Trump, Orbán és a brexit súlya alatt éledezik az ellenkultúra

Dead-Kennydeys-Oral-Sex-1024x520
2019.01.01. 12:48
Az aktivista politikai punkzenének az 1970-es évekig visszanyúló hagyománya van az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában. Főszabály szerint konzervatív kormányzás idején beindulnak a lázadó punkok – de Trump elnöksége már a digitális korszakra esik, amikor a nyilvánosság és a popkultúra struktúrája sem igazán kedvez a műfajnak. Érdekes próbálkozások azért akadnak.

2016-ban, nem sokkal Donald Trump megválasztása után szinte minden zenei felületen az alábbi megállapítást lehetett olvasni:

Donald Trump újra naggyá teszi a punkot.

Ezt a provokatív punk ikon – mellesleg Neil Gaiman fantasy-szerző felesége –, Amanda Palmer mondta 2016 végén. A Dresden Dolls frontembereként is ismert művész ekkor még arról beszélt, hogy a weimari Németország történelmét alaposan áttanulmányozva arra jutott, hogy eljött a punkzene pillanata. Trump megválasztása, a brexit vagy éppen Orbán Viktor illiberális vágyálmának elterjedése elhozhatja az aktivista punkzene következő nagy korszakát Ronald Reagan és George W. Bush után.

Az aktivista vagy politikai punkzenének elég nagy hagyománya és történelme van, de a punkzene kezdetben kifejezetten apolitikus műfaj volt. A Ramones, a New York Dolls vagy éppen a Television nem igazán foglalkozott politikával. Elég elolvasni a műfajra harmadmagával a punk kifejezést meghonosító Legs McNeil zseniális könyvét, a Please Kill Me-t, amiből kiderül, hogy a '70-es évek New Yorkjának punkzenekarait jobban érdekelte, hogy kitől mit kaptak el a Max's Kansas Cityben, hol lehet a legvadabb női fellépőruhákat venni, és milyen kábítószereket nem próbáltak ki még életük során.

Donald Trump, Orbán Viktor és a brexit korában részletesen átvesszük, hogy milyen időszakokban hatott legerősebben a politika a zenére, azon belül is a punkra, és miért gondoljuk azt, hogy a jelenlegi világpolitikai helyzet hasonlóan intenzív időszakot eredményezhet, mint amikor Margaret Thatcher vagy Ronald Reagan magukra vonták a zenekarok dühét.

Thatcher és Nagy-Britannia

Az alapvetően ellenkulturális, nihilista punk Nagy-Britanniában kapcsolta össze először az önpusztítást a politikai aktivizmussal és a markáns társadalomkritikával. A Sex Pistols ugorhat be elsőként az embernek markáns monarchia- és arisztokráciaellenességgel vegyített nihlizmusával, és az akkori Nagy-Britanniában óriási botrányt keltő számaival, mint az Anarchy in the UK vagy a God Save the Queen.

Valójában a Sex Pistols saját korának mesterségesen összeállított fiúcsapata volt, amelyet Malcom McLaren divatcézár rövid menedzseri időszaka ihletett, amikor megpróbálta Amerikában rendesen befuttatni a New York Dollst, sikertelenül. Sok mindent elmond a Sex Pistols hitelességéről, vagy legalábbis az általuk később bejárt útról, hogy az akkori frontember, Johnny Rotten ma már nyíltan brexit-párti és nemrég lefotózták, ahogy egy Donald Trump-pólóban dohányzik.

Azonban a Sex Pistols farvizén felbukkant egy rakás komoly vagy legalábbis határozott politikai mondanivalóval rendelkező zenekar. A '70-es évek kezdetén Nagy-Britanniában még tartott az előző évtized lendületes anyagi és társadalmi fejlődése, hogy aztán az 1973-ban kitört gazdasági válság emberek millióit tegye munkanélkülivé. A kormány folyamatosan csatározott a szakszervezetekkel, a sztrájkok és tüntetések pedig gyakran vezettek összecsapásokhoz, miközben a rendőrség körében elterjedt volt a faji diszkrimináció a bevándorlókkal szemben. A konzervatív kormányzás, a gazdasági válság és az országos munkanélküliség felerősítette az antifasiszta mozgalmakat.

