát Sebestyén Balázs nem Benettnek nevezi el. Így viszont csak jobb lesz. A büszke apa elmondása szerint a gyerek azért kapta ezt a hülye keresztnevet, mert tudomásuk szerint ilyenből mindössze három van az országban. Mi, épeszű emberek azonban ezt már el sem bírtuk olvasni a gurgulázó röhögés könnyeitől. A gond az, hogy mi, épeszű emberek alig néhányan vagyunk. A hülye nevek mára mindent elöntöttek ebben a szerencsétlen országban.
Na helló-belló fiatalok! Nem hiányzik senkinek semmi az életéből? Nem érzi senki, hogy valamiről lemaradt? Az a szomorú, hogy nem, nem érzi szinte senki. Pedig a legalapvetőbb dolog hiányzik már vagy húsz éve minden fiatal életéből: a korábban menetrendszerűen, évtizedenként egyszer minden régi vackot eltakarító forradalom. Ami pedig ennél is szomorúbb, vannak jelek, amelyek szerint ilyen már soha többé nem is lesz.
Ahhoz eddig is viszonylag kevés kétség fért, hogy a világ legjobb országa Brazília. Ott laknak a krokodilok meg a papagájok a dzsungelben, a nők a seggükkel komplett történeteket tudnak elmesélni, ahogy az ugye a releváns Bud Spencer-alapvetésből kiderült, mindig nyernek fociban, és még meleg is van. Van, ahol rendezettebbek az utcák, van, ahol kevesebb tizenéves fejét lyuggatják ki eltévedt golyók, és van, ahol nem milliók élnek bádogvárosokban. Brazília vonzerejéből azonban ezek az apró kellemetlenségek keveset vesznek el.
Sokan vagyunk, akik ügyetlenkedve igyekszünk megélni az internetből. A legtöbb próbálkozónak ez nem is sikerül. Hiányzik a tehetség, a kitartás, a stílus, vagy éppen a szerencse. Ezért is kötelességünk mindannyiunknak ünnepelni azokat a keveseket, akiknek az akadály átugrása könnyeden nevetve sikerül. Mautner Zsófia ezen kevesek közül is talán a legsikeresebb. Minden bizonnyal ő a magyar ember, aki a legtöbbet tudta kihozni az egymáshoz kapcsolódó számítógépek hálózatából.
Amikor Mark Twain könyvében Huckleberry Finn és Jim, a néger pillanatnyi szégyenérzettől vezérelve ráébrednek, hogy lopni nem szép dolog, még akkor sem, ha ételről van csak szó, igyekeznek egy kicsit könnyíteni a vállukat nyomó terhen. Ezért úgy döntenek, hogy legalább két dolgot soha többé nem fognak kölcsönözni, ahogy ők a lopást maguk közt nevezik: berkenyét és petrezselymet. Hasonlóan könnyű vállalásra kényszerül hamarosan Magyarország is. Eddig is kevesen ettek itt a hekken kívül más tengeri halat, és mindjárt senki sem fog. A szusirendelést a kifinomultság csúcsának tartó irodista lányok és a titkos ördöghalrajongó szekta viszont már most kezdhetnek zokogni.
Ön nem akarja agyonverni a melegeket, leszbikusokat, transzneműeket és mindenféle elvbarátaikat? Kérem ugorja át a következő két bekezdést. Ha viszont ön olyan, aki pont, hogy jól agyon szeretné verni a melegeket, leszb szóval a ROHADT BUZIKAT, kérem fáradjon a következő bekezdéshez.
Odáig már hónapokkal ezelőtt eljutottunk, hogy kábítószereket fogyasztani nem különösebben menő foglalatosság. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy a narkó, mint jelenség nem csak unatkozó hülyegyerekek és izgalomra vágyó fiatal felnőttek súlytalan játéka, hanem a világ egyik legsúlyosabb problémája, alig lemaradva a globális felmelegedés, a terrorizmus és a tragikus óbudai étkezési lehetőségek mögött. A kábítószer szerencsétlen százmilliók életét teszi tönkre. Természetesen nem az élvezőiről van szó, hiszen az ő túlnyomó többségük a fejlett világban valóban csak élvezi a természet különös ajándékait, hanem azokról az országokról, amelyek ellátják a művelt nyugatot a hétvégi betevővel. Burmától Afganisztánon át Kolumbiáig az Amerika által erőltetett szigorúan tiltó drogpolitika nyomorúságot, tengernyi gyilkosságot, működésképtelen államot és paramilitáris akciócsoportokat eredményezett. Jót meg semmit. Ezért örvendetes igazán a hír, hogy több évtizedes állóháború után először látszik jó irányba mozdulni valami.
