Egy vidéki esküvőn indul az egész csetepaté, amikor a vőlegényt berángatja régi jóbarátja egy pajtába, ahol utóbbi, a félmeztelen, befáslizott kezű Ruben (Richard Gadd) kioszt egy csicskalángost az elegánsan, az ünnephez méltóan felöltözött Niallnek (Jamie Bell). Hamarosan világossá válik, hogy ők ketten hosszú, közös múlton osztoznak: fivérek, csak más anyától, akik még tinédzserkorukban egy egészen diszfunkcionális családban találták magukat. Richard Gadd új sorozatáról van szó, a Fivérségről, mely április 24-én debütált az HBO Maxon, és nem kell jósnak lennünk ahhoz, hogy ki merjük jelenteni, a netflixes, rendkívül megrázó Szarvasbébi után az író-showrunner újfent a lelkünket igyekszik cafatokra aprítani. Csak ezúttal nem egy testes, a Tortúrából szalajtott stalker, hanem a világ legrosszabb testvére az, aki ebben a brit horrorsztoriban a galádságokat elköveti.

Már a Szarvasbébi sem kerülgette a forró kását, és itt is valami végtelenül toxikus és csontig hatoló, amit Richard Gadd elmesél nekünk. Jó pár évet megyünk vissza, amikor még a gimnazista korú Niallt (Michell Robertson) az iskolatársai bántalmazzák, verbálisan és fizikailag is. Nem elég szerencsétlen srácnak, hogy kívülálló, fura gyerek, az anyja is egy nővel él együtt, ami nyilván a buta kölykök céltáblájává teszi. Aztán a rossz hírek csak tetézik egymást, kiderül, hogy az anyja barátnőjének fia, Ruben (Stuart Campbell), aki leharapta valakinek az orrát, szabadul a fiatalkorúaknak fenntartott javítóintézetből.
Egyre biztosabb, hogy hamarosan a mozik vásznára is felkerül az Electronic Arts gigászi lövöldözős játéka, a Battlefield. A projektet ráadásul nem is bízzák a véletlenre, hiszen a rendezői székben a Mission: Impossible-filmek veteránja, Christopher McQuarrie ül majd, míg az egyik producer és a lehetséges főszereplő a friss Oscar-díjas Michael B. Jordan lehet.

A The Hollywood Reporter exkluzív értesülései szerint a páros a napokban kezdett el házalni a projekttel a legnagyobb stúdióknál és streamingszolgáltatóknál – csütörtökön és pénteken többek között az Apple és a Sony vezetőivel is leültek tárgyalni. A tervek szerint Christopher McQuarrie nemcsak rendezi, hanem írja és producerként is felügyeli az adaptációt, míg Michael B. Jordan – aki a múlt hónapban vehette át élete első Oscar-díjat a Bűnösök című filmben nyújtott alakításáért – szintén producerként csatlakozott, és a jelenlegi állás szerint a főszerepet is ő alakítaná.
A lap szerint a projekt iránt már most hatalmas az érdeklődés a stúdiók részéről. Az ugyanakkor szűkítheti a kört, hogy az alkotók egyértelműen a hagyományos, szélesvásznú mozis premiert preferálják, így erősen kérdéses, hogy egyáltalán szóba állnak-e majd a tisztán streamingben gondolkodó platformokkal, mint például a Netflix vezetőivel. Mindemellett pedig a költségek is az egekben lesznek: a jogok megszerzése és az A kategóriás sztárok gázsija miatt a Hollywood Reporter szerint csillagászati összegű produkcióról beszélhetünk majd, a készítők azonban abban reménykednek, hogy a Battlefield név garancia lesz a megtérülésre.
A produkció remekül teljesített a kasszáknál, világszerte 241 millió dolláros bevételt ért el 80 millió dolláros költségvetése mellett, de kritikai fogadtatása vegyes volt. Itthon is szép bevételt termelt, de a nézők csak 65 százalékra értékelték a Mafabon.
Aki a negatív kritikák miatt nem ment el megnézni, most pótolhatja a streamingcsatornán, és eldöntheti, működik-e szerelem az Eufóriával is hódító Elordi és Barbie-Robbie között.
Fennell saját forgatókönyvéből rendezte a filmet a Brontë-könyvből, ami először 1847-ben jelent meg papíron. A klasszikus mű új adaptációját volt, aki zseniálisnak és provokatívnak titulálta, mi vizuális katarzisnak, jónak és összecsapottnak is. De nem ez volt persze a gótikus regény első filmadaptációja.
Érdemes megemlíteni az 1939-es változatot, amiben Heathcliff szerepében Laurence Olivier-t láthatta a nagyérdemű. A szürrealista Bunuel is elkészítette saját verzióját, igaz, a szereplők ebben új neveken futottak. Bollywood 1966-ban forgatta le az indiai változatot, a franciáknál 1985-ben Jacques Rivette rendező Dél-Franciaországba helyezte át a történetet, a harmincas évekbe. Az 1992-es változat azért érdekes, mert a fiatal Ralph Fiennes és Juliette Binoche lobban benne szerelemre.
Míg Elordit az Eufória új évadában csodálhatjuk épp, és követhetjük friss szerelmi románcát Kendall Jennerrel, Margot Robbie-t Colin Farrell oldalán nézhetjük szintén az HBO Maxon a Mágikus, merész, meseszép utazásban.
Hibába reménykedtek a rajongók, hogy már idén láthatják a Netflix sikersorozatának folytatását, egyre inkább úgy néz ki, hogy A kék szemű szamuráj 2. évada csak jövőre érkezik. A Netflix News már idén januárban jelezte, hogy az animációs sorozat 2. évadának nyitánya átcsúszik 2027-re, és a hallgatás azóta is nagy körülötte. Vagyis marad a várakozás.
Persze, aki nem látta az első évadot, az megnézheti a Netflixen. Nyolc rész, egyetlen nap alatt teljesíthető, és akkor a reggeli és az ebéd is kényelmesen belefér az időbe. Az élmény azonban felejthetetlen. Érhető, hogy tavaly miért terjedt olyan gyorsan a hír, hogy a Netflix már 2026-ban kijön a folytatással, de lelkesedést maga a Netflix törte meg azzal a hírrel, miszerint egy ilyen léptékű animációs sorozat elkészítése időigényes, vagyis az idei debüt ténye csupán spekuláció.
Az animációk világában fontos szempont, hogy a vizuálisan legyen erős, a hangulata pedig külünösen egyedi. A kék szemű szamuráj ilyen. Képregényszerű, dimenziós, egyetlen képkockából azonosíthatóan felismerhető. Központi szereplője, Mizu tökéletes karakter. Nem hibátlan, egyszerre jó és gonosz, esendő és makacs, és olyan legenda épül köré, amilyen csak a legnagyobb szamurájoknak jár.
A válasz egyszerű.
A hazai közönség sokáig (Gyergyai Albert fordításának köszönhetően) és még talán mind a mai napig Közöny címen ismerheti Albert Camus világirodalmi jelentőségű, L'etranger című regényét. A közelmúltban megjelent új fordítás (Ádám Péter és Kiss Kornélia) már a szó szerinti, Az idegen címmel jelent meg, és ezen a néven kerül a hazai mozikba a kötet friss megfilmesítése. Az embert próbáló feladatra pedig nem más vállalkozott, mint a kortárs francia film fenegyereke, Francois Ozon, aki olyan remek alkotásokkal örvendeztette meg eddig a mozi szerelmeseit, mint például az Uszoda, a Fiatal és gyönyörű, illetve a 8 nő.
A Netflix nem engedte el a Stranger Things kezét, január 1-jén mutatták be a sorozat legutolsó részét, de alig pár hónappal később már összehozták, hogy visszatérhessünk a 80-as évekbe, Hawkins kisvárosába. Miért is engedték volna, az egyik legsikeresebb franchise-ukról van szó, és amikor a rajongók behülyítették egymást a lelombozóan gyenge befejezés után, hogy van egy titkos rész még, amit meglepetésszerűen tesz majd közzé a Netflix, elvégre nem lehet ez az igazi lezárás, akkor a platform magyar idő szerint hajnali 2-kor világszerte összeomlott. A saját szememmel láttam, egészen durva össznépi pszichózis volt ez.
A készítő Duffer fivérek már korábban fenyegették a közönséget, hogy spin-offokat, nem is egyet, hanem legalább kettőt hoznak még nekünk. Ezek közül az első a Stranger Things: 1985 krónikái kint is van már, egy előzményszéria, ami a második és a harmadik évad közötti lyukakat szándékozik betömni. Hogy kinek volt erre szüksége, azt nem tudom, pláne animációs formában. Nyilvánvalóan lefölözték a közönséget, mert ez még mindig egy olyan műfaj, ami niche-nek számít. De ne menjünk ebbe bele, ettől még elsülhetett volna jobban is a végeredmény, a sorozat első két részét elnézve az erős, jól ismert alapok megvoltak hozzá, csak nem sikerült azokat kellően elmélyíteni.

