Menő nem menő

Látta valaki ezt a Papírrepülők című filmet, amit a múlt héten mutattak be? Én nem, és valószínűleg nem is fogom, mert egyrészt amikor moziba mennék, mindig valami izgalmas sportesemény van a tévében, másrészt pedig mert egy olyan szubkultúra hulláját ássa elő megint (trailer drumandbassre? 2009-ben?), amivel engem a világból ki lehet kergetni. Van viszont egy csomó ismerősöm, aki látta, néhánynak még a véleményére is adok. Közülük volt, akinek tetszett, és volt akinek nem. Ízlésről vitatkozni viszont egyrészt nem menő, másrészt Szabó Simon nagyon sok ideje az első magyar rendező, aki azt is megengedheti magának, hogy ha kedve van, akár elviselhetetlenül trágya filmet forgasson. Erről lesz most szó.

Szezonja van a tavaszi szél által árasztott, dagadó faszokról szóló cikkeknek. Ez a hurráoptimizmus azonban elítélendő. Mi az olyan nagyon menő abban, hogy Budapesten kisüt a nap? Megsokszorozódnak a szórakozási lehetőségek, azonnal kinyit több száz színvonalas kiülős étterem-kávézó-szórakozóhely, jobb lesz az emberek arca, vagy mi? Ugyan. Ebben a városban a napsütésnek azért szokás örülni, mert akkor már lehet menni telekre, a hegyekbe vagy legalább hekkezni a Római partra. Budapest ma már olyan állapotban van - és tudom, hogy a Római Budapesten van, ám éppen vidékies-nyaralós hangulata teszi vonzóvá -, hogy plusz húsz fok és egy napszemüveg nem sokat tud rajta segíteni.

Ki mit tenne az Igaz Ügyért? Van, aki semmit, van, aki a saját vérét is adná érte, és vannak a többiek, az arany középutasok, akik másét. A csalánt más faszával verők elviselhetetlen és ciki figurák voltak mindig is. Az utolsókat rúgó európai terrorizmus képviselői pedig különösen szánalmas alakok.

Márciusi hétfő este van a Dürer kertben. Az egykori egyetemi előadóból kialakított koncertterem szokatlanul tömött, a jegyárak fényében pedig csak még szokatlanabbul. Az egész jó előzenekar után színpadra áll az Eagles of Death Metal amerikai rockegyüttes, amelynek neve ellenére semmi köze nincs a death metalhoz. A közönség megkergül, a szörnyen ciki produkció közben azonban gyorsan jön az isteni szikra: a kölyköket rossz rockzene rabolta el. A jelenség globális, ám ahogy a ciki dolgok általában, Budapesten különösen borzalmasak a tünetek.

Kellemetlen erről az egészről beszélni, hiszen maga a téma is rendkívül ciki, ám valakinek mégis muszáj ezzel is foglalkoznia. Már csak azért is, hogy legyen, aki szól: ugye senki nem gondolja komolyan, hogy ez egy komoly hír? Ugye senki nem képzeli akár egyetlen pillanatig is, hogy az MDF EP-listájának bármiféle hatása van vagy lesz az életére? Hogy ez fontosabb/érdekesebb/meghatározóbb, mint egy kétfejű bárány születése? Szórakoztató, fondorlatos-kalandos bulvár ez, és ehhez méltóan is kell kezelni. Körülbelül mint a héten kirobbant Első Magyar Stylistháborút.

Sajnos nincs időm megnézni a lexikonban, de egészen biztos vagyok benne, hogy a morális pánik kifejezésnél a példa valami olyasmi, hogy "lelkiállapot, amely akkor jelentkezik, amikor szülők azzal szembesülnek, hogy gyermekeik olyan emberek közelében tartózkodnak, akik szexelnek". Volt már itt arról szó, hogy Magyarországon milyen sebességgel szoktak újabb és újabb divathóbortok végigsöpörni a bankautomaták kitépésétől a cigányozásig, a 2008/09-es téli kollekciónak pedig a vidéki tanárszex-botrány kihagyhatatlan accessoire-ja volt.

