Minden bulvárfogyasztó tudja, hogy milyen idegesítő, amikor a szexuális kicsapongások, elmebeteg, hisztis hírességek, véres bűntények világát megzavarja a pénzhajhászat. A magyar helyzet ilyen szempontból különösen rossz, hiszen nálunk a bulvár gyakorlatilag a két nagy kereskedelmi tévéből él, és ezért arról és úgy ír, ahogy azt az RTL és a Tv2 urai kívánják. Így aki a bulvárt éppen annak bulvárságáért szereti, nagyon gyakran zárja keserű szájízzel a magyar bulvársajtó fogyasztását.
A leleményesség, az életöröm, a piacgazdaság és a magyar virtus rajongói sajnálatosan ritkán örülhetnek a magyar üzleti élet eseményeinek. A Margit-híd nagykoalíciós szétlopásához hasonló bravúrok sajnálatosan ritkák. A budapesti naptárban tulajdonképpen csak két esemény van, ami a fenti értékeket kivétel nélkül felvonultatja: a Sziget előtti jegyüzérkedés és az évi rendes lomtalanítás.
Velejéig romlott, szívtelen ember, aki Ukrajnán meg szegény belaruszokon nevet. A legtöbben egyébként ilyenek vagyunk. Abban viszont mindenki egyet szokott érteni, hogy a minálunk szerencsésebb helyzetben lévők balszerencséjén, bénaságán, önsorsrontásán szabad hangosan kacagni. Amikor pedig ezeknek a tejben-vajban fürdő népeknek a vezetői bizonyulnak silányabbnak a mieinknél, na akkor lehet csak igazán röhögni.
A magyar közoktatásban eltöltött valamennyi napomat gyűlöltem. Jó, általános iskola elején még nem, de aztán nem volt egy élvezhető perc sem. Gyűlöletes és értelmetlen volt a rendszer, és semmit nem tanultam. Se érdekeset, se használhatót. Tanáraim túlnyomó többségével felnőtt fejjel soha nem álltam volna szóba. És még korán is kellett kelni. Nem is voltam egyedül szélsőséges érzelmeimmel. Ezeket az életrajzi adatokat muszáj felsorolni, mielőtt az ember felelősen kijelenti, hogy egy Magyarországon felnövő gyereknek minden borzalma ellenére még mindig az állami, hivatalos közoktatás a legjobb választás.
Szociológiai művek tömkelege foglalkozik az egyre később benövő fejlágyakkal. Huszonéves férfiak, akik hiába kenyérkeresők, nem költöznek el otthonról, mert így gazdaságosabb, és anyu egyébként is jobban főz, mint a mindenféle összeszedett csajok. Ötvenes nők, akik utolsó virágzásukat gyermekeikkel egykorú csődörökkel ápoltatják. Óvodások, akik nem hajlandóak fajanszba nyomizni. Ezek mind nagyon érdekes népcsoportok, de egyik sem olyan érdekes, mint a bulizó anyukáké.
Ritkán részese az ember forradalomnak, az meg még ritkább, hogy észre is vegye, éppen egy forradalom közepén ücsörög. Az 1956 után születetteknek nem is nagyon volt része ilyesmiben Magyarországon. Legalábbis látszólag. Mert valójában az a helyzet, hogy aki használja az internetet, az éppen most is részt vesz egyben.
A történelem során kevés szakma fonódott össze úgy a menőség fogalmával, mint a bűnözés. Talán az űrhajózás. Kalóznak, betyárnak, kasszafúrónak lenni mindig is olyan fantasztikus hivatás volt, amire kamaszok milliói néztek fel. Ahogy azonban nyugati világunkból kiveszett a veszély és az izgalom, és a bűnözői mindennapok is egyre inkább szólnak számítógépek előtti ücsörgésről, mint lóháton menekülésről meg levágott fülekről, úgy vesztette el a menőségét egy újabb foglalkozás.
23 év után búcsúzott el minden idők egyik legjobb magyar együttese. A Kispálnak sikerült először független alapokra építve sikereket elérnie ebben az országban, miközben szinte semmilyen kompromisszumot nem kellett kötniük. És szerencsére még a Nagy Nemzeti Rockzenekar szerepét sem kellett eljátszaniuk.
Kevés olyan ember él Magyarországon, akinek az utóbbi egy-két hétben ne dörgölte volna az orra alá valami ismerőse, hogy na ugye. Hazautazott az IMF-delegáció, Stumpf István alkotmánybíró, Schmitt Pál meg államfő lett, Pintér Sándor volt cége őrzi a Magyar Fejlesztési Bankot, na ugye, hogy ugye. És bizony ilyenkor sokan, akik egyébként nagyon örülnek, hogy Gyurcsány Ferenc ma már legfeljebb egy blognak parancsolgathat, kényelmetlenül érzik magukat.
A nyári Budapesttel kapcsolatos súlyos problémák megszámolásához egyetlen ujj is elég. Elviselhetetlen itt a meleg. Amikor a hőmérséklet tartósan harminc fok felett van, ebben a városban az emlős lét olyan alapelemei, mint a táplálkozás, a szaporodás és a pihenés egyaránt teljesíthetetlen feladatnak tűnnek. Van, aki júliusban és augusztusban egyikre sem képes.