Ebbe a helyzetbe robbant be hatalmas lendülettel a nyíltan szocialista Joe Strummer vezetésével a Clash és még egy rakás zenekar, hogy a '70-es évek második felétől egészen a '80-as évek végéig a műfaj nagy része Nagy-Britanniában szorosan kapcsolódjon az aktuálpolitikához.

Ehhez az is kellett, hogy maga a problémaként kezelt punkzene a brit médiában kiemelt szerepet kapjon. A rádiók cenzúrázták az ide sorolt előadókat, a lemezboltok nem árulták a megjelenéseiket, rengeteg helyen fel sem léphettek, és a punkok gyakran az utcán harcoltak a futballhuligánokkal. A Clash '77-es debütáló albuma olyan témákkal foglalkozott, mint az osztályharc, a rendőri túlkapások, a munkanélküliség, a túl nagyra nőtt vállalatok vagy az állami bürokrácia. Miközben a Clash elítélte a punkmozgalomra jellemző nihilizmust, felbukkantak a válságra az anarchizmus, az antikapitalizmus és a háborúellenesség propagálásával reagáló előadók, mint a Crass vagy a Discharge.

Zenék a cikkhez

A cikk olvasásához ajánljuk a cikkben említett zenekarok ide vonatkozó számait, amelyekből összeraktunk egy kedves kis playlistet tele antifasizmussal, antikapitalizmussal és társadalomkritikával.

1979-ben a konzervatív Margaret Thatcher egy bányászsztrájkokkal, munkanélküliséggel, faji összecsapásokkal sújtott Nagy-Britanniát igyekezett gyökeresen átformálni a hagyományos nehézipar leépítésével és az állami vállalatok és közszolgáltatások privatizálásával, azonban addigra a társadalmi és politikai elégedetlenség olyan mértékű lett, hogy ska és reggae zenekaroktólElvis Costellón át a skót anarchistákig mindenki a miniszterelnökre vetítette ki a dühét, akinek nyilván a falklandi háború sem jött túl jól.

Az időszak csúcspontja zenei szempontból kétségtelenül az volt, amikor Billy Bragg és Paul Weller (The Jam) vezetésével 1985-ben zenészek létrehozták a Red Wedge nevű szervezetet azzal a céllal, hogy a fiatalokhoz közelebb hozzák a politikát, és győzelemre vigyék a Munkáspártot az 1987-es választáson. Még a Munkáspárt akkori kampányfőnöke, Robin Cook is fogadta őket, sőt, külön irodájuk volt a pártszékházban. Végül a konzervatívok harmadszorra is nyertek, és egy időre alább hagyott a politikai aktivizmus a brit punkzenében.

Reagan és az Egyesült Államok

A '70-es évek végére az amerikai punkszcénában szakadás volt érezhető az addig nagyjából egy közegben mozgó munkásosztálybeli punkok és a nagyvárosi, művésziskolás punkok között. A brit punkból is építkező új zenekarok bukkantak fel, akik az amerikai elődökhöz képest jóval érzékenyebbek voltak társadalmilag és politikailag. Már a '70-es évek végén elindultak azok a meghatározó együttesek, akik megágyaztak a '80-as évek Reagan-ellenes punkzenéjének és a hardcore-nak.

A Minor Threat, a Black Flag, Bad Brains, de leginkább a Dead Kennedys jelentette az első hullámát azoknak az amerikai punkzenekaroknak, akiket már nem hagyott hidegen a politika vagy a társadalmi egyenlőtlenség. Ami a briteknek Thatcher, az lett az amerikaiaknak Reagan, csak amíg a Thatcher-ellenes zenei mozgalmakat felkarolta az ellenzék, addig a lázadó amerikai fiataloknak gyakorlatilag mindent maguknak kellett megszervezni a közösen összedobott turnéktól a házilag felvett demókon át a kvázi nonprofit lemezeladási technikákig.

Az 1981-ben megválasztott Ronald Reagan már Kalifornia kormányzójaként is gyakran céltáblája lett a zenészeknek. Elnökké választása után Reagan és a rockzene gyakorlatilag nyílt háborút folytatott egymással a '80-as években. A konzervatív elnök politikája mindenben szöges ellentéte volt annak, amit a punk- és rockzene képviselt a korábbi évtizedekben, legyen szó a nukleáris fegyverkezésről, a drogokról, a szexről vagy úgy általában a rockzenéhez kapcsolódó viselkedési formákról.