A Kálvin térnél próbálok írni, és ez már a harmadik nap, amikor a nyári meleg ellenére kénytelen vagyok csukva tartani az ablakokat, mert a legváratlanabb pillanatokban hangzik fel az iszonyatos repülőberregés. Bánatommal nem vagyok egyedül, ugyanez a helyzet a Móriczon, a Mechwart ligetnél, az Árpád hídnál, Budapest valamennyi belső kerületében. Zavar a zaj, de azt még el tudnám fogadni, hiszen akkor sem kiabálok le, amikor az alattam lévő presszóban éjjel ordítva örülnek a Bajnokok Ligája-góloknak. Akkor sem szólok, amikor a ház földszintjén alakítják át a kis közértet, reggel nyolckor, vasárnap, flexszel. Abból előbb-utóbb hasznom lesz, a régi undorító, még a hűtőket bekapcsolni is képtelen putri helyett most legalább egy alsókategóriás magyar üzletláncé lesz a hely, ők talán képesek lesznek visszaadni egy ötezresből, ami eddig itt rendre gondot okozott. A terézvárosi csendrendelet ügyében is a szórakozni vágyók mellett vagyok, ahol már kialakult egy vigalmi negyed, azt az állam legyen szíves békén hagyni, és inkább a lakóövezetek teljes zajmentesítésére koncentrálni, inkluzíve tuningolt versenymotorok. A Red Bull Air Race-t viszont nem vagyok hajlandó elfogadni.
Először is intézzük el a kínos nosztalgiát, mert az mindig ciki és slágerrádió. Ettől azonban még megfellebezhetetlen tény, hogy aki az utóbbi tizenöt-húsz évben lett Magyarországon férfi, nő, esetleg ünnepelt transzvesztita, és nem töltött el legalább egy, de inkább tíz szórakozással és a züllés legmélyebb bugyraival teli éjszakát a Sziget fesztivál dzsuvájában, az valamit nagyon csúnyán elnézett. Minden tisztességes huszonöt és negyven év közötti magyar embernek vannak átszellemült mosollyal mesélt történetei szódásszifonból spriccelt vodkáról, csak csodával határos módon túlélt, viharral és tömeggel megspékelt koncertekről, elhagyott mobiltelefonokról, minősíthetetlen ízlésű haverokról, akik képesek voltak ToiToi vécében kúrni, ráadásul az utolsó éjszakán, és persze a Sziget-betegségről és annak legjellegzetesebb tünetéről, a még szeptember elején is csak hosszas torokhörgetéssel felszabadítható, erősen szürkés slejmről. Ezek egyébként mind csodálatos dolgok.
Úristen, már megint a Közel-Kelet. Jövő héten mi lesz nem menő? A gazdasági világválság? A budapesti tömegközlekedés? Az időjárás? Megértem én a fanyalgókat, mégis arra kérnék most mindenkit, hogy legalább egy cikk erejéig figyeljen egy kicsit a világ legagyzsibbasztóbb régiójára. Nem azért, mert nincs jobb program egy szép augusztusi napon, hanem mert Izraeltől elég sokat lehet tanulni. Már úgy értve, hogy az ő kárukon, kedves náci olvasók, nem kell mindjárt megijedni.
