A nyugatos modell leváltása

Az talán nem is vitás, hogy Orbán politikája alapjaiban tér el a korábbi kormányzati ciklusokban követett nyugatos iránytól. Szemléletének alapja, hogy a nyugati modell megbukott, a jövő sikerállamai pedig más paradigmák mentén szerveződnek. Egy-egy lépése ugyan a nyugati, szabadversenyes mintákat tükrözi, mondjuk az egykulcsos adó bevezetése vagy a munkáért lényegében segélyt csorgató, de vitatott hatékonyságú közmunkaprogram. De összességében mégis ezt, a szabadversenyes, liberális modellt váltotta le Orbán és csapata.

Azt a szervezőelvet, ami a rendszerváltás éveitől egészen 2010-ig meghatározta Magyarország fejlődési pályáját. Orbán kritikusai közt mára széles körű egyetértés alakult ki abban, hogy mindennek eredményeként Magyarország a központosított-autoriter, féldemokratikus úton halad politikai és gazdasági vonatkozásaiban egyaránt.

Ha azonban nemcsak a liberális vélekedést, hanem Orbán és köre olvasatát is jobban meg szeretnénk érteni, akkor az untig ismert gondolatmenetbe egy ritkábban tárgyalt szempontot is érdemes behozni: a Nyugat kukázása teret nyitott valami olyasminek, amiről kevesebb szó esik, pedig a kormányfő újra és újra előveszi, körbejárja és magyarázza – jellemzően évértékelőiben vagy még inkább nyarankénti tusványosi felszólalásaiban.

Ezekből a visszatérő gondolatmeneteiből, a munkaalapú államra, a félázsiai származásunkra és csak az erőből értő magyaros néplélekre tett utalásaiból, illetve számos intézkedéséből nem túlzás arra következtetni, hogy a kormányfő szimpatizál a kemény kézzel irányított kelet-ázsiai fejlesztő állammal, ami egy jól körbeírható gazdasági, társadalomtörténeti képződmény.

Ha ebben nem tévedünk, akkor az is valószínűsíthető, hogy Orbán a szíve szerint, meg amennyire az uniós etikett és joganyag engedi, egy a korábbiaktól tényleg markánsan eltérő, de az elmúlt fél évszázadban több szempontból is kiemelkedően eredményes, társadalmi megnyilvánulásaiban ugyanakkor nem épp demokratikusan működő modell irányába terelgeti Magyarországot.

Ha ez igaz, akkor az ellenzéki ultrák paradigmájának egyik tartópillére kapásból megbukik, hiszen Orbán horizontján a lopáson túl valami más is felsejlik. Ez azt is jelentheti, hogy a kormányfő nagyívű, világmagyarázó kinyilatkoztatásainak, távlatos ígéreteinek célja nem pusztán a figyelem elterelése és rajongótáborának egyben tartása, hanem az általa diktált új irány gyökereinek és távlatos céljainak reális bemutatása, ezen keresztül pedig rendszere szélesebb körű elfogadtatása.

Orbán mintaállama – Vigyázat, nyomokban demokráciát tartalmaz!

A külföldi tőkét sújtó gazdasági nacionalizmus, a célzott iparági támogatások, a baráti körben osztogatott olcsó állami hitelek, a leplezetlen állami-banki-vállalati összefonódások, a politikai fékek és ellensúlyok szisztematikus gyengítése – a világon sok helyütt kísérték hasonló lépések a (haveri) kapitalizmus kiépítését. Orbán és csapata réges-rég létező kapitalizmusmodellekből próbál egy új és a 2010 előttinél szerinte eredményesebben működő gazdasági-társadalmi rendszert felépíteni.

Egyes húzásai ugyan a mai, liberálisabb Európában már nemkívánatosak, de nem is olyan régen a mára finnyássá váló és ideológiát váltó nyugati demokráciák is bőséggel alkalmaztak az áraikat, a versenyt és a piacaikat durván torzító, ma protekcionistának vagy szocialistának nevezett, a hazai kivételezetteket favorizáló, a külföldiekkel szemben nem épp barátságos és gyakran nem is demokratikus húzásokat. A 20. század második fele erről a kísérletezésről szólt mindenütt. A különféle próbálkozások eredményeként az itthon gyakran kizárólagos mintának tekintett angolszász szabadversenyes piacgazdaság mellett vagy féltucatnyi másmilyen kapitalizmusmodell is kifejlődött a világban.

Elképzelhető, hogy a 2000-es években begyűjtött sorozatos választási kudarcai mellett ezek a régi európai, manapság döntően ázsiai minták is hatással voltak Orbán eredendően nyugatos közéleti világlátására. Aki aztán kétharmados túlhatalma mámorában – és a vizionárius Matolcsy György ideológiai támogatásával a háta mögött – kockázatos játszmába kezdett 2010-ben: az Európában már több évtizede meghaladott, az EU keretei között egyenesen üldözött, de a délkelet-ázsiai régióban manapság is eredményesen működtetett fejlesztő állam mintázatait elirigyelve hozzálátott a korábbi magyar berendezkedéstől alapjaiban eltérő rendszere kiépítéséhez.

Arról, hogy ez az értelmezési keret egy a lehetséges keretek közül, ő maga is beszélt elhíresült, 2014-es tusványosi előadásában.

Hogy meg tudjuk érteni, mindez milyen hatással lehet Magyarország jövőjére, illetve hogy lássuk, ez az egész esetleg mennyiben árnyalhatja a miniszterelnökről kialakult liberális képet, nem kerülhető meg, hogy elidőzzünk a nyugatitól eltérő kelet-ázsiai rendszereknél.

A délkelet-ázsiai csoda távolról nézve két egymással összefüggő – az Orbán-rendszerben is körvonalazódó – tartópillérre épül:

Mindez pedig tényleg modellszerű: Japántól vagy Szingapúrtól Dél-Koreán át Tajvanig hasonló alapozással indult meg a modernizáció, de egy jó ideje Malajzia és a modern Indonézia is hasonló alapokra épül.

Szingapúr helyzete az egyik legkontrasztosabb, ezért szemléltetésre is kiváló, ráadásul előbb idézett 2014-es beszédében Orbán a maga előtt lebegő minták egyikeként emlegette az országot. Szingapúr hozzánk hasonlóan kicsi, nyitott és exportfüggő, illetve nem is olyan régen még a mainál lényegesen szegényebb volt, ezek miatt az összevetésre tényleg érdemes – felívelése számunkra is tanulságos lehet.