Az egyik Rock Against Reagan buli plakátja olyan nevekkel, mint a Dead Kennedys, MDC, D.R.I., Crucifucks és a Reagan Youth
Az egyik Rock Against Reagan buli plakátja olyan nevekkel, mint a Dead Kennedys, MDC, D.R.I., Crucifucks és a Reagan Youth

Reagan kommunikációs stílusa gyakorlatilag berobbantotta az ellenkulturális forradalmat a punkzenében. Viszont ameddig a hardcore punk ma már körberajongott úttörői inkább általánosságban foglalkoztak a szerintük elnyomó politikai hatalommal, az esélyegyenlőtlenséggel, a korrupcióval, a hatósági visszaélésekkel és a pusztító tömegfogyasztással, addig igazán nyíltan és feltűnően csak egy zenekar építette a teljes karrierjét a hatalom kritizálására, mégpedig a Dead Kennedys.

Ők már a nevükkel is provokáltak, hiszen lehetett úgy értelmezni, mintha a megölt Kennedy-fivéreken gúnyolódnának, bár Jello Biafra frontember szerint a "Halott Kennedyk" név inkább az amerikai álom végét szimbolizálja. A Dead Kennedys rövidke története (a hőskorszak 8 évig tartott, és négy albumot eredményezett) semmi másról nem szólt, mint a hatalmi, üzleti és pénzügyi elit folyamatos támadásáról, az egyház megkérdőjelezéséről és Ronald Reagan elnök gyalázásáról, de hozzájuk köthető az első hangosabb kiállás is a punkszíntéren megjelenő náci előadókkal szemben.

A frontember Reagan-mániája ott csúcsosodott ki igazán, amikor csinált egy spoken word számot Kinky Sex Makes the World Go Round címmel, amelynek szövege egy fiktív telefonbeszélgetés Margaret Thatcher és az amerikai külügyminiszter között arról, hogy ideje egy újabb nagy háborút kirobbantani, mert túl sok a munkanélküli fiatal és a nagy fegyvergyártó cégek növelni akarják a termelésüket. (A szám egybeesett a hidegháború utolsó feszült periódusával, amikor a világ ismét közelebb került egy potenciális fegyveres konfliktushoz a Szovjetunió és a Nyugat között.)

Dead Kennedys koncert valamikor a 80-as évek elején
Dead Kennedys koncert valamikor a 80-as évek elején

A Dead Kennedys és Ronald Reagan kapcsolata annyira szorossá vált, hogy 1986-ban a zenekar utolsó nagylemeze a Bedtime for Democracy címet kapta, ami Reagan korábbi filmjére, a Bedtime for Bonzóra tett utalás, és a lemez tele van Reagan háborús politikáját kritizáló üzenetekkel. Egy ideig Rock Reagan Ellen néven még koncerteket is szerveztek, hogy felhívják a figyelmet az elnök károsnak tartott politikájára olyan zenekarokkal, mint a Dirty Rotten Imbeciles (DRI), a Millions of Dead Cops (MDC), Crucifucks vagy a Reagan Youth. Inkább csak szórakoztató, mint fontos lábjegyzet, hogy éppen az ilyenek miatt annyira szórakoztató látni a Fidesz-kormány egyik legfőbb ideológusát Dead Kennedys-pólóban nyilatkozni az Indexnek.

Ifjabb Bush és Trump

Reagan és Thatcher elnöksége után az angolszász országokban a korábbiakhoz képest csitulni látszódtak az indulatok, és a '90-es évek elhozta a klasszikus lemezipar utolsó aranyéveit. Ebben az időszakban indult el a Reagan-ellenes punkok utánpótlásaként egy rakás olyan kaliforniai punkzenekar, akik ugyan továbbra is érintettek politikai témákat, de mai szemmel kevésbé volt látványos ilyen téren a munkásságuk.

Ugyan a '90-es évek elején a Sonic Youth üzent idősebb George Bushnak a Youth Against Fascism című dallal, és a punkzenéből soha nem veszett ki teljesen a politika, de az utolsó aktívabb időszak az ezredforduló után volt ifjabb George Bush elnöksége alatt. Busht leginkább az iraki háború, az olajért folytatott harc és a Katrina hurrikán pusztítását követő fejetlenség miatt támadták. Ahogyan Thatcher vagy Reagan esetében, úgy az ifjabbik Bushnál is összeálltak a zenekarok, hogy együtt akadályozzák meg a jobboldali politikus újraválasztását 2004-ben. A Rock Against Bush mozgalmat a Rock Against Reagan mozgalom inspirálta, és olyan zenekarok csatlakoztak hozzá, mint a NOFX, az Anti-Flag, a Pennywise, az Offspring, a Sum 41 vagy a Green Day, sőt, még a No Doubt is Gwen Stefanival.

