A világ legnagyobb élményének kellene lennie. Suhanni a felhők felett, kinevetni Newtont és Galileit, átszellemült arccal szavalni együtt Radnótival. Mindezekkel szemben viszont az a helyzet, hogy a kereskedelmi repülésnek semmi köze nincs a tudomány és a költészet magasztosságához. Talán a legrosszabb, legkényelmetlenebb és legdrágább dolog, amire emberek önként rászánják magukat.

Kevés dolog szórakoztatóbb az életben, mint egy kényelmes karosszékben hátradőlve azt figyelni, ahogy egy takonnyal bekent szarkupac szélei szétmállanak, a rajta élők pedig a még biztonságosnak tűnő középpontba tömörülve rugdossák le a szakadékba a gyengébbjét. Sőt, ez nem csak szórakóztató, hanem egyben komoly vizuális élmény. Érdek nélkül szép.

Most ott tartunk, hogy mindenki tudja, az újságokban nem szabad bízni. Tele vannak hazugságokkal, azt írnak, amit politikai vagy gazdasági feletteseik diktálnak nekik. Az újságírók lusta, hazudós népség, akiket csak tovább frusztrál, hogy amikor véletlenül csinálnak valamit, annak sincs semmiféle következménye. A műveltebbje még azt is hozzáteszi, hogy na persze, ebben az országban egyébként sem lehet megírni az igazi híreket, nincs az a médiatulajdonos, akinek kedve és pénze lenne állni a nevetséges sajtótörvényeknek köszönhetően a nyakába akasztható pereket.

Szomszédainkat az elmúlt húsz évben mindig másképp ítéltük meg. A rendszerváltás környékén még nyilvánvaló volt, hogy Ausztria a legmenőbb, aztán az évek során a menőség és a cikiség többször is körbeúszta Magyarországot. Szlovákiát leszámítva ideig, óráig, néha pedig évekig minden egyes szomszédunk számított valamikor menőnek.

Minden budapesti sofőrnek más taktikája van a lámpáknál kéregetők ignorálására. Én ahhoz a gyáva többséghez tartozom, akik az autójukhoz közeledő szerencsétlent meglátva először fohászkodni kezdenek, hogy érkezzen már a zöld, aztán amikor érzik, hogy még várni kell, hirtelen matatni kezdenek valamit a combjuknál, mobiltelefonjuk képernyőjébe mélyednek, esetleg a váltó gombját piszkálgatják. És csak néha van annyi bátorságuk, hogy a hajéktalan szemébe nézve megeresszenek legalább egy fejrázást.

A szexet és a hülyék kinevetését a világon szinte mindenki szórakoztatónak találja. Így hát természetes, hogy ezek kombinációja fergeteges pillanatokat tud szerezni az ilyesmire fogékonyaknak. Ha pedig ehhez még őszinte és kőkemény heavy metalt, elmebeteg nácikat, lábbizsergető diszkómuzsikát és vidám, nagydarab férfiakat is adunk, az már korunk egyik legfontosabb humorforrását eredményezi.

Az a szomorú helyzet, hogy vannak emberek, akik élvezik a kelet-európai telet. Különös figurák, akik ennek a nyomasztó évszaknak még a nagyvárosi, szürke, koszos, elkeseredett változatában is képesek megtalálni a szépet. Azt viszont talán ők sem mernék tagadni, hogy egy kicsit elszökni ebből a behavazott Eldorádóból remek érzés.

Vannak polgári tabuk. Minél később kezdett hozzá és minél rosszabbul áll egy társadalom polgárosodásilag, annál több ott az ilyesmi. Magyarországon állítólag valamikor régen volt valami, amit polgárságnak lehetett nevezni, a kommerek viszont szinte teljesen felszámolták. Így a tisztes polgári lét szinte valamennyi jellemzője, amiről más, szerencsésebb vidékeken büszkén beszélnek az emberek, ilyen tabu, amiről jobb nem is beszélni.