Most már mindenki eleget nevetett Hoffmann Rózsán, aki ugye nem érti a viccet. Az viszont kicsit fura volt, hogy ennyien meglepődtek, amiért egy MSZMP-tag egykori iskolaigazgató, akinek csak a 25. házassági évfordulóján jutott eszébe templomban esküdni, ennyire járatlan a humor, az internet, valamint ezek kombinációjának világában. Jó hogy nem Schmitt Páltól, a másik elvkirálytól várjuk el, hogy trollface-maszkban fogadja a külföldi delegációkat.
Giccsel és pornóval teli világunkban meg kell becsülnünk a keveseket, akik kérlelhetetlenül kitartanak egy szebb, egyszerűbb, még egy magyar politikus számára is érthető múlt értékei mellett. Ugyanaz a tisztelet és kedves mosoly, ami jár a Föld laposságában hívőknek és az angol labdarúgó-válogatott szurkolóinak, megilleti bizony mindazokat is, akik szabályozni szeretnék az internetet.
Az undorító nosztalgia és a retro mára olyan fiatal területeket is elért, mint az online média. Kommentekkel és mikroblogokkal terhelt világunkban egy klasszikus olvasói levél egyszerre számít szellemi csúcsteljesítménynek és kedves ajándéknak.
Barcelonában, a Földközi-tenger partjától alig néhány méterre van egy óriási, amfiteátrumnak nevezett betonteknő, ahol a Fuck Buttons együttes sokezer embernek játszik. A Fuck Buttons jó, de azért nem kiemelkedően jó együttes, amely azzal lett sikeres, hogy irtózatos hangerővel játszik elektronikus tánczenei ütemeket, torz zajjal és klasszikus skandináv metálhörgéssel keverve. Budapesten 100-150 fizető nézőnél több nem lenne rájuk kíváncsi. Tisztességes helyeken viszont ők, akárcsak a hozzájuk hasonló együttesek százai, sikeresek lettek. Mert az alternatív kultúra végleg nyert.
Amikor majd ötszáz év múlva a gazdaságtörténészek tanulmányokat írnak a harmadik évezred legelején virágzó információtechnológiai és számítástechnikai multikról, meglepve fogják látni, hogy minden cég karrierje ugyanúgy ívelt fel- majd lefelé.
Egy hét alatt az is megtudott mindent Stohl Andrásról, aki direkt nem néz tévét, direkt nem jár színházba, és direkt távol tartja magát a magyar macsó e speciális, vadászpuskás-félrekúrós változatától. Mindenki tud a balesetről, a piáról, a drogról, a kocsiban szétdobált üvegekről, a hátsó ülésen hagyott haditechnikai eszközről, a viagráról. És mindenki ugyanazt gondolja: menjen a picsába.
Vannak olyan magyar emberek, akik a Facebookon plasztikai sebészek rajongói klubjához csatlakoznak. Olyan magyar emberek is vannak, akiket meglep, ha egy politikusról kiderül, hogy hazudik. Az nem lehet, hogy pont ennek a két szórakoztató halmaznak ne legyen közöse. Kell lennie ebben az országban olyan embereknek, akikben a közéleti naivitás és fontoskodás megfér a tinilányokra jellemző rajongói kultúrával. Ők azok, akik most Sólyom László újraválasztásáért kampányolnak.
Az amatőrök azt képzelik, hogy az elmúlt héten Magyarországon a legjobban a budapesti XIII. kerület és Edelény polgárai szórakoztak. Az igazság viszont az, hogy a leglátványosabb showműsort a III. kerület ablakaiból cigizve kikönyöklő választópolgárok élvezhették végig. Az irodák és a panelházak napsütésbe hunyorgó népének szórakoztatásáról az óbudai önkormányzat gondoskodott.
Attól, hogy Kelet-Európánál a világon senki nem ért jobban az álságos ájtatoskodáshoz, még nem kellene minden alkalmat megragadnunk ennek demonstrálására. Április 17-ét a magyar kormány a lengyel kormány légikatasztrófája miatt nemzeti gyásznappá nyilvánította, fekete lobogóval a középületeken. Lech Kaczynski temetését a magyar közszolgálati tévé élőben közvetíti. Április 16-án minden magyar középiskolában tanórán emlékeztek meg "a lengyel-magyar történelem közös eseményeiről és a két nemzet barátságáról". Na ne szórakozzunk már.
A betarthatatlan szabályok mindig borzasztó idegesítőek, és többnyire kontraproduktívak is. Az pedig külön rossz, amikor az állam hozza a rossz szabályokat, hiszen ezeket a választópolgárok kinevetik, sőt, hajlamosak elkanászodni, és olyan törvényeket is kicselezni, amiknek egyébként lenne értelmük. A kampánycsend teljesen anakronisztikus magyar szabályozása is ilyen betartathatatlan szabály, viszont cserébe - szemben mondjuk a kábítószerek vagy a prostitúció hazai kezelésével - semmi frusztráló nincs benne.