A betegség általános, gyorsan terjed és nyilván mindenki találkozott vele, akinék van olyan ismerőse, aki használ bármilyen internetes képmegosztó szolgáltatást. A kóros angol címadás egyre több áldozatot szed hazánkban is. Bár a fényképek angol elnevezése a leggyakoribb tünet, sokan mára olyan súlyos állapotba kerültek, hogy a Facebookon, sőt, szinte bármilyen internetes megnyilvánuláskor angol szavakat és kifejezéseket használnak. Csetelés, emailek, minden szennyezett. Különösen aggasztó, hogy a betegek annál inkább hajlamosak az angol használatára, minél inkább általuk "menőnek" képzelt események kommentálásáról van szó. Ha egy kép bulizó fiatalokat ábrázol, valaki a kapcsolati hálójába tartozókat arról kívánja tájékoztatni, hogy milyen borzasztóan másnapos, a képaláírás vagy a helyzetjelentés annál inkább hajlamos angolul lenni. Mert a "fucking hangover" aztán sokkal vagányabbul hangzik, mint ennek magyar megfelelője.
Mielőtt bárki elkezdené a nyenyenyét, hogy már megint a csipőből fikázás megy, meg mindenki örömének elrontása, szeretném leszögezni, hogy minden prekoncepcióm és a személygépkocsim csomagtartójában a helyszínre szállított rosszindulatom ellenére a Balaton Sound majdnem menőnek lett minősítve. Ahol fiatalok reggel hatkor a Balaton partján ücsörögve, többnyire jól benyomva ordibálhatnak és vidámkodhatnak, elszigetelve Magyarország mindennapjaitól és a környező szocialista vállalati üdülőktől, ott mi lehet a baj? Ha csak egy baj lenne, az még tényleg nem lenne elég a mérleg nyelvének átbillentéshez, de sajnos az a helyzet, hogy több is van.
Na, ki mit csinál a nyáron? Balaton Sound? Csapatás Horvátba'? Donáldkacsázás a Terézvárosban? Ez bizony elég béna felhozatal. Hát nem lenne jobb inkább eladni Kakát a Real Madridnak, de annyi pénzért, hogy még a Vatikán hivatalos lapja is felháborodjon? Esetleg meghívni a világ vezető hatalmainak első embereit egy kis közös fejtágításra? Pihenésképpen szerződteni néhány hivatásos hölgyet a nyaralóba, oszt áthívni Mirek "Félárboc" Topolánek volt cseh miniszterelnököt egy kis közös hancúrozásra? De, sokkal jobb lenne. A fene a jó dolgát annak, aki ezt mind, egyedül össze tudja hozni.
Na, betiltották a Magyar Gárdát, végre ki lehet engedni a gyerekeket játszani az utcára. Legalább arra az öt percre, amíg csend van. Ahogy az a héten megjelent Vona Gábor-interjúkból is kiderült, a Jobbik és környéke nem a kifejezetten nagy koponyák gyülekezőhelye, egy magyar bírósági ítélet kijátszása azonban még ilyen csökkent szellemi képességekkel sem lesz túl bonyolult. Nem akarok én ötleteket adni, de ha Norvég Gárda néven alapítanák újra a gittegyletüket, módosítanának egy kicsit az egyenruhájukon, vagy írnának valami nagyon ironikus, látszólag cigánybarát alapszabályt, kezdődhetnének újra a perek, ők meg közbe vígan játszhatnának katonásdit nyomorult kis borsodi falvak főutcáján.
Az egyik felhőtlenül szórakoztató fejlemény Magyarország újkori történetében a pornó betüremkedése volt a legrendesebb háztartásokba is. Amikor a kilencvenes évek végén elindultak a kereskedelmi tévécsatornák, és minden kemence mögé benéztek, hátha ott lapul valami pénzzé tehető sztár, hirtelen a pornóipar is eladhatóvá lett. Ez volt az a korszak, nagyjából Monique Covet és Maya Gold felbukkanása közt, amikor hirtelen egy egész ország tudta meg, hogy ki az a Michelle Wild, és mi a kedvenc receptje. Fergeteges volt azt követni, ahogy a Fókusz, a Blikk, a Story magazin és a korabeli médiaipar legnagyobb ágyúi úgy számolnak be ezek a fiatal és naiv lányok életéről, a fogyasztók pedig úgy zabálják azt nagykanállal, hogy senki nem említi meg a mindkét fél szempontjából kényelmetlen tényt: a hölgyek abból élnek, hogy minden testnyílásukba férfiak tömegei tolják a kontentot.
