Nem egyszer írtunk már olyan, mára megszelídült történetekről és hagyományokról, amelyek valójában a pár száz évvel ezelőtti idők brutalitásáról tanúskodnak. Csipkerózsikát például nem megcsókolta a herceg, hanem megerőszakolta, Piroskával pedig a farkas megetette a saját nagymamáját és hasonlóak. A karácsony sem mindig a kis Jézuskáról és a télapóról szólt, Walesben például még néha manapság is döglött állatok koponyáival ünnepeltek.

Az űrhajósok nem angyalok. Rengeteg különleges képességre van szükség ahhoz, hogy valaki az űrbe mehessen, sok közülük emberfelettinek tűnik, de mindez nem jelenti azt, hogy ne lennének emberek. Előfordul, hogy nyűgösek, hogy fáradtak, van, hogy szörnyen rossz fejek, és sok példa akadt már rá, hogy megszegnek kisebb-nagyobb szabályokat.

Innen, a 21. századból visszanézve elél furának tűnik, hogy pár száz éve milyen kreatív trükköket találtak ki az emberek arra, hogy biztosan a mennyországba jussanak a haláluk után - mintha azt gondolták volna, hogy az Úr mindenható ugyan, de annyira azért mégsem figyel oda mindenre, és érdemes kiskapukat keresni a szabályokon. Az egyik ilyen, egészen meghökkentő trükkről, az öngyilkos gyilkosságokról már írtunk, most pedig egy hasonló célú, de szerencsére nem ennyire tragikus szokásról lesz szó.

A közismert vicc szerint egy kutya intelligenciája egy 4 éves gyerekének felel meg (istenként tekint arra, aki kaját ad neki, és rettenetesen tud örülni a legkisebb dolgoknak is), míg egy macskáé egy megkeseredett 40 éves emberének (magasról tesz az egész világra, mindenkit utál, és csak a saját kényelme érdekli). A kérdés azonban a viccen túl is ott lóg a levegőben a macska- és kutyatartók között, mióta világ a világ: melyik házikedvenc az okosabb? A kutya, amit egészen bonyolult feladatok elvégzésére be lehet idomítani? Vagy a macska, ami nem hajlandó alávetni magát az ember akaratának, viszont meghökkentően kreatív módokon tudja idegesíteni?

Az amerikai Vanderbilt egyetem tudósai egy nagyobb szabású kutatás keretében (ami egyébként úgy általában az állati intelligenciát, és agyfelépítést vizsgálta) adtak választ néhány éve a kérdésre. El is spoilerezzük csúnyán, mielőtt rátérünk a részletekre:

Fotó: Anadolu Agency / Getty Images Hungary

Élt egy család az amerikai Közép-nyugaton, az Appalache-hegység eldugott vidékén, az isten háta mögött, akiket átok sújtott: kék volt a bőrük. Senki nem tudja, mit tettek, amiért így kellett élniük, de amikor nagy ritkán emberek közé merészkedtek, mindenki rettegett tőlük. Legalábbis így szól a legenda, ami Kentuckyban az 1800-as évek elején született, és azóta is fel-felbukkan. És meglepő módon nagyrészt igaz: tényleg létezett egy család arrafelé, ahol 200 éven át kék bőrrel születtek a gyerekek, így nőttek fel, majd haltak meg.

A sakkot a mai India keleti részén találták ki úgy 1500 évvel ezelőtt, az eredeti neve chaturanga volt, ami szanszkritül nagyjából annyit tesz, négy hadosztály. Ez az korabeli hadseregek arrafelé használt négy fő hadnemére utal. Mivel a játék tulajdonképpen egy csata szimulációja volt a táblán, az egyes bábuk is ezeket testesítették meg: a gyalogok nyilván a gyalogságot, a huszár a lovasságot, a futó és a bástya a harci elefántokat és szekereket. A játék az 1200-as években jutott el Európába, a szabályai annak idején szájhagyomány útján terjedtek, és többféle verzió is létezett belőlük. Az egyik fő különbség a mai szabályokhoz képest az volt, hogy nem a sakk-matt jelentette a játék végét, hanem ha a király kivételével az ellenfél összes bábuját leütöttük.