Most nem szabad a hideg és egyéb téli kényelmetlenségek miatt nyavalyogni. Az a maroknyi magyar ember, akinek sikerült életben maradnia az elmúlt hét viszontagságai, a mínusz húsz, a hó és a karácsony előtti idegrohamok után, jobban teszi, ha inkább valami örvendetessel foglalkozik. Nem az élet rejtett szépségeivel, mert egyrészt ki az a hülye, akinek az életében vannak rejtett szépségek, másrészt meg amiről most szó lesz, annál messzebb a rejtettől kevés dolog van Magyarországon.

Gyűlölöm a telet Budapesen. Gyűlölöm, hogy borzalmas kimászni a takaró alól. Gyűlölök a meleg víz alatt állva jéghideg tusfördőt nyomni a kezembe, aztán már akkor vacogni, amikor még csak a mellszőrömhöz ért. Gyűlölöm a réteges öltözködést. Gyűlölöm, hogy a kocsiban a fűtés pont akkorra kezd el meleget fújni, amikor már megérkeztem. Gyűlölöm, ha fázik a kormányt fogó kezem. Gyűlölök kesztyűt hordani. Gyűlölöm a szokásosnál is érthetetlenebb dugókat. Gyűlölöm, hogy mindig kimarad egy busz, és ami megjön, arra nem lehet felférni, vagy ha igen, akkor együtt kell párologni a tömeggel.

Ünnepeink problémásak. Az államiakat elviselhetetlen nyenyenyézés veszi körül, az egyháziakat meg nehéz komolyan venni. Aki viszont csak a saját születésnapjának képes örülni, az egy önző szemétláda. Kell a közösségi élmény. Ezt pedig a Mikulás, összes ünnepünk egyetlen szimpatikus szereplője képes csak levezényelni. A Mikulás nem csak menő, de még tök jó fej is.

Magyarországgal sok baj van. Ilyen mondatokat azért jó leírni, mert fantasztikusan le lehet velük zárni bármilyen beszélgetést. Sok baj van, pont. Evidencia, axióma, vitatkozni senkinek nincs kedve, és egyébként is annyi, de annyi érdekesebb téma van ennél. Még Magyarországon is. Most is csak azért kellett leírni, hogy a kontextus meg legyen teremtve. Magyarországgal sok baj van. Mégis kevésbé idegesítő, mint a kivándorlással fenyegetőzők tömegei.

Istenem, micsoda hét volt ez a nemzetgyalázóknak! Állítólag volt egy pillanat, amikor a KSH-ban idegrohamot kapott valami igazgató, mert úgy tűnt, hogy kétszázezerrel több magyar gyalázza egyszerre a hazáját, mint amennyi papíron az ország lakossága. Aztán lenyugodtak a kedélyek, és mindenki inkább a két főkolomposra koncentrált, határon innen és túl egyaránt.

Ez lett a végső szitokszó. A legmocsosabb szégyenfolt. A szubkultúra, amelyhez annyira ciki tartozni, hogy senki nem vallja be tagságát. Most azonban elértünk a pontra, ahonnét már nincs hova hátrálni. A fejlett világ elfeledett, munkanélküli és mélyszegény, ám fehér családjaihoz hasonlóan fel kell emelnünk a fejünket, és ha már úgysincs senki, aki mellénk álljon, büszkén beleordítani létezésünket az undorító, politikailag korrekt médiába. Nem elég, hogy fikázunk, még élvezzük is. Sőt, büszkék vagyunk rá.

Péntek este van, a Hummerban két 19 éves lány ücsörög. A jóisten, akiről a későbbiekben itt még szó lesz, egyikőjükkel sem volt szűkmarkú, a néhány hiányosságot plasztikai sebészek és divattervezők gondosan elfedték. Az autó nem tud mozdulni, mivel az utca teljes hosszában hasonlóan drága autók képeznek forgalmi dugót, a kétoldalt sorakozó szórakozóhelyek előtt botladozó tömeg pedig tovább nehezíti a haladást. Szinte mindenki vagy részeg, vagy készül az lenni, leszámítva a kifejezetten joviálisnak tűnő, gépfegyveres, egyenruhás katonákat. Bejrút a világ legmenőbb városa.