A Zero Authority zenekar bulija 2004-es Rock Against Bush koncerten
A Zero Authority zenekar bulija 2004-es Rock Against Bush koncerten
Fotó: Roger Hornback / Getty Images Hungary

Csakhogy ekkorra a punkzene teljesen a mainstream részévé vált, nem véletlenül honosodott meg a poppunk műfaji elnevezés. Itthon az igazi punkok is csak gumipunknak hívták az olyan kertvárosi hülyegyerekekből álló punkzenekarokat, mint a Sum 41, a Blink-182 vagy az Alkaline Trio, leginkább annak köszönhetően, hogy az MTV-nek hála ezek a zenekarok a nagy elődökkel szemben milliós nagykiadós szerződéseket kaptak, tele volt a klipjeikkel a tévé és drága gördeszkás (szponzor)göncöket hordtak.

Sokat elmond arról, hogy ez a korosztály mennyire nem tudott erősen politikailag állást foglalni, hogy a markánsan baloldali politikai hitvallású, kanadai Propagandhi zenekar azért nem lépett fel az egyik eseményen, mert a szervező NOFX-frontember megkérte, hogy az egyik dal szövegéből szedje ki a Soros Györgyöt ekéző mondatokat. Az erősen antikapitalista Propagandhi erre nem volt hajlandó.

Éppen ezért a Bush-kormányzás leglátványosabb punkzenei kritikájaként a Green Day 2004-es American Idiot nagylemezére szoktak hivatkozni. Ez azért is elég mulatságos, mert a Green Dayt szokták a poppunk egyik úttörőjének hívni, azonban a '90-es évek közepétől erősen felhíguló szcénában sokan megfeledkeztek arról, hogy a Green Day vagy az Offspring még a Dead Kennedys vagy a Bad Religion hagyatékát vitte tovább, mielőtt szép lassan felfalta őket a rádiós rotáció.

A Green Day teljesen nyíltan azzal a céllal hozta ki a lemezt, hogy megakadályozzák Bush újraválasztását, és beszóljanak a kormánynak az iraki háború miatt. Az American Idiot egyszerre lett a leglátványosabb zenei kiállás Bush politikájával szemben, és minden idők egyik legtöbb pénzt hozó punklemeze, ami a műfaj alapértékeit ismerve egészen bizarr helyzet. Busht végül újraválasztották, a Green Day utána egy sorral feljebb került a világ legnagyobb rockzenekarai közé, az American Idiotból pedig musicalt csináltak. Legutóbb akkor került elő ismét, amikor Donald Trump nagy-britanniai látogatásakor az emberek úgy akarták meghekkelni a rendszert, hogy addig hallgatták-vették az American Idiot albumot, ameddig fel nem kerül a 2018-as brit slágerlisták élére. Fogyasztással a lázadásért.

Mi a helyzet most?

A brexit, Trump és Orbán Viktor illiberális demokráciájának az időszaka látszólag tökéletes táptalajt nyújthatna egy hasonló mozgalomhoz, azonban a 2018-ra annyira átalakult a zenefogyasztás, a popkultúra és a kommunikációs csatornák, hogy a jelenlegi helyzet alapján már arra is kicsi az esély, hogy lesz még egyáltalán akkora hatású punkzenekar a jövőben, mint a Clash, a Dead Kennedys vagy a Green Day, arra pedig még kisebb, hogy ezek a zenekarok egységfrontot alkotva rongyoljanak neki az aktuális hatalomnak.

Az amerikai választások előtt mi is megírtuk, hogy egy zenei projekt részeként különböző művészek igyekeztek megakadályozni Trump megválasztását, de igazából csak elszórva találunk érdekesebb produkciókat Angliában, Amerikában vagy Magyarországon, akik hangos kritikusai lennének a regnáló hatalomnak, és az üzenetük nem nagyon válik a mainstream híradások részévé.

