A magyar zene megmentette az évet

2014 óta minden évben (itt a 2014-es, itt a 2015-ös listánk) igyekszünk összeállítani a legjobb magyar zenei megjelenések listáját, és nagyon úgy néz ki, hogy ez a feladat évről-évre egyre nehezebb. Idén közel ötven hazai nagylemezből és EP-ből válogattuk ki azt a húszat, ami szerintünk a legjobb volt, de ha ez az előremutató tendencia folytatódik, jövőre már lehet top50-es listán kell gondolkozni.

20. Shapat Terror: Újratervezés

Hét évet kellett várni a második Shapat Terror-albumra, de Pándi Balázs kollégánk szerint abszolút megérte, és a lemezt egy ad hoc lakógyűlést kiprovokáló házibulihoz hasonlította. Baromi jó refrének, a zenébe szervesen beolvadó ének, és a keményebb magyar rockzene egyik csúcsa volt 2016-ban az Újratervezés. (sajó)

19. Jónás Vera Experiment: Tiger, Now!

Amikor megjelent Jónás Vera új nagylemeze, nem tudtunk szabadulni az érzéstől, hogy megvan a magyar Courtney Barnett. Klasszikus egygitáros dalok elektromos gitárra átültetve, tele energiával, kiemelkedően jó énekkel, és olyan kellő női vadsággal, amiből bizony hiány van itthon. (sajó)

18. Camp Koala: Why art?

Az ezredforduló óta soha nem volt indokoltabb a riot grrl mozgalom feltámadása és a feminista punk visszatérése, mint most. A Why art? hangzásában és tematikájában le sem tagadhatná az olyan zenekarok hatását, mint a kultikus Bikini Kill, de nem is próbálják, ahogyan ebből a cikkből is kiderül. (sajó)

17. The Beans: Glitch

Pécsről jött a magyar garázspunk következő üdvöskéje, méghozzá egy meglepően faszán összerakott, fogós refrénekkel teli bemutatkozó nagylemezzel. A Glitchnek ugyan szinte minden pillanata Amerika nyugati partját idézi, de azt olyan átéléssel és állandó vijjogással, benyögésekkel, huhogással, hogy élvezet hallgatni. Ez volt idén az egyik legrockandrollabb magyar lemez. (sajó)

16. EU Cannibal: Scum

Ha lenne sufnilemez különdíj, akkor biztosan az Ipaddel és fülhallgató-mikrofonnal összetákolt Scum kapná, mert valahol egészen csodálatos, hogy mennyire nincs szükség egy rakás drága cucchoz, ha valaki elég kreatív. Az albumnyitó Hyundai szám végén hallható gabberes baszatás simán az év dropja, bármennyire is hülyén hangzik. (sajó)

15. S. Olbricht: For Perfect Beings

Ha S Olbricht, azaz Mikolai Martin nagylemezéből szeretnénk következtetéseket levonni abból, hogy milyen Budapest és Magyarország általában, akkor simán mondhatnánk, hogy egy fülledt, meleg, párás, kilátástalan hely, ahol minden addig ismétlődik, amíg lyukat nem fúr az agyunkba. Mikolai az Indexszel készült interjújában azt mondta, hogy külföldön mindig arra próbálnak utalni, amikor a zenéjéről kérdezgetik, hogy "mi a Szovjetunióból kikászálódó barmok vagyunk". Techno ez is, csak nem a kommunista sav csöpög a fülünkbe, hanem a harmat és a nyirok. (klág)

14. Berriloom: Discontinuous Man

Pár éve a FACT magazin az egyik Berriloom-számról az írta, hogy olyan, mint egy ölelés és egy forró csésze kakaó egy elcseszett nap végén, mi pedig az idén megjelent Discontinuous Man kapcsán arra jutottunk, hogy a projekt mögött álló Déri Ákos számai kissé olyanok, mintha mondjuk a Notwist és az Atlas Sound az élet értelmetlensége miatt behubertuszozott Brian Molkót kísérné. A hülye példák sajnos nem érzékeltetik eléggé, mennyire nagyszerű ez a lemez, pedig bizonyára kevés izgalmasabb dolog született a magyar popzenében idén. További jó hír, hogy a Berriloom, néhány németországi fellépés után, hamarosan zenekari felállásban koncertezhet majd. (kovács d.)