Ez a cikk akkor is megszületett volna, ha a héten született fiát Sebestyén Balázs nem Benettnek nevezi el. Így viszont csak jobb lesz. A büszke apa elmondása szerint a gyerek azért kapta ezt a hülye keresztnevet, mert tudomásuk szerint ilyenből mindössze három van az országban. Mi, épeszű emberek azonban ezt már el sem bírtuk olvasni a gurgulázó röhögés könnyeitől. A gond az, hogy mi, épeszű emberek alig néhányan vagyunk. A hülye nevek mára mindent elöntöttek ebben a szerencsétlen országban.

Na helló-belló fiatalok! Nem hiányzik senkinek semmi az életéből? Nem érzi senki, hogy valamiről lemaradt? Az a szomorú, hogy nem, nem érzi szinte senki. Pedig a legalapvetőbb dolog hiányzik már vagy húsz éve minden fiatal életéből: a korábban menetrendszerűen, évtizedenként egyszer minden régi vackot eltakarító forradalom. Ami pedig ennél is szomorúbb, vannak jelek, amelyek szerint ilyen már soha többé nem is lesz.

Ahhoz eddig is viszonylag kevés kétség fért, hogy a világ legjobb országa Brazília. Ott laknak a krokodilok meg a papagájok a dzsungelben, a nők a seggükkel komplett történeteket tudnak elmesélni, ahogy az ugye a releváns Bud Spencer-alapvetésből kiderült, mindig nyernek fociban, és még meleg is van. Van, ahol rendezettebbek az utcák, van, ahol kevesebb tizenéves fejét lyuggatják ki eltévedt golyók, és van, ahol nem milliók élnek bádogvárosokban. Brazília vonzerejéből azonban ezek az apró kellemetlenségek keveset vesznek el.

Sokan vagyunk, akik ügyetlenkedve igyekszünk megélni az internetből. A legtöbb próbálkozónak ez nem is sikerül. Hiányzik a tehetség, a kitartás, a stílus, vagy éppen a szerencse. Ezért is kötelességünk mindannyiunknak ünnepelni azokat a keveseket, akiknek az akadály átugrása könnyeden nevetve sikerül. Mautner Zsófia ezen kevesek közül is talán a legsikeresebb. Minden bizonnyal ő a magyar ember, aki a legtöbbet tudta kihozni az egymáshoz kapcsolódó számítógépek hálózatából.

Amikor Mark Twain könyvében Huckleberry Finn és Jim, a néger pillanatnyi szégyenérzettől vezérelve ráébrednek, hogy lopni nem szép dolog, még akkor sem, ha ételről van csak szó, igyekeznek egy kicsit könnyíteni a vállukat nyomó terhen. Ezért úgy döntenek, hogy legalább két dolgot soha többé nem fognak kölcsönözni, ahogy ők a lopást maguk közt nevezik: berkenyét és petrezselymet. Hasonlóan könnyű vállalásra kényszerül hamarosan Magyarország is. Eddig is kevesen ettek itt a hekken kívül más tengeri halat, és mindjárt senki sem fog. A szusirendelést a kifinomultság csúcsának tartó irodista lányok és a titkos ördöghalrajongó szekta viszont már most kezdhetnek zokogni.

Ön nem akarja agyonverni a melegeket, leszbikusokat, transzneműeket és mindenféle elvbarátaikat? Kérem ugorja át a következő két bekezdést. Ha viszont ön olyan, aki pont, hogy jól agyon szeretné verni a melegeket, leszb szóval a ROHADT BUZIKAT, kérem fáradjon a következő bekezdéshez.