Feltételezem, hogy minden olvasónak van valami hobbija. Esetleg még ízlése is. Egyiket sem kell szégyellni, érdeklődni a világ iránt, beleásni valaminek a mélyibe, évek munkájával amatőr szakértővé válni mindig menő dolog. Tök mindegy, hogy japán képregényekről, hongkongi akciófilmekről vagy olasz robogókról van szó, aki bármihez ért, vagy bármiről releváns véleménye van, az örökké menő marad. Még akkor is, ha olyan lejárt és ciki dolog a szakterülete, mint a japán képregény, a hongkongi akciófilm és az olasz robogó.

Teljesen zavarbaejtő, hogy Magyarországon milyen gyorsan változik a divat. Volt az a két hónap, amikor az ATM-kitépés volt a sláger, aztán néhány hete jött a bankrablás-őrület, nagyjából tavaly ősszel pedig úgy kapta el hazánkat az állatvédelem, mint tinédzser lányokat a pucsítva fotózkodás. Először jött a nagyot durranó Négy Mancs és a libatömés, aztán a libatépésen kiakadó svéd tévések, most a héten pedig egy TESCO parkolójában ismét a tömés ellen tiltakoztak. Mint minden gyorsan múlú divathóbort, ez is elég ciki.

Na, érzi még úgy valaki, hogy bármit is szeretne hallani a veszprémi gyilkosságról? Hogy van még mit csámcsogni rajta? Hogy szaporítani kellene az ennek kapcsán született megfontolt, segítő szándékú és főleg intelligens beszédek, írások és tájképek számát? Senkise nincsen, köszönöm szépen. Épeszű ember csak remélheti, hogy miután elkapták Sz. Iván iWiW-felhasználót, a magyar rendőrség, sőt, méginkább az állam egy kicsit tanulmányozza a bőséges amerikai bandaügyi szakirodalmat, hátha rájönnek, hogy mi is folyik itt, és hogyan kellene a további folyását megakadályozni. Ha ez nem történik meg, ezek az enyingi típusú laza klánok csak erősödni fognak, és ahogy egyre több lesz a fegyver és kábítószer az országban - mert több lesz, ezügyben semmi kétség - úgy lesznek egyre gyakoribbak a bandák közti háborúk és a kereszttűzben elhulló civilek.

Az internetkorszak egyik legaggasztóbb fejleménye a szemüvegesek mennybemenetele. A geek-ek, nerd-ök és társaik nem elég, hogy bekerültek a világ leggazdagabb emberei közé, de még azt is elhitették az emberiség hiszékenyebb részével, hogy életstílusuk menő. Pedig egyáltalán nem az. Mindent tudni akarni, na az menő. Direkt csak egy kis tudásszelettel foglalkozni, aztán úgy csinálni, mintha az lenne a legfontosabb az egész világmindenségben, az bizony halál ciki.

Ez a cikk azonban nem a kockafejekről fog szólni, hanem azokról, akik hozzájuk hasonlóan cikik, viszont kevésbé szokás őket gyalázni. Kevésbé, mert övék a média, az olcsó szellemeskedés és a vélemények vezérlete. Ők azok, akinek a mindennapjait megkeserítik a mindenféle gépek és szerkezetek, amelyeket rendszeresen használnak, amelyek helyes működését elvárják, viszont fogalmuk sincs, hogy mi és miért csinálja ezt vagy amazt. Ez a hozzáállás egyfelől érthető, hiszen igenis legyen már szabad anélkül is tévét nézni, hogy az ember tudja, hogy kerül a kép a képernyőre. Ugyanakkor azért vegyük már észre - és itt kénytelen vagyok személyesebbre váltani, mert sajnos én is ezek a cikik közé tartozom -, hogy milyen kínos így lemaradni a világtól.

Kicsit lassan esett le mindenkinek a tantusz, de hát Magyarországon az már valódi örömhír, ha egyáltalán leesik. A tantusz. 2009 januárjában Magyarországon rossz az idő és mindenkit kirúgtak legalább két munkahelyéről, viszont az internet végre elkezdett a helyére kerülni. Ez lett a legmenőbb hely, ahol a legjobb dolgok történnek, ahol bulit lehet szervezni, időpontot egyeztetni az önkormányzattal, innét lehet a legpontosabban tájékozódni és itt lehet a legjobban szórakozni.

