Előd
10 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

A Fidesz útja a nyugdíjak államosításáig

2010.12.14. 09:32 Módosítva: 2010.12.17. 15:26
Januárban még védendő értéknek és példának mondta a Fidesz a magánnyugdíjpénztárakat, májusban már felmerült az államosítás gondolata: az egyszerre óriási bevételt és ezzel a kormánynak kényelmes mozgásteret biztosító intézkedés lehetősége csak átmenetileg került le a napirendről az akkor még a nekünk folyósított hitel miatt befolyással bíró IMF és az EU nyomására. Aki figyelt, az ősszel is többször hallhatta a miniszterelnöktől, hogy a nyugdíjpénztárakra nincs szükség. Október közepétől ennek ellenére is inkább egy öngerjesztő, az eredeti célt spontán lépésekkel elérő folyamatnak tűnt a kormányzati lépéssorozat, mint jól felépített stratégiának. Ha így volt, annak oka az lehetett, hogy hitték: a többség úgy is velük lesz. De kiderült, a nyugdíjpénzügyben nemhogy kétharmada, feles többsége sem lett volna a kormánynak.

„A Fidesznek az az álláspontja, hogy a nyugdíjakat hozzá kell igazítani a gazdaság állapotához, életképességéhez, és abból fizessük a nyugdíjat, amit erre a célra félretettünk.” Az idézet Varga Mihálytól származik. A Fidesz gazdaságpolitikai kabinetjének vezetője a Figyelő január 7-i számában nyilatkozott.

Azt mondta, hogy szerinte mindezt „a mainál sokkal átláthatóbb formában kell megtenni. Hogy a transzparenciára van igény, azt már a második nyugdíjpillér népszerűsége is megmutatta: az emberek tömegesen fordultak el az állami pillértől, és oda mentek, ahol egyéni számlák vannak, vagyis a megtakarított pénzek egyénenként nyilvántartva, átlátható módon kamatoznak. A kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszernek ezeket az elemeit szeretnénk megvalósítani az állami szisztémában is.”

A nyilatkozat vihart kavart, az MSZP azonnal támadást indított a „nyugdíjasok védelmében”, esélyt sem adva a szakmai körökben egyébként elismeréssel fogadott, a más álláspontot képviselők szerint is legalább érdemi vitát érő álláspont kifejtésének, vagy a vitának. A Fidesz persze már másnap cáfolt, tagadta az egyéni számlás „svéd modell” akár egyes elemeinek bevezetését. Hogy aztán a nyugdíjkérdésről a lózunggyűjteménynek minősíthető választási programban szintén ne áruljon el lényegében semmit.

Ma már az abban levő „Nem engedjük, hogy az állami nyugdíjak mellett szolgáltatást biztosító magán-nyugdíjpénztári rendszer megtakarításai veszélybe kerüljenek” mondat is új értelmet nyert, holott akkor aligha lehetett másra gondolni, mint az ágazatban régóta ismert és hangsúlyozott szabályozási problémák további kezelésére.

Már májusban felmerült az ötlet

A kétharmados parlamenti többséggel támogatott új kormány tehát úgy kezdte meg a működését, hogy a nyugdíjügyben senki sem tudta, mihez kezdenek. Sokáig feltehetőleg ők maguk sem, pedig a mostani, a múlt héten már törvényjavaslatba öntött államosítási verzió már májusban ott volt a lehetőségek között.

Matolcsy bízott a pénztárakban

Matolcsy György önként lett nyugdíjpénztártag, és akkor sem lépett vissza a tisztán állami rendszerbe, amikor erre lehetősége nyílt. A nyugdíjpénztárak 1998-as indulásakor csak a pályakezdőket kötelezték a belépésre, mások szabadon dönthettek, belépnek-e. Közéjük tartozott Matolcsy is. Sőt korosztályának az elmúlt tizenkét évben többször is volt lehetősége visszalépésre, legutóbb tavaly, amikor az ötvenkét évesnél idősebbek választhatták az államot. Matolcsy még akkor is jobbnak látta nyugdíját az állam helyett a pénztárakra bízni. A kormány többi tagját hiába kérdeztük, mivel nem közérdekű adatról van szó, titkolják, ki volt eddig pénztártag. Mindenesetre a tény, hogy a nyugdíjrendszer II. pillérének felszámolását elvégző miniszter saját jövőjét magán-nyugdíjpénztári tagként látta biztosabbnak, és még alig egy éve sem lépett ki a rendszerből, annyit bizonyossá tesz: az államosítás nem egy régen dédelgetett terv volt a Fideszben.