A sztori 1985 telén játszódik, amikor Dustin épp arcade-ozik, és kapja a walkie talkie-n a hívást a többiektől, hogy pattanjon bringára, mert tali van. A jó öreg Dustint persze megkergetik az idősebb diákok, egy kicsit meg is verik, mintha a jó öreg Stranger Things tért volna vissza egy futó pillanatra. A karaktert megszólaltató Braxton Quinney hangja amúgy megszólalásig hasonlít Gaten Matarazzóra, és hasonlóképpen a csapatot erősítő, az animációs szériában Maxet szinkronizáló Jolie Hoang-Rappaport is betölti az eredeti színész által hagyott űrt. Ugyanez igaz még Elevenre (Brooklyn Davey Norstedt) és Jim Hopperre (Brett Gipson). Fájó, hogy az egyik legfontosabb karakter, Mike orgánumát nem találták el, Luca Diaz egészen csúnyán alulteljesít.
Mindenki tudja, hogy Pókembernek az a legrosszabb, legsötétebb oldala, amikor magára ölti a szimbióta ruháját, és megerősödve, de sokkal kegyetlenebb módszerekkel harcolva csúszik át egyfajta antihős szerepkörbe. Valami hasonló történik az Invincible főszereplőjével, Mark Graysonnal is, aki még az Amazon Prime-on vetített sorozat harmadik évadában vált kék-fekete gúnyára, és onnantól úgy elszalad vele a ló, hogy a március 18-án elstartolt, és azóta végigfutott negyedik etap kezdőrészében gyilkol is. Pedig hát Invincible-nek ez az egyik ismertetőjegye, ami megkülönbözteti apjától, a gonosz Supermannek is beillő Omni-Mantől, hogy nem engedi, hogy vér tapadjon a kezéhez. Omni-Man ugye az, aki a sorozat elején ennek az univerzumnak az „Igazság Ligáját” batmanestül, wonder womanestül legyilkolja, de Chicagóban is jókora mészárlást rendez, mielőtt elhagyja a Földet és másik bolygóra költözik.