Ahogy arra mindenki emlékszik, aki a kilencvenes években is használta ezt a csodás szerkezetet, a magyar szekció sokáig elég ciki volt. Technikai újdonságként érdekes volt, akadt néhány szórakoztató levlista és weboldal, az összkép azonban siralmasan mutatott. Talán mert még nem volt minden háztartásban és unatkozó alkalmazottakkal teli irodában szélessávú internet, mindenesetre a kezdeti évek elég csendesek voltak. A 2000-es évek elején aztán lassan, de nagyon lassan elindult valami. Hirtelen lett néhány nagyon izgalmas oldal, a magyar civilizáció nem online része pedig egyre poshadtabbnak tűnt.

Dicsőíteni valami Robin Hood-szerű, a szemét gazdagokon kívül senkinek nem ártó, néhány kifejezetten ellenszenves figurát is lenyúló, még a lebukás után is össze-vissza ügyeskedő, dörzsölt öregembert mindenki tud. Azt, hogy Bernie Madoff menő, egy nyeretlen kétéves is képes magától észrevenni. Azt látni, hogy Madoff még ezek az amatőrök számára is értelmezhető rétegek lehántása után is rendkívül menő figura, na ahhoz kell a szakember, a menőizmus nemzetközileg is jegyzett kutatója.

Viszont kezdjük csak az alapokkal, mert hát hé, Bernie Madoff tényleg senkinek sem ártott. Illetve valakiknek mégis, na de ezek a valakik mindenféle bankok, meg egy, a Földközi-tenger medencéjének keleti részéből származó nép prominens amerikai képviselői, úgyhogy aki Rózsa Sándort szereti, az most ne hullasson könnyeket. Az a ciki HSBC meg a Banco Santander, ezek a népnyúzásra szakosodott intézmények csak azt kapták kamatostul vissza, amit ők üzletszerűen űznek, fene a dollárjel-pupillájú pofájukba. És egyébként is, mióta bűn a liberális demokrácia és a piacgazdaság keretein belül bárkiről a hasba lyukat beszélés módszerével irtózatos pénzösszegeket leakasztani? Aki Madoffnak adta a pénzét, az bűnös kapzsiságból tette, józan eszét teljesen elveszítve a behazudott magas hozamtól.

Ezen a héten nyaralni MENŐ.

Van, aki a palesztinokat sajnálja. Ezt a hazátlanul tengődő népet, amelynek generációi nőnek fel nyomorban és reménytelenségben. Aztán olyan is van, aki az izraeliket sajnálja. Ezt a hazával ugyan rendelkező népet, amelynek szintén generációi nőnek fel félelemben és rettegésben. A világ maradékát viszont senki nem sajnálja, pedig igazán megérdemelnénk. Generációink nőnek fel úgy, hogy nem tudnak megnézni egyetlen egy tévéhíradót sem ezek az ószövetségi civakodások nélkül. Pedig egy ideális és menő világban a híradóban csak természeti katasztrófák lennének, aztán vagy a postást megharapó kutya, vagy a kétfejű borjú, zárásként meg tíz perc sport.

Mi sem bizonyítja jobban, hogy a világnak mennyire elege van ezekből a törzsi villongásból, mint hogy ez a mostani kis affér, amely mindjárt elér jubileumi, ezredik halottjához, már nevet sem kap. Az izraeliek "Öntött Ólom" hadműveletnek nevezték el a támadásukat, ami annyira hülyén hangzik, hogy a nemzetközi média inkább át sem vette, viszont nem is született helyette semmi olyan frappáns megoldás, mint mondjuk a Hatnapos. Nem érdekel ez annyira senkit, hogy járjon neki valami csattanós becenév. Pedig pont most már nem ártana odafigyelni, mert amit ezek a kis méregzsákok évtizedekig csináltak egymással, az minden hidegháborús szembenállás ellenére lokális kis perpatvar volt, mára viszont éppen ez a konfliktus vált Művelt Világunk Legkomolyabb Ellenségei, a muszlim fundamentalista terroristák legfontosabb múzsájává.

Minden épeszű ember életében elérkezik a pillanat, amikor feladja az élvezhető szilveszterért folytatott harcot. Amikor rájön, hogy nem azért nem találta meg a megoldást, mert ő hülye, hanem mert megoldás nincs is. A keresgélés akkor kezdődik, amikor tizenkét éves kor után már nem jelent izgalmat, hogy ébren lehet maradni éjfélig, és akkor ér véget, amikor az utolsó lehetséges forgatókönyvről is kiderül, hogy használhatatlan. A szilveszter úgy ciki, ahogy van. Az agyatlan petárdázás legalább egy kicsit menő, hiszen dolgokat felrobbantani mindig az, de a kötelező vidámkodás egyszerűen elviselhetetlen.