Sakkozók ábrázolása egy XIII. századi kódexben

Fotó: Photo 12

És volt még egy komoly különbség: a királynő, ami ma a legerősebb bábunak számít, egészen az 1400-as évek végéig a leggyengébbek egyike volt, nagyjából a paraszttal egyenértékű. Eredetileg nem is királynő volt, hanem a királyt segítő hadvezér (egy csomó ország hivatalos sakkszótára, így a magyar is vezér néven említi a mai napig), amivel átlósan lehetett lépni, egyetlen mezőt. Az első nyomtatásban megjelent sakkszabálykönyv, az 1495-ös kiadású, spanyol nyelvű Repetición de Amores y Arte de Ajedrez azonban már a mai formájában, a legerősebb bábuként írja le, ami átlósan és egyenesen is tud lépni, tetszőleges számú mezőt. 

1942. november 9-én átlagos öltözetű, harmincas évei végén járó úr érkezett egy Kanada keleti partjánál található kisvárosba, a Quebec járásbeli New Carlisle-ba. A Carlisle Hotelbe tért be, ahol William Branton néven mutatkozott be és rádiókkal kereskedő üzletembernek mondta magát. Reggelit és fürdőt kért, mielőtt továbbsietett volna úti célja, Toronto felé – aztán pár óra múlva bilincs csattant a csuklóján.

A Ma is tanultam valamit rovatban olvashattak már a második világháború talán legsikeresebb kéméről, a sorsfordító eseményekhez hozzájáruló Juan Pujol Garciáról, aztán arról a hat náci spionról, akik emlékművet kaptak az USA-ban – most ismerkedjenek meg a Harmadik Birodalom legbénább ügynökével, akit teljesítménye alapján egy Austin Powers-folytatásból is kifütyülnének. Persze az sem zárható ki, hogy éppen a bénázás volt akciója célja, ez esetben viszont le a kalappal és az Abwehr-sapkával.

A Dél-Amerikában honos kokacserje leveleit a helyi indiánok évezredek óta fogyasztják, a nyugati világ azonban csak az 1800-as évek közepén figyelt fel a növényre, és a benne rejlő pszichoaktív anyagra, a kokainra. Először a hatóanyagot (kémikusul: benzoil-ekgonin metilészter) izolálta 1855-ben egy német vegyész, bizonyos Friedrich Gaedcke, majd négy év múlva egy olasz kollégája, Paolo Mantegazza állt elő egy tanulmánnyal az anyag potenciális élettani hatásairól. Azt aránylag hamar kiderítették a kokainról, hogy már kis mennyiségben használva is remek fájdalomcsillapító, illetve fokozza az éberséget, az ember teherbíró képességét, és megszünteti az éhséget, fáradtságot. A súlyos mellékhatásait, illetve azt, hogy függőséget okoz, csak jóval később.

A korabeli orvostudomány persze lecsapott a kokainra, és először csak érzéstelenítésre kezdték el használni műtéteknél, később mindenféle csodaszereket kotyvasztottak belőle, sőt, egy ideig gyógyszertárban vény nélkül lehetett kapni tisztán is.

A leghíresebb és legnépszerűbb ilyen termék a Vin Mariani néven forgalmazott kokainos bor volt. Egy francia vegyész, Angelo Mariani találta ki 1863-ban, és nevezte el szerényen saját magáról. Az ital receptje roppant egyszerű volt: 60 gramm darált kokalevelet áztatott egy liter bordeaux-i borban 10 órán keresztül, aztán leszűrte, és készen is volt a Vin Mariani, 10-15 százalékos alkoholtartalommal, és literenként kb. 200 milligramm kokainnal. A napi ajánlott adagot két-három pohárban határozta meg (gyerekeknek ennek a fele), étkezés előtt fogyasztva, és általános energiaitalként, étvágygerjesztőként, illetve megfázásra és hasonló kisebb betegségekre való gyógyírként hirdette.

Angelo Marianit ábrázoló réztábla

Fotó: Wikimedia Commons

A második világháború leghíresebb és legerősebb harckocsija a németek Panzerkampfwagen VI Ausf. B Tiger II-je, vagy ahogy mindenki ismerte, a Királytigris volt. 60 tonna, erős páncélzat és olyan brutális fegyverzet, ami 2,5 kilométerről képes volt megsemmisíteni az ellenséges tankok bármelyikét: nem csoda, hogy rettegték még a nevét is a szövetségesek oldalán. Szerencsére a gyártása csak 1944-ben indult be, és összesen alig 500 darabot tudtak belőle belőle a frontra küldeni, többek között azért, mert a gyárat, ahol készültek, 1944 őszén sikerült lebombázni. A Királytigris így is sok fejfájást okozott a szövetségeseknek, annak ellenére, hogy 80 ezer szovjet T34-est, és 50 ezer amerikai Shermant tudtak felsorakoztatni ellene.