Az Invincible negyedik évada darkosra sikeredett, és az írógárdát megilleti egy jó erős vállon veregetés, mert nagyjából a tetszhalálból hozták vissza ezt az animációs sorozatot. Talán egyetlen epizód sikerült most csak gyengébbre, a pokolba kalauzoló, „Hurm”, ezt leszámítva azonban olyan nyolc részt tettek le nekünk a készítők az asztalra, hogy a tíz ujjunkat megnyaljuk utánuk.
A szezonba belefért egy rettenetesen felkavaró, véres összecsapás Conquest karakterével, amelyet követően hősünk, Invincible jó időre kómába esik, és egy idegen, elég barátságtalan bolygón lábadozik, miközben apja, Omni-Man és testvére, Oliver felügyelik őt. De kapunk egy inverz-Krypton szálat is. A Robert Kirkman képregényein alapuló történet valamelyest a Supermanből építkezik, ahol Kal-El bolygója megsemmisül, itt azonban a görbe tükör elé tartott Kryptont maguk a főszereplők pusztítják el, abban reménykedve, hogy ezzel méltó bosszút állnak a viltrumite-okon, akik rettenetesen elszánt és legalább ugyanennyire erős űrnáciknak is beillenek.
Már a magyar mozikban is látható a film, amelyet 2024-ben Olaszország hivatalosan nevezett az Oscar-díjra a legjobb nemzetközi film kategóriájában. A negyvennyolc éves bolzanói rendezőnő 2024-ben – öt évvel az elismert Maternal című film debütálása után – egy ambiciózus és mélyen személyes alkotással tért vissza. A Vermiglio – A hegy menyasszonya a 2024-es Velencei Filmfesztivál Ezüst Oroszlán-díját elnyerve bizonyította, hogy a lassú, szemlélődő mozi képes érvényesen szólni a mának. A film nem csupán egy alpesi falu krónikája, hanem egy elfeledett világ vágyainak és frusztrációinak látlelete, amely Ermanno Olmi és Georges Rouquier klasszikus stílusát idézi.
Vermiglio egy alig kétezer lelkes, Trentino és Lombardia határán, 1200 méter magasan fekvő falu. A Rhaeti-Alpok ezen elszigetelt szeglete akarva-akaratlanul is a történelem viharainak középpontjába került: az első világháború alatt evakuálták, a másodikban pedig partizánharcok és náci megtorlások helyszíne lett. Delpero története 1944 végén indul, amikor a német csapatok még uralják a térséget, de a háború zaja már távoli dörgésként jelzi a korszakváltást.
A Kiút (From) című sorozatot nem véletlenül emlegetik úgy, mint a legjobb kisvárosi Stephen King-horrort, amihez Stephen Kingnek igazából semmi köze. Az alapsztori egyszerűnek tűnik, egy olyan, Fromville-be érkező család fogja a kezünket az első résztől, akik életükben először szembesülnek az útjukat elálló, kidőlt farönkkel, majd azzal, hogy a rémálomszerű településről, ahol éjszakánként szörnyetegek kísértenek, nincs menekvés. Vagy kiút, ha poénkodni akarok a címmel. Túl sok humor nyilván nincs a cselekményben, ahogy haladunk előre, úgy kuszálódnak össze egyre jobban a szálak, derül fény a karakterek drámai és néha nehezen kibogarászható múltjára.
Gyakori fogalomzavar, hogy a Kiúttal kapcsolatban azt emlegetik, hogy tulajdonképpen csak a Lost szellemi örököse, különben is ugyanazoktól a szakemberektől érkezett, akik az ABC misztikus-szériáját csinálták, ami egyrészt igaz, hiszen rendezőként a Loston is közreműködött Jack Bender rendez a Kiútban is, de a sztorit kiötlő John Griffinnek semmi köze a Losthoz. Ergo felesleges azon aggódni, hogy csak úgy bedobják az újabb és újabb furcsaságokat, beteg ötleteket és fordulatokat, és az alkotók nem írják meg rendesen a végkifejletet, mert úgyis megúszták már egyszer a Losttal. Semmi jel nem utal utóbbi eshetőségre, és nyilván a Griffin által vezetett írógárda igyekszik is egy hasonló blamát elkerülni, ha a józan ész szabályait követik.

A Balhé (Beef) című sorozat még 2023-ban nagyszerű példájának bizonyult annak, hogy az egyszerű, de nagyszerű történetmesélés mennyire működőképes lehet. A konfliktus benne egy koreai származású, de Amerikában élő vállalkozó, Danny Cho (Steven Yeun) és egy Amy Lau (Ali Wong) nevű kínai–vietnámi üzletasszony között robbant ki, akik „road rage” incidensbe keveredtek, aztán autóikkal üldözték is egymást, és miután látszólag elsimították az ügyet, 10 epizódon keresztül szívták a másik vérét, ahogy csak tudták. A 75. Emmy-gálán nyolc elismerést is kapott Lee Sung Jin sorozata, aki saját élményeiből merítkezett, és bár a végén, mivel egy A24 berkeiből érkezett produkcióról volt szó, abszurdba és művészfilmesbe hajlott a lezárás, a Balhé sokak szerint, szerintem is a Netflix egyik legjobbja lett.

Főleg a drámai letisztultság, az erős színészi játékok, a csavaros, sűrűn megdöbbentő történetvezetés miatt nagy kérdőjel volt, hogy érdemes-e egy olyan jól sikerült sorozatot, mint a Balhé, folytatni. Ha van rá ötletük, és nem ugyanazt a poént próbálják megint elmesélni, elvárva, hogy röhögjünk rajta, végül is miért ne? Valahogy így lehettek a Netflixnél, és szerencsére a forgatókönyvírót megtartva vágtak bele a második etap fejlesztésébe, melyet április 16-án mutattak be a streamingszolgáltatón.
Elle Fanninget nagyon sokan a Nagy Katalin – A kezdetek című kosztümös szatírából ismerhetik; az Oroszországba érkező, az elviselhetetlen Péter cárral (Nicholas Hoult) házasságra lépő, tűzről pattant címszereplőt alakította három évadon keresztül. A 28 éves amerikai színésznő szerepelt Hideo Kojima videójáték blockbusterében, a Death Stranding 2-ben, a kritikusok által méltatott Érzelmi értékben, de a legutóbbi Predátor-filmnek is egyértelműen ő volt a legemlékezetesebb eleme. A Nagy Katalinhoz hasonlóan Elle Fanning újfent egy polgárpukkasztó sorozattal tért vissza, április 15-én mutatták be az Apple TV-n az első három epizódjával a Margo bajban van című vígjátéksorozatot, melyben Margo bajban van, akkorában, hogy az írói vénával rendelkező főhősnő egy ponton az OnlyFansen köt ki.