A legfőbb probléma, hogy  egyre kevesebb fiatal vesz a kezébe elektromos gitárt, aminek következtében csőd szélére kerültek a legnagyobb gyártók, mint például a  Gibson. Az Y, de leginkább a Z generáció számára az újvonalas hiphop és az elektronikus zene sokkal vonzóbb, mint a rock, ami a Youtube, a Soundcloud vagy éppen a Music.ally elterjedésével egész egyszerűen háttérbe szorult.

A social media, az algoritmusok és az influenszerek korában mindent felülír a pár percnyi figyelem, a kattintékonyság, a feltűnőség és a gyors reakciókészség, amire egy tradicionális rockzenekar egész egyszerűen képtelen. Jellemző, hogy a máig legnépszerűbb Trump-ellenes dalnak számító FDT-t (Fuck Donald Trump) YG mindössze egy óra alatt rakta össze, amíg mondjuk egy zenekarnak már az valószínűleg háromszor annyi időbe telt volna, hogy összepróbálják a dalt, vitatkozzanak a szöveg politikai felhangjáról, átverjék a kiadójukon, aztán beidőzítsék a megjelenést valamilyen promóciós kampányhoz. Ezzel szemben egy szobaproducer-rapper akár negyed ennyi idő alatt össze tud otthon dobni egy dalt, és amíg a rapszám a téma felkapottságának farvizén bekerül a tömegek tartalomfogyasztásába, addig egy zenekar hiába hozza ki pár hét vagy hónap csúszással a saját verzióját, már nem lesz akkora hatása az üzenetnek, mint amikor az egész történés friss volt.

Magyarul a jelenlegi tömegkommunikációs és popkulturális trendek nem mutatnak olyan irányba, hogy eljöjjön a lázadó punk következő nagy korszaka, mivel ezek a témák sokkal több emberhez érnek el a hiphopon keresztül. Ami azért is érdekes, mert a hiphop a műfaj kezdete óta erősen kötődik a társadalmi és politikai kérdésekhez, de csak az újkori digitális világban jutott el arra a szintre, hogy a modern popzene anyanyelve a trap és a hiphop lett, nem pedig a gitárzene.

Azért van még remény

Abból a szempontból újra izgalmas a helyzet, hogy megint kutatni, keresni kell a jó punkot, és a műfaj is alapos megtisztuláson megy keresztül annak köszönhetően, hogy a bohócok és a pozőrök ma már más irányzatokra cuppannak rá parazitaként. A 2010-es évekre kirajzolódni látszik, hogy például az amerikai közhangulatra és politikai helyzetre a punk leginkább olyan témákban tud reflektálni, mint a nemi egyenlőség, meleg- és transzjogok, az iszlamofóbia, a latino közösségek, vagy az afroamerikaiak társadalmi helyzete.

Amíg a 20. századi punkok a korrupcióra, a rendőri túlkapásokra, a háború borzalmaira, a túlzó tömegfogyasztásra és a rasszizmus térhódítására hívták fel a figyelmet, manapság érzékelhető a punk eddigi globális kritikájával szemben egy jóval lokálisabb gondolkodás. Seattle-ben például az elmúlt években kialakult egy erős feminista punk mozgalom olyan zenekarokkal, mint az egykori G.L.O.S.S., a Childbirth, a Chastity Belt, a Mommy Long Legs, a RVIVR vagy a Tacocat.

Ezek a zenekarok olyan hétköznapi témákról zenélnek, amelyeket eddig a '90-es évekbeli riot grrrl mozgalmon kívül mások nem igazán zenésítettek meg, mint a menopauza, a menstruáció vagy a gyerekszülés, miközben gyakran kitérnek arra, hogy a mai társadalom hogyan kezeli a nőket, hogyan hat rájuk a patriarchátus, és hogyan éli meg ezt egy leszbikus vagy transznemű. Ahogyan Kathleen Hanna, a Bikini Kill punkzenekar frontembere fogalmazott egy cikkben:

A legtöbbször viccesnek gondoltuk magunkat a Bikini Killel, de senki se vette a poént. Most kevesebb a beszólás, és sokkal több lehetőségük van az embereknek megmutatni teljes, háromdimenziós énjüket.

Mondani sem kell, hogy ez a szcéna a #metoo korszakban minden eddiginél nagyobb relevanciával bír.