Akkor megírtuk, hogy a kormány a magán-nyugdíjpénztári pénzekkel stabilizálná valamilyen formában a költségvetést, illetve ezzel teremtene költségvetési mozgásteret magának ígéretei, főként az adócsökkentés beváltásához. Az akkori ötlet híreink szerint Surányi Györgytől származott, ő súgta a gazdasági miniszternek.

Matolcsy György mindent cáfolt, Surányi pedig azt mondta, hogy hivatalosan ő senkivel sem beszélt erről. Forrásaink szerint a helyzet feltehetőleg az lehetett, hogy a téma napirenden volt, de Surányi ötlete jóval visszafogottabb volt. Mint azt már akkor is hangsúlyozta, szerinte Magyarországnak azt kell elérnie, hogy az EU ismerje el a magán-nyugdíjpénztári rendszer költségvetési hatásait. Azaz engedjék megtoldani a hiányt az odaáramló járulékokkal vagy azok egy részével. (Augusztusban már az ezt célzó nemzetközi lobbi élére állt Magyarország, ám szeptemberben el is bukott, erről később.)

A kormány azonban hamar továbbvitte a gondolatot abba az irányba, hogy meg kellene szereznie az eddig felhalmozott magánpénztári tőke minél nagyobb részét. Erre lényegében három lehetőség kínálkozott. A legdurvább az egyszerű, papírforma szerinti államosítás, amit például Argentína csinált 2008-ban. Egyetlen törvénnyel egyszerűen megszüntették a  pénztárakat, és elvették a felhalmozott vagyont.

A legenyhébb verzió az volt, ami még októberben is realitásnak tűnt, sőt valójában ma is csak annak extrém változata zajlik. E szerint meg kell nyitni az állami pillért az esetleg visszalépni szándékozók előtt, de úgy, hogy a visszalépést az állam különböző eszközökkel ösztönözze. (Az akkor még csak elvben végigvett lehetőségek között aligha volt ott, hogy az ösztönzésbe beleférne, hogy megfosztják az állami nyugdíjtól, aki kasszatag marad.)

A középutas verzió emlékeztetett volna egyébként a leginkább még a Varga által a Figyelőnek felvázolt modellre is: be kell vinni egy állami alapba a pénztárak tőkéjét, de azt ott is egyéni számlákon kell nyilvántartani, így a pénztártag felhalmozása megmarad, de már az államháztartáson belül kezelik.

Az IMF és az EU beintett

Június első hetére már nemzetközi szinten is tesztelte a felvetést az Orbán-kormány. Az akkor még meghosszabbítani tervezett IMF–EU-hitel miatt amúgy is egyeztetni kellett a két szervezettel. Ha a hivatalos tárgyalások még nem is kezdődtek el, az informális puhatolózás egyértelmű eredményt hozott: Brüsszel és a Valutalap is elutasítja a pénztári tőke bármilyen felhasználását. Ne felejtsük el, június első napjaiban járunk, tombol a görög válság.

Orbán Viktor 3-án Brüsszelben tárgyalt Manuel Barossóval, az Európai Bizottság elnökével. Itt tették egyértelművé, hogy az EU semmiféle költségvetési lazítást nem tűr el, ragaszkodik az idénre előirányzott 3,8 százalékos hiánycél tartásához. Összefoglalva: lazítás nincs, és plusz pénzhez az eddigi nyugdíj-megtakarítások terhére nem juthattok, ez volt a nemzetközi szervezetek üzenete június elején.

Ennek a reakciónak a fényében úgy tűnt, hogy elszállt az adócsökkentés lehetősége is. A június első hetében, a Kósa–Szíjártó-féle forintdöntő nyilatkozatok árnyékában zajló óriási kapkodásról részletesen írtunk már: a kormány B tervet akart kidolgozni, hogy az ígért nagy adócsökkentés esélyeinek elszállása ellenére is intézkedési tervet tudjanak felmutatni. Ez lett a június 8-án bejelentett 29 pont, amely döntően kisebb költségvetési jelentőségű, szimbolikus lépésekkel operált. Fedezetét részben az akkor bejelentett banki különadó volt hivatott megteremteni.