2000. május 11-én Rodney Marks, 32 éves ausztrál asztrofizikus munka közben váratlanul rosszul lett. Felszökött a láza, egyre erősebb szédülésről és gyomorfájdalomról panaszkodott. Az orvos próbált segíteni, de mindhiába: Marks 36 óra múlva halott volt. Így kezdődött a Déli-sark első és máig egyetlen gyilkossági rejtélye, amire a mai napig nincs megoldás, és ami komoly feszültségeket okozott Új-Zéland és az USA között.

Marks a Déli-sarkon levő Scott–Amundsen nemzetközi kutatóbázis lakója volt. Nem volt számára ismeretlen az antarktiszi elszigeteltség: 1988–89-ben egy telet már átvészelt az állomáson. A fiatal fizikusnak Tourette-szindrómája volt, és korábban akadtak drog- és alkoholproblémái is, de 2000-re úgy tűnt, hogy egyenesbe jött az élete. Összejött egy Sonja Wolter nevű kutatónővel, akivel el is jegyezték egymást, és együtt utaztak az újabb déli-sarki kiküldetésre. Marks váratlan halála az egész állomás személyzetét sokkolta. Hát még amikor a holttestet hazaszállították, hogy eltemessék, és a hivatalból elvégzett boncolás azt mutatta, hogy a kutató nem természetes halállal halt meg: metanolmérgezés végzett vele.

Rodney Marks (1968 - 2000)

Fotó: Center for Astrophysical Research in Antarctica

Az egykori konzervatív brit vezető Margaret Thatcher életében Vaslady néven volt ismert az ellentmondást nem tűrő határozottsága miatt, 87 éves korában bekövetkezett halálát viszont arra akarták kihasználni a politikai ellenfelei, hogy az emberek inkább vasorrú bábaként emlékezzenek rá. Ennek a politikai trollkodásnak tényleg ára volt, hiszen csak tényleges vásárlásokkal lehetett elérni, hogy A boszorkány halott (Ding dong! The witch is dead) című betétdal az Óz, a csodák csodája filmváltozatából dobogós helyre kerüljön a zenei toplistákon.

Kasszan Bajev egy csecsen származású amerikai orvos, aki több könyvet kiadott a csecsen háborúban szerzett élményeiről.

Pályája első éveiben plasztikai sebészként dolgozott, és amikor Moszkvába került, többnyire gazdag nyugati páciensek ráncfelvarrásán dolgozott, munkájának igen kis részét tette ki a baleseti sérülések kezelése. Ám amikor 1994-ben kitört a csecsen-orosz háború, rögtön hazájába utazott, hogy segítsen a hadi sérülteken. 

Jules Verne egyik leghíresebb regénye a 80 nap alatt a Föld körül, annak ellenére, hogy az íróra jellemző futurisztikus, korabeli sci-fi ötletek teljesen hiányoznak belőle, a kalandregényt ehelyett gyakorlatilag egy brit világbirodalmi portré színesíti. A könyv 1873-ban jelent meg, és rögtön minden olvasójában felpiszkálta a kérdést: vajon a valóságban is körbe lehet utazni a Földet 80 nap alatt? Ez persze akkorra felfedezőknek, profi utazóknak már többször sikerült (sokan reklamáltak is, hogy valójában az ő utazásuk ihlette az írót), a regény azonban azt vetette fel, hogy egy átlagember a bárki számára elérhető tömegközlekedéssel képes lehet a nagy utazásra.

Jules Verne

Fotó: Hulton Archive

Mindez papíron egészen reálisnak tűnt. 1869-70-ben készült el az amerikai keleti és nyugati partot összekötő vasútvonal, nyitották meg a Szuezi-csatornát, és ért össze egyetlen hosszú útvonallá az Indiát átszelő vasút. Ezzel pedig teljes lett a Földet megkerülő turistaútvonal is, pontosan, ahogy a regényben:

• Londontól Olaszország déli csücskéig vonattal,
• onnan a Szuezi-csatornán át Bombayig hajóval,
• keresztül az indiai szubkontinensen Calcuttáig vonattal,
• onnan hajóval Hongkongba,
• tovább egy másik hajóval Japánba,
• át a Csendes-óceánon a következő hajóval San Franciscóba,
• keresztül Amerikán vonattal New Yorkig,
• és onnan egy újabb hajóval Liverpoolba, majd vonattal Londonba.