Az elmúlt héten rendezett jubileumi, 80. Könyvhét legjobban sikerült eseménye állítólag a Könyvek Éjszakája nevű rendezény volt. Ennek keretében a Vörösmarty téri helyszínen a kiadók standjai éjfélig voltak nyitva, eddig tartottak a dedikálások és vetítések, Esterházy Péter és kollégái pedig sört csapoltak. Helyszíni beszámolók szerint a nép nagy mennyiségben képviseltette önmagát, és ha már ott volt, élvezte is a programokat. Szombaton, június 20-án kerül sor a Magyarországon már több éve megrendezett Múzeumok Éjszakája idei felvonására. Ennek keretében az ország számtalan múzeuma tart nyitva jó sokáig, némely hajnalig is, a kedves közönséget mindenféle programokkal várják. Személyes bunkóságom sajnos kizár mindkét rendezvény célcsoportjából, bár miközben a rendezvény honlapját nézegettem, erősen elgondolkodtam azon, hogy a gyerekkoromban olyan izgalmasnak talált, ütött-kopott kitömött rozsomák vajon ott van-e még a Városligetben a Mezőgazdasági Múzeumban, és hogy esetleg hajnali egy körül meg kellene lesni. Ennek ellenére nagyon örülök a könyves rendezvény sikerének, és biztos vagyok benne, hogy akárcsak az előző években, idén is lesz egy szép csomó ember, akik élni fognak az éjszakai múzeumlátogatás lehetőségével. Lassan, nagyon lassan, viszont szerencsére egyértelműen megállíthatatlanul a magyarok kezdik elfoglalni az éjszakákat. Nagyon helyes. Éjfél után minden menőbb.
Kezd ez unalmas lenni. Idegen szó, gazdagok csinálják, ennyi elég is ahhoz, hogy valami reménytelenül és örökre népszerűtlen legyen Magyarországon. Az utóbbi tíz napban az offshore kifejezést gyülölte mindenki, és ha a tendencia folytatódik, attól tartok, néhány hónapon belül már a nekrofília is szitokszó lesz, ha véletlenül kiderül, hogy a legmagasabb politikai körök is hódolnak e különös hobbinak. És az is borzalmasan unalmas, hogy sajnos a köznek már megint nincs igaza.
Este nyolc körül van, a tévében egy magyarul csak visongva, hibásan "beszélő" néger ember látható egy kisebb medence partján. Ezüstszínű, testhezálló ruhát visel, amelyben tökei világosan kivehetők. Egy fal közeledik hozzá szélsebesen, a közepén különös pózba merevedett embert formáló lyukkal. A néger embernek nem sikerül áttuszakodnia magát a lyukon, így a fal belelöki a medencébe. Nem egészen világos, hogy tényleg, vagy csak úgy tesz, de a néger ember elkezd fulladozni. Hirtelen előkerül egy csokornyakkendőt és úszónadrágot viselő, magas, izmos, szőke, jóképűnek mondott férfi, beveti magát a vízbe, és partra rángatja a fuldoklót. A néger ember taknya-nyála összefolyik a parton fekve, miközben szintén ezüstszínű overallt viselő játékostársai egymás hasát csapkodva fetrengenek a röhögéstől. Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez így nagyon menő, azzal viszont kevesebben vannak tisztában, hogy mindez jó is, sőt, hosszú ideje az első örvendetes fejlemény a magyar televíziózás világában.
Nem, az Index egyáltalán nem menő. Sokszor még szar is. Hála a jó istennek ezzel minden indexes kolléga tisztában van. Mindannyian tudjuk, hogy melyik cikkünk béna. Na jó, nem mindenki, hiszen az Index nem csak úgy kollektíve nem menő, hanem az alkalmazottak között is akadnak nem menők. De egymás cikkeiről tényleg mindig tudjuk, ha bénák. Tudjuk, hogy a társaság fele nem tud helyesen írni, hogy sokan alapvető műveltségi problémákkal küzdenek, hogy van egy rakás lusta disznó. Hogy van, aki olyan hülye, hogy a céges belépőkártyáját nem képes egy hétnél tovább megőrizni, hogy van, akinek még az ezredforduló előtt teljesen elhalt a rövidtávú memóriája, hogy van, aki soha nem tett hozzá semmit, és soha nem is fog hozzátenni semmit a közjóhoz. És azt is, hogy ki firkálja rendszeresen össze a liftet itt, az újpesti Árpád út magányában.