Az OnlyFans mostanában nagyon hajtja a sorozatkészítők fantáziáját, az Eufóriában a Sydney Sweeney által játszott, háziasszonyként unatkozó Cassie is azt pedzegeti a harmadik évad első részében, hogy felregisztrál, miután a kutyaként való csaholás nem hozza be neki a kellő figyelmet TikTokon. Ezen a héten tehát már a második szőkeséget nézhetjük a tévében, aki az amatőr pornóipar felé veszi az irányt. Mert hát ne szépítsük, az OnlyFansen a lányok nem alkotók, nem színésznők, inkább az egyre elharapódzó online pornóipar áldozatai.
Az amerikai szórakoztatóipar teli van szörnyetegekkel, nem csoda, hogy a tengerentúlon kinőtte magát a cancel culture, mert helyenként olyan disznóságokat követnek el hírességek (Harvey Weinstein, Louis C. K., Woody Allen, Kevin Spacey, Kanye West és lehetne napestig sorolni), hogy erre az eltörlés az egyedüli logikusnak tűnő megoldás.
Nem tartozik a balhés arcok közé Keanu Reeves, aki az egyik legkedvesebb, legvisszafogottabb sztár Hollywoodban, még a közös fotókon is úgy fényképezkedik a kanadai születésű, 61 éves színész, hogy véletlenül se érjen hozzá senkihez. Mindemellett hősünk boldog és ugyancsak nyugodalmas párkapcsolatban él, Keanu Reeves a drogok és a léha nőcskék helyett Dogstar nevű bandájában basszusgitározik, motorozik, szörfözik, és visszautasítja a felesleges luxusfogyasztást.
Pont ezért akkora öngól, hogy az Apple TV-n április 10-én bemutatott, Outcome című film főszerepére éppen Keanu Reevest választották ki, hogy egy olyan egykori gyereksztárt, mostanra saját magával meghasonlott bukott hírességet, bizonyos Reef Hawkot eljátsszon, akit mindenki utál. A világ egyik legjobb fej színészéből kihozni a közutálatnak örvendő szemétládát még egy tehetséges rendezőnek is nagy kihívás lenne, igen ám, de az Outcome írója és direktora Jonah Hill, aki sajnos most nem tudta megismételni azt, ami a Mid90s című filmjével összejött neki. Az Outcome joggal pályázik az év legrosszabb filmjeinek listájára már most, és Keanu Reeves karrierjének egy csúnya szégyenfoltja is lehet.

Az Outcome egy olyan színészről, Reef Hawkról (Keanu Reeves) szól, aki öt évre eltűnt a világ szeme elől, de a visszavonulása nem olyan zen, mint ahogy mindenkinek mutatja. A valóságban kőkemény heroinfüggőségével küzdött meg, ám most készen áll arra, hogy visszatérjen. Az Apple TV újdonsága sok időt eltölt azzal, hogy bemutassa, kikkel viselkedett nagyon csúnyán Reef Hawk, de hiába bukkan fel a mellékszerepekben még Martin Scorsese is, hogy a főhős régi, kliense által megcsúfolt menedzserét elhozza nekünk, az összes ehhez hasonló, túlírt és túl hosszú dialógus ahelyett, hogy a karaktereket mélyítené, a film sírját ássa egyre mélyebbre.
A sorozatrajongók egészen hozzászoktak mostanra, hogy az új évadok között standardnak számít a kétéves várakozás, még a flagship szériáknál is ez a bevett módszer, elvégre a Harry Potter idén decemberben érkező új kisképernyős feldolgozásáról már most kijelentették, hogy nem kap évente folytatást. Ehhez képest ennek az időnek a dupláját, négy évet kellett várni arra, hogy az HBO popkulturálisan megkerülhetetlen, 2019 óta ikonikusnak számító drámája, az Eufória harmadik évadával visszatérjen.
Balhé balhét követett, mire az Eufória harmadik évadát összekalapálták, Sam Levinson félredobta a sorozatot amiatt, hogy Az Idol címmel egy szoftpornós és nagyon gagyi, a zeneiparból merítkező másolatot készítsen. Az egyesek szerint tévés „auteur”, mások szerint szimplán perverz Levinson az egy évadot megért bukást követően visszatért a neki nagy sikert hozott szerelemgyerekéhez, az Eufóriához. Ám iránytalannak tűnt az író, aki egy ponton noir detektívsztorit akart faragni a tiniszériából, és hol az HBO-nak, hol az executive producerként közreműködő Zendayának kellett visszadobnia ezeket a szkripteket, és nemet mondani arra, hogy Rue-ból önjelölt Philip Marlowe-t csináljanak.

A gimis közeget, a tinisorozatos hangvételt nem lehetett megtartani, mert a színészek felnőttek, kiöregedtek, és világsztárokká váltak. Egyesek szerint kinőtték szakmailag az Eufóriát, ami szerintem baromság, hiszen az első két évad művészileg nagyra értékelhető, és operatőrként a magyar Rév Marcell is jócskán hozzájárult a szokatlan vizuális körítéshez, ám tény, hogy szinte csodaszámba megy, hogy Zendaya (Dűne-trilógia, Pókember-filmek), Sydney Sweeney (The Housemaid, Imádlak utálni), vagy akár Jacob Elordi (Frankenstein, Üvöltő szelek, Saltburn) rábólintott arra, hogy visszatérjenek.
Az eddig kiszivárgott információk, a megosztó előzetesek és a stáb körül kialakult feszültségek miatt sok néző már most aggódva várja a folytatást idehaza, miközben a produkciót szinte példátlan mennyiségű vita és dráma övezi ott, ahol már vetítik. Erről ebben a cikkünkben írtunk részletesen.
Az Eufória harmadik évada április 12-én debütált az Egyesült Államokban, és már a nyitóepizóddal komoly vitákat indított el. A nézők egy része szerint a sorozatban hangsúlyossá váltak azok a jelenetek, amelyek kifejezetten a meghökkentésre építenek, miközben a történetvezetés kevésbé kerül előtérbe.

A kritikák középpontjában Sydney Sweeney karaktere, Cassie áll. A történet szerint online erotikus tartalmakkal kezd pénzt keresni, és több olyan jelenet is bekerült az első részbe, amely erős reakciókat váltott ki: például amikor babajelmezben pózol, máskor kutyát imitálva jelenik meg pórázzal, egy jelenetben pedig tálból iszik és egy cipőt harapdál – csöpögtetett infókat a Daily Mail.
A Zendaya által alakított Rue történetszála szintén sötétebb irányt vett. A karakter drogfutárként jelenik meg, és olyan jelenetek is láthatók, amelyek a kábítószerek testben való elrejtéséhez kapcsolódnak – ezt sok néző kifejezetten nyomasztónak írta le.
Akárki is vágta a hazai mozikban április 2-án bemutatott Kész dráma (The Drama) című film előzetesét, csúnyán megvezette a nézőket. A képsorokat elnézve ugyanis simán azt lehet hinni, hogy egy nem annyira tipikus romantikus komédiáról van szó, amelyben Zendaya és Robert Pattinson karakterei éppen házasodni készülnek, minden jó, minden szép, repkednek a poénok, közben mennek a feelgood zenék, a valóság azonban az, hogy a Kész dráma egy A24 berkeiből érkezett művészfilm, amely már az első öt percében felrúgja a zsáner összes szabályát és egy olyan érzelmi hullámvasutat tesz le elénk az asztalra, ami sikerrel beszippantja az embert és egészen a főszereplőket testileg-lelkileg megsemmisítő utolsó jelenetig nem is ereszti el.