A világ legsikeresebb politikai vállalkozása

Az ország ma a különböző listák szerint a világ harmadik-negyedik leggazdagabb és aktuálisan a második legversenyképesebb országa, Ázsia pénzügyi központja, nemzetközi kikötőjével a világkereskedelem meghatározó szereplője.

Szingapúr államformája ugyan parlamentáris köztársaság, hivatalosan több bejegyzett és működő párttal, de valójában egyetlen uralkodó és kormányzó párt létezik a Malajziától való 1965-ös elszakadás óta. Ez a helyi centrális erőtér, a Népi Akciópárt (People's Action Party, PAP). Érdemes felvillantani a párt és vezetője néhány húzását, ami az utóbbi évek alapján itthonról is ismerős lehet.

A PAP és londoni elit egyetemeken művelődő alapítója, Li Kuang-jao, aki 1959 és 1990 között megszakítás nélkül vezette országát, kemény kézzel fogott hozzá erősen centralizált, vezérelvű hatalmi rendszere kiépítéséhez.

Li mindent megtett azért, hogy az ellenzék marginális szerepe az évtizedek alatt ne változzon. Például önmagának kedvezve átalakította a választási rendszert. A kormánypárt kritizálása rágalmazásnak minősül, és büntetőjogi szankciókkal jár. A politikai véleménynyilvánítás a mai napig korlátozott. Az ország törvényei szélsőségesen rendpártiak: a rágózás, a köpködés tiltott, a pornót büntetik, a drogkereskedőknek halálbüntetés jár. Az egészségügy, az oktatás, a kultúra, de még a lakásállomány is az állam kezében van – a szingapúriak 85 százaléka önkormányzati lakásokban él, az állam által megszabott kvóták szerint, etnikailag és vallásilag mesterségesen összekeverve, miközben a rendszeren kívülieket vagy a hajléktalanokat rendőrök zaklatják. A rezsim szociális rendszere az egyén és a család felelősségvállalására épít, a nyugatias jóléti államnak nyoma nincs.

Szingapúrban, ahogy nálunk is, kimondott politikai cél a teljes foglalkoztatottság, ennek megfelelően a munkanélküliség évtizedek óta tartósan alacsony.

Viták és egyeztetések, fékek és ellensúlyok nem igazán vannak, a szingapúri rendszer egy akadálymentesen irányítható, igazi gyorsnaszád. A berendezkedés jellemzői miatt a nyugati értelemben vett demokratikus jelző csak aggályosan illeszthető Szingapúr neve mellé, ami gyakran fel szokott merülni az országot kívülről és belülről is egyre gyakrabban érő kritikák között.

Li egészen 2015-ben bekövetkezett haláláig a fiával együtt irányította az országot, újabb és újabb pozíciókat kreálva magának és a családtagjainak, akikkel most is tele vannak a minisztériumok és az állami vállalatok. Miközben alig van a gazdaságnak olyan területe, ahol körei és az állam ne rendelkezne komolyabb érdekeltségekkel.

A világ legsikeresebb gazdasági vállalkozása

A jogok kemény korlátozásával párhuzamosan a rendszer mára elképesztő gazdagságot teremtett. Az egy főre eső GDP meghaladja az évi 85 ezer dollárt, ami a 25 ezres magyar mutató három és félszerese. Ezt a gazdagságot a centrális erőtér másik, a politikai stabilitásból hasznot húzó gazdasági lába biztosítja.

A kérdés az, hogy mi alapozta meg az elképesztő sikereket.

Hát, nem bízták a dolgot a vakvéletlenre. A fejlődés kezdetekor, a '60-as években állami tulajdonú vállalatokat (Government Linked Company, GLC) hoztak létre, hogy beindítsák az kulcsfontosságú iparosítást. Szingapúrban a legnagyobb és legfontosabb állami cég a mai napig a pénzügyminisztérium által '74-ben alapított Temasek Holding.

Az iparosítás kezdeti periódusában az állami támogatások azokba a gazdasági szektorokba ömlöttek, amelyekről azt gondolták, hogy képesek lehetnek kivitelre termelni, amivel aztán Szingapúr bekapcsolódhatott a nemzetközi gazdasági vérkeringésbe. A külföldi tőke és az import kitiltása mellett a lakosságot magas kamatokkal ösztönözték a megtakarításra, hogy olcsó hazai pénzből olyan cégeket hozzanak helyzetbe, amelyek a külföldi behozatalt helyettesítő hazai beszállítói lehettek az exportképes vállalatoknak.

Ezek a cégek aztán hazai tőkéből, állami bábáskodás mellett hatalmas konglomerátumokba szerveződve, a cégcsoporthoz tartozó banktól kapott olcsó vagy épp ingyenhitelekből indultak nemzetközi hódító útjukra a gazdasági fejlődés második fázisában, a ‘70-es, ‘80-as években. Ezek a cégek mára sok esetben a nyugati technológiai újítások gátlástalan lopkodásától a nyugati versenytársaik leiskolázásáig jutottak.

De idővel berozsdásodott az addig jól olajozott gépezet. A ‘80-as évek végére ugyanis nagyot változott a világ. A délkelet-ázsiai ország(ok)ban pedig az agyontámogatott iparágaknak és vállalatcsoportoknak igencsak nehezen ment az alkalmazkodás. A külső körülmények rohamos módosulásával, a globalizáció felgyorsulásával a kistigrisek (Dél-Korea, Hongkong, Tajvan és persze Szingapúr is) mély és emlékezetes válságba sodródtak: rendszerük hátrányai az egyre nyitottabb világgazdasági körülmények kényszereivel felerősödtek, ami a '97-es ázsiai pénzügyi válsághoz vezetett.

A talpra állás nem tartott sokáig, a gazdaságot rugalmasabbá alakító, a globalizáltabb piacokhoz illeszkedő reformok sorával az akkor nagyot botló bezzegországok többsége ma ismét mutogatni való bezzegország-státuszban van.

És mi a helyzet manapság? A nagyra nőtt félállami/baráti cégcsoportok szerepe a modernizált Szingapúrban lecsökkent: manapság nagyjából a GDP ötödét állítják elő a konglomerátumok. A Temasek Holding vagy száz vállalatban tulajdonos, kezelt vagyona 242 milliárd szingapúri dollárra rúg. A holdingalapítás óta eltelt több mint negyven évben átlagosan évi 15 százalékos hozamot termelt tulajdonosainak, vagyonának kétharmada pedig a szingapúri cégek terjeszkedésének eredményeként ma már az ország határain kívül van.

