Budapesti családi házukat és a házban élő négy generáció tagjait – saját családját – fényképezi az Index fotósa. Ajpek Orsi a facebookozó 89 éves nagypapáját, csecsemő unokaöccsét, rántott pontyot készítő nagymamáját és a kiskamasz unokaöcstől ingerült felnőtteket is megörökítette. Csupa olyan jelenetet, ami minden közös családi házban előfordul. A fotósorozat a Pannonhalmi Főapátság Egy közös ház című kiállítására készült, amin három fotós hét különböző közös térről és annak közösségeiről készített fotósorozatokat.

Az AFP fotósai tíz nap alatt körbejárták az amerikai–mexikói határ mindkét oldalát Kaliforniától Texasig, és Alsó-Californiától Tamaulipasig. Megnézték, hogyan néz most ki az a terület, ahova Donald Trump egy falat – vagy egyes részeken csak kerítést – akar felhúzni közel 3200 km hosszan. Sok helyen már most is kerítés és fal, máshol folyó választja el egymástól a két országot.

Közben pedig hiába beszélt már a kampányban és azóta is folyamatosan a fal megépítéséről Trump, a héten benyújtott költségvetési tervezet alapján bizonytalan lett, hogy mikor kezdődhet meg egyáltalán bármilyen építkezés. Az előirányzott összegek messze elmaradnak a tényleges várható költségektől, és miközben a demokraták teljes mellszélességgel tiltakoznak, a kongresszusi republikánusok is több részletet várnak, mielőtt megszavaznák a finanszírozást.

A Hórusz Archívum képei minden művészi szándék nélkül jöttek létre, most mégis egy múzeumban vannak kiállítva, valószínűleg a látogatók nagy része is fotográfiát szerető, művelő vagy tanuló lesz. Kardos Sándor Kossuth- és Balázs Béla-díjas operatőr közel negyven éve gyűjti a talált fotókat. A kollekció ma már elképesztő méreteket ölt, a fényképek száma eléri a másfél milliót.

A perui Ananea-hegy oldalában, 5100 méterrel a tengerszint felett áll La Rinconada, a világ legmagasabban fekvő városa. A városban első látásra nincs semmi, ami miatt bárkinek megérné letelepednie. Viszont alatta, a földben és a fölé magasodó hegy oldalában van: arany. Méghozzá rengeteg arany. A településen több mint hatvanezren laknak, a város szó mégsem feltétlenül a legjobb megnevezés. Nincs vezetékes víz, nincs csatornarendszer és a 21. századi városokra jellemző alapvető közszolgáltatásokat csak nagyon minimális szinten lehet megtalálni, ha egyáltalán. Van egy orvosi rendelő és egy kisebb rendőrségi állomás, de ezek csak arra képesek, hogy megakadályozzák a város teljes szétesését. A bányásztelepen hatalmas a nincstelenség és a vele együtt járó bűnözés, a fiatalkorúak prostitúciójától kezdve a gyilkosságokig. Ezt a hatalmas gazdagságot rejtő, mégis szegény világot fotózta végig Sebastian Castañeda. Az ő képei, valamint a New Yorker, a Breaking Borders, a CNN és a Washington Post helyszíni riportjainak segítségével bemutatjuk, hogy milyen az élet a világ legmagasabban fekvő településén.

Kik takarítanak ki egy halálos idegméreggel való támadás után a reptéren? Hogy élnek a gyanúsítottak rokonai? Fotókon a Kim Dzsongnam-gyilkosság utóélete.

Kapcsolódó cikkünk a rejtélyes gyilkosság részleteivel:

Nem sok fotós mondhatja el magáról, hogy az éveken át készülő utazós anyagában egy pár éves gyerek a társszerzője, de Justine Kurland ilyen alkotó. Amikor anya lett, úgy döntött, nem fogja feladni gyereke miatt az addigi munkáját, inkább vele együtt vágott neki az útnak, és hat éven át járták Amerika vadnyugati tájait, gyermeki kíváncsisággal fotózva vonatokat, autókat, hobókat és a tájat, az amerikai álom után kutatva.