A szilveszterrel kapcsolatos minden baj forrása természetesen éppen ez, hogy muszáj bulizni. Pedig aki év közben nem érzi igényét, hogy hajnali ötkor a Nagykörúton részegen óbégasson, zavarja a nyugalmat és a közrendet, valamint olyan öltözéket viseljen, amilyet máskor nem szokott, az megérthetné, hogy erre az év utolsó éjszakáján sincs az ég világon semmi szükség. Nem áll neki jól. Aki rendszeresen eljár szórakozni, az ugyan gyakran szokott amiatt nyavalyogni, hogy mindig, mindenhol ugyanazokat az arcokat látja, ám azzal azért tisztában van, hogy még mindig jobb ez a felállás, mint amikor megjelenik egy csomó ismeretlen köcsög.

A rajzfilmhősök egytől egyig menők. Menő Lucky Luke, menő Tom, a macska, és menő Keresztespók, a Vízipók haverja. Most pedig itt az új hős, aki fehér bőrdzsekijében naponta elvezet Pestről Miskolcra, megfordul, majd zokszó nélkül lenyomja a távot visszafelé is. Nem számít, ha esik az eső, ha rekken a hőség vagy ha Hatvannál nagyon fúj a szél, ő konokul rója a kilométereket szolgálati autójában. Nem beszél, csak ha magyarázkodni kell,  szemüvegkerete mindig őrülten fiatalos, ő Nyakó István, aki megállás nélkül igazságos.

A rajzfilmfigurákban ugye elsősorban az a menő, hogy szupererejük és karikaturisztikusan felnagyított személyiségjegyeik vannak. Nagyon jók vagy nagyon rosszak, nagyon okosak vagy nagyon bátrak vagy nagyon erősek. Nyakó István pedig nagyon politikus. Élete minden percében tetőtől talpig átéli a szerepét, ő egyszerre az esszencia és a Chimborazo. Fejbe lehet csapni vasalódeszkával, miszlikbe aprítani húsdarálóval, égő dinamitrudakat lehet dugni az orrlyukaiba, a szájába meg a füleibe, ő mindent túlél és mindörökké politikus is marad.

Ahhoz képest, hogy a közmegegyezés szerint most már hetente talál fel valamit az emberiség, ami alapvetően változtatja meg mindannyiunk életét, valójában mindannyian egy kezünkön meg tudjuk számolni azokat az újításokat, amelyek az utóbbi húsz évben tényleg alapvetően jobbra fordították a sorsunk. A számítógép sokaknak nyilván ilyen, de ami ezután jön, az már a személyes preferenciáktól függ. Van, akinek a hóágyú, én viszont tisztán emlékszem, hogy amikor először találkoztam a Napster nevű illegális zenecsereberélő szoftverrel, már a harmadik másodpercben éreztem, életem színvonala minőségileg emelkedett.

A számítógéphez hasonlóan széles körben népszerű újításként csak a fapados légitársaságok megjelenését lehet említeni. Csak a fapadosok sokkal menőbbek az informatikánál, hiszen itt nem úttörő mérnöki munkáról van szó, hanem már korábban is létező technológiák és erőforrások ügyes újrahasznosításáról, és egyúttal valami tényleg forradalmi létrehozásáról. Az első fapados légitársaságok megjelenése olyasmi volt, mint a hajléktalanok szemétből összerakott fantasztikus kunyhói, azzal az apró különbséggel, hogy a Ryanair meg az Easyjet járataival el lehetett repülni Európa másik végébe, valamint nem is voltak olyan büdösek.

Sajnos keveseknek tűnik fel, de húsz év után, hála a jó istennek, végre vannak rendes társadalmi osztályaink. Ez két okból is borzasztó menő. Egyrészt mert minél szabadabb egy társadalom, annál büszkébb az osztályaira. Például teljességgel lehetetlen elolvasni egy angol újságot, meghallgatni egy angol lemezt vagy végigülni kilencven percet egy angol stadionban anélkül, hogy az ember ne találkozzon Marx legnedvesebb álmait is felülmúló osztályöntudattal. Hogy ki a rohadt közép-, a degenerált felső- vagy a tiszta szívű, ám korlátolt alsó-.

