Gyerekkoromban a

tííízért csokorját a fréziának

és az

esti a hírlap

szöveg ment leginkább, de manapság sem veszett még ki a zeneiség az utcai és aluljárós árusok hangoskodásaiból. Egy néhány éve készült hangtérképen például meg lehet hallgatni, milyen dallamosan árulják a Határ úton a gyöngyvirágot és a „vitaminpaprikát” (ami persze valójában biztos pritamin akar lenni).

Tetszik, nem tetszik, ez is egyfajta népzene, akárcsak a szurkolók üvöltözései a lelátókon. Ráadásul elég ősi, hiszen 

Hogy honnan tudjuk? Egy fennmaradt zeneműből. Egy motettából.

Fotó: Jászai Csaba / MTI

A motetta Franciaországban született és a lényege az volt, hogy hárman-négyen teljesen más szöveget és dallamot énekeltek, de a szólamok együtt mégis gyönyörűen összecsengtek. Az alapdallam, amire felépült a többi, legtöbbször egy gregorián dal volt, de valaki a XI. században egy egészen profán témát vett elő. Mint arra zenetörténeti sorozatunk törzskommentelője, Tomás felhívta a figyelmem:

A kedvenc ars antiqua motettám az a darab, ahol a „tenor” egy vásári kofa dalát énekli, ahogy az áfonyáit árulja – tudjátok, úgy, mint ahogy néha ma is hallani az aluljárókban, hogy szinte éneklősen kiabálják, hogy „Kétszázér' a kukorica, finom, édes, csak kétszáz!”. A középkori szerző szépen lekottázta, ahogy a kofa kiabálását hallotta, aztán „kommentálta” két további szólammal, amik az ivászatról és a párizsi élet egyéb szépségeiről szólnak. Így összeáll egy kis helyzetkép a középkori Párizsról, háttérben a kofák kiáltásaival. A művet „On parole de batre” címmel lehet fellelni, és szerintem ez a legjobb előadás:

Ha odafigyeltek a kofa dallamára (vele kezdődik a zenemű és az egész alatt végig ismétlődik), nem sokat változott a kántálás. Legfeljebb a lassabb a maihoz képest, bár ez a műfajból adódik: az alapdallamot, a cantus firmust eleve lassabban énekelték a többi szólamnál.

Azóta másokat is megihletett a téma, ott van például a Bëlga remek Száz című dala, hogy aszongya:

Százas, százas a csemege

Ám nekem egy másik híres francia kofaszólam ugrott be, mégpedig a sampipi a Horgász a pácban című klasszikusból:

Ez persze Balázs Péter, amúgy remek szinkronja, de az eredetit is meg lehet hallgatni, nem sokban tér el tőle.

Önnek melyik a kedvenc kofahangja?

Jöhetnek a kommentek a Múltcore Facebook-oldalára, ahol rengeteg más érdekes sztorit találtok a középkori zenéről.