Az analóg bosszúja már Budapesten is
A Poket könyvek régóta a kedvenceim, nemcsak azért, mert könnyen kezelhető a méretük – bár ez is nagy előnyük, Auster 4321-ét például azért is olvasom nehezen, mert nehézkes egy majdnem 800 oldalas, keménytáblás könyvvel utazgatni a városban. De főleg az volt szimpatikus az egész kezdeményezésben, hogy igyekszik az utazó embereket olyasmire szoktatni, amit szeretek és jónak tartok (olvasás) valami olyasmi helyett, amit ha szükségesnek is, de túlzottnak tartok (kütyük nyomogatása).
A sorozatban most egy olyan könyv jelent meg, amiről már hallottam, hogy Amerikában elég menő, de Amerikában sok minden elég menő, ami engem nem különösebben izgat vagy kifejezetten taszít, a szabad fegyverviseléstől kezdve a fizetős egészségügyön és a pocsék minőségű zoknikon át a baseballig. Ez viszont tényleg érdekesnek tűnik, a szerző azt állítja, hogy minél fejlettebbek a digitális eszközeink, annál inkább kellenek a könyvek, a társasjátékok, kinyomtatott fotók, bakelit lemezek és mindenféle kézzelfogható tárgyi dolgok.
A könyvbe egyelőre még csak itt-ott lapoztam bele, de annál a résznél, amikor egy lemezbolti eladó arról mesél, hogy nincs nap, amikor ne kellene megmutatniuk egy bakelitet (vinylt) vásárló huszonévesnek, hogy hogyan kell rátenni a lemezre a tűt, két dolog jutott eszembe. Az első a gyerekkori otthoni Teslánk, a második meg az, hogy vajon levonta-e már a Spoti ebben a hónapban az előfizetést. Azt hiszem, ezt hívják kognitív disszonanciának.