Másrészt pedig azért klassz, hogy végre nekünk is vannak osztályaink, mert különös módon éppen ennek kell elvezetnie a kommunista örökség egyik legundorítóbb vonásának megszűnéséhez. Szegény hülye kommerek oly sok egyéb mindenféle mellett azt nem tudták megérteni, hogy az jó, ha mindenki más. Jó ha van koldus és királyfi, munkás és nagyvállalkozó, paraszt és naplopó. Mint minden ostoba diktatúrának, nekik sem fért a fejükbe, hogy az a menő, ha az emberek különbözőségükben tudnak egymás mellett éldegélni békességben, nem pedig ha azt hazudják egymásnak, hogy valójában egyformák.

Pedig hát nagyon nem vagyunk egyformák. A faluban vasárnap reggel fekete ruhában-kendőben a templomba ballagó és az ugyanekkor a Hajógyári sziget ciki diszkóiból jól beállva hazafelé tartó tinédzser nem egyforma. Teljesen nevetséges, hogy ezt egyáltalán le kell írni, de nagyon úgy tűnik, hogy ennek az országnak jelentős része nincs tudatában a mára kialakult óriási különbségeknek. A néni és a tinédzser egyaránt két lábon járnak, valamint magyar személyi igazolványuk van, viszont ha egyszer kettesben maradnának valami lakatlan szigeten, fogalmuk sem lenne, miről beszélgessenek, pedig speciel magyarul is mindketten tudnak. A különbségek révén kialakuló csoportokat felőlem bárki bárminek hívhatja, de én mégis maradnék az osztálynál, még ha itt már nincs is nagyon szó a teremelőeszközök tulajdonlásáról.

Igazán tragikus hír, hogy a mai fiatalok videóklipekből meg focipályákról választanak maguknak példaképeket. Pedig van ám elég erőszak és szex a való világban is, nem kell a menőségért a zenetévé, vagy ami még rosszabb, a számítógép elé menekülni. Egy csoport van most, amely a menők közül is kiemelkedik, a korai Elvis szexiségét ötvözve Attila hunjainak vadságával: a Szomália kikötőiből lassan már a fél Indiai-óceánt rettegésben tartó kalózok.

Nehéz Magyarországon távoli vidékek menőségéről írni, hiszen ebben az országban nagyon-nagyon keveseket érdekel, hogy mit csinálnak máshol jobban. Még abból a béna kis MTV-ből is egy még kilúgozottabb, még cikibbet kellett nekünk csinálni, nehogy megártson a sok külföldiség. Ez azonban egy olyan pillanat, amikor őszintén remélem, hogy Magyarország fiataljai képesek lesznek felemelni lógó orrukat, és felfedezik a világ valódi értékeit. Nem tudom elképzelni, hogy legyen ember a világon, aki nem állítana akár szobrot is annak a maroknyi afrikai fiatalnak, akik két hete egy 330 méteres tankhajót raboltak el a nyílt tengeren. Ez nem csak egy egyszerű Dávid-Góliát történet, hanem a történelem legnagyobb hódítóit idéző, bátor, ügyes és menő tett.

Nehezen tud állam cikibb dolgot csinálni, mint közvetlenül és tapinthatóan belerondítani állampolgárainak életébe. A magyar államnak speciel az nagy szerencséje, hogy alattvalóinak túlnyomó többsége hajlamos nem a legfelső hatalomra kenni a bajt. Például 2009-ben, amikor jó sok magyar ember lesz páros lábbal kirúgva az állásából, szinte mindannyian azt a rohadt szemét közvetlen főnöküket fogják okolni minden bajért, azt az öltönyös majmot, akinek volt pofája nem mást leépíteni. Sajnálatosan kevés munkanélküli teszi majd felelőssé Gyurcsány Ferencet, Veres Jánost meg a többi gazdasági zsenit. Így kevés az olyan eset, amikor sorsunk rosszabbra fordulását egyenesen az államot hibáztatjuk. Most viszont zajlik egy kirívó, testünket és lelkünket egyaránt megnyomorító történet.