Azt látjuk tehát, hogy a korábbi évtizedekben a fejletlen, harmadik világbeli ország államilag erőltetett iparosításának lehetőségeit jól ismerte fel a Li klán, és okos, iparfejlesztő stratégiája eredményeként régiós politikai és világgazdasági tényezővé emelte a városállamot. Sikereiket felértékeli, hogy mindent szénhidrogén- és nyersanyagkészletek, százmilliós hazai munkaerő és milliárdos belső piac nélkül, egy reménytelennek tűnő, perifériális helyzetből kiindulva értek el.

Fontos tanulság, hogy Szingapúr az idő múlásával képesnek bizonyult alkalmazkodni a változó körülményekhez: iparosítottak, amikor saját lehetőségeik és a külső környezet erre optimális volt, de nyitottabbá váltak és átalakultak (befektetőket és külföldi tőkét engedtek a belső piacra, a szolgáltató szektor felfuttatásába kezdtek), amikor a világgazdasági környezet és saját modellválságuk ezt kikényszerítette.

Mindez annak ellenére sikerült, hogy a politikai vezetés ritka szemérmetlen módon betonozta be hatalmát és tartotta kézben a nemzeti vagyon feletti kontrollt: ma a Temasek CEO-ja, a kvázi államalapító exminiszterelnök menye, Ho Csing a Forbes 2014-es listája szerint a világ egyik legbefolyásosabb asszonya. Férje a 2004 óta hivatalban lévő szingapúri miniszterelnök, az államalapító Li fia, Li Hszien-lung, aki néhány évnyi megszakítással apja több évtizedes regnálása után vette át a kormányfői megbízatást.

Li és Orbán építményei között sok tehát a politikai és gazdasági hasonlóság. A domináns párt túlhatalmára épülő centrális erőtér adta stabilitást több azonos gazdaságpolitikai sajátosság egészíti ki.

• A magyar miniszterelnök évek óta az ország iparosításáról beszél, ami Szingapúr korai fejlődési periódusát idézi. A magyar kormány idén tavasszal hirdette meg az Irinyi-tervet, a gazdaság újraiparosítási stratégiáját. A lefektetett cél, hogy Magyarország 2020-ig az EU legiparosodottabb országai közé tartozzon, hogy az ipar aránya a most is magas szintről tovább emelkedjen.
• A magyar kormány is erőteljesen támogatná a magyar vállalatok külföldi piacra lépését, ezt hivatottak előmozdítani a kereskedőházaink – egyelőre igencsak vitatható eredményességgel.
• Nálunk is kiemelt közpolitikai cél az államháztartás stabilitása. A fegyelmezett költségvetés, az eladósodás kerülése az Orbán-rendszert is jellemzi – igaz, közepes sikerrel, ideiglenesnek ígért különadókkal, illetve a magánpénztári rendszer felszámolásával, számottevő lakossági megtakarítás felélése árán.
• Nálunk is jellemző az erőteljes állami-vállalati összefonódás („Amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája.”), egy Orbánhoz lojális nemzeti tőkésosztály felemelésének szándékával. Igaz, a szingapúri teljesítményközpontú, kompetenciaalapú megvalósítás már nyomokban sem hasonlítható a Magyarországon történtekhez.
• A teljes foglalkoztatottság (a „munkaalapú társadalmi rendszer”) megcélzása, csakúgy, mint Szingapúrban. Erről Orbán nemrégiben is beszélt: szerinte reális esély van arra, hogy mindenki, aki dolgozni akar, munkalehetőséghez jusson.
• Jelentős nyugati segélyek beáramlása, amik Kelet-Ázsiába, főleg Japánba és Dél-Koreába a hidegháborús években az USA-ból érkeztek. Hozzánk egyelőre az EU-ból jön a pénz.

Nem tűnik tehát légből kapottnak az állítás, miszerint Orbán nemcsak tusványosi előadásaiban beszél a fejlesztő állam meghonosításáról, hanem több intézkedésében is élő mintaként lebeghet előtte ez a modell.

Szingapúr pedig kiemelkedő példája annak, hogy az Orbán által idealizált illiberális (fél)demokrácia – az ellenzéki paradigma kiindulópontjával szemben – történelmi léptékben akár nagyon is sikeres lehet. Ez a következő fontos puzzle az orbáni világlátás megértésében.

Ezzel ugyanis az ellenzéki ultrák egy második vélekedéséről is feltételezhető, hogy ha nem is teljes tévedés, de talán nem kellően végiggondolt: az látszik ugyanis, hogy a liberális európai alapvetések megkérdőjelezése, kritikája, esetleg azok egy részének elvetése nem feltétlenül ördögtől való, abban az esetben, ha a mérce – az absztrakt liberális szabadságjogok abszolút érvényesülése helyett – a gazdaság növekedése, a fejlesztő állam szemléletének meghonosítása.

Orbánnak tehát akár abban is igaza lehet, hogy egyetlen domináns párt bábáskodásával, bizonyos szabadságjogok részleges korlátozása mellett, kemény kézzel, részrehajlóan kormányozva, a jog pártatlan uralmát korlátozva, agyontámogatott iparvállalatok kinevelésével igenis lehet gazdasági sikereket, növekvő jólétet elérni – ahogy azt a régi nyugat-európai, illetve kelet-ázsiai példák is bizonyítják.

De. És ez egy nagyon fontos de. Két baj is van mindezzel. Egy olyan európai országban, mint Magyarország, ahol a keménykezű vezetőhöz vonzódó társadalmi réteg mellett jócskán vannak olyanok is, akik feltétlen hívei a nyugatos, demokratikus társadalmi berendezkedésnek, sokkal konfliktusosabb parancsszóra és homlokegyenest más irányba vezetni a közösséget – illetve ezzel kapcsolatban konszenzust teremteni –, mint Szingapúrban vagy Ázsia más országaiban. Miközben utóbbiakkal szemben mi egy olyan politikai közösséghez tartozunk, ahol a szabadságjogok totális tiszteletben tartása mellett képzelik el a fejlődést. (A konszenzus pedig nemcsak mifelénk, hanem Ázsiában is igencsak fontos, ezt pont a szingapúri példa kapcsán mindjárt látni is fogjuk.)

A másik baj, hogy a délkelet-ázsiai fejlesztő államok alapos megértése elvezet ahhoz a – cikkünk szempontjából kulcsfontosságú – következtetéshez is, hogy Orbán és csapata csupán elirigyelte, de nem értette meg mélységében és rendszerszinten a fejlesztő állami modell működését és történelmi sikereinek az okát.