Odáig már hónapokkal ezelőtt eljutottunk, hogy kábítószereket fogyasztani nem különösebben menő foglalatosság. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy a narkó, mint jelenség nem csak unatkozó hülyegyerekek és izgalomra vágyó fiatal felnőttek súlytalan játéka, hanem a világ egyik legsúlyosabb problémája, alig lemaradva a globális felmelegedés, a terrorizmus és a tragikus óbudai étkezési lehetőségek mögött. A kábítószer szerencsétlen százmilliók életét teszi tönkre. Természetesen nem az élvezőiről van szó, hiszen az ő túlnyomó többségük a fejlett világban valóban csak élvezi a természet különös ajándékait, hanem azokról az országokról, amelyek ellátják a művelt nyugatot a hétvégi betevővel. Burmától Afganisztánon át Kolumbiáig az Amerika által erőltetett szigorúan tiltó drogpolitika nyomorúságot, tengernyi gyilkosságot, működésképtelen államot és paramilitáris akciócsoportokat eredményezett. Jót meg semmit. Ezért örvendetes igazán a hír, hogy több évtizedes állóháború után először látszik jó irányba mozdulni valami.

A Kálvin térnél próbálok írni, és ez már a harmadik nap, amikor a nyári meleg ellenére kénytelen vagyok csukva tartani az ablakokat, mert a legváratlanabb pillanatokban hangzik fel az iszonyatos repülőberregés. Bánatommal nem vagyok egyedül, ugyanez a helyzet a Móriczon, a Mechwart ligetnél, az Árpád hídnál, Budapest valamennyi belső kerületében. Zavar a zaj, de azt még el tudnám fogadni, hiszen akkor sem kiabálok le, amikor az alattam lévő presszóban éjjel ordítva örülnek a Bajnokok Ligája-góloknak. Akkor sem szólok, amikor a ház földszintjén alakítják át a kis közértet, reggel nyolckor, vasárnap, flexszel. Abból előbb-utóbb hasznom lesz, a régi undorító, még a hűtőket bekapcsolni is képtelen putri helyett most legalább egy alsókategóriás magyar üzletláncé lesz a hely, ők talán képesek lesznek visszaadni egy ötezresből, ami eddig itt rendre gondot okozott. A terézvárosi csendrendelet ügyében is a szórakozni vágyók mellett vagyok, ahol már kialakult egy vigalmi negyed, azt az állam legyen szíves békén hagyni, és inkább a lakóövezetek teljes zajmentesítésére koncentrálni, inkluzíve tuningolt versenymotorok. A Red Bull Air Race-t viszont nem vagyok hajlandó elfogadni.

Először is intézzük el a kínos nosztalgiát, mert az mindig ciki és slágerrádió. Ettől azonban még megfellebezhetetlen tény, hogy aki az utóbbi tizenöt-húsz évben lett Magyarországon férfi, nő, esetleg ünnepelt transzvesztita, és nem töltött el legalább egy, de inkább tíz szórakozással és a züllés legmélyebb bugyraival teli éjszakát a Sziget fesztivál dzsuvájában, az valamit nagyon csúnyán elnézett. Minden tisztességes huszonöt és negyven év közötti magyar embernek vannak átszellemült mosollyal mesélt történetei szódásszifonból spriccelt vodkáról, csak csodával határos módon túlélt, viharral és tömeggel megspékelt koncertekről, elhagyott mobiltelefonokról, minősíthetetlen ízlésű haverokról, akik képesek voltak ToiToi vécében kúrni, ráadásul az utolsó éjszakán, és persze a Sziget-betegségről és annak legjellegzetesebb tünetéről, a még szeptember elején is csak hosszas torokhörgetéssel felszabadítható, erősen szürkés slejmről. Ezek egyébként mind csodálatos dolgok.

Úristen, már megint a Közel-Kelet. Jövő héten mi lesz nem menő? A gazdasági világválság? A budapesti tömegközlekedés? Az időjárás? Megértem én a fanyalgókat, mégis arra kérnék most mindenkit, hogy legalább egy cikk erejéig figyeljen egy kicsit a világ legagyzsibbasztóbb régiójára. Nem azért, mert nincs jobb program egy szép augusztusi napon, hanem mert Izraeltől elég sokat lehet tanulni. Már úgy értve, hogy az ő kárukon, kedves náci olvasók, nem kell mindjárt megijedni.