A Kész dráma látványosan fityiszt mutat minden bevett romkomos húzásnak, szinte montázsnak nevezhető, ahogy az író-rendező, Kristoffer Borgli lezavarja Emma (Zendaya) és Charlie (Robert Pattinson) megismerkedésének sztoriját, ahogy a fiú leszólítja a lányt, ahogy első randira mennek, de belefér a rövidke bevezetőbe az első csók, és a lánykérés is. Tényleg nem kell ide a rétestészta, nem kell a 120 perc, vagy a filmtrilógia, hogy egy kapcsolat szárba szökkenését hatásosan bemutassák nekünk. Itt, a Kész drámában szinte magától értetődő, hogy Emma és Charlie össze fognak házasodni, minden adott, megvan köztük a kémia, és bár a srác egy kicsit fura, és füllentéssel indítja az egészet, red flageket se tudna az ember felsorolni velük kapcsolatban. Zendaya és Pattinson aranyosak együtt, ennyi.
Ütős sorozatot raktak össze Dél-Koreában. Szó szerint. A Kopók első látásra olyan, mint egy átlagos ázsiai gengszterfilm, aztán kiderül, hogy egy igen szépen felépített világot kapunk, benne kifejezetten erős, szerethető és gyűlölhető karakterekkel. Ugyanakkor megtalálható benne a dél-koreai filmgyártás minden bája: végtelenbe nyújtott, érzelmes zenével kísért svenkek sora, a főhősök szeméből patakzik a boldogság és a fájdalom könnye.
Lehetne sima bokszolós film is, amolyan dél-koreai Rocky, de az unalmas volna. Kim Joo-hwan (angolosan Jason Kim) rendező új hősöket adott Dél-Koreának, két bunyós fiút, akik felveszik a küzdelmet a gonosszal. Ráadásul két évadban is, mert az első évad sikere behúzta a másodikat, és ahogyan a második véget ért, tudható, hogy ebben a történetben benne van a harmadik is.
Ebben a sorozatban jó és rossz küzdelmét látjuk, a jót a végtelen jóságba tolva, a gonoszt a végtelen gonoszságba, és közben nem kicsit kapjuk az erkölcsi ívet arról, hogyan is kellene tisztán és őszintén élni, ahogyan azt is arcunkba tolják, hogy a rossz végül mindig elnyeri méltó büntetését.
Az életben mindez, persze, messze nincs így, ám a sorozat alkotói megteremtik az illúzió lehetőségét, hogy legalább a televízió előtt ülve azt érezzük, hogy mégis, de, na azért és ugye.
Amikor annak idején, még 1999-ben a Star Wars: Baljós árnyakban megjelent a Tatuin sivatagjában egy ördögfejű, dupla vörös fénykardot forgató kámzsás alak, senki sem kérdőjelezte meg Qui-Gon Jinn (Liam Neeson) épelméjűségét, aki heves párharcba keveredett a nem túl jóindulatúnak kinéző karakterrel. Mint kiderült, igaza is volt a sztoikus jedi mesternek, Maul valójában Darth Sidious impresszív vívási készségekkel megáldott titkos tanítványa volt. Igaz, túl sokáig nem húzta, mert Ewan McGregor Obi-Wanja egy trükkös mozdulattal ketté is szelte a nem túl beszédes sithet.
Soha nem fogom elfelejteni, hogy jó pár évvel később, a Solo: Egy Star Wars-történet bemutatásakor a nézőközönség egy része mekkorát csodálkozott azon, hogy a szerintük halott Darth Maul visszatért, és holografikus formában bár, de csevegett egyet a spin-off sunyi főgonoszával, Qi'rával (Emilia Clarke). Ugye azok, akik A klónok háborúja című animációs széria mind a hét évadát megnézték, bőséggel tisztában lehettek vele, hogy Maul túlélte a jedikkel való szerencsétlen találkozását. Sőt, a Star Wars: Lázadókban még az öreg Obi-Wannal egy végső visszavágója is volt az egykori sithnek.

Ekkor esett le számomra, hogy az Oscar-gálákon is sűrűn abuzált animációs műfaj még napjainkban is mennyire úgy van elkönyvelve, hogy gyerekeknek való, semmi dráma, semmi mélység nincsen bennük. Holott éppen a Star Wars-animációk azok, amelyek nagyon szépen, értékes karakterekkel és történetívekkel egészítették ki a messzi, messzi galaxis lore-ját. Arról már ne is beszéljek, hogy olyan alakok léptek át animációsból élő szereplős formába, mint Ezra Bridger és Ahsoka, utóbbi, mármint Anakin Skywalker klónháborúk alatt felfogadott, a rendből dicstelen módon távozott tanítványa Rosario Dawson alakításában saját szériát is kapott. A slusszpoén pedig, hogy az animációs szériákkal befutott, folyton cowboykalapot viselő Dave Filoni lett mostanra a Lucasfilm vezetője.
Amilyen parodisztikus világban élünk, manapság a görbe tükröt mutató sorozatoknak egyre nehezebb dolguk van, amikor ki akarják röhögtetni velünk azokat az állapotokat, amelyek az utcára lépve várnak bennünket. Sőt, ki sem kell igazából mennünk oda, elég, ha előfizetünk az internetre és az őrület csak úgy száguld be hozzánk a világhálón keresztül. Egy kivétel van még mindig: a gúnyolódásban továbbra is lubickoló The Boys, melyet Eric Kripke alkotott meg, Garth Ennis és Darick Robertson rettenetesen vadul sikerült képregényeiből, és a tévésorozat már az ötödik, és egyben utolsó évadával tért vissza április 8-án az Amazon Prime-ra.