(A léghajós/repülőgépes rész, ami a sztori szinte összes filmes feldolgozásában ikonikus jelenet, az eredeti regényben nem szerepel.)

A gyakorlatban 16 éven át senkinek nem akaródzott Phileas Fogg után csinálni a nagy kalandot, annak ellenére, hogy a regényhős brit arisztokrata az úton megtalálja az igaz barátságot, szerelmet, és még a dátumválasztó vonalat is. (Amit egyébként az időzónákkal együtt csak a 20. század elején rajzoltak fel hivatalosan a térképekre.)

Egy átlagos ember körülbelül egymillió színt tud megkülönböztetni egymástól, mert három csatorna segíti a színlátását. A szemünk trikromát, vagyis háromféle csap érzékeli a kék, zöld és piros színeket. Az állatvilágban azonban gyakori a tetrakromát szem, a legtöbb madárnak és néhány hüllőnek, rovarnak ilyen szeme van. Ezeknek a fajoknak a szemében a fentieken túl egy ultraibolya vagy sárga fényre érzékeny csap is megtalálható, és ez értelemszerűen jobb látást eredményez.

Hollywoodi filmekben kedvelt motívum, hogy zseniális tudósok úgy kamatoztatják a tudásukat, hogy matematikával győzik le a szerencsejátékokat és fosztják ki a kaszinót. Hasonló sztorik a valóságban is megtörténtek néhányszor, bár jellemzően inkább különféle lottóvariációkkal, mint kaszinókban. Egy olyan alkalom volt, amikor több ezer tudós szállt meg egy Las Vegas-i kaszinót, ami minden idők legrosszabb heti bevételét volt kénytelen elkönyvelni. Az Amerikai Fizikusok Szövetségének 1986-os kongresszusán a tudósok tényleg rájöttek, mi az a módszer, amivel a világ összes szerencsejátékát meg lehet hekkelni: az, hogy nem játszol.

Sok bajt megelőzhetünk azzal, ha a gyermekeknek az egyéves koruk előtt egyáltalán nem adunk mézet. Az édes szirupban ugyanis természetes módon előfordulhat a Clostridium botulinum baktérium spórája, az akár halálos kimenetelű ételmérgezések okozója.

Régen minden jobb volt. Nem volt gyógyszerlobbi, mindenféle szintetikus anyagokból összekutyult, kemikáliákkal teletömött gyógyszerek, csak természetes és szelíd gyógymódok, meg őseink sok ezer éves bölcsessége. Ugye? Hát akkor ennek a szép gondolatnak a jegyében hadd mutassuk be a 16-17. századi Európa 100%-ig természetes és tradicionális szupergyógymódját:

Az orvosi kannibalizmus abban az ősi elgondolásban gyökeredzik, hogy a misztikus életenergia, ami minden élőlény sajátja, a test (főleg a vér) elfogyasztásával átvehető, egy ideig még egy halott testéből is. Ilyesmiben hittek a kannibál törzsek, de például a római gladiátorok között is szokás volt a megölt ellenfél véréből inni, hogy az ereje átszálljon a győztes harcosba. Leonardo da Vinci is olyanokról értekezett, hogy a holtak megevése az életenergia felfrissítésével jár.

VII. Eduárd brit király, Viktória királynő és Albert herceg legidősebb fia minden elődjénél tovább birtokolta a walesi herceg címét, mielőtt trónra léphetett volna. Szimbolikus szerepeket ugyan vállalt – külföldi utakon képviselte a monarchiát, illetve Nagy-Britannia-szerte megfordult szimbolikus jelentőségű eseményeken –, de ez nem akadályozta meg abban, hogy az unatkozó milliomos playboyok életét élje.

A faxlore egy szóösszevonás, a fax és a folklore keveréke; ahogy a név is mutatja, ez egyfajta népköltészetet takar, vicces, humoros tartalmakkal, karikatúrákkal, grafikákkal és nyomdafestéket nem tűrő szövegekkel. Aki látott már emailekben terjedő láncleveleket, mémgyűjteményeket és vicces grafikákat, az nagyjából tudja, miről van szó.