Ahogy például a taqwacore is, amiről egy 2009-es dokumentumfilmig valószínűleg kevesen hallottak. A taqwacore a muszlim punk, főleg az olyan angolszász országokban élő fiatalok műfaja, akiknek valahogyan sikerült keverni az iszlámot a punkkal. A dokumentumfilm a muszlim tradíciók és a lázadó nyugati fiatalság közti értékrendi ellentétre világít rá a zenén keresztül, és tökéletesen bemutatja a Nyugaton élő muszlim fiatalok útkeresését és beilleszkedési nehézségeit. Feminista nő burkában, Dead Kennedys-felvarróval,  tarajos muszlimok, akik elektromos gitárral vezetik fel a reggeli imádságot, és egy rakás olyan identitását kereső fiatal, akik az iszlamofóbnak érzett nyugati világban próbálják megtalálni a középutat a vallásuk, a származásuk, a kulturális örökségük és a nyugati értékrend között.

De hasonló módon egyre több figyelmet kap a nyugati parti latinx (nem elírás, erről itt bővebben) punkszíntér, és annak múltja például azzal kapcsolatban, hogy a máig kicsit macsóként kezelt punkrockban mennyire nem kaptak figyelmet azok a kaliforniai zenekarok a '70-es, '80-as években, amelyekben nők játszottak. Ma meg már ott tart a műfaj, hogy a női taggal is rendelkező Generacion Suicida nemrég Magyarországon is játszott. Illetve érdemes megemlíteni az afropunkot, és a köré szerveződött fesztivált, amely eredetileg azért jött létre, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a túlnyomó többségben máig a fehérek dominálta punkzenében is van egy csomó érdekes fekete előadó és zenekar, nem "csak" a Bad Brains.

Nagy-Britanniában az utóbbi években értelemszerűen a Brexit a slágertéma a közéletben, és minden ehhez kapcsolódó jelenség, legyen szó a bevándorlásról, az erősödő szélsőségesekről, a populista politikusokról vagy éppen a királyi családról. Amíg az amerikaiaknál a punkon belül is érezhető egy kulturális forradalom főleg etnikai, vallási és szexuális téren, addig a briteknél kevésbé tapasztalhatók olyan újszerű jelenségek, mint a seattle-i feministák vagy a los angeles-i latinók. Inkább csak egy-egy, egymástól független zenekart lehet felhozni ebben a témában, mint az erősen antikapitalista Cabbage (a tavalyi EP-jük az Uber Capitalist Death Trade címet kapta), akik a Brexittől az osztályharcon át Jeremy Corbynig gyakorlatilag minden aktuális témát érintenek, de saját bevallásuk szerint nem aktivisták, csak egyszerűen annyira bizarr a politikai helyzet, hogy képtelenek mással foglalkozni. Azért akad a briteknél is pár vállaltan politikai töltetű, a punkhoz szegről-végről köthető produkció, mint a Vant, vagy a genderfluid frontemberrel fellépő Sundara Karma.

Valamennyire jelzi az erősödő elégedetlenséget, hogy a mainstreambe lassan berobbanó, kritikuskedvenc brit együttesek között egyre több olyan bukkan fel, akik már nem rejtik véka alá a véleményüket. Az idén a Szigeten óriási koncertet adó Shame például egy rakás kora huszonévesből áll, de amikor a baloldali Sadiq Khan lett London polgármestere, nyílt levélben fordultak hozzá, hogy csináljon valamit az egyre tarthatatlanabb londoni albérletárakkal és lehetőleg próbálja valahogy megmenteni a város éjszakai életét, de 2017-ben Visa Vulture címmel kiadtak egy olyan számot is, amiben Theresa May bevándorláspolitikáját bírálják. A másik ilyen látványos példa az Idles, akik meg jövőre jönnek a Szigetre, és gyakorlatilag egy olyan számmal robbantak be a köztudatba, amelyet az énekes az anyja halála után írt, és ezért egyértelműen az egészségügyi rendszer állapotát okolja, ami leginkább a brit munkásosztályt érinti.

Az Idles esete azért is nagyon érdekes, mert maga a zenekar több alkalommal látványosan kikérte magának, hogy punkok lennének annak ellenére, hogy mind zeneileg, mind tematikailag könnyen köthetők a műfajhoz. Eddigi két albumuk olyan témákat feszeget, hogy mit jelent férfiként feministának lenni, milyen állapotban van az egészségügy, hogy áll az osztályharc, a toxikus macsóság, a bevándorlás vagy a Brexit. Különösen a Danny Nedelko című számuk és a hozzá készült videó talált telibe a briteknél.

