Megszorongathatják az illiberalizmus úttörőjét

Törökország egy relatíve nagy és erős ország, 80 millióan lakják, vásárlóerő-paritáson a világ 13. legnagyobb gazdasága (de nominálisan is bőven a legnagyobb húszban van), a NATO tagja, az Európai Unió társult tagja, a Közel-Kelet egyik önjelölt igazságosztója.

már ha lehet hinni Recep Tayyip Erdoğan elnöknek: terroristák, spekulánsok, kurdok, sőt az egész nyugati világ és maga az új-zélandi merénylő is ádáz harcot folytatnak ellene. Törökország pedig csak úgy menekülhet meg, ha az emberek Erdoğan pártjára, az Igazság és Fejlődés Pártjára (AKP) szavaznak a vasárnapi helyhatósági választásokon – legalábbis Erdoğan szerint.

Bár a helyhatósági választások csak a legritkább esetben szoktak mélyreható politikai következményekkel járni egy országban, azt az elnök retorikája is jelzi, hogy a hétvégi török voksolás más lehet. A 2002 óta hatalmon lévő Erdoğan hiába betonozta be tavaly illiberális demokráciáját, közben sikerült válságba kormányoznia a korábban töretlenül növekvő török gazdaságot, ezzel pedig aláásta hatalma egyik fő legitimációját. 

Az ellenzék vérszagot érez, az elnök pedig jobb híján a végletekig tolja a riogatást, mert vélhetően ő is úgy gondolja: a hétvégi voksolás nem az önkormányzati posztokról szól, hanem végső soron a kormányzását értékelő népszavazás. Amelynek hiába mérsékelt a gyakorlati jelentősége, az általa létrehozott központosított és tekintélyelvű politikai rendszerben egy jelképes vereség is elég lehet a hatalom aláásására. 

Hatalom van

A közvélemény-kutatások szerint az elnöknek és pártjának van félnivalója: a jelek szerint Ankarában és Isztambulban is szoros lesz a választás, és az AKP mindkét, a kilencvenes évek óta kezében lévő nagyvárost elveszítheti, ami súlyos jelképes csapás lenne az elnöknek.

Persze egy-két, kis arányú vereség annyiban nem radikális változás, hogy Erdoğan és az AKP – az utóbbi években a nacionalista Nemzeti Mozgalom Pártjával (MHP) kiegészülve – már az utóbbi években is úgy ment neki minden választásnak, hogy szoros lesz. Jellemzően 48-52 százalék között kaptak az egyre kevésbé szabad és egyre kevésbé tisztességes elnök- és parlamenti választásokon, már amikor nem kevesebbet, mint 2015-ben, amikor első nekifutásra az AKP nem tudott kormányt alakítani. Dacára annak, hogy (illetve hát pont azért, mert) a médiát, a választási bizottságot és általában véve az egész országot és államigazgatást teljes erővel maguk alá gyűrték, táboruk továbbra is az ország konzervatívabb, hívőbb és vidékibb felére korlátozódik. 

Erdoğan a 2017-es (51 százalékkal behúzott) alkotmánymódosítás értelmében, a tavaly nyáron (52, illetve koalícióban 53 százalékkal) általa és pártja által megnyert parlamenti- és elnökválasztás óta kvázi teljhatalmú államfőként, minimális demokratikus fékekkel és ellensúlyokkal szemben kormányoz.

A probléma csak az, hogy egyre rosszabbul: a török líra gyengülése egyre nagyobb pénzügyi problémákat okoz, az infláció elszabadult, 20-30 százalék között mozog, miközben a korábban (a 2009-es, globális recessziót kivéve) 16 éven át töretlenül növekvő gazdaság recesszióba fordult. Az élelmiszerárak megugrottak, a munkanélküliség növekszik, az életszínvonaluk emelkedéséhez szokott törökök bizalma pedig a felmérések szerint mintha megingott volna keménykezű vezetőjükben.

Dollár nincs

Hogy Törökország hogyan jutott idáig, arról 2017-ben és tavaly is részletesen írtunk. 

• A bajok forrása, hogy a török növekedést jelentős részben (a világgazdaság pénzbősége miatt olcsó) dollárhitelekből finanszírozták. Amellett, hogy az állam szórta a pénzt a különböző nagyberuházásokra, a magánszektor (a cégek) is szépen eladósodtak dollárban.
• Ez két dolog miatt egyre problémásabb. Az egyik az amerikai jegybank kamatemelési ciklusa. Ez egyrészt közvetlenül megdrágította a dollárhitelt. Másrészt a fejlett világ alacsony kamatai miatt az elmúlt években sok pénz vándorolt a magasabb hozamot ígérő, ám kockázatosabb feltörekvő gazdaságokba, például Törökországba. Az amerikai hozamok emelkedésével ezek elkezdtek visszaáramlani a kevésbé kockázatosabb fejlett világba.
• A másik dolog, ami miatt a dolláradósság problémássá vált, hogy az utóbbi egy-két évben különösen vészes lett a török líra 2008 óta folyamatos árfolyamgyengülése. Ez szintén megdrágította a hiteltörlesztést, egyúttal pedig az inflációt is megdobta.
• Mindennek a hátterében az áll, hogy Törökország a nagyberuházásokon alapuló gazdaságpolitika miatt akut fizetésimérleg-hiánnyal küzd, azaz több külföldi árut és szolgáltatást vesz, mint amennyit külföldre elad. Más szóval áramlik ki a pénz az országból, a kiáramlás okozta lyukat pedig (belső megtakarítások híján) hitelből tömik be.
• A strukturális bajokat pedig számos aktuális probléma súlyosbította. A szíriai válság miatt részben a terrortámadások, részben az oroszokkal való időleges viszály nagy csapást mért a turizmusra.
• Az európai gazdaság gyengélkedése csökkentette az eleve nem túl erős török exportot. És Donald Trump kereskedelmi háborúja is érzékenyen érintette a törököket, különösen az acélipart.
• Recep Tayyip Erdoğan és kormánya pedig a hatalomkoncentrációhoz ugyan jól ért, de a gazdaságpolitikához nagyon nem: az elnök nem hagyta, hogy a jegybank kamatemeléssel kezelje az inflációt és a líra zuhanását, amivel tovább rontotta a helyzetet.
• Erdoğan gazdaságpolitikai baklépései, illetve autoriter vezetési stílusa pedig a külföldi tőkét is elriasztotta, emiatt az elmúlt években egyre kevesebb külföldi befektetés érkezett a gazdaságba, holott pont most lenne rá igazán szükség.
• A bajok láttán pedig a látványosan unortodox elképzeléseket dédelgető, de magát gazdasági géniusznak tartó Erdoğan elkezdte mikromenedzselni a gazdaságpolitikát és bizalmasait ültetni a kulcspozíciókba, ami természetesen nem használt. 