Erre leginkább abból következtethetünk, hogy rendszerépítő igyekezetében milyen lényegi összetevőket hanyagolt el Orbán, amik nélkül ma mondjuk Szingapúr – de a többi kistigrist és akár a nyugati centrumországokat is említhetnénk – nem tartana ott, ahol tart. Mindez pedig már a kormányfő mérsékeltebb kritikusainak igazát, illetve az ő paradigmájuk megalapozottságát erősíti.

Ⅰ Befektetés a humán tőkébe

A vonatkozó tanulmányok tanulságai szerint a szingapúri (dél-koreai, tajvani stb.) kormányok már a kezdetektől kiemelt fontosságúként kezelték a minőségi oktatást, rengeteg pénzt locsolva ide, manapság pedig ez hatványozottan igaz – nálunk ennek az ellenkezője történt (chartunk lejjebb). Egy 2002-es tanulmány arra az eredményre jutott, hogy a humán tőke hozzájárulása a GDP növekedéséhez mind a fizikai tőkénél, mind pedig a munkaerő-állomány változásánál nagyobb jelentőségű volt.

Ⅱ A korrupció kiiktatása

A Li-dinasztia fél évszázados túlhatalma ellenére a Transparency International 2015-ös korrupciós összesítő indexe szerint Szingapúr a világ egyik legkevésbé korrupt országa, a listákon előzi Németországot, Ausztriát vagy Kanadát.

Sőt, az országot és a délkelet-ázsiai rendszereket általában a járadékvadász magatartás sem jellemzi, míg ennek idehaza sajnos szintén komoly hagyománya van.

Ⅲ Erőteljes és stabil jogállam

Szintén kulcsfontosságú volt a sikerekben a következetes, nem részrehajló, szokatlanul kemény igazságszolgáltatás. Így nem alakulhatott ki az államot foglyul ejtő, kizárólag saját gazdagodásukat célzó, a politikaközeli érdekcsoportokat favorizáló jogszabályalkotás és igazságszolgáltatás.

Ⅳ A képességek és a tudás mindenekfeletti tisztelete

Kissé ellentmondásos a törzsi alapú politikai berendezkedésre épülő, rokonokat favorizáló gazdaságok kapcsán erre a következtetésre jutni, de a beszámolók szerint a kelet-ázsiai társadalmak nagyon is meritokratikus, teljesítményelvű alapon szerveződnek.

Fordítsuk le ezt magunknak úgy, hogy ezekben az országokban nem jellemző, hogy bizalmi alapon válogatott focisták irányítsák a külkereskedelmet. Ezeken a helyeken a fontos pozíciók érdemek alapján tölthetők be. A szingapúri államalapító fia nem csupán annak köszönheti karrierjét, hogy jó családba született (persze ez is kellett), de a mutatottak alapján vezetőnek is meglehetősen alkalmas. Alma materei a Cambridge egyik legerősebb kollégiuma és a Harvard voltak, felesége – a már emlegetett Temasek vezére – pedig a Stanfordon végzett.

Ⅴ Kompetens bürokrácia

A képességek és a tudás mindenekfeletti tiszteletének széles körű megnyilvánulása. A kompetens bürokrácia autonóm, a piaccal összefonódott ügynökségeken keresztül fejtette ki a hatását évtizedeken át. Más szóval, ezeknek az országoknak rendkívüli képességük volt arra, hogy hosszú távon a legmegfelelőbb iparágakat jelöljék ki fejlesztésre, és arra is, hogy ezeket a fejlesztéspolitikákat megfelelően véghez is vigyék akár évtizedeken át – ez a hazai állapotokat ismerve lényegében elképzelhetetlen, bürokratáink gyengeségét korábban Orbán maga is elismerte.

Az ázsiaiak eredményei azt igazolják, hogy nekik felkészülten ment a bürokratikus fejlesztés. Iparpolitikájuk eredménye így összhangban volt a piac működésével és a gazdasági szereplők elvárásaival. A szakirodalom ezt a rendszert beágyazott autonómiának nevezi, aminek az a lényege, hogy az állam képes a magánszektorral úgy együttműködni, jelzéseit az iparpolitikájába beépíteni, hogy közben megőrzi függetlenségét és nem válik korrumpálhatóvá. Ebből a könyvből például világosan kiderül, hogy Szingapúrban minden egyes döntést hihetetlenül alapos, racionális módon, kemény költség-haszon elemzéssel támogatva hoztak meg.

Ⅵ Protekcionista nemzetközi gazdasági környezet

A kistigrisek egy olyan világgazdasági periódusban fejlődhettek, amikor a még csupán szárnypróbálgató globalizáció, illetve az ezt szabályozó nemzetközi rezsimek sokkal megengedőbbek, sőt bátorítóak volt a fejlesztő államokkal. Sokáig kizárólag belső modernizálásukkal foglalkozhattak, a liberalizáció eleinte alig létezett, és csak a ‘70-es évektől indult meg nagyon lassan a kereskedelmi és pénzügyi rendszereik kinyitása.

Ahogy az sem elhanyagolható, hogy a szárnypróbálgatásokat finanszírozó nemzeti pénzügyi rendszerek a mai globalizált rendszernél összehasonlíthatatlanul zártabbak voltak. Szóval az állami, beavatkozáspárti, protekcionista mozgástér, ami a Li klán rendelkezésére állt pár évtizede, ma jóval-jóval szűkösebb.

Az import kiszorítása, a nem piaci alapú hitelezés, az irányított iparpolitika, az árak eltorzítása, a folytonos állami támogatások és mentőövek a hatalomnak kedves nemzeti vállalatcsoportoknak, illetve az erős, külföldieket kiszorító tulajdonosi összefonódások mind olyasmik, amikre ma a WTO- és EU-tag Magyarországnak a liberalizált villággazdaság keretei között, nemzetközi egyezmények aláírójaként nincs lehetősége.

Ⅶ Bizalmi szövetség a Nyugattal

Szingapúr és a többi kistigris általában kényesen ügyelt és ügyel ma is arra, hogy vonzó terepe legyen a külföldi befektetőknek. Felívelésük a külföldi tőke és az aktív kereskedelem nélkül lényegében értelmezhetetlen. Szingapúr döntően a jogbiztonságnak, a magántulajdon tiszteletben tartásának, a kiváló szövetségi rendszerének és az erős intézményi garanciáknak köszönheti, hogy egy emberöltőnyi idő alatt nemcsak Ázsia, hanem a világ egyik fontos pénzügyi központjává vált. Érdemes megnézi, hogy az alapító atyaként emlegetett és tisztelt Lit élete végén hogyan méltatta a széles nemzetközi politikai közösség.