Szó szerint remegni kezdtem dühömben, amikor a lakásomhoz legközelebbi éjjelnappaliban este tizenegykor a boltos kivette a kezemből a három üveg sört, és visszarakta a hűtőbe. Nem azért remegtem, mert már a nyakamon voltak az elvonási tünetek, hanem mert végtelenül megalázottnak, elesettnek és cikinek éreztem magam. Kevés alapvetőbb emberi jog van, mint az univerzális hozzáférés az alkoholhoz, és ezek a szemetek képesek voltak még ezt is semmibe venni. Az, hogy ez a szemét nem a kormány volt, hanem csak a ferencvárosi önkormányzat, nem tompított a fájdalmas tényen: a magyar állam nálam végleg elvágta magát. És nagyon remélem, hogy nemcsak nálam, hanem minden öntudatos, menő és szabadságpárti állampolgárnál is.

Igen, ölni fogok. Szlovákot. Ha nem sikerül, hát engem ölnek meg. Ez a legkevesebb, amit a kelet-európai ember a hazájáért megtehet ilyen helyzetben. Télre vagy mienk az összes sífelvonó Rózsahegytől az ukrán határig, vagy ők ültetik tele krumplival a Vérmezőt. Túl vagyunk azon a ponton, ahol még értelme lenne kutatni az okokat és a felelősöket, ahol kölcsönös engedményekkel még elkerülhető az utolsó vérig folyó harc. Mert hogy az utolsó vérig fog folyni, ahhoz kétség sem fér. Mi vagy ők. Ők vagy mi. Amikor a Nemzeti Őrsereg 28 tagját vegzálják a szlovák hatóságok, csak mert Királyhelmecen koszorút akartak elhelyezni az első bécsi döntés emlékére, nyilvánvaló, hogy ez a két nép nem élhet tovább egy kontinensen.

2008 november 13-án világos, hogy a háború Szlovákiával elkerülhetetlen. Szombaton Komáromban Gyurcsány Ferenc átadja a magyar hadüzenetet Robert Fico szlovák miniszterelnöknek, ám ez csak a megpecsételése lesz annak, amit Budapesten, és nyilván Pozsonyban is mindenki hetek óta érez. Itt már elfogytak az észérvek, és semmi értelme nincs tovább szaporítani a szót. Fegyvert kell ragadnunk, és ha van egy kis eszük, fegyvert kell ragadniuk nekik is.

Ahogy minden idők egyik legmenőbb magyar embere, Ady Endre igen találóan észrevette, ez itt egy Kelet és Nyugat között bénázó kompország. Ebből borzasztóan sok rendkívül ciki dolog származik, és csak igen kevés menő. Rendkívül ciki például az, hogy a világ egyik legcsodálatosabb dolga, a pénz, amely ugyan másképpen, ám tőlünk nyugatra és keletre egyaránt menő dolognak számít, nálunk valami rejtélyes szürke zónában lebeg. A holland ember nagyon jól tudja, hogy a pénz menő, hiszen megdolgozott érte, és ha nem is teszi ki az ablakba, akkor is nagyon büszke rá, lefekvés előtt mindig megsimogatja a bankszámláját. És menő az albán szerint is, hát hogyne lenne az, amiből csak keveseknek jut, nem is szabad eldugni a szomszéd elől, hadd lássa, hogy kit ért ilyen csuda nagy szerencse.

Magyarországon azonban más a helyzet, nálunk pont úgy keveredik a nyugati és keleti személyespénzügyi-szemlélet, hogy abból csak nagyon ciki dolgok tudnak kisülni. A magyar emberek nagy része szereti a pénzét villogtatni, viszont gyűlöl mindenkit, aki villogtatja a pénzét. A dögöljön meg a szomszéd tehene és a szimpla irigység kombinálva nagyon furcsa dolgokra képes. Odáig nagyon helyesen minden magyar ember eljut, hogy menő dolog elég pénzzel rendelkezni mindenféle csecsebecsék megvásárlásához, a kétszer kettőt összerakni viszont már nem sikerül, így ha másnak is van pénze csecsebecsékre, pláne még nagyobb csecsebecsékre, az már nem öröm, hanem csak köpködés forrása tud lenni.