Az 1956-os forradalom leverése után nem sokkal, egy szomorúnak indult januári napon váratlan remény ragyogott fel a Magyar Népköztársaság egén: eldöntötték, hogy új életet lehelnek az egykor a Monarchiában is népszerű lottó-sorsjátékba. A Népszabadságban megjelent hivatalos álláspont szerint az OTP Lottó- és Sportfogadási Igazgatósága a szerencsejáték megindításától kettős hasznot remélt: a kispénzű emberek nyerési lehetőséghez jutnak, a szelvények eladásból származó bevételből pedig új lakásokat építenek. Egy szelvénnyel kétszer lehetett nyerni: a pénz mellett hamarosan tárgynyereményeket is kisorsoltak. Egy nagyobb összeg vagy a csak hosszú-hosszú évek alatt megszerezhető lakás, autó, motor, szalagos magnetofon, villany jégszekrény vagy kombinált szobabútor-szett sokaknak könnyű gyógyír lehetett a forradalom leverése után, a megtorlások idején.

Donald Trump első hónapjában bebizonyította, hogy komolyan gondolja, amit a kampányban beígért, de a rengeteg elnöki rendelet aláírása közben már belefutott a fékek és ellensúlyok rendszerébe is. Miközben az elnök a médiával is hadakozott, egy fontos tanácsadójának le kellett mondania, és úgy tűnik, hogy az előzetes várakozásokhoz képest a leendő Trump-Putyin-viszony is átalakulóban van.

Donald Trumpnak különleges viszonya van a gravitációval, érdemes megfigyelni az első hivatali fotóin, ahogy az új elnök alakítja maga körül a teret: a körülötte állók gesztusai és testbeszéde mindig ugyanazt az áhitatot sugározzák. A mosolyok mögött azonban mindenhol van egy kis feszengés az új helyzet bizonytalansága miatt, és megfelelési kényszer, ami a protokol mellett legalább annyira szól az alkalmazkodásról az új elnök kemény stílusához is. Trump pedig láthatóan élvezi ezeket a helyzeteket, és akkor van igazán elemében, amikor minden tekintet rá szegeződik.

A 2016-os év fegyveres és társadalmi konfliktusai mindent letaroltak a világ legrangosabb fotópályázatán. Nehéz képekkel van tele az idei World Press Photo év képei válogatása. Nem volt könnyű dolgunk nekünk sem, amikor megpróbáltunk néhány vidám jelenetet is az összeállításunkba venni, dacára a menekültválságnak, a Közel-keleti konfliktusoknak és válogatott borzalmaknak. Fájdalmas visszatekintés ez az elmúlt évre.

Megnyílt Budapestena World Press Photo kiállítás. Az év képeit a Néprajzi Múzeumban nézhetik meg 2017. szeptember 22 és október 23. között.

A zsűri idei döntésének különleges csavart adott, hogy a győztesek kihirdetése után a zsűri elnöke rögtön el is határolódott a nagydíjas képtől, ami a törökországi orosz nagykövet elleni merénylet ismert képe lett. Harmadik alkalommal nyer gyilkosságot ábrázoló kép a pályázat hatvan éves történelmében, de Stuart Franklin szerint ennek a képnek most nem lett volna szabad nyernie.

Vele beszélgettünk a nyertes képről 2017. tavaszán, a döntését azzal indokolta, hogy szemben például a vietkong katona meggyilkolásáról készült nagydíjas képpel, ez a fotó és az általa generált médiafelhajtás nyíltan buzdíthat hasonló cselekedetekre. Szerinte nem indokolná a nagydíjat a kép hírértéke sem, hiszen a merényletnek az emberáldozattól eltekintve komolyabb, önmagán túl mutató következménye sem lett. Ráadásul egyszerre ábrázolja a gyilkost és az áldozatot – a gyilkosság után – ami felvet egy sor morális-és sajtóetikai problémát: arra a szintre helyezi a fotót, ahol az Iszlám Állam lefejezős videói vannak.

Mellettünk teljesen elmegy, pedig a világ népességének negyede január 28-án ülte az év legnagyobb ünnepét. Holdújévkor népmeséket játszanak a vándorszínészek, kakasosra cserélődnek a telefontokok, fülsüketítő petárdázás után jön a fülsüketítő csend, mikor mindenki otthon eszik, és aztán eszik még egy kicsit. Szerencsére a horoszkópok szerint megnyugodhatunk: az idei még 2016-nál is (!) sokkal jobb lesz, ráadásul a kakas és Trump közötti konstelláris összefüggések is csupa jót ígérnek.