Ⅷ Közös identitás, konszenzusos társadalmi célok, normakövetés, nyitottság

Szingapúr csodás sikerében valószínűleg alapvető fontosságú volt a társadalmi összefogás ereje, amit az állammá alakulás (függetlenedés) időszakának tanulságai alapoztak meg. Eleinte hátránynak tűnt, hogy a helyiek etnikai és vallási háttere, meggyőződéseik nagyon eltérőek, de ebből – illetve a az újszülött törpeállamra leselkedő veszélyekből – táplálkozva kialakult az a kivételes gondolkodásmód, ami az évtizedek alatt erős nemzettudattal és közös célokkal rendelkező egységes, normakövető, de a külföldi bevándorlókra mégis nyitott társadalommá olvasztotta a helyieket.

Így sikerült a modellváltás

A fentiek alapján úgy tűnik, hogy igencsak indokolt az Orbán-rendszert saját paradigmájának alapvetései felől is kritizálni. A fejlesztő állam több igencsak alapvető, a modellt sikeressé tevő eleme ugyanis még nyomokban sem lelhető fel a Nemzeti Együttműködés Rendszerében. Sőt, az Orbán-rendszer több dimenzióban épp a fentiekkel ellenkező irányba halad.

És ezeknek az összetevőknek a fájó hiánya jelenik meg azokban a visszafogottnak nevezhető, jobboldali értelmiségiektől is hallható kritikákban, amiket a kormányzati körökben látványosan meg sem hallanak. Miközben nem ártana ezeket igencsak alapos elemzésnek alávetni. Az Orbán-rendszer legnagyobb, hosszabb távon önpusztítónak tűnő problémája, hogy ez az elemzés már a hatodik éve nem történik meg.

Cikkünk második felében azzal foglalkozunk, milyen következményei lehetnek annak, hogy a kormány teljesen süket a kritikákra, és így még a mérsékelt pályakorrekcióra is képtelen.

Félő, hogy a 20. század közepén kikísérletezett, erőből iparosító ázsiai gazdaságpolitika átültetése az EU mára igencsak megváltozott környezetébe nem fog elvezetni bennünket egy sikeresebb és gazdagabb 21. századba.

A kormányzati sikerpropaganda ellenére a legvalószínűbb most az, hogy jó esetben is csupán arra vagyunk jók, hogy lecsúszás nélkül tengődjünk még egy jó darabig nagyjából ott, ahol most is vagyunk: a közepes jövedelemszintet elérő, de ott megrekedő országok csapdájában. Az okok feltérképezéséhez az imént felsorolt hiányosságokon túl az Orbán-rendszer két nagyon domináns sajátosságát érdemes külön kiemelve is megemlíteni.

Az Orbán-rendszer erőltetett iparosítása

A csapdában ragadás egyik garanciája a munkaerő-igényes iparosítás állami erőltetése – részben szintén a kistigrisek mintájára. Ez a mai orbáni gazdaságfejlesztés erőltetett iránya, ami, legalább részben, szintén korrekcióra szorulna.

A probléma, hogy – ellentétben a fél évszázaddal ezelőtti időszakkal (amikor ez az irány a nyomorgó és képzetlen népesség mellett telitalálat volt) – most épp egy olyan társadalomtörténeti periódus kezdeti fázisában vagyunk, amikor az ipari foglalkoztatás potenciálja trendszerűen csökken. Pedig a tömeges robotizáció még be sem indult igazán, ez az előttünk álló évtized fájdalmas fejleménye lesz – ami az előrejelzések szerint hatásában leginkább az agrárfoglalkoztatottság évszázados leépüléséhez lesz mérhető.

Az ipari munkahelyek már rég zajló drámai apadását szemlélteti az alábbi ábra. Ezen a 28 EU-tagország elmúlt 16 évének foglalkoztatási trendje látszik. Elég világos, hogy a szolgáltatásokra, a magasabb hozzáadott értéket kitermelni képes – magasan képzett – humán erőforrásra alapozó társadalmaké a jövő, az ipari összeszerelő országokban pedig a foglalkoztatással és a jövedelmekkel is egyre nagyobb bajok lesznek.

Ehhez képest a magyar kormányfő az iparkamara idei gazdasági évnyitóján azzal büszkélkedett, hogy az EU legnagyobb ipari parki fejlesztési programját indította el, és gyakoriak a hatalmas állami támogatásokkal idecsábított, az olcsó és alacsony termelékenységű munkaerő foglalkoztatásán alapuló ipari beruházásokról szóló hírek. Ezek rövid távon megdobják a beáramló működő tőke szintjét, a foglalkoztatást és a GDP-t is, de elég valószínű, hogy – Orbán szavait használva – a nagy világversenyfutásban nem visznek bennünket tartósan közelebb az irigyelt centrumhoz.

Itt meg kell említeni, hogy a 2008–09-es gazdasági válság után az Európai Bizottság is előhozakodott az újraiparosítás gondolatával, majd 2014-ben ugyanezt tette a Juncker vezette bizottság is – tehát a kormány elképzelése innen nézve akár üdvözlendő is lehetne. A globalizálódó világgazdaság tényleg számottevő ipari kapacitást vont ki Európából, főként a déli perifériáról, így arrafelé még érthető is a feldolgozóipar növelését megcélzó gazdaságfejlesztési irány. Az EU célja is pont ezzel az indokkal lett az, hogy a feldolgozóipar GDP-n belüli súlya 20 százalékra emelkedjen 2020-ig.

Nálunk viszont egészen más a helyzet: a szektor súlya már most 24 százalék fölötti, amivel Csehországgal, Németországgal vagy Írországgal eleve élen járunk az EU-ban, további iparosítás nélkül is.

A kormány iparstratégiája 120 középvállalatot azonosít, melyeknek esélyük van nagyvállalattá növekedni, így állami fejlesztésre kiemelten alkalmasak, segítségükkel pedig elérhető a szektor súlyának 30 százalékra emelése. Gond viszont, hogy ezek jelentős része pont a kevésbé tudásintenzív ágazatban működik (a 120-ból mindjárt 50 az élelmiszeriparban), ahol a hozzáadott érték alacsony, a szellemi dolgozó kevés, a továbbköltözés veszélye a magyarnál is olcsóbb munkaerőt keresve viszont annál nagyobb.

Nem véletlen, hogy a dokumentum szerint „a statisztikai adatokból az is kiderül, hogy az elmúlt években a magasabb technológiai szintű, képzettebb munkaerőt igénylő iparágak tudtak jelentős fejlődést felmutatni (…) szemben az inkább munkaerő-intenzív, alacsonyabb automatizáltságot igénylő iparágakkal”.