Ellenség van

Ebben a helyzetben Erdoğan klasszikus eszközökhöz nyúlt a kampányban: magát az ország védelmezőjének, ellenfeleit terroristáknak, a bajokat pedig az országot támadó külső erők támadásainak írta le. Kampányrendezvényein gyakran lejátszotta az iszlámellenes új-zélandi terrorista vérfürdőjéről készült videót, és azt hangoztatta, hogy Törökország és az iszlám brutális támadás alatt áll a nyugati világ részéről – amellyel szemben egyedül az iszlamista gyökerű AKP védheti meg Törökországot. Végül még azt is bedobta, hogy újra mecsetet kell csinálni a szekularizáció óta múzeumként működő Hagia Szófiából.

A fő ellenzéki erőt, a szekuláris (kemalista) szociáldemokrata Köztársaság Pártot (CHP) is azzal vádolta, hogy a nyugati és kurd terroristák oldalán áll. Az ország ötödét kitevő kurdokat képviselő Népi Demokratikus Pártot (HDP) pedig rutinszerűen a kurd terrorizmus támogatóiként állítja be. A gazdasági gondokért a nyugati pénzügyi spekulánsokat okolja, ahogy általában az elhibázott gazdaságpolitikát folytató autokraták tenni szokták. 

Korábban Erdoğan elég sokat profitált a valós támadásokból: a szíriai háború, az Iszlám Állam terrorcselekményei, a kurd békefolyamat összeomlása és a 2016-os puccskísérlet teremtette légkörben az elnök hihetően tudta előadni a nemzetmentő vezető képét. Ma viszont a jelentős részt saját ballépései okozta gazdasági gondok közepette elemzők szerint nehezebben működik ez a retorika.

Az sem segít, hogy közben az Egyesült Államokkal is sikerült összerúgni a port, Erdoğan regionális hatalmi törekvései pedig elhalványultak. Így a korábban erőt és a nemzet nagyságát sugárzó külpolitikára sem tud már támaszkodni. 

Ellenzéki összefogás

A másik dolog, ami miatt fájhat Erdoğan feje, hogy az ellenzéki erők elkezdtek összefogni, a HDP és a nemzeti liberális konzervatív, szekuláris Jó Párt (Iyi) nem indítanak jelöltet egymás ellen, sok helyen pedig közös jelöltet állítottak. Ahogy a nyugati országrészben a legtöbb helyen nem indul a hagyományosan a kurdok lakta délkeleti régiókban erős HDP sem.

Az AKP és az MHP együtt a hét török nagyvárosból jelenleg hatot vezet, ezek lesznek a mostani voksolás fokmérői. Ezt jelzi az is, hogy a kormánypártok mindenhol nagyágyúkat indítanak. A legtöbb helyen nagyon szorosnak ígérkezik a verseny, és a felmérések szerint az ellenzék több metropoliszban átveheti az irányítást.

Hogy nem egy átlagos helyhatósági választásról van szó, azt jelzi, hogy Erdoğan átlag napi nyolc kampánybeszédet tartott, keresztül-kasul bejárta az országot. Isztambul már egy hónappal a voksolás előtt Erdoğan-poszterekkel volt teleplakátolva, ellenzéki posztert alig lehetett látni. Ahogy illiberális demokráciákban illik, a közmédiában az ellenzék alig kapott műsoridőt, viszont az elnök riogatását a magánkézben lévő média is napi 24 órában tolta.  

Marad az illiberalizmus

Erdoğannak annyiban kevés a félnivalója, hogy elnökválasztást legközelebb 2023-ban tartanak, addig nem forog kockán széke, ahogy a parlamentben sem fog attól csökkenni a kormánypárt ereje, ha elvesztenek pár nagyvárost. Az országos politikában tehát így is, úgy is az lesz, ami eddig is: Erdoğan, Erdoğan és Erdoğan.

Ugyanakkor ha az AKP és az MHP nagyot bukna most hétvégén, az az esélylatolgatások szerint mégis hatással lehet az általános politikai hangulatra, és annak a jele lehet, hogy hiába a teljhatalom, az ország mégis elkezdett kicsúszni a kezei közül.

Ha viszont ilyen gazdasági helyzetben sem lehet megverni az AKP-t, az azt fogja jelenteni, hogy Erdoğan az összeesküvés-elméleteivel és az illiberális politikai eszköztárával úgy bebetonozta magát a hatalomba, hogy nehéz lesz vele bármit is kezdeni.

(Nyitókép: TURKISH PRESIDENTIAL PRESS SERVICE / AFP)