Azt kell, hogy mondjam, a The Boysnak ezúttal összejött, ami az előző, elég gyatrán elstartolt és nehezen összeállt etappal nem sikerült, azaz rögtön úgy fűzte tovább a szálakat, hogy mi, nézők hangulatba jöjjünk. Mert hát ez még mindig egy olyan széria, ahol a maskarás szuperhősök igazából korrupt szemétládák, akik a hatalmukkal visszaélve élősködnek az embereken, mindenféle szemérmesség nélkül. Eric Kripke és csapata pedig egyre kevésbé próbálja leplezni, hogy mennyire Donald Trumpéknak szánják a fricskákat. Persze a nárcisztikus politizáláson kívül kapja a magáét az első két részben az AI, ahogy kikerül Homelanderről (Antony Starr) az a bizonyos repülőn felvett videó, és a Seven vezetője rögtön deepfake-et kiált, az modern társadalmunk válságkezelését egészen hűen tükrözi.
Új fejezet kezdődik a Peaky Blinders világában. A nagy sikerű sorozat az 1950-es évek Birminghamébe költözik, és a Shelby család következő generációját állítja középpontba. A főszereplő ezúttal Jamie Bell lesz, aki a Rocketmanben és az All of Us Strangersben nyújtott alakításaival vált ismertté. Bell Duke Shelbyt, Tommy Shelby legidősebb fiát játssza majd a készülő sorozatban.

A történet tíz évvel a Peaky Blinders: The Immortal Man eseményei után játszódik, a második világháború utáni Birmingham utcáit és a városban élő család életét követve. Duke már „idősebb, bölcsebb, ambiciózusabb és veszélyesebb”, az új sorozat azt mutatja be, hogyan boldogul a háború után – írja a BBC.
A szereplők között a Stranger Things tehetsége, Charlie Heaton, a Downton Abbey színésznője, Jessica Brown Findlay és a The Day Of The Jackal sztárja, Lashana Lynch is ott lesz.
Jo Nesbo norvég krimiíró műveiből eddig nem sok épkézláb adaptáció készült, még a sztárokkal: Michael Fassbenderrel, Rebecca Fergusonnal és Val Kilmerrel telitűzdelt, 2017-es Hóembert is rondán elrontották. Ennek köszönhetően nem volt túlságosan sok vetélytársa a Netflixen nemrég, március 26-án debütált Harry Hole-nak, se túl magasra helyezett lécet nem kellett megugrania a produkciónak, melynek mind a kilenc epizódját maga Jo Nesbo írta. Különlegesség, mert hát nála jobban a karaktert senki nem ismeri, azt a Harry Hole-t, aki legalább olyan pokoljárásra indul most a tévéképernyőn, mint amihez a regényolvasók már hozzászokhattak.

A leggyakoribb kritika, amit felhoznak Jo Nesbóval szemben, hogy nyomorpornót ír, láthatóan túlságosan élvezi az író, hogy a saját karaktereit szenvedteti. Hiába akadnak olyan szerethető figurák, mint Harry Hole, egyszerűen az olvasókat is túlságosan megviseli, ahogy egyre nagyobb lelki szenvedések közé löki őket Nesbo. Van, aki tolerálja mindezt, de bőséggel akadnak, akiknek megüli a gyomrát
a Nesbo-krimikben felfedezhető nagy mértékű reménytelenség.
A Harry Hole ugyanabba az érzésbe hajlik, mint amit az emberek a regények lapjain felfedezni véltek, a hőséghullám által sújtott Oslóban járunk, mindenki izzad, mint a ló, és mégis, hiába süt odakint a nap, a sztori főszereplőire valami iszonyúan nyomasztó rosszkedv árnyéka vetődik. Különösképpen kiemelkedik közülük Harry, akit Tobias Santelmann alakít, egy olyan zsaruról van szó, aki öt évvel ezelőtt részegen ment bele egy autós üldözésbe, melynek során a partnere, kollégája életét vesztette. A szörnyű eset a mai napig kínozza a detektív lelkét, aki néha videófelvételekkel kelt önmagában bűntudatot arról a bankrablásról, ahonnan a bűnözők elmenekültek, és a balesetig eszkalálódott.
Harminc éve, 1996 tavaszán hunyt el Krzysztof Kieślowski, a XX. század végének egyik legnagyobb hatású filmrendezője. Az évfordulóhoz kapcsolódóan 2026. április 14-től az Uránia Nemzeti Filmszínház műsorra tűzi Kieślowski életműzáró trilógiáját, a Három színt.

Kieślowski három, a kilencvenes évek elején készült filmje a francia lobogó színeihez és a „szabadság, egyenlőség, testvériség” hármas jelszavához kötődik. A Kék, a Fehér és a Piros érzékeny, lírai történetek az emberi kapcsolatokról, ugyanakkor magukon viselik a kelet-európai diktatúrák megszűnte után formálódó európai egység üzenetét is.
A trilógia darabjai összefüggő gondolati ívet alkotnak.
Bár mindegyik önálló történetként is működik, mégis finom szálak, visszatérő motívumok, egymást keresztező életek kötik össze őket. A főbb szerepekben olyan sztárokat láthatunk, mint Juliette Binoche, Julie Delpy, Irène Jacob, Zbigniew Zamachowski és Jean-Louis Trintignant.
Mondják, hogy ilyen ez a popszakma, de a filmszakma is éppen ugyanolyan. Vannak filmek, amelyek kilőnek az égbe, rajongói állva tapsolják, és vannak mozik, amelyek méltatlanul alulértékeltek maradnak. Ilyen az Amazon Prime-on látható Zeta ügynök című spanyol kémfilm is. Kőkemény akció – de nem csak az.
Évek óta emelkedőben van a spanyol filmgyártás, legyen az romantikus, sci-fi vagy akció. A Zeta ügynök is ennek példája, amelyben a főhős, Zeta (Mario Casas) egy régi, rosszul sikerült, tragikus kimenetelű drogügy nyomába ered. Az ok pedig az, hogy valaki évtizedek múltán hirtelen megöli azokat az ügynököket, akik egykor a titokzatos Ciénaga-műveletben részt vettek. De nem mindegyikőjüket. Zeta feladata az, hogy megkeresse az élve maradt ügynököt, és kiderítse, mi is történt anno. Ám eközben olyasvalamire is rátalál, ami hatással van/lesz az életére.