Ebből is látszik, hogy a szellemi foglalkoztatottak alkalmazására – azaz helyben nagyobb hozzáadott érték előállítására – iparvállalataink most kevéssé képesek.

Pedig, csak ismételni tudjuk, hogy hosszú távon sokkal inkább ezzel vihetnének bennünket közelebb a centrumországok fejlettségéhez. A Morgan Stanley kutatása szerint a jelenleg erős autóiparban is pont az a gond, hogy a hazai hozzáadott érték 40 százalék alatti, szemben az 50 százalékos cseh és lengyel, vagy a 75 százalékos román autóipari mutatóval. Ez azt jelenti, hogy a megtermelt összjövedelemből kevesebb marad itthon, mint ha a komplexebb, tudásalapú, jobban fizető munkakörökben is erősebben helyt állnánk a nemzetközi versenyben.

Persze ne legyen félreértés: a magyar gazdaság egy évtizeddel ezelőtti állapota alapján nem feltétlenül rossz, ami történt. Sőt, szükségünk van ipari kompetenciákra is bőséggel. A gond az, hogy az erre épülő, magasabb hozzáadott értékben vagyunk kevésbé erősek. Bár az Audi vagy a Bosch már elég komoly kutatás-fejlesztést folytat itthon, de ez azért inkább még csak K+F bérmunkát jelent.

A Világbank egy 2008-as tanulmánya a közepesen fejlett országok csapdájának elkerüléséhez a gyártás előtti tervezésre és a gyártást, összeszerelést követő értékesítésre, marketingre való szakosodást ajánlja. Ezek elvégzésével nagyobb jövedelem érhető el és tartható itt, ami alapvető lenne a fejlettségi szintlépéshez. Az ázsiai mintázatú iparosításunk fókuszában viszont egyelőre döntően mindennek az ellenkezője van.

Az oligarchikus berendezkedés zsákutcája

Az erőltetett iparosítás mellett az Orbán-féle gazdasági kormányzás másik, sokak szemét szúró következménye az új, politikaközeli tőkésréteg pozíciófoglalása. Míg, ahogy láttuk, Szingapúrban ezt a folyamatot is az erős teljesítmény-központúság vezérelte, idehaza a felemelkedés kulcsa döntően – egyre inkább kizárólagosan – a centrális erőtérhez való kritikátlan lojalitás és a családi, bajtársi kapcsolatok rendszere.

A favorizált oligarchákból álló új gazdasági elit potenciálja kapcsán érdemes végiggondolni, hogy átláthatatlan építkezésük vajon mely esetekben vezet a magyar társadalom szélesebb köreinek is hasznot hajtó, a Richter vagy a Mol sikereihez mérhető, a nemzetközi piacokon is sikeres vállalatbirodalmak felépüléséhez.

A szóban forgó baráti vállalati-vállalkozói kört nem egyszer a magyar nemzetgazdasági érdekek képviselőjeként igyekszik legitimálni a politikai kommunikáció (vö. Lánczi András: „…olyan célokat tűzött ki a kormány, mint a hazai vállalkozói réteg kialakítása, az erős Magyarország pilléreinek a kiépítése vidéken vagy az iparban.”), de ha a hírekben szereplő, politikaközeli cégek exportteljesítményét megnézzük, kiderül, hogy ez a legitimálás nagyon gyenge lábakon áll.

Úgy is mondhatjuk: oligarcháink az erős szabályozói (politikai) befolyás alatt működő iparágakban látnak nagyobb fantáziát (útépítés, ingatlanvásárlás, uniós pályázatok, termőföldek, média), általuk sikeres exporthatalommá válni emiatt igencsak nehézkes lesz, miközben az elirigyelt fejlesztő állami modellek jellemzően az exportra alapoztak.

A fejlesztő államnak utat nyitó orbáni paradigma egy másik fontos és sokszor elismételt ideológiai tartópillére, hogy a Nyugat hanyatlik, sőt hamarosan végleg elbukik.

A 2008-as világválság óta a nemzetközi gazdasági és politikai nyitottságban valóban erős visszafordulás tapasztalható, amit Orbán jól érzékelt és talán az elsők között lovagolt meg. Ez politikai szempontból nem kis teljesítmény, amit gyakran harcos ellenlábasai is elismernek. De félő, hogy itt is ugyanaz történik, amit a fejlesztő állami modell kapcsán már érintettünk: hogy a diagnózis nem elég alapos, emiatt a leszűrt következtetések részben legalábbis tévesek.

Ma is a liberális demokrácia a legélhetőbb

Ami biztos, hogy a nyugati rendszerek végső és visszafordíthatatlan hanyatlása egyelőre nem bizonyítható. A liberális demokráciák ugyan ma valóban növekedési kátyúban vannak és számos, megoldhatatlannak látszó bajjal küszködnek, de összességében fejlettebbek, versenyképesebbek, és ami nagyon fontos: minden mérhető dimenziójukban magasabb életminőséget biztosítanak lakóiknak, mint bármelyik másik társadalmi-gazdasági keretrendszer.

Érdemes megnézni a különféle gazdasági és GDP-mutatóknál az átlagember életminőségéről jóval árnyaltabb képet festő humán fejlettségi index 2015-ös rangsorát, ami rávilágít a még meglévő és nagyon nehezen behozható nyugati előnyökre.

A magyar társadalom nem kis szelete pedig pontosan a nyugati fejlett és szabad országok mintáit követő pályától remélte a vágyott felzárkózást. Számukra ezért is vált különösen kényelmetlenné Orbán átszervezett Magyarországa.

És ahogy a mai fejlett nyugati országok, úgy az utóbbi húsz évben sorra válságba jutó és okosan pályát módosító kistigrisek példái is sokkal inkább a nyugatos tételek igazát bizonyítják. Melyek szerint a globalizálttá vált világgazdaság keretei között

• a humán tőke (oktatás, egészségügy) radikális fejlesztése,

• a feudális uram-bátyám viszonyrendszereket helyettesítő képességalapú kiválasztódás,

• a kompetens és autonóm állami bürokrácia,

• a nem járadékvadász és nem is korrumpálható, versengő elitek,

• a kompetens módon kiválasztott fejlesztési irányok,

• illetve az uniós pénzek versenyképességünket (tudásunkat) feljavító elköltése nélkül

hiába vezetünk be hatékonynak tűnő, központosított politikai irányítási rendszereket és terebélyesedő állami kontrollt, vagy támogatjuk meg a nemzeti vállalati szektort, nem garantált, hogy ezekből bármilyen felzárkózás következzen, még a legjobb politikai szándék és képességek feltételezése mellett sem.