13. Mayberian Sanskülotts: Adlait

Egy újabb remek példa arra, hogy a hálószobapop vonalon túllendülve is lehet irtózatosan király számokat írni. Az Adlaitban talán az a legjobb, hogy minél többször hallgatja az ember, annál több nüansz és apró kis részlet tűnik fel, amitől nem csak izgalmasabb az album, de hosszú időre értékállóvá is válik. (sajó)

12. 40 Days: No Plan

Annak idején teljesen a hatása alá kerültem az egész lemeznek, pedig voltaképpen a számok valahol a Pixies-életmű és a powerpop alkalmai afférjából születhettek. De ez egyáltalán nem érdekel, amikor a No Plan tele van elképesztően erős, már-már himnikus dalokkal, mint a nálam az idei év egyik kedvencének számító We Know vagy a Wasted Decade. Ja, és állati fontos, hogy baromi jól szól az egész EP. (sajó)

11. Szabi: Elevate

Idén sem maradtunk fasza jazz-hiphop-neo soul hibrid nélkül, az Amoebában és a SoulClapben billentyűs Bognár Szabolcs EP-je ráadásul annyira eszetlenül vagány, hogy kicsit nehéz is elképzelni, hogy ez a hét dal itthon készült. (sajó)

10. Uffalo Steez: F.O.A.

A Farbwechsel kiadó cuccai mellett a másik nagyon izgalmas budapesti miniszíntér a juke és footwork körül összpontosul, és innen rendszeresen kerülnek ki kifejezetten erős megjelenések is, mint például az Uffalo Steez idei EP-je, amin a Fuck című szám akkora sláger lehetne egy szebb és jobb világban, mint ide Chicago. (sajó)

9. Hó Márton és a Jégkorszak: Itt vagyunk

Hó Márton lemezét nem azért tettük bele ebbe a listába, mert kollégánk a Velvetnél, és mert fellépett a Stenk 2. születésnapján. Hanem azért, mert egy kompakt, viccesen producerelt, néha fájdalmasan szép, néha nagyon fárasztó, de idővel egyre jobb lemezt készített. 23 perc az egész, gyakorlatilag egy közepes buszozás alatt végig lehet hallgatni, ahogy Marci énekel arról, hogy ő már nem akar bulizni (Hazamenni), ő már a Beatből is haza akar menni (Beat), és különben is, az egész el lett baszva 1981-ben (1981). És mindent olyan nemtörődöm énekkel, amitől valahogy még sokkal érzelmesebb lesz minden. Eredetileg 6 pontot adtunk erre a lemezre, de ha lerázzuk annyival az egészet, hogy csak pár rövid szám, ami ráadásul ugyanarról szól, akkor könnyen lemaradhatunk az egyedi hangulatáról, ami csak sok hallgatásra jön ki. (klág)

8. Christopher Waver: Christopher Waver

Elsőre furcsának tűnhet, hogy valaki egy bolygó terraformálását jelöli meg fő inspirációnak egy album elkészítésekor, de aztán a lemez végéhez érve válik világossá, hogy mennyire elképesztően találó a sci-fis hasonlat. Christopher Waver bemutatkozó nagylemeze maga az űrzene, a retrofuturisztikus jövőkép, egy olyan elképesztően szép ívű concept lemez, amit tényleg bűn kihagyni azoknak, akik rajonganak mindenért, aminek köze van a tudományos-fantasztikushoz. (sajó)

7. Iamyank: Hiraeth

Egész sokat kellett várni Iamyank legelső stúdióalbumára, és kicsit nagyok is voltak az elvárások. Szerencsére ezeknek sikerült tökéletesen megfelelni, mert a Hiraeth minden pontjában vérprofi, baromi jól szóló szerzői lemez, ami nem igazán lehet semmilyen kategóriába belegyömöszölni, mégis tök ügyesen merít különböző hatásokból. (sajó)