A Zeta ügynök szimbolikus képpel indít, egy festménnyel. Francisco Goya alkotása 1819-ből, a művészet egyik legbrutálisabb képének tartják. A címe: Szaturnusz felfalja gyermekét. Mitologikus időket idéz, azt ábrázolja, hogy egy jóslat szerint Szaturnusz (a görögöknél Kronosz) hatalmát az egyik gyermeke dönti meg, ezért az isteni lény úgy dönt, hogy felzabálja gyermekeit. Erős nyitás, ám a film alapján nem érthető, hogy a rendező, Dani de la Torre mit szeretett volna ezzel ábrázolni. Szaturnusz az idő, az sors és az aratás istene, és ha nagyon akarjuk, a Zeta ügynökbe bele lehetne magyarázni az elvesztegetett időt, a sorsát senki nem kerülheti el gondolatot is, ám azt, amit Szaturnusz a gyermekével Goya festményén tesz, semmiképp. Ezért is érdemes óvatosan bánni a művészeti utalásokkal, főleg akkor, ha az egy film nyitóképe.
Újabb előzetes látott napvilágot az HBO sikersorozatához, az április 12-én érkező Eufória harmadik évadához.
Mivel a második szezon befejezése óta több mint négy év telt el, Sam Levinson showrunner úgy döntött, a történetben is előre fog ugrani az időben. A második kedvcsinálóból kiderül, hogy a Zendaya által alakított Rue egy mexikói drogbáróknak kényszerül dolgozni, és drogot kell átcsempésznie a határon.
Sydney Sweeney Cassie-je és Jacob Elordi Nate-je összeházasodnak, de a mézeshetek láthatóan nem tartanak sokáig. Cassie az OnlyFansen árulja a testét, és Nate sem lett az élet császára. A széria harmadik évada nyolcepizódos lesz, és május 31-én ér véget. Az Eufória eddig kilenc Emmy-díjat és egy Golden Globe-ot nyert egyéb nemzetközi elismerések mellett.
A Nagyon rossz előérzetem van, a Netflix március 26-án bemutatott sorozata úgy ömleszti a nézőjére a felkavaró horrorjeleneteket, hogy nem csodálkoznék azon sem, ha valaki az első öt perc után lelövi az egészet, mondván, mi ez a katyvasz. Pedig megéri esélyt adni ennek a próbálkozásnak, még mindig ez az a műfaj, amibe jóformán bármi belefér, nincsenek határok, amiket nem illik átlépni. A showrunner, a korábban az ugyancsak végtelenül furcsa Brand New Cherry Flavort forgatókönyvíróként jegyző, de a Guillermo del Toro-féle Cabinet of Curiosities című horrorantológián is közreműködő Haley Z. Boston pedig beleadott apait-anyait, hogy megüljék a gyomrunkat a látottak, de úgy rendesen.
Aztán executive producerként ott vannak még a sorozat mögött a Duffer tesók is, ami miatt úgy őszintén aggódtam, főleg a Stranger Things AI-szagú utolsó évada után. Pedig nem kellett volna, úgy tűnik, a bukott renoméjú fivérek átengedték Bostonnak a kormányt.

A történet középpontjában Rachel (Camila Morrone) áll, aki majdnem elalszik a volánnál, erre fiúja, Nicky (Adam DiMarco) egy különösen beteg, helyi sorozatgyilkosról szóló true crime sztorival kezdi szegény lányt nyomasztani, hogy ébren tartsa: egy őrültről, aki Barbie baba cipőket hagy maga után minden alkalommal, miután valakinek elnyisszantotta a nyakát. Már ennyiből látszik, hogy a Nagyon rossz előérzetem van nem lesz az a kifejezetten szívderítő néznivaló, de ahogy haladunk előre, úgy jönnek az egyre darkosabb elemek. Például Nicky családja, aki komplett őrültekből áll, és ha a riasztó előjelekből ennyi nem lenne elég, akkor akad itt kibelezett rókaholttest, egy autóban magára hagyott kisbaba és egy ráadásrémmese, ami simán ráhozza a frászt a felnőttekre is, nem csupán a gyerekekre. Azzal, hogy egy kicsit túl megfoghatóan, túl valóságosan hangzik, mintha tényleg látta volna az azt elmesélő karakter.
Kilencvennégy éves korában meghalt James Tolkan, a Vissza a jövőbe és a Top Gun sztárja. A színész csütörtökön hunyt el a New York állambeli Saranac Lake-ben, halálának okát egyelőre nem hozták nyilvánosságra − írja a Deadline.

James Tolkan 1931. június 20-án született a michigani Calumetben. A koreai háború alatt a haditengerészetnél szolgált, majd New Yorkba költözött, ahol színészetet tanult. Pályafutását helyi színházi produkciókban kezdte, és végül kilenc Broadway-darabban szerepelt. Legjelentősebb színpadi alakítása Dave Moss ügynök volt David Mamet Glengarry Glen Ross című drámájában 1984–85-ben.
Az 1960-as években televíziós sorozatokban szerepelt, ahol még csak mellékszereplőként dolgozott, később viszont Al Pacino és Diane Keaton partnereként is feltűnt.
A lelketlen streamingsorozatok, a futószalagon gyártott blockbusterek világában nagyjából a béke és a megnyugvás utolsó szigetének számít a brit televíziózás. Nekik, mármint a briteknek köszönhettük a Fémkeresők (Detectorists) című dramedyt, melyben két középkorú, vidéki fickó járta a réteket, és két kocsmázás között amatőr kincskeresőt játszottak. A Mackenzie Crook által írt és rendezett, valamint a főszereplésével készített Fémkeresők talán az elmúlt évtized legalulértékeltebb sorozata, amelybe kis túlzással mindenki beleszeretett, aki esélyt adott neki.
Február 9-én startolt el, és már végig is futott a BBC Two-n az a Small Prophets, amelyet ugyancsak Mackenzie Crook jegyez, és újfent egy kisvárosi „feelgood”-szériáról van szó, csak ezúttal a készítő a fémkereső detektorokat alkímiára és misztikumra cserélte. Igen, a Small Prophets főszereplője, az amúgy bolti eladó Michael (Pearce Quiegley) a sorozatban kapcsolatba kerül a természetfelettivel, de csak olyan komolyan vehető, mágikus realista körítéssel, semmi harryPotterkedés. Ami őszintén meglepő ahhoz képest, hogy a Fémkeresőket megtartotta az alkotó a valóság talaján.