Talán meg se akarták érteni

Ezeket az eléggé alapvetőnek tűnő félreértéseket látva két lehetséges következtetés is felmerül. Az egyik, ami a liberális paradigmaként azonosított kiindulópont is volt: a zsákmányszerzést és az elitcserét leszámítva Orbán politikájának valóban semmiféle távlatos vezércsillaga vagy szervezőelve nincsen. Ugyanennek a gondolatnak az eggyel puhább verziója szerint Orbán egy nagyon pragmatikus vezető, aki erős ideológiai vonzódásai ellenére nem fog egy konkrét mintázatot követve valamiféle szilárd értékrendet vagy elviséget képviselni a politikájában, sokkal inkább személyes élettapasztalatai alapján formálja át az ország életviszonyait. Saját élettapasztalatai pedig nem támasztják alá a versengő elitek vagy a jogállam fontosságát, így ezekre nem túl fogékony és semmilyen formájukra nem nyitott.

De az utóbbi idők miniszterelnöki megnyilvánulásai és intézkedései alapján lehet, hogy mindez téves, provinciálisnak nevezhető, talán kissé rosszindulatú, liberális következtetés. Tölgyessy Péter szerint Orbán ugyan valóban nagyon pragmatikus, de „a mindenkori erőviszonyokhoz igazított orbáni magatartás mögött általában mindig volt valamilyen tartós közéleti világlátás”.

Ha ez utóbbi magyarázatot fogadjuk el, akkor arra jutunk, hogy a Fidesz ideológusai talán félreértették, esetleg meg sem akarták alaposan érteni a más gazdaságtörténeti korszakban, máshogy működő kultúrákban szervesen épülő társadalmi berendezkedés, a fejlesztő állam lényegét, az ebből kibontakozó iparosítást, illetve ennek ‘90-es években beinduló átalakulását. Ahogy talán túl korán – valóban mások előtt járva –, de részben tévesen temették el a nyugati civilizáció egészét is 2008 után.

A félreértések oka lehet a felszínes elemzés, a kormányfőt körbevevő gyenge és szolgalelkű vagy saját pecsenyéjét sütögető tanácsadói gárda (Demján: Megvezették Orbánt), az értelmes és képzett közgazdászok szisztematikus eltávolítása, Orbán elszigetelődése, vagy egyszerűen csak a képességek hiánya.

A legvalószínűbb, hogy ezek együttesen eredményezik a rendszerszintű és alapvető tévedéseket.

Bárhogy is legyen, de a kevéssé ellenséges olvasatban mindenképp elhihető, hogy az Orbán-rendszer távlati célja az, amit vezetői mondanak: a legfejlettebb országokhoz való felzárkóztatás. Sajnos azonban a történelmi tapasztalatok alapján ennek megvalósulása sokkal inkább a kivétel, mint a főszabály.

Az elmúlt ötven évben a száznál is több országból csupán tucatnyi volt képes arra, hogy a perifériáról indulva, második (harmadik) világbeli, alacsonyan vagy közepesen fejlett országként beérje a gazdag centrumot. Magyarországon, ahogy cikkünk elején szóba is került, a régi-új, kimondott vízió, hogy 25 év alatt utolérjük Ausztriát.

A Világbank kutatása alapján a minőségi ugrás csupán az alábbi ábrán fehérrel jelölt országoknak sikerült 1960 óta, a többieknek ábránd maradt a felzárkózás.

A megakadó felzárkózás

Sajnos sehol nincs borítékolva, hogy Magyarország egyszer biztosan magasan fejlett lesz. A multikat bevonzó alacsony képzettségű, olcsó ipari munkaerőre épülő gazdaságfejlesztés a közepes jövedelemszint hátrahagyásához egész biztosan kevés. Ezen az úton nem fogunk tudni kitörni abból a csapdából, amiben vagy száz másik országgal együtt Magyarország is megrekedt. Magasabb hozzáadott érték (képzettebb munkavállalók) nélkül a centrumtól mért relatív távolságunkat nem leszünk képesek csökkenteni, amint a magyar bérköltségek jobban megközelítik a fejlettebb országokét. Ezzel egyetlen versenyelőnyünket veszítenénk el, vonzerőnket tovább csökkentve.

A továbblépéshez a képzettebb dolgozók mellett külföldön is versenyképes, innovatív, folyamatosan beruházó magyar középvállalatok sokaságára lenne szükség. A következő évtizedek nyertesei sokkal nagyobb valószínűséggel azok az országok lesznek, amelyek vezetői az iparosítás nálunk erőltetett formája helyett a kutatásra és a fejlesztésre fókuszálnak majd. Ha ez igaz, akkor a közeljövő feltehetően nem a Nyugat végleges bukásáról szól majd az alábbi ábra tanulsága alapján. Sokkal inkább a lemaradásunk konzerválásáról, mivel ezek az előnyök (illetve felőlünk nézve hátrányok) meglehetősen tartósak. 

Egy másik fontos következtetés, hogy egy ország innovációs képessége általában szorosan összefügg a demokrácia minőségével - ez az a pont, ahol a társadalmi berendezkedés a gazdaság teljesítményére közvetlenül és erősen visszahat. Aki fejlett akar lenni, erre kell kitörjön, ha a közepes jövedelmi szintről feljebb akar lépni. Más ismert út egyáltalán nem is létezik. A keserű történelmi tapasztalat pedig az, hogy erre az útra még sosem léptünk rá. A felzárkózás a magyar társadalomnak mindig csak álom volt, és így sajnos az is marad.

Zsoldos István közgazdász összehasonlító adatsora alapján Magyarország mindig nagyjából 50 százalékig jutott a leggazdagabb kontentális európai országokhoz képest egy-egy hosszabb konvergálós időszak végére. Ma az IMF és a Világbank vásárlóerő-paritáson számolt adatai alapján megint csak 50 százalék körül vagyunk.