Osztráknak, halottnak és enyhén nácinak lenni nem különösebben menő. Na de 140 felett száguldani, síri csendben alvó karintiai falvacskákon át! Vodkával, viszkivel és Red Bullal feltöltve! Anyu kilencvenedik születésnapjára rohanva! Egy melegbárból! A harminc évvel fiatalabb szeretőnkkel lebonyolított ordibálás után! Egy diadalmas választási sikerrel a hátunk mögött! Az emberként, akiről majd‘ egész népe azt hitte, hogy példás családapa és konzervatív úriember! Az emberként, akinek hazáját éppen őmiatta tette az Európai Unió feketelistára! Volt Keith Richards valaha ennyire menő? Soha.

Fotók: Dézsi Judit

Ahogy már korábbi cikkekben itt is említve volt, a politikusinál kevés cikibb szakma van. Talán még könyvelőnek, ügyvédnek vagy újságírónak lenni is menőbb. Ezek a ciki demokráciák úgy vannak felépítve, hogy csak azt engedi az istenadta nép a hatalom közelébe, aki a legkisebb közös többszörös felé tendál. Szürke, középkorú férfiakat, karizma, humor és stílus nélkül. Menő államférfiakkal így már csak a harmadik világban találkozni. A nemzetközi konferenciákra beduin sátrával együtt utazó líbiai Kadhafi, a szaros jenki nagykövetet élő adásban hazaküldő venezuelai Hugo Chavez, a fővárosban önmagát mindig a nap felé forduló aranyszoborba álmodó türkmén Türkmenbasi egyszerűen nem fordulhatnának elő Európában. Ettől nekünk ugye jobb, viszont minden este unalmas a tévéhíradó.

Hogy mennyire nem menő ma, annak megértéséhez először azt kell belátnunk, hogy mennyire volt menő 1956-ban. És most itt rendkívül kreatív módon 1956 október 23-a alatt nem csak az az egyetlen, hanem a rá következő néhány nap menő eseményeit is értem. 1848 március 15-éhez képest a kontraszt óriási. Az egyikről rajzolt képeken fiatal, jelmezes férfiak fontoskodnak, míg a másikról készült fényképeken fiatal férfiak és nők – és ez nagyon fontos, mert 56 menőségéhez a nők sokat adtak hozzá – merednek a kamerába Budapest romjai közt, kezükben gépfegyverrel, a néhány évvel korábbi amerikai divatot ügyetlenül, ám bájosan követni igyekvő ruhákban. 1848-ban csak az Európában fújdogáló szelek érték el Magyarországot is, 1956-ban viszont magunktól rohantunk bátran és esélytelenül a falnak. Az utóbbi száz évben egészen biztosan 1956 volt a legmenőbb dolog, amit a magyar nép kollektíve elkövetett, és ahogy a dolgok jelenleg állnak, a közeljövőben nem is kell tartani a rekord megdöntésétől.

Az, ami 23-a mára lett, például azért is menőtlen, mert valójában a kutyát sem érdekli. Ez egyébként fejlett demokráciákban így van rendben. Belgiumban vagy Spanyolországban sem indít meg semmit az emberek szívében a helyi nemzeti ünnep, nem vonulnak az utcákra nagy tömegekben, és nem gyújtanak gyertyát a halott hősökért. Magyarországon október 23-a a halálosan ciki politikusoké, akiknek ez a munkájuk, a maroknyi egykori főszereplőé, akik igazán megérdemelnének valami méltóbbat, néhány éve ugye a dühöngő őrülteké, valamint azoké a szintén rendkívül ciki, a magyar közélet iránt betegesen érdeklődő fiatalembereké, akik mindjárt olvasói leveleket írnak.

29 éves vagyok, a médiában dolgozom, és egész jól megy. Ennél kevésbé menő állapot nem nagyon létezhet, de sajnos a továbbiak érdekében muszáj fájóan őszintének lenni. Húsz alatti nincstelen hullamosónak lenni sokkal menőbb lenne, viszont akkor az ismerőseim a kórházból kilopkodott gyógyszerekkel bódítanák magukat, és a kokaint, minden drogok legkevésbé menőbbikét, csak hírből ismerném. Így viszont az a helyzet, hogy tudom, miről van szó.