Jamagucsi Keiko kezdetben csak a hasmentés tüneteit észlelte magán, de néhány hét után az ujjai teljesen elzsibbadtak. A zsibbadás átkúszott a végtagjaiba, majd a csípőjébe, végül a látása is cserbenhagyta. Mindez 1967 elején történt. 1968 végére Jamagucsi, noha csak 22 éves volt, megvakult és deréktől lefelé megbénult. Az esete nem volt egyedülálló:

Kétségtelen, hogy a technika- és tudománytörténet legnépszerűbb lapjai közé tartoznak a különféle teljesítmény-rekordokat számon tartó listák. Ilyenek a különféle szempontok alapján kategorizált sebességrekordok, amik összevetésével, rangsorolásával remekül el lehet bíbelődni, miközben a mögöttük lévő műszaki-mérnöki teljesítményt csodálja az ember. A sebességrekord listák alfája és omegája természetesen az ember alkotta tárgyak, eszközök összesített listája, amin olyan nevezetes járművek szerepelnek, mint például az Apollo–10 parancsnoki modulja, ami a Földre való visszatéréskor a hangsebesség 32-szeresével, 39 897 km/órás sebességgel száguldott fedélzetén Thomas Stafford, John W. Young és Eugene Cernan űrhajósokkal, vagy a New Horizons űrszonda, ami 58 536 km/órás sebességgel hagyta el a Földet 2006 januárjában.  

A különböző algebrafeladatoknál gyakran visszatérő feladvány, hogy találjuk ki egy ismeretlen értékét; ezekben az ismeretlent általában X-szel szokták jelölni. Az X egyébként is egy titokzatosságot sejtető karakter. X-szel jelölik a térképen a kincs helyét, az angolban X-ray-nek fordítják a röntgensugarat, és ne feledkezzünk meg az X-Menről se. De miért éppen az X szimbolizálja az ismeretlent?

Fotó: Science Society Picture Library

Jó ideje kering egy rövid, de annál érdekesebb videó az interneten, amin egy bizonyos Terry Moore egy 2012. márciusi TedX előadásban kifejti, hogy honnan származik a matematikában, algebrában használatos X, miképp vált az ismeretlen mennyiség ma ismeretes jelévé. Moore elméletét kicsit hosszabban a 2012. júniusi Cosmos tudományos magazinban is kifejtette.

1844. április 20-án két kanadai – na jó: odzsibua indián – úszó versenyzett egymással a londoni High Holborn uszoda 40 méteres medencéjében. Wenishkaweabee és Sahma a Brit Úszószövetség meghívására érkezett Londonba; a britek kíváncsiak voltak, milyen gyorsan tudnak úszni. Mindkét versenyt Wenishkaweabee nyerte; az első után csaknem két méternyi előnye volt a versenytársához képest. Ami azonban mindenkit megdöbbentett, az a két úszó sebessége volt: kevesebb mint 30 másodperc alatt szelték át a medencét.

Képünk illusztráció!

Fotó: Universal History Archive / Getty Images Hungary

London egészen elképesztő fejlődésen és növekedésen  ment keresztül a 19. század első felében: az 1801-es népszámlálás még éppen csak egymillió lakost mutatott, az 1851-es pedig már 2,6 milliót. Ha valahol ilyen tempóban sűrűsödik a nép, az óhatatlanul is problémákkal jár, és ezt a londoniak a saját bőrükön, pontosabban az orrukkal tapasztalhatták meg az 1850-es évek végén.

A londoni parlament épülete és a Temze, 1858 körül

Fotó: Roger Fenton / Getty Images Hungary

A város csatornahálózata ugyanis nem fejlődött olyan ütemben, mint a lakossága, és egyébként sem volt túl kifinomult: mindent, amit a városiak lehúztak a vécén, egyenesen a Temzébe továbbított. Igen, az angol vécét akkor már bőven ismerték, és éppen Londonban terjedt el legjobban - éppen ez volt a baj, hogy hirtelen milliók végterméke került a kerti budi pöcegödre helyett a város folyójába. Plusz a gyárak szennyvize, a vágóhidak hulladéka, és hasonlók. A Temze vize zavaros, alig-alig áttetsző, barnás trutyivá változott. Ne szépítsük, szarban úszott az egész város.