A magyar vitorlázólegenda tavaly októberben indult el Franciaországból, hogy teljesítse a Vendée Globe egyszemélyes vitorlásverseny távját, azaz kerülje meg a Földet. Útja 93 napon át tartott, de ennél valójában sokkal hosszabb volt: Fa Nándor ezt a hajóját is maga építette, a tervezés és a kivitelezés már 2014 előtt elkezdődött. A Spirit of Hungaryt három éve tették vízre, azokat a pillanatokat és a mostani célbaérést foglaltuk össze.

Potyók László ismert és döbbenetesen sikeres zsoké volt húsz évig, összesen kilencvenkilenc rangos lovasversenyt nyert a pályafutása alatt. A nagybátyja, egy neves galoppidomár már a tinédzser László apró, ám izmos termetét látva tudta, hogy kiváló zsoké válik majd belőle. A most 41 éves Potyók sikereinek egyik oka a kitartása, a másik a testfelépítése: felnőtt versenyzőként 145 cm magas volt, az ideális testsúlya pedig 45 kg. 2010-ben volt az utolsó versenye, abban az évben már rettenetes fájdalmak gyötörték. Súlyos érszűkülete miatt térd alatt levágták mind a két lábát. Azóta sem tett le arról, hogy újra rendszeresen a nyeregbe üljön.

Ahhoz, hogy belépjünk a lehetőségek hazájába, előbb egy zsúfolt, reményekkel és félelmekkel teli előszobán kellett átvergődni. Ez volt Ellis Island, az Amerikába kivándorlók legendás és rettegett fogadóállomása. Szigorú orvosok vizslató pillantásai, morózus tisztviselők és olyan kulturális kavalkád, amit sehol máshol nem lehetett ilyen töménységben megtapasztalni – valamint egy hivatalnok, aki teendői közben szenvedélyes fotósként portrékat is készített a világ minden tájáról ideverődőkről.

Augustus Frederick Sherman felvételei 1906 és az első világháború között készültek Ellis Islanden. A bevándorlási hivatal tisztviselőjétől 250 beállított kép maradt fent, ezeken a frissen Amerikába érkezettek többsége ünneplő ruhában látható. Sherman arra is  sokszor megkérte őket, hogy a kedvéért vegyék elő a koffer mélyéről a népviseletet. A legkülönbözőbb arcokat és ruhákat lehet látni a Karib-térségtől a sarkvidéki Lappföldig, de legtöbben a dél- és kelet-európaiak vannak. Bár magyarok nincsenek ezeken a felvételeken, magyar alattvalók igen, az ő azonosításukban Lackner Mónika, a Néprajzi Múzeum munkatársa segített nekünk – hálásan köszönjük.

Valószínűleg a világ természetes rendje, hogy bizonyos dolgok felett eljár az idő, és már csak a törikönyvekből és emléktáblákból tudunk arról, hogy valaha léteztek. Lassan ilyen lesz a szénbányászat is, aminek épp itt az ideje, mert bár szén nélkül valószínűleg nem lett volna ipari forradalom, ennél környezetszennyezőbb üzemanyagot nehezen találni. Ugyanakkor minden átalakulásnak vannak vesztesei, erre pedig nincs jobb példa, mint a lassan állástalanná és reményvesztetté váló szénbányász közösségek. Ilyen településeken járt David Ramos fotós Spanyolország északi részén, ahol a szénbányászatnak már tényleg csak évei vannak hátra.

Az első elnöki tükörbe nézéstől az utolsó integetésig ugyanaz a fotós kísérte végig Obama nyolc évét a Fehér Ház hivatalos fotósaként. Pete Souza közel kétmillió képet csinált Obamáról a hivatali ideje alatt. Ott volt, amikor az elnök a hóban játszik a lányaival, és akkor is, amikor élőben nézték a rajtaütést Oszama bin Láden bunkerén. Mindent lefotózott a legintimebb családi pillanatoktól a legkomolyabb válságértekezletekig.