Magyarország egyik legkevésbé menő tulajdonsága, hogy minden, ami kicsit is eltér a prűd és hivatalos úttól, a szőnyeg alá van söpörve. Magyarországon például nincsenek homoszexuálisok. Néhány földalatti szórakozóhelyen, meg nyaranta a könnygáz és a repülő tojások közt az Andrássy úton igen, de szem előtt egyáltalán nem. A honfoglalás óta ebben az országban tucatnyinál kevesebb nyilvános coming out volt. A mai magyar közélet legnyilvánvalóbban homoszexuális elemei sem vállalják fel önmagukat, hanem inkább kitalált barátnőkről mesélnek a Story magazinnak.

Más jót mondani róla nem nagyon lehet, de hogy menő, azt azért is muszáj leszögezni, mert szépen világít rá a továbbiakban néhány alapvető különbségre Európa és Amerika közt. Európa szerint ugyanis Amerika többek közt azért sem menő, mert ostoba embereket enged a hatalom közelébe, olyanokat, akiknek a menő Európában legfeljebb az eke szarvánál a helyük.

Az érveket ezerszer hallottuk. George W. Bush debil. És nem menő. Az életében semmit nem tudott vezetni, csak kocsit ittasan, meg olajcéget az apukája segítségével. A hazája szégyene, hogy ez az ember a hatalom közelébe kerülhetett, mert az aztán nem meglepő, hogy azok a hülye és ciki amerikaiak megválasztották, igazából az az igazán szemét, aki helyzetbe engedte kerülni. Szörnyűséges bizonyítvány ez a vezető nagyhatalomról, és így szegény, szerencsétlen, árván hagyott világunkról.

Feltételezem mindenki ismeri az érzést, amely akkor tör rá, amikor éppen kidobják egy buliból. A házigazda és kollaboránsainak ordibálása, az ismerősök kuncogása, a függetlenek bamba nézése együttesen roppant menőséggel töltik el az embert. Hiszen akit kidobnak, az éppen büntetést szenved el, márpedig amíg világ a világ, a büntetés MENŐ marad. Sajnos a kidobatás aktusa közben érzett önfeledt menőség nem kompenzálja az azt megelőző pillanatok borzasztó cikiségét.

Az embert jellemzően azért dobják ki bulikból, mert rossz fát tett a tűzre. És a rossz fa tűzre tevése szintén megkérdőjelezhetetlenül menő dolog, ahogy arra Dopeman egész munkássága is halál pontosan rámutat. A nem menő pillanatokra a rossz fa eltüzelése és a büntetés foganatosítása között kerül sor. Aki ezekben a nehéz percekben is menő tud maradni, az igazán erős ember, ám sajnos ilyen csak nagyon kevés van, a jelenlegi kommer mezőnyben pedig egy szál sem.

Kezdjük is a lényeggel: apró és gyenge országot sikeresen lerohanni MENŐ. Szépnek nem szép, menőnek viszont klasszikusan az. Szex ugyan nem nagyon van benne, illetve ami igen, a védtelen bennszülött lányok és asszonyok falkában megerőszakolása, az a csúnyaság mellett abszolút menőtlen is. Egy ilyen invázió viszont nagyobb mennyiségű erőszakkal, katonai egyenruhával, valamint tankok tetején pózoló, rendezetlen fogú kiskatonával jár, és ha ez nem menő, akkor tényleg a világon semmi. Szépnek nem szép, viszont Dick Cheney - akiről szintén sok rosszat lehet mondani, viszont egyszer arcon lőtt puskával egy 78 éves texasi ügyészt, tehát menő - a bal karját odaadná, ha egyszer az életben neki is valami ilyen precízen sikerülhetne.

Van azonban néhány probléma. Például hogy Dél-Oszétiának már a neve sem menő, és ezt az sem kompenzálja, hogy Abháziáé viszont igen. Az alapvető gond az, hogy mi, akik egyből a menő oldalra állnánk ebben a konfliktusban, egyszerűen képtelenek vagyunk dönteni. Egyik oldalon ott van Dick Cheney és a világ legkevésbé menő intézménye, az Európai Unió, akik egy szintén nem menő, ötmilliós kaukázusi országocskát támogatnak. Itt jegyezzük meg, hogy a három kaukázusi ország közül messze az örmények a legmenőbbek, és a grúzok csak az azerieket tudják lenyomni menőségben, de hát egy olyan országot, amelyben az olajkutakhoz kötik ki a kecskéket, nem is nehéz. A másik oldalon pedig ott vannak az oroszok, akik sajnos szintén nem menők, ráadásul nagyon nem.