Fergeteges nyolc év volt. Nem szabad sajnálkozni, egyszer minden jónak vége szakad. Meg kell tanulnunk elengednünk szeretteinket. Idén nyáron, amikor a nyitott ablakon át hajnalban besüvít az utcáról egy vidám társaság szemétgyurcsányozása, már nem kell hálósipkában odabotorkálnunk az ablakhoz, hogy visszaordítsuk: ez az, fiúk, mondjátok meg a büdös kommunistáknak! Még az is lehet, hogy már nem is lesznek az utcán vígan gyurcsányozó kompániák. Más idők jönnek.
Akit érdekel az ilyesmi, az mostanra már nyilván látta mind a kilenc és fél percet. Látta a cigarettákból készült napszemüveget, látta a telefonból hajtogatott fejdíszt, és látta a kólásdoboz-hajcsavarokat. Látta a szexet! Látta a botrányt! Látta a videóklipet! Aztán megnézte még egyszer az egészet, és elgondolkodott, hogy ez az idegesítő kis liba az elviselhetetlenül fülbemászó dalaival esetleg tényleg tud valamit.
A világ legnagyobb élményének kellene lennie. Suhanni a felhők felett, kinevetni Newtont és Galileit, átszellemült arccal szavalni együtt Radnótival. Mindezekkel szemben viszont az a helyzet, hogy a kereskedelmi repülésnek semmi köze nincs a tudomány és a költészet magasztosságához. Talán a legrosszabb, legkényelmetlenebb és legdrágább dolog, amire emberek önként rászánják magukat.
Kevés dolog szórakoztatóbb az életben, mint egy kényelmes karosszékben hátradőlve azt figyelni, ahogy egy takonnyal bekent szarkupac szélei szétmállanak, a rajta élők pedig a még biztonságosnak tűnő középpontba tömörülve rugdossák le a szakadékba a gyengébbjét. Sőt, ez nem csak szórakóztató, hanem egyben komoly vizuális élmény. Érdek nélkül szép.
Most ott tartunk, hogy mindenki tudja, az újságokban nem szabad bízni. Tele vannak hazugságokkal, azt írnak, amit politikai vagy gazdasági feletteseik diktálnak nekik. Az újságírók lusta, hazudós népség, akiket csak tovább frusztrál, hogy amikor véletlenül csinálnak valamit, annak sincs semmiféle következménye. A műveltebbje még azt is hozzáteszi, hogy na persze, ebben az országban egyébként sem lehet megírni az igazi híreket, nincs az a médiatulajdonos, akinek kedve és pénze lenne állni a nevetséges sajtótörvényeknek köszönhetően a nyakába akasztható pereket.
Szomszédainkat az elmúlt húsz évben mindig másképp ítéltük meg. A rendszerváltás környékén még nyilvánvaló volt, hogy Ausztria a legmenőbb, aztán az évek során a menőség és a cikiség többször is körbeúszta Magyarországot. Szlovákiát leszámítva ideig, óráig, néha pedig évekig minden egyes szomszédunk számított valamikor menőnek.
Minden budapesti sofőrnek más taktikája van a lámpáknál kéregetők ignorálására. Én ahhoz a gyáva többséghez tartozom, akik az autójukhoz közeledő szerencsétlent meglátva először fohászkodni kezdenek, hogy érkezzen már a zöld, aztán amikor érzik, hogy még várni kell, hirtelen matatni kezdenek valamit a combjuknál, mobiltelefonjuk képernyőjébe mélyednek, esetleg a váltó gombját piszkálgatják. És csak néha van annyi bátorságuk, hogy a hajéktalan szemébe nézve megeresszenek legalább egy fejrázást.
A szexet és a hülyék kinevetését a világon szinte mindenki szórakoztatónak találja. Így hát természetes, hogy ezek kombinációja fergeteges pillanatokat tud szerezni az ilyesmire fogékonyaknak. Ha pedig ehhez még őszinte és kőkemény heavy metalt, elmebeteg nácikat, lábbizsergető diszkómuzsikát és vidám, nagydarab férfiakat is adunk, az már korunk egyik legfontosabb humorforrását eredményezi.
Az a szomorú helyzet, hogy vannak emberek, akik élvezik a kelet-európai telet. Különös figurák, akik ennek a nyomasztó évszaknak még a nagyvárosi, szürke, koszos, elkeseredett változatában is képesek megtalálni a szépet. Azt viszont talán ők sem mernék tagadni, hogy egy kicsit elszökni ebből a behavazott Eldorádóból remek érzés.
Vannak polgári tabuk. Minél később kezdett hozzá és minél rosszabbul áll egy társadalom polgárosodásilag, annál több ott az ilyesmi. Magyarországon állítólag valamikor régen volt valami, amit polgárságnak lehetett nevezni, a kommerek viszont szinte teljesen felszámolták. Így a tisztes polgári lét szinte valamennyi jellemzője, amiről más, szerencsésebb vidékeken büszkén beszélnek az emberek, ilyen tabu, amiről jobb nem is beszélni.