Jegelték a nyugdíjügyet

Forrásaink megoszlanak abban a kérdésben, hogy a június elejei állás szerint vajon a kormány, Orbán Viktor végleg letett-e a nyugdíjpénzek, vagy azok egy részének megszerzéséről, és az ezek biztosította költségvetési mozgástérről. Van, aki szerint az akkori helyzetben teljesen ad acta került a téma, de van, aki úgy véli, hogy a szándék töretlen maradt, a jolly jokert akkor is a nyugdíjpénzekben látta a kormány, csak az volt a kérdés, mikor és hogyan lehet hozzáférni a kaszákhoz. Utóbbi álláspontot erősíti, hogy a miniszterelnök többször is felvetette a novemberi, meglepetésként ható lépések előtt a magánpénztárak felszámolását.

Az IMF június végi hazaküldésével és annak bejelentésével, hogy a jövőben nem kérünk az EU és a Valutalap 2008 októberében biztosított hitelkeretéből, mindenesetre nyugdíjfronton is bővítette mozgásterét a kormány. Ha nem kérjük a hitelt, a két szervezet beleszólási lehetősége a gazdaságpolitikába hatalmas mértékben csökken, nyugdíjügyben lényegében teljesen megszűnik. (Az IMF nyugdíjügyben való hajthatatlansága egyébként magyarázható azzal is, hogy ott bábáskodtak a 1997–98-as reformnál is, utóbb egyébként a hibák egy részét is elismerték.)

Ennek ellenére egészen augusztusig a nyugdíjtéma nem jött elő. Augusztus közepén már arról írtun, hogy a Fidesznek lépnie kell a magánnyugdíjpénztárak szabályozásában, többek között (az akkori állapot szerint még) 2013-ban már aktuális kifizetések, másfelől a befektetési szabályozással kapcsolatban.

A brüsszeli kör

Ekkor a háttérben már javában zajlott a nemzetközi egyeztetés. Augusztus 17-én az osztrák Wirtschaftstblatt híre nyomán vált ismerté, hogy lengyel–magyar kezdeményezésre levélben fordult kilenc európai uniós tagállam Brüsszelhez az államadósság-számítási szabályok módosításért. A kilencek álláspontjának az a lényege, hogy mivel a járulékok egy részének a magán-nyugdíjpénztári rendszerbe való átirányításával a rendszert nemrég bevezető országok költségvetése terhet vesz magára, az ebből keletkező deficitet nem kéne elszámolni.

A magyar–lengyel javaslat mellé további hat új tagállam és Svédország is felzárkózott. A nyugdíjpénztári járulékok leszámítolásával a magyar költségvetésnek évi 360 milliárd forinttal kisebb kiadással kellett volna számolnia, amivel az idei hiány 3,8 százalék helyett kapásból 2,5 százalék környékére esett volna. Október elején azonban megjött a sok szakértő által is kifogásolt, indokolatlanul keménynek minősített elutasítás Brüsszelből.

Az EU megenyhült nyugdíjügyben

A brüsszeli álláspont az elrettentő magyar példa miatt puhult. A lengyelek a totális fölszámolás helyett a diplomáciához nyúltak, úgy fest, sikerrel, az elmúlt napok híre, hogy lehetőséget kaptak a magán-nyugdíjpénztári járulékok okozta költségvetési hiány részleges érvényesítésére a uniós hiányelszámolásban.

Az EU az eurózóna válságával, államcsődökkel riogató helyzetben a legszigorúbb költségvetési fegyelmet írta elő. Az elutasítás egyébként nem volt teljesen merev. Differenciáltan, meghatározott mértékig egyes országoknak megengedték volna az elszámolást, de mi a kritériumok egyikét sem teljesítettük, pédául nem tudtunk folyamatosan csökkenő államadósságot és államháztartási hiányt felmutatni. Brüsszel bár merev volt, az nehezen vitatható, hogy Magyarországnak az elmúlt tizenkét év rendelkezésére állt volna ahhoz, hogy kigazdálkodja a magán-nyugdíjpénztári rendszer költségét, sőt hosszú éveken át élhettünk is a költségvetési hiány számításában erre adott kedvezménnyel.

Újra terítéken az államosítás

A brüsszeli döntés után már felpörögtek az események, Orbán pedig már előbb, szeptember közepén is jelezte: ha elbukik a nyugdíjreform elszámolásának ügye az uniónál, el kell gondolkozni a nyugdíjpénztárak államosításán, hiszen a háromszázalékos deficitcél nem egyeztethető össze a rendszer fenntartásával.