A Small Prophets történetének középpontjában tehát Michael áll, aki nagy szakállú hobó, és régen extrém tengeri melóval kereste a pénzt, mielőtt kiöregedett volna. Pearce Quigley karaktere mostanra leginkább a vásárlókat ugratja, tűri a főnöke, Gordon (Mackenzie Crook) hóbortjait, már amikor nem fiatal kolléganőjével, Kacey-vel (Lauren Patel) tettetik azt hosszú órák óta, hogy dolgoznak. Hősünknek van egy viszonylag rosszul rejtegetett, személyes tragédiája is, a barátnője hét évvel ezelőtt eltűnt. Szegény ürgére ráfogták, hogy a kertjében elásta, ha az alapvető érzelmi megrázkódtatás nem küldte volna őt eléggé padlóra.
És itt jön a képbe Michael apja, Brian (Michael Palin), aki az idősek otthonában csücsülve azt találja mondani fiának, keressen meg egy régi könyvet odahaza, és a segítségével, némi alkímiát bevetve hívjon életre apró mágikus lényeket, akik próféciáikkal képesek rá, hogy elmondják a jövőt és azt, visszatér-e még Clea valaha.
A szerelem fáj Harry Lighton első egész estés alkotása Alexander Skarsgarddal és a Harry Potter-filmekben Dudley-t alakító Harry Melling főszereplésével. A film alaptörténete szerint egy félénk, szabálykövető kisvárosi fiatal férfi (Melling) élete fenekestül felfordul, amikor megismerkedik egy titokzatos, karizmatikus motorossal (Skarsgard). A váratlan találkozásból hamarosan különös, egyre mélyülő szerelmi kapcsolat bontakozik ki, amely magával húzza őt egy ismeretlen, izgalmas és olykor félelmetes világba. Az ajánló szerint a mozi érzékenyen és sok humorral vezeti be a nézőt a BDSM-közösség intim és gyakran félreértett univerzumába, miközben a felszín alatt egy univerzális történetet mesél el a bizalomról, a sebezhetőségről és arról, milyen bátorság kell ahhoz, hogy igazán megnyíljunk valaki előtt. Kritika következik.
Lassan 30 év telt el azóta, hogy Wes Craven rendezésében bemutatták a legelső Sikolyt a mozik, és a maga nemében impresszív is, hogy néha pár éves, máskor évtizedes szünetek után a franchise még mindig életben van, újabb és újabb áldozatokat halálra döfködve. Mondjuk a filmszéria látott már szebb napokat is, például a 2022-ben bemutatott ötödik Sikoly, amelyben Jenna Ortega és Melissa Barrera vezetésével menekült egy új generáció Ghostface elől, sokkal jobban sikerült annál, mint amit pár hete sikerült nagyvászonra tűzni. Még a Sikoly 6. is jóval korrektebb volt, csak hát Melissa Barrera olyan közéleti kijelentéseket tett, amelyek kihúzták a gyufát a Paramountnál, és a színésznőt elkergették, a mozikban még mindig elcsíphető Sikoly 7-re pedig Jenna Ortega se tért így vissza.

Helyette a franchise ismét a kezdetekhez való visszakanyarodásra szavazott, ergo visszacsábították az eredeti scream queent, a Sidney-t játszó Neve Campbellt, kikönyörögték Courteney Coxból is a vendégszereplést, és abban reménykedett a stúdió, hogy majd az első, a második és a negyedik rész forgatókönyveit megíró Kevin Williamson képes lesz a bravúrra, és a rendezői székbe egyszersmind beleülve letesz valami olyasmit, ami megint sínre rakja a slasher legendát. Nem jött össze a dolog, a Sikoly 7. az elmúlt évtizedek meggyalázása, egy szégyentelen nosztalgiavonatozás, még ha a brutalitást és a vérengzést fel is tekerték annyira, hogy eddig egyetlen előzmény se merészkedett el ez utóbbi tekintetben ilyen végletekig.
A Sikoly 7. amúgy korrektül kezd, egy Döfés-rajongó párocskával, akik Stu Macher hatásvadászul kicicomázott egykori házába tesznek kéjes kirándulást, ami nyilván pár jumpscare-rel és ökörködéssel megspékelve csúnya véget ér nekik.
Már itt felvillantja Williamson, hogy nem szórakozik, egyszerűen hátborzongató, hogy az erőszakosságot tekintve így eleresztették magukat a készítők.
Ezt követően indul a lényegi cselekmény, már ha ezt a borzalmat történetnek lehet nevezni bármilyen szinten. Sidney (Neve Campbell) a tinédzser lányát, Tatumot (Isabel May) nevelgetve igyekszik a múlt árnyait maga mögött hagyni és nem összerezzenni egy szimpla konyhakés látványától. Ám, a dolog nem megy neki olyan jól, mert nyilván Ghostface újra terrorizálni kezdi őt, és ezúttal már a nő családját is fenyegeti.
Véget ért egy korszak, 13 év után lezárult a Peaky Blinders-sztori. A Netflixen már elérhető a nagy sikerű sorozat folytatásának − egyben befejező etapjának − szánt egész estés film, a Birmingham bandája: A halhatatlan férfi (Peaky Blinders: The Immortal Man). Hogy a nagy finálé beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket, az kérdéses, mindenesetre olyan lezárást kaptunk, amit egy ideig biztosan emésztenünk kell.
A halhatatlan férfi kevésbé hagyományos folytatás, sokkal inkább hosszú, melankolikus epilógus: búcsú a modern televíziózás egyik legmitikusabb antihősétől (vagy éppen hősétől), Thomas Shelbytől (Cillian Murphy). A második világháború kezdetén játszódó film újraértelmezi a Peaky Blinders világát: a felemelkedés és hatalom történetéből a hanyatlás, a számvetés és végső soron az önmegsemmisítés történetévé válik.

A film központi gondolata a címben rejlő ellentmondás. Hamar kiderül, hogy Tommy Shelby esetében a halhatatlanság nem a túlélés diadala, hanem keserű irónia, hiszen a korábban erkölcsileg, lelkileg és testileg egyaránt érinthetetlennek tűnő férfi ebben a produkcióban már nagyon is halandónak bizonyul.
A történet elején már-már remeteként látjuk, nemcsak földrajzi, hanem lelki értelemben is száműzetésben él, kísértik a múlt bűnei, veszteségei és az általa elkövetett erőszak emlékei. Már a nyitány szokatlan és fontos fordulat Shelby életében és persze az egész történetben: míg a sorozat korábbi évadai az ambícióról és terjeszkedésről szóltak, A halhatatlan férfi a visszahúzódás és szétesés állapotából indul.
Rovataink a Facebookon