Még több dalt fütyült, és sok bordóit ittak. A negyedik üveg után a káplár bevallotta Galambnak, hogy még ma is szereti azt az átkozott nőszemélyt.

(Rejtő Jenő: Az előretolt helyőrség)

A muslica (Drosophilidae) élete nem túl hosszú, nagyjából 30 napig tart. Ennyi idő alatt a muslicák legfeljebb egy rothadógyümölcs-szezont tehetnek bosszantóbbá, ha túlszaporodnak. De azt a 30 napot ki is használják; gátlások nélkül párzanak és zabálnak a hullott gyümölcsökben és -ből. De az vesse rájuk az első követ, akinek nincs jobb dolga, mint kővel muslicákat dobálni, meg különben is, mit csináljanak, hagyjanak nyomot a világtörténelemben?

A muslicák, hasonlóan az emberhez, ismerik a mámort. A hullott, erjedt gyümölcstől be lehet rúgni, és a muslicák be is tudnak. Igaz, ez nem a fejlettségük jele, hanem annak az indikátora, hogy az alkoholmámorhoz nem kell ész. A majmokat például nem nagyon érdekli a marihuána tudatmódosító hatása, de az alkohol, az más: attól még egy muslica is gajra vághatja magát.

Önnek is Legolas urgik be, ha az egy szál íjjal és karddal egy komplett hadsereggel szembeszálló hős toposzára gondol? Akkor tegye le egy percre A Gyűrűk Urát, és ismerkedjen meg John Malcolm Thorpe Fleming Churchillel, vagy ahogy ma leginkább ismerjük, Mad Jackkel!

Az amerikai álom lényege, hogy bárkiből lehet bármi a lehetőségek hazájában. Ezt az állítást könnyű bizonyítani Leonard Borchardt esetével, aki európai zsidóból lett vadember és még sok minden más. Hogy mennyire élvezte mindezt, afelől vannak kétségeink, de az biztos, hogy mindig volt ötlete arra, miből éljen meg.

Borchardt 1862. április 26-án született Berlinben, és kamaszként hagyta el az óhazát, 1876-ban, egy hajó potyautasaként. Miután a kapitány megtalálta, munkára fogta, és pár utat végig kellett dolgoznia Európa és Amerika között, hogy megkeresse a jegyének árát, így végül csak 1878-ban léphetett szabad emigránsként Amerika földjére. A következő években városról városra vándorolt és alkalmi munkákból tartotta el magát, míg 1883 hideg januárja Detroitban érte. Egy hóvihar elől az amerikai hadseregnél keresett menedéket, ahol rögtön be is sorozták öt évre. A seregben csak áprilisig melegedett meg, mert akkor dezertált – ehhez az is hozzájárult, hogy katonatársai folyton ugratták zsidó származása miatt.

A rizsporos parókák csaknem két évszázadon át voltak meghatározó divatipari kiegészítők. Más kérdés, hogy ezt a divathullámot nem holmi esztétikai elvek inspirálták, hanem a borzalmas higiéniai körülmények és a fertőző betegségek.

Klassz hely az a Svájc, nem? Pontos vonatok, Milka-tehenek, alpesi levegő, havas lesiklópályák, méregdrága karórák, világszínvonalú bankrendszer, tiszteletre méltó GDP; már ettől a felsorolástól is úgy elboríthatnak minket a kisebbségi komplexusok, mint a zürichi luxusvendéglőben omelette à Woburn-t vacsorázó Esti Kornélt. Igen, a svájciaknak van mire büszkének lenniük, de ezeket a büszkeségeket nem a hadtörténeti lexikonokban említik.

Svájc legnagyobb katonai teljesítménye az elmúlt évszázadban az volt, hogy sikeresen kimaradtak mindkét világháborúból. A semlegességüket az 1880-as években megalapozott országvédelmi tervnek, a Réduit suisse-nek köszönhetik: a külföldi inváziók megakadályozására egy bevehetetlen alpesi erődrendszert építettek ki, amit a második világháborúban még jobban megerősítettek. Ez visszatartotta Hitlert attól, hogy lerohanja az országot: a veszteségeik olyan nagyok lettek volna, hogy nem érte volna meg a kockázat.

Svájcot azóta a béke szigeteként ismerik, pedig tőlük sem áll messze a háborúskodás. Kérdezzék csak meg Liechtensteint, mondhatnánk; de nem mondjuk, mert lehet, hogy