Az elnök fotósának lenni sokkal összetettebb feladat, mint azt elsőre gondolnánk. Egyszerre kell mindig ugrásra készen az elnök mellett lenni, és arra törekedni, hogy a fontos pillanatokban a lehető legkevésbé zavarjon bele a jelenlét. Pete Souza nyolc évig gyakorlatilag az elnök életét élte, és árnyékként követte Obamát a reggeli értekezletektől az esti családi vacsorákig. Pont egy olyan évtizedben, amikor az azonnal elérhető fotók és a képek biztosította megjelenés tömegek számára határozták meg az elnökről kialakult képet. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy egy-egy kattintása és nyolc év munkájának minősége ugyanúgy befolyásolt közvélemény-kutatásokat és népszerűségi adatokat, mint a választási ígéretek.

Nyolc év sok idő, amit egy ilyen szoros munkakapcsolatban nem lehet csak rideg biccentésekkel kibírni egymás mellett. Hivatali idejének utolsó heteiben Obama több helyen is megemlékezett kettejük különleges bizalmi kapcsolatáról, és a barátjaként beszél az azori származású Souzáról, akit Azoreusnak becézett évekig. Souza pedig arról, hogy nem csak az elnököt, de az embert is be akarta mutatni a szerep mögött. Érdekes kérdés, hogy kétmillió kép elég-e ahhoz, hogy megismerjük valakinek a valódi arcát, vagy ezek a fotók arra jók csupán, hogy feltegyék a kérdést: van-e másik arca annak az embernek, aki napjainak minden pillanatát a világ egyik legfontosabb vezetőjeként éli?

Ha Souza fotói néhol naivnak, néha hétköznapi pillanatképeknek tűnnek is most, történelmi távlatban lesznek majd igazán érdekesek. A Fehér Ház archívumába kerülve már nincs törölt kép, ezekhez a fotókhoz fog visszanyúlni majd évtizedek múlva is mindenki, ha visszatekintene Obama elnökségére.

Souza a Fehér Ház Flickr oldalán és saját Instagramján is több ezer fotót osztott meg Obamáról, köztük évről évről a kedvenceit is. Mi ezekből a képekből válogattunk egy rövid ízelítőt.

Dacára annak, hogy a világ legnagyobb környezetszennyezője, Kína az utóbbi néhány évben retorikailag legalábbis a bolygó megóvásáért és az éghajlatváltozás ellen vívott harc egyik éllovasa lett. Azonban hiába ismerték fel, hogy hosszú távon jóval nagyobb kárt okozhatnak maguknak, ha nem mozdulnak zöldebb és fenntarthatóbb irányba, a szénre és olcsóságra épülő kínai ipar évtizedeken át megszilárdult szerkezetét nehéz lesz egy csapásra megváltoztatni. Kevin Frayer fotóriporter elment megnézni Belső-Mongóliába, milyen kihívásokkal kell szembenézni ahhoz, hogy teljesüljön Hszi Csin-ping elnök ígérete, miszerint "Kínát egy gyönyörű országgá tesszük, ahol kék az ég, zöldell a növényzet és tiszták a folyók". Frayer képei alapján elég nagyokkal.

Mentünk egy kört a Menhely Alapítvány Krízisautójával, és követtük az utcai szolgálatosokat az év leghidegebb estéin. Ilyenkor a szállókon megbomlik a szokásos rend, mindenkit befogadnak, mindenki megfeszítetten dolgozik azért, hogy senki ne maradjon az utcán. De mit kell tenni, ha valaki nem akar szállóra menni? És mit tehetünk mi, ha a zord időjárásban hajléktalan embert látunk az utcán?

Nyilván soha nem lesz olyan műalkotás a világon, ami kézzelfogható, kompakt módon fog majd összefoglalni egy egész évszázadot úgy, hogy senki ne tudjon panaszkodni amiatt: valami kimaradt. Puklus Péter nem is így áll hozzá a The Epic Love Story of a Warrior (Egy harcos epikus szerelmi története) című fotóalbumában, ami egyébként a műfajban meghatározónak számító Paris Photón az év egyik legjobb fotókönyvének választottak.

A lóversenyzés arisztokratikus szórakozásként indult jó háromszáz éve, gazdagok nélkül ma is elképzelhetetlen, de ma már mindenki élvezheti a versenyek és a fogadás izgalmát. Néhány országban még most is rendkívül sikeres az ágazat, de máshol, mint például Magyarországon is, újra a helyét keresi vagy a túlélésért küzd. A nézők legtöbbször csak a csillogó ruhájú zsokékat és a versenyen futó lovakat látják, de hogy mennyi munka és kemény élet van emögött, azt nem.