Ehhez képest a pénztárak tényleges felszámolása szolidan indult, de innen kezdve egyértelműbben egy tervezett, ha nem is feltétlen jól átgondolt stratégiának tűnik a kormány lépéssorozata. Folyamatos csepegtetések és a reakciók tesztelése után jött csak a fekete leves, amit ma már a hivatalos kommunikációban is a nyugdíjrendszer II. pillére megszüntetésének mondanak.

Az első lövés a miniszterelnöktől érkezett. A költségvetést még be sem nyújtották, így nem lehetett tudni, milyen bevételekkel számol a kormány, amikor október 13-án a Széll Kálmán Alapítvány előtt beszélt Orbán Viktor a második gazdasági intézkedéscsomagról. Benne többek között az újabb különadókról, és ami most fontosabb, a magánnyugdíjpénztári járulékok tizennégy hónapra való elvonásáról.

Az akkori bejelentés még csak arról szólt, hogy a járulékok havi harmincmilliárdos összegét az állam nem utalja tovább a kasszáknak, illetve előkészítenek egy törvényt, amely megnyitja az utat az állami pillérbe visszatérni szándékozók előtt. Utóbbira, ha részlegesen is, de több példa volt már az elmúlt tíz évben, legutóbb tavaly a Bajnai-kormány nyitotta ki a kaput az 52 éven felülieknek.

Hallgattak a pénztárak

A bejelentések – noha alaposan végiggondolva sem nem példátlanok, sem nem védhetetlenek megfelelő, ma már persze tudjuk, soha nem is tervezett kompenzáció mellett – sokkolták a pénztárakat. Az általános visszalépési lehetőség azt sejtette, hogy komoly kommunikációs kampányba kell kezdeniük, miközben velük szemben a kormány nyilvánvalóan a visszalépésre ösztönzi majd a tömegeket.

Ráadásul számolniuk kellett azzal, hogy mivel működésüket a befolyó járulékokból fedezik, az elvonás miatt saját túlélésükről is alkudozniuk kell a kormánnyal arról, hogyan kaphatnak ezért ők maguk kompenzációt. És persze az ellenfélnél, a tagokat csábító kormánynál kellene lobbizni a maradók tizennégy havi járulékának kompenzálásért.

Saját bázisát rombolta a Fidesz, de nem volt kibeszélés

Miközben sejthető, hogy a Fidesz prominenseit is megosztják a kormány egyes intézkedései, így különösen az Alkotmánybíróság elleni támadás és a magánnyugdíjpénzek államosítása, a nyilvánosság előtt a párt egyetlen politikusa sem kritizálta a lépéseket. Pedig az egyértelmű, hogy a nyugdíjrendszer II. pillérének megszüntetése, pláne a mostani módon, esélyt sem hagyva az öngondoskodást választóknak, a Fidesz szavazótáborának egy jól körülírható részét, sőt a magját érintik a leginkább. A 25–49 közötti, aktív, jól kereső rétegnek jelenti a legnagyobb érvágást a rendszer felszámolása, érinti a leginkább az eddigi felhalmozásának elvétele. Bár ebből kiindulva mérvadó vélemények szerint akár a Fidesz-kormány bukásához vezető út is levezethető, nem tudni arról, hogy a párt, a kormány készített-e előzetes felmérést döntése hatásáról. A várhatóan napokon belül megjelenő friss, november 24-e utáni kérdezési időszakkal készített közvélemény-kutatások mutathatják meg, indokolt volt-e a kormány, a párt magabiztossága nyugdíjügyben, milyen hatást ért el a szakmaiságot teljesen mellőző, demagóg kampány.

A kormány viszont cselekedett: többször és azonnal mérték, hogy az addig bejelentett intézkedések, illetve az azonnal megindított, nyugdíjtőzsdével induló, eddig bűncselekmény gyanúját felvető nyilatkozatokkal záruló kormányzati offenzíva hogyan hat. Október második felében a felmérések mindenben az addigi számításokat és a várakozásokat igazolták, kivéve egy nagyon fontos dolgot. Az bejött a feltehetőleg tervezett forgatókönyvből, hogy a kasszák az első hetekben a fenti okok miatt szinte hallgattak, és az is, hogy bár az intézkedést szakértők támadták, a közvélemény többsége nem hördült fel. Viszont hamar kiderült, hogy ennek ellenére a visszatérést mindössze az emberek 25–30 százaléka tervezi, és bár nagy a bizonytalanok aránya, alig 30 százalék gondolja úgy, hogy biztosan otthagyná az állami pillért. Az állam pedig legalább 55–75 százalékos visszalépéssel kalkulált.

