Az a jó a blues-rockban, hogy mindenki azt képzel bele, amit akar. A Török Ádám és a Rhytm And Blues Branch első, Rabbocska című vinyllemezének borítóján bazaltorgonákat idéző grafikát látunk. Talán azért, mert Török Bácsi (alias: Gyugyó) sokat játszott a badacsonyi Tátika presszóban, még a hippi nyarak idején, és ugye a közelben is vannak bazaltorgonák is, de ezt a cover éppenséggel egy másik, a somoskői bazaltorgona ihlette, mert a lemezt kiadó Kovács László gyerekkorát idézi.

De bizonyára a Rabbocskáról nekünk nem a geológia jut eszünkbe, hanem sokkal inkább a Hideg-meleg szendvics Blues, a bébizés (Hívj fel baby, Bébi, Ne hagyj el Baby című számok) és a Blues délben… És ha akarjuk, még csak nem is Rabbocska a lemez címe, hiszen magát a zenekart becézték így. A jazz-rockban és bluesban abált világban mindenkit becéznek, Török bácsit Gyugyónak, Závodi Janót Zacskónak, Muck Ferencet Mukinak, Zsoldos Tamást Szórakozónak, és Köves Miklóst Pinyónak…

Rabbok legyünk!

És ez csak az egyik felállása a zenekarnak, Játszott még a zenekarban basszusgitáron Kerékgyártó István Füles is, ő akkor került a képbe, amikor Zsoldos Szórakozó Tamás a Blues Bnachból egy blues bandbe távozott, Hobo hívására. Az alapvetően