A dalt a frontember ukrán származású, bevándorló barátja ihlette, és gyakorlatilag kombinálja a brit kocsmarock és street punk hagyományokat úgy, hogy közben arra hívja fel a figyelmet, hogy Nagy-Britannia nemzeti hősei és ikonjai között rengeteg bevándorló volt Freddy Mercurytől Mo Farah olimpiai bajnok hosszútávfutón át Malála Júszafzai Nobel-békedíjas aktivistáig. Az ehhez készült videóban pedig maga Danny Nedelko pózol mindenféle hétköznapi emberrel, miközben azt az oké jelentésű kézjelt imitálja, amely az utóbbi időben a fehér fajvédők egyik jelképe lett. A zenekar ezzel megpróbálja visszaszerezni a fasisztáktól az alapvetően békés, humanista eredetű gesztust, ezzel is tiltakozva az ellen, hogy az új szélsőjobb kisajátít és átpolitizál bizonyos szimbólumokat a saját javára, ahogyan történt ez a szkinhedzenével, a horogkereszttel vagy szegény Pepével, a képregénybékával.

Orbán népe

Egy ideje Magyarországon is észre lehet venni egy friss, politikai töltetű zenei mozgalom mocorgását, bár inkább egyéni akciókról, mintsem átfogó aktivista hálózatokról beszélhetünk. Az elmúlt pár évből ott van példaként a Fasiszta geci a kormány című dal a Dehidratált fejektől, vagy a Központ Elhárítási Terrortól a Dögöljön Meg A Szélsőjobb Nyeljél Geczit Novák Előd című opusz, és akkor még a hardcore háttérből érkező Bobafettről nem is beszéltünk, aki gyakorlatilag az egyik legeredetibb kormánykritikus előadóvá nőtte ki magát Magyarországon olyan számokkal, mint a Nemzethy érzelmisták, A rothadás vége, a Trumplistészta Lipsilégzsák vagy a Hátam mögött sorosgyörgy, és talán az egész magyar zenei közegből ő az egyik leghangosabb kritikusa a jelenlegi vezetésnek. 

Az utóbbi időszakban komplett albumok is megjelentek kifejezetten a Fidesz politikájára reflektálva, például a Pokolszopók Számoltass el! című lemeze, amelynek a borítóján Orbán Viktor mondja cinikusan az album címét, és amin olyan számok vannak, mint a NER, A szent család vagy a SSchmidt Mária náci, és természetesen nem szabad elmenni az Orbán népe nevű hardcore válogatás mellett sem, aminek már a címe is magáért beszél. A legnagyobb visszhangot talán a Ricsárdgír klipje, a Mindenki boldog keltette, ami a kormánykommunikáció valósággal kapcsolatos cinizmusára reflektál, és még az RTL Híradó is külön anyagot szentelt emiatt a zenekarnak. A Kozmosz vagy a WNTS zenekarok már a kezdetektől azzal az üzenettel indítottak, hogy valami nagyon nem stimmel Magyarországon, és ezt jól jelzi, hogy a témában veteránnak számító Hétköznapi Csalódások is megcsinálta a maga Soros György-himnuszát

Ráadásul nem csak a punk és hardcore közeget ihlette meg a sokadik Orbán-kormányzás, az Apa zenél nevű produkció gyakorlatilag egy KDNP-t gyalázó dallal lett ismert, de az újhullámos rapben is megjelent a fiatalabb korosztály, akiket már nem hagy hidegen az Origo pártpropagandává züllesztése, Gyurcsány és Orbán állandó viaskodása, vagy a túlzó mélymagyarkodás.

Azt azért fontos látni, hogy a politikai zene, azon belül is a punk ma már nagyon marginális elérésű, és közel sincs már olyan hangulat, mint a brit bányásztüntetéseken a '80-as évek elején. Mégis úgy látszik, hogy a jelenlegi világpolitikai helyzet Trumptól a Brexiten át Orbánig - kicsiben ugye - valóban hatással tud lenni egy felületesen akár letűntnek is nevezhető műfajra, és új motivációt adhat neki. És ha az új generáció számára nem ciki, sőt, fontos, hogy a gitár mellé valami üzenet is párosuljon, akkor pár éve múlva talán egy sokkal kiterjedtebb jelenséggel állunk majd szemben.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!