Feltehetőleg a pénztárak hasonló eredményt hozó gyors belső felmérései is hozzájárultak ahhoz, hogy bár felháborodásuk nőttön nőtt, Orbán Viktor októberi bejelentése után kezdetben még csak informálisan jelezték, hogy bíróság előtt támadják majd meg a terveket. Az egyes pénztárak vezetői az első napokban lényegében nem is szólaltak meg, az ugyancsak óvatos, láthatóan még a tárgyalásokban reménykedő Stabilitásra, érdekvédelmi szövetségükre bízták a kommunikációt.

Ám miközben a kormányzati kommunikációból minden fronton dőltek az értelmezhetetlen vagy hazug állítások – a nyugdíjtőzsdézés, annak hangsúlyozása, hogy a pénztárak eljátszották az emberek vagyonát, és csak az állami nyugdíj adhat biztonságot – a rendszert jobbára csak szakértők, közgazdászok védték. A józan érvelésekben vissza-visszatérő elem volt annak megemlítése, hogy a kasszák, jelentős részben a rossz állami szabályozás miatt (amelyet anno finoman fogalmazva is velük egyetértésben alakítottak ki) nagy működési költséggel és kis hozammal működtek.

Ez a tény alighanem hozzájárult a pénztárak visszafogottabb kommunikációjához. Holott nemcsak az idén elért, a válságév veszteségeit eltüntető tőzsdei eredményekre, de arra is nyugodtan határozott kampányt építhettek volna, hogy az állami nyugdíjra ma lényegében csak egy ködös politikai ígéretként tekinthetnek azok, akik egy-két évnél távolabb vannak a nyugdíjazásuktól (hiszen nem tudni, milyen nyugdíjszámítási szabályok lesznek akkor). Azaz, ha valami biztos, az a pénztárakban felhalmozott névre szóló megtakarítás. Nem is beszélve arról, hogy az elmúlt hónapokban senki sem kapott rendkívüli tájékoztatót arról, hogyan is áll pillanatnyilag a felhalmozott vagyona.

Selmeczi semmilyen stratégia részének nem látszott

Azt persze utólag szinte lehetetlen megmondani, hogy a kormányzati stratégia mennyire formálódott a gyengébb ellenálláson, vagy mennyiben volt a kezdetektől tudatos. Az első hetekben a szabad választás lehetőségét hangsúlyozták, de a részletekről, mivel azok nem is voltak kidolgozva, nem árultak el semmit. Az mindenesetre nehezen hihető, hogy komolyabb vitákban az ügyben kinevezett  miniszterelnöki biztos, Selmeczi Gabriella tényező lehetett volna, holott hetekig az ő megszólalásai dominálták a kormányzati szereplést.

A „nem tudomnál” többet azonban csak az Indexnek sikerült kihúznia belőle, nekünk azt mondta, neki nem is kell tudnia. Az is megkérdőjelezhetné a kidolgozott stratégiára vonatkozó koncepciót, hogy semmiféle hatástanulmány nem készült, de a költségvetésben sem számolnak a mai napig sem komolyabb összeggel a magán-nyugdíjpénztári rendszerből, a mostani állás szerint lényegében egyszer csak ott lesz háromezermilliárd forint.

Nem segíti a stratégia vagy improvizáció kérdés eldöntését az a tény sem, hogy november közepén lemondott tisztségéről a Stabilitás Pénztárszövetség elnöke, Nagy Csaba, aki egyben az OTP nyugdíjpénztár vezetője is. A döntés mögött szakmai körökben sokan azt sejtették, hogy az OTP-elnök Csányi Sándor nem akarta egyik vezetőjét kényszerű harcban látni a kormánnyal, nekik már talán megsúgták egy héttel előbb, mi is lesz a végleges forgatókönyv. Ha így volt, volt stratégia, de ha csak egy héttel a döntés előtt szivárogtatták ki a tervezett bejelentést, nem volt nagyon előre átgondolva.