 

Való igaz, hogy sok mélyről induló ország látványos és gyors ütemű növekedést ért el az elmúlt évtizedekben az irányított szerkezeti átalakulással. Erre jó példa Kína, India és Tajvan felzárkózásának kezdeti időszaka is. A modell lényege, hogy az alacsony termelékenységű tömegek egyszer csak magasabb hozzáadott értékű szektorokban találnak munkát. Ha pedig egy fejletlen és képzetlen, nagy lélekszámú agrárország az iparosítás útjára lép, és a marhapásztorok tömegei egyszer csak a magasabb technológiai nívót jelentő gyártósorok mellett találják magukat, elég valószínű, hogy megtörténik a gazdasági csoda, megindul a látványos és sokáig kitartó növekedés. Fontos történelmi tapasztalat tehát, hogy a viszonylagos fejlettségi ugrás színvonalas oktatási rendszer és európai minőségű intézményi környezet híján is elérhető.

De jellemzően a relatíve szegény pozícióból induló, népes országoknak. Ránk viszont ebből a kettőből egyik sem jellemző. Ezért ezt a modellt, ha szeretnénk se tudnánk másolni. Ahogy láttuk, a magyar gazdaság szerkezete már most jobban hasonlít a németre, mint az indiaira, közepes jövedelmű, de magasan iparosodott ország vagyunk. Ebből a pozícióból radikális szerkezetváltásra reálisan és eredményesen nem építkezhetünk. Sőt, ezt a pozíciót elérve a szerkezetváltáson sikeresen átesett országoknak is mindig más növekedési modell után kellett nézniük.

A működő receptet kukázták

Ebben a másik modellben pedig már nem elég, hogy ímmel-ámmal törvénybe foglaljuk a magántulajdon védelmét, megbékélünk pár liberálisnak vélt normával, és alulképzett, de olcsó munkásokat tolunk a nyugati nagyvállalatok szerelőcsarnokaiba.

A nemzetközi tapasztalatok összegzése alapján a ténylegesen magas szintű felzárkózás, a közepes jövedelmi szint(ek)ről a magas jövedelem szintjére való felkapaszkodás előfeltételei a következők:

Tehát ismételten oda lyukadunk ki, hogy minőségi oktatás és egészségügyi ellátás, megalapozott (nem rögtönzött) döntéshozatal, kompetens kormányzás, jogbiztonság, kiszámítható és következetes szabályozói környezet és intézményrendszer (amivel őrületes bajok vannak), illetve az így megszerzett üzleti bizalom kell Magyarország fejlettségi szintlépéséhez.

A legfejlettebb államok jól dokumentáltan végighaladtak ezen az úton, mai gazdagságuk semmiképp nem esetleges és nem véletlen. Mondhatni, hogy titkuk meg van fejtve. Persze ezt utánozni keveseknek sikerült, mert igencsak nehéz.

Egyébként pedig még arra sincs garancia, hogy mindezt megteremtve egyenes út vezet a gazdagok közé. A téma elismert kutatója, Dani Rodrik közgazdász csak annyit állít biztosan, hogy „azok az országok, melyek elvégzik a házi feladatukat a felsorolt dimenziók mentén, biztosan jobban teljesítenek majd, mint azok, akik mindezt elmulasztják”.

Orbán megmondta: nem hisz benne

Mindezek alapján mi, magyarok sajnos hatalmas mulasztók vagyunk. A rendszerváltás időszakától kezdve az elmúlt negyed évszázad összes politikai kísérlete kudarchoz vezetett.

A végeredmény pedig, ami cikkünk kiindulópontja is volt: a nyugatos konszenzus felbomlásával ma a centrális erőtér tudatosan távolítja az országot a felzárkózásnak ettől a már bizonyított modelljétől, melynek alapvetéseivel – az intézmények által navigált jogállamisággal, a személyes szabadságjogok alkotmányos védelmezésével stb. – a filozófiai és gyakorlati szakítás is nyilvánvalóvá vált.

A bosszantó az, hogy miközben az irigyelt délkelet-ázsiai fejlesztő államok nem éppen liberális demokráciák, mégis, voltak annyira okosak, hogy legkésőbb az iparosodást követő fejlődési periódusukban a felsorolt szempontokat meglehetősen komolyan vegyék.

A mindenki számára világos társadalmi normák, a stabil intézményi garanciák mellett például több országban már a kezdetektől kiemelték és fejlesztették az oktatást – ami a humán tőke fejlesztésének, a magyar gazdaság felemelkedésének is a kulcsa lenne. Nálunk ezzel szemben a kormány ebben is hitvallásszerűen más irányt diktál, ami egyebek mellett az állami költségvetés GDP-arányos oktatási ráfordításában is tetten érhető.

Ha elmarad a felzárkózás, bukni fog a rendszer

A délkelet-ázsiai csoda egyik fontos tanulsága, hogy ezeket az országokat és politikai berendezkedésüket, vezetőiket

• odahaza a meredeken emelkedő és mára általánosan magas életszínvonal,
• külföldön pedig a fejlett centrumhoz való felzárkózásuk elképesztő gyorsasága legitimálta.

A tapasztalatok szerint ezek az összetevők kellenek ahhoz, hogy a nyugati kritikusok és a helyi társadalom hosszú távon is szemet hunyjon a vezérelvű politikai berendezkedés, a szólásszabadság korlátozása, a civil szervezetek állami vegzálása és a gazdasági elit aránytalan gyarapodása fölött.

Ha viszont alapvetően demokratikus viszonyok között nem jön az eredmény, akkor ez a vizionárius és kísérletező politikai elitet sebezhetővé teszi. Ma a Fidesz tájékozottabb szimpatizánsai is pontosan tudják, hogy pártjuk vezetői lopnak, ütőképes és vonzó alternatívát azonban nem látnak. A rendszer megálmodója, Orbán Viktor pedig szintén nagyon pontosan tudja, hogy „Magyarország képes lehet arra, hogy mostani gazdasági teljesítményét megduplázza, és ez nemcsak lehetőség, hanem kényszer is, középtávon ezt kell elérni”. Érzi ő is, hogy fogy az ideje.

Van ugyanis az a pénz, amiért az emberek hosszú távon is lemondanak a rágózásról, a pornóról, és elviselik a propagandát, de fontos, hogy cserébe bőséggel ki legyenek fizetve.

Az az autokrata politikai rezsim, ami nem hoz fenntartható és jól érezhető emelkedést a tömegek életszínvonalában, és erről nem is tudja hatékonyan elterelni a figyelmet, nem tartható fenn a végtelenségig – ahogy ezt a magyar történelem már sokszor bebizonyította. A rezsim hatalma megtartását addig is csak döntően külföldi tőkéből finanszírozott jelentős társadalmi kifizetésekkel (rezsicsökkentés), az általános fenyegetettségérzet fenntartásával (menekültválság) és hasonló húzásokkal érheti el. De ahogy a szétosztható pénz, úgy a bizalom is egyszer csak elfogy. Így lesz ez most is.