6. Kaktus: Long Play

Bizonyos szempontból az egész év legelborultabb albuma, amin keveredik a jazz, a posztrock, az elektronika és annyi minden más, hogy dalonként darabokra szedve is még órákig lehetne elemezni az albumot. Egyszerűen fantasztikus, hogy mennyi egyedi ötlet felfért erre a tizenkét számra, és ugyan egyáltalán nem egy könnyed zenei élmény, de részletek iránt érdeklődőbb embereknek a Long Play egy igazi kincsesbánya. (sajó)

5. Panel Surfers: Redroom

Toronymagasan az év legjobb punkzenei megjelenése. Gyors, hangos, vad darálás klasszikus rock and roll témákkal, és olyan vokállal, hogy az ember arca egy idő után elkezd leszakadni. A legjobb az egészben, hogy az album majdnem tökéletesen visszaadja a Panel Surfers állati szórakoztató élő fellépéseinek hangulatát, ami egy punklemeznél azért elég fontos. (sajó)

4. Dope Calypso: Mau Mau

Elég büszkék vagyunk, hogy a legutóbbi dalversenyünk győztese joggal lett első annak idején, mert a három év alatt a harmadik nagylemezét megjelentető Dope Calypso eddig mindig rá tudott tenni egy fokkal az előző zenéikre. A Mau Mau konkrétan egy slágertanya, tele nagyon fogós gitártémákkal és azonnal megjegyezhető refrénekkel úgy, hogy a már-már gimis rock-poppunk hangulat nem, hogy ront az élményen, de kicsit még hozzá is tesz. Azért kíváncsiak vagyunk, hogy mennyi ideig lehet még tartani album per év tempót, de ha még sokáig, akkor nagyon boldogok leszünk, és örömmel megyünk Sátánt idézni a zenekarral megint. (sajó)

3. Fran Palermo: Razzle Dazzle

A zenei sokszínűséget nézve a Razzle Dazzle kiemelkedik az egész mezőnyből, és talán azt ki lehet mondani, hogy hangszerválasztás és hangulat szempontjából a legbátrabb az egész mezőnyből. Egyáltalán nem könnyű klasszikus gitárzenéhez ennyi egzotikus hangot és témát csatolni, de a Fran Palermónak ez úgy sikerül, hogy közben kifejezetten jó dalokat írnak. Szívem szerint minden olyan zenekarnak a Razzle Dazzle-t tolnám az arcába, akik szerint fúvósokkal meg kongásokkal csak skát meg mulatós rockot lehet csinálni. (sajó)

2. Middlemist Red: Ripple Soul

Elég komoly vita volt abból, hogy Az Év Lemeze ki legyen idén, és elég sokáig nem tudtunk dönteni a Fran Palermo, a Middlemist Red és a Gustave Tiger között azért is, mert két évvel ezelőtt ugyanúgy a Gustave Tiger lett az első a Middlemist Red előtt. Na, nem mintha ez azt jelentené, hogy a Ripple Soul ne lenne egy kiemelkedően klassz album, konkrétan mérföldeket ver a két évvel ezelőtti nagylemezre, és olyan irányba indította el a zenekart, amire talán csak kevesen számítottak. Valahol kicsit tényleg lenyűgöző, hogy pár kora huszonéves srác hogyan tudnak ennyire érett, összeszedett, minden értelemben nemzetközi színvonalú zenét írni. (sajó)

1. Gustave Tiger: Chaste and Mystic Tribadry

Hadd idézzük Hegyeshalmi Ricsi kollégánk lelkendező kritikáját: "Ezeknek az arcoknak valószínűleg rendes lemezgyűjteményük volt, és bátran kitették magukat mindenféle gitárzene hatásának. Az albumra csak a legjobbakat tartogatták meg belőle - vagy azt, ami éppen odaillett". És tényleg, 2014 után nálunk ismét a Gustave Tiger fanfárokkal, magyar nyelvű dallal és szinte már dekódolhatatlan dalcímekkel teli albuma volt az év legeslegjobbja. Egy olyan évé, amikor ha nagyon akarnánk, akár egy ötvenes toplistát is össze tudnánk rakni izgalmasabb magyar zenei megjelenésekről. (sajó)