Az első nyugdíjtörvény

Az első nyugdíjtörvényt október 25-én el is fogadta a parlament, rendelkezve a járulékok elvonásáról és a visszalépési lehetőség megnyitásáról. A törvényt a Stabilitás megtámadta az Alkotmánybíróságon. Úgy tűnt, hogy bár a kormány még mindig adós a részletszabályok kidolgozásával, a kompenzációval, most indulhat meg az igazi harc a lakosságért. A pénztárak és a Stabilitás is egyből hangosabbak lettek, teljes joggal mondhatták, hogy amíg nem lehet tudni, mi lesz a visszalépők megtakarításával, senki se térjen vissza.

Orbán tanult Fico hibájából

Október 30-án pénteken aztán megint Orbán Viktortól jött az első lövés: Brüsszelben bejelentette, hogy Magyarországon hamarosan csak kétpilléres lesz a nyugdíjrendszer, vagyis az állami nyugdíjalap mellett csak önkéntes pénztárak működnek majd, a kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszer megszűnik. A kivezetésre mindössze két-három hónapot jósolt. Öt nappal később Matolcsy György is megerősítette főnökét, azonban továbbra sem látszott, hogyan képzeli a kormány a felszámolást. A szlovák példa intő lehetett. A Fidesz hasonló érveket vetett be a nyugdíjpénztárak ellen, mint a nemrég leváltott szlovák kormány. Ficóék elszámolták magukat, a vártnál jóval kevesebben tértek vissza az állami pillérbe.

Orbánék tanultak abból, mi van, ha a kormány csak kommunikál, és tényleg nagyjából szabad választást enged. A Századvég november 19. és 21. között készített felmérése jelezte is, hogy a bő egy hónapja tartó nyugdíjtőzsdézés ellenére a magán-nyugdíjpénztári tagok 32 százaléka biztosan kitartana, 51 százalékuk fontolja még a visszalépés lehetőségét, 17 százalék nem tud nyilatkozni.

Már jócskán csepegtek a külföldi bírálatok is, a Financial Timesban már megjelent az első, Magyarországot Argentínához hasonlító elemzés, amikor november 24-én Matolcsy György már hivatalosan is bejelentette azt, amiről három héttel ezelőtt már szó volt: a kormány tényleg felszámolja a nyugdíjrendszer II. pillérét, a kötelező pénztárakat. Legalábbis megfosztja az állami nyugdíjtól azokat, akik kitartanának a rendszer mellett. Aminek jó része egyébként várhatóan egyszerűen lehúzza a rolót, a minimális taglétszám mellett csak a nagy, önkéntes pénztárt is fenntartó cégek kasszái maradhatnak életben. Az állami nyugdíj elveszítésének terhe mellett szinte nincs olyan ember, akinek megérné a pénztárban maradni – hacsak nem számolunk egy későbbi kormány által biztosított kompenzációval, az állami nyugdíjba való visszafogadással.

Az Alkotmánybíróság még dönthet

Számos ügyben megmutatkozott az elmúlt fél évben, hogy az intézkedések előzetes kidolgozottsága teljesen független a kormányzati szándék komolyságától, az eltökéltség fokától. Nehéz lenne tehát pusztán abból bármilyen következtetésre jutni, hogy a II. nyugdíjpillért felszámoló, tegnap elfogadott törvényhez az utolsó pillanatban is érkeztek módosító javaslatok, néhány részlet pedig alighanem még mindig nyitva van.

A jogszabály mindenesetre biztosan az elé az Alkotmánybíróság elé kerül, amelynek őszi megtámadása párhuzamosan futott a pénztárak  ügyével. Részben el is terelve, legalábbis megosztva a figyelmet, noha az AB hatáskörének szűkítése mögött az egyik szándék alighanem az volt, hogy a nyugdíjügyben – mint költségvetési kérdésben – már ne foglalhasson állást a testület. Kérdés, hogy a szintén előkészítési és átgondoltsági kihívásokkal küzdő alkotmánymódosítás eléri-e a kormány által várt eredményt, alkotmányjogi szakértők szerint ugyanis az AB számos kapaszkodót találhat arra, miért tartozik mégis a hatáskörébe akár a költségvetési és adójogszabályok vizsgálata. A Stabilitás a törvények sürgős vizsgálatát kérte, tekintettel az utolsó pillanatban egy hónappal meghosszabbított, így február végéig tartó gondolkodási időre.