A versenylovat profi sportolónak is tekinthetjük, aki állandó törődést, rendszeres tréningezést, kiváló étkezést és kielégítő pihenést igényel. Ezt a szinte velük együtt élő munkalovasok trénerek biztosítják, akik egész életüket alárendelik a lovaknak, szabadságra szinte sosem mennek. Családias közegben nőnek fel, lovasdinasztiák biztosítják az állandóságot azon a színtéren, amelyen sajátos elegyet alkot az állami és magánszféra. Szebb és rosszabb napokat is megélt már a magyar lóverseny, Kincsem és Imperiál sikerei a múltté, de a hagyomány egyelőre minden mást felülír.

Mintha játékfigurákkal és játékautókkal játszanánk, olyan érzéseket kelt Chan Dick hongkongi fotós több emelet magasból készített, bámulatosan precíz sorozata.

Vajon a rendőrségnél is olyan szörnyű volt a 2016-os év mint a világ többi szegmensében? Bizonyára, sőt, lehet, hogy még szörnyebb, viszont ennek ellenére készültek olyan fantasztikus fotók, amik akár egy művészeti kiállításon is megállnák a helyüket. Sőt, helyi művészek ilyeneket még kitalálni sem tudnának. Fogadja szeretettel szokásos év végi összeállításunkat a rendőrség mindennapi helyszínelését megörökítő képekből, amik valami miatt megragadtak minket.

Ha tényleg ki kéne választani az év képeit, lehetetlen lenne tízes, százas vagy akár ezres listákat összeírni. Előbbit azért, mert nem lehet egy tucatnyi képben összefoglalni az évet, utóbbit pedig azért nem, mert képtelenség számon tartani, hogy mennyi jó, fontos és erős kép készül egy évben. Sokkal több, mint amennyire emlékezni tudunk. Mi egy szubjektív listát állítottunk össze arról a néhány képről, amikhez legtöbbször visszatértünk idén, köztük néhány olyan fotóval, amit 2017-ben is sokat fogunk emlegetni.

A taxistüntetésekkel kezdődött az év idehaza, és tippelni sem merünk, hogyan végződik, hiszen azt már megtanultuk, hogy akkor is történhet valami váratlan, amikor nem számítunk rá. De mennyi minden történt a tüntető taxisok óta, alig emlékszünk már az Uberre is. Amikor azonban az év indexes fotói közül válogatjuk ki a legjobbakat és legérdekesebbeket, akkor nem feltétlenül csak a fontos eseményekre koncentrálunk, úgyhogy egyaránt belefér a válogatásba az olimpia és a Sziget, a kvótanépszavazás és a sírásóbajnokság, vagy éppen a magyar fociválogatottat ünneplő tömeg és az Orbán Viktort sípoló tüntetőket verő harcias kisnyugdíjasok. Az év indexes képei, 2016.

Egy szíriai építészhallgatót választott az év ügynökségi fotósának a Time magazin. Mohammed Badra otthagyta az egyetemet, amikor a szíriai harcok elérték az otthonát, és önkéntesnek állt a helyi vöröskeresztnél. Fotózni kezdte a mindennapokat és a háború borzalmait maga körül Dumában, ma pedig már a világ legnagyobb képügynökségeinek dolgozik, és egyike azon kevés hiteles forrásoknak, ahonnan képet kaphatunk a szíriai eseményekről.

Az FBI egykori igazgatója, J. Edgar Hoover a valaha volt legnagyobb belföldi fenyegetésként jellemezte a ‘60-as években alakult Fekete Párduc Pártot (Black Panther Party). A szervezet hamar az afroamerikai nacionalizmus legellentmondásosabb jelensége lett, és azóta is az amerikai történelem egyik legvitatottabb megítélésű politikai szervezetei között tartják számon. Sokan csak politikai követelésekkel előálló bűnözőket láttak bennük, míg támogatói egy közszolgálatot is ellátó szervezetnek tekintették, amelynek tevékenységét a kormányzat ásta alá. De hogyan válhatott politikai tényezővé egy nacionalista és szocialista eszméket hirdető fegyveres gerillacsoport az USA-ban?