Víz spriccelt az arcunkba az Avatar 4DX-en

2013.11.04. 10:34

Két hétig újra meg lehet nézni a Westend székrázós 4DX-termében James Cameron 2,7 milliárd dollárt kaszáló látványsci-fijét, az Avatart. Bár ezt a filmet sok néző és kritikus nem tartja többnek a Pocahontas sztoriját lenyúló, tudománytalan fantasztikumba csomagolt zöld propagandánál, a na'vik és az emberek dzsungelháborúja még évekkel a premier után is székbe szögezi a nézőt. Bár a 2009-ben még szuperlátványosnak számító 3D-effektek ma már sok jelenetnél műanyag hatást keltenek (a hatlábú ló és a Pandora bolygó többi szörnye béna gumidinoszaurusznak tűnik ennyi év távlatából), az űrhajóban lebegés, a szakadékba bámulás és a szűk térben rohangálás még mindig tökéletes térélményt nyújt.

Ehhez a nem titkolt parasztvakításhoz jön most még hozzá a 4DX-effekt: ide-oda dől a székünk, amikor a főhős és a nője sárkánygyíkon lovagol, víz spriccel az arcunkba, amikor átrepülnek egy zuhatagon, és füst ömlik a nézőtérre, amikor a gonosz ezredes fogpiszkálóvá rakétázza a na'vik ősi lakófáját. A 4DX-technika persze még közel sem tökéletes. A szagok például kimaradtak (pedig a virágillat és a lószarszag abszolút adná magát a dzsungeltúrás jelenetekben), a fénylő medúzáknál befújt szappanbuborék-felhő inkább nevetséges volt, mint szép (Cameron eredetileg ugye ezzel hangsúlyozta, hogy a főhős a Kiválasztott, így a na'vik nem ölhetik meg), a helikopteres jelenetekhez pedig maximumra csavarták a terem szélgépeit, így a fázósabb nézőknek fel kellett venniük a kabátot.

Ami viszont ennyi év után sem veszít az erejéből, az a motion capture technika, vagyis amikor a hús-vér színészekkel felvett jelenetbe utólag rajzolják bele a kék bőrt és az erdei hátteret. Ahol sok na'vi rohangál egy jelenetben, az ma már ugyanolyan megmosolyogtató, mint az új Star Wars-trilógia speciális effektjei, vagy amikor Han Solo rálépett a gyurma-Jabba farkára a felújított változatban. A közelről mutatott, kék macskaarcokban viszont végig ott vannak maguk a sztárok: a négyméteres Jake Sully-ban mindig fel lehet ismerni a bamba Sam Worthingtont, a szó szerint párductestű Neytiri pedig le sem tagadhatná, hogy Zoe Saldanát pingálták tele fénypontokkal.

Az ezer helyről összelopkodott történet pedig még most is működik. A vadonba érkező fehér férfi tökösebb dzsungellakó lesz minden bennszülöttnél és indiánnál, beleszeret egy harcosnőbe, aki miatt természetesen szembefordul az övéivel, és a  végső csatában az addig lenézett barbár civilizáció védelmezője lesz. Erről szólt a Pocahontas, a Farkasokkal táncoló, Az utolsó mohikán és Az utolsó szamuráj is. Sőt, a párducbikinis amazonnal flörtölgető, pterodaktiluszon lovagló fehér akcióhős szó szerint százéves klisé: már Edgar Rice Burroughs is előszeretettel írt ilyesmit a Tarzan-regényekben és az üreges föld dzsungelvilágát bemutató Pellucidar-sorozatban.

Az Avatart mégis filmforgatókönyves kurzusokon kellene tanítani. Tessék, így kell megcsinálni egy dollármilliókat termelő blockbustert, ide kell tenni a szimpatikus főhős bemutatkozását, ide a szerelmi szálat, ide a gonosz ezredes belépőjét, ide pedig az egyik főszereplő halálát, hogy a nagy filmvégi összecsapás még katartikusabb legyen.

A 2009-ben azt írtuk az Avatarról, hogy "a világa aprólékosan kidolgozott és sokkolóan gyönyörű. Az ezerméteres szakadék tényleg mélynek és halálosnak tűnt, máskor meg úgy éreztük, hogy mi is ott szorongunk a katonákkal egy bevetésre induló űrhelikopteren". Ez az érzés 2013-ban sem szűnt meg, így a mostani kritikát is a négy évvel ezelőtti duplakritika utolsó sorával zárnám: "Ha lenne jegy Pandorára, akkor felmondanék, és mennék dzsungelkutatónak. Na ezért érdemes moziba menni."

 

IMDb: 7,9 pont
Rotten Tomatoes: 83%
Index-ítélet: 8/10