2009 bolondos májusában nincs forróbb téma az internetnél. Menő? Nem menő? Részben menő? A kérdés aktualitását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy heti harminc-negyven levelet kapok ezügyben olyan olvasóktól, akik nem elég magabiztosak ahhoz, hogy a saját ízlésükre és józan eszükre hallgassanak, és ezért igénylik egy tapasztaltabb szakember véleményét, hasznos tanácsait. "Bede úr, a kisebbik fiam hamarosanérettségizik, és nem tudom, hogy Twitter- vagy Facebook-fiókot regisztráljak neki ahhoz, hogy ő legyen a legmenőbb kis kópé a középiskolában." "Bede úr, mikrobloggoljak vagy tumbleloggoljak, ha fel akarom csípni azt a helyes csajt a recepcióról?" "Bede úr, ez a cicis kép jó lesz az Iwiw-re?" Fárasztó ezekre a levelekre egyenként válaszolni, így inkább most egyben és ömlesztve szögezném le, amit le kell.
Végre egy hét, amikor mindannyian büszkék lehetünk a magyar emberre. Magunkra, tehát. Bajban ismerszik meg, ki a menő csávó, és most mi mindannyian jelesre vizsgáztunk. Nem érdekel minket a sertésinfluenza egy cseppet sem. Illetve a H1N1 vírus, ahogy az angolszász rendőri szakszervezetek petíciója után a világ nevezi a kórt. Egy hétig kerestem az országban olyan élő és mozgó embert, aki hajlandó kijelenteni, őt igenis foglalkoztatja, mi több, aggasztja a pandemikus világkatasztrófa fenyegető szele. Közvéleménykutatásom nem volt túl lelkes, elsősorban azért, mert engem sem érdekel a dolog, ám a tendencia egyértelmű: a magyar nemzetet még az EP-választások kampánya is jobban fel tudja izgatni, mint ezek a kis izék, AMIKET SZABAD SZEMMEL NEM IS LÁTNI.
Szoros a verseny, de ha mégis választani kellene, hogy mi is az utóbbi húsz év legfárasztóbb, legmeddőbb, legcéltalanabb és rendre legeredménytelenebb közéleti vitája Magyarországon, a szólásszabadság korlátozása körüli maszatolás kapná az én szavazatomat. És elnézést kérek mindenkitől, akinek most a szeme elé került a "közéleti vita" szókapcsolat, tudom, hogy az ilyesmi rendes embereket órákra depresszióssá tesz. Kompenzációként a napok alatt méltán legendává váló Demcsák Zsuzsa-TASZ tereferét tudom ajánlani. Egyrészt mert igen szórakoztató, másrészt pedig mert remekül bizonyítja, a szólásszabadsággal kapcsolatos vitákban a legkellemetlenebb, hogy mindig idióták kapnak bennük fontos szerepet.
Eduardo Rózsa-Flores és Magyarosi Árpád halálával kapcsolatban számtalan különös dolgot lehet említeni, az egyik legérdekesebbet, nevezetesen hogy milyen illusztris névsorban kapott helyet két magyar, mégsem vette észre szinte senki. Pedig a "nemzetközi hírű gázos arcok, akik Bolíviában rejtélyes körülmények közt haltak erőszakos halált" olyan elitklub, amelybe csak nagyon keveseknek sikerült eddig bekerülniük. Che Guevarát, a Rage Against The Machine együttes frontemberét néhányan említették, a két vadnyugati akcióhőst, Butch Cassidy-t és a Sundance Kölyköt viszont sajnos senki. Pedig ők lényegesen menőbbek voltak a híres rockénekesnél, ám hiába próbáltak bankrabló és lótolvaj múltjuk elől Dél-Amerikába menekülni, 1908-ban Dél-Bolíviában mindkettejüket agyonlőtték. A róluk készült film két címszerepét Paul Newman és Robert Redford alakították, aminél többre bűnöző nem nagyon viheti. Sajnos erre Rózsa-Floresnek és Magyarósinak nincs sok esélye. Egzotikus halálukon kívül bennük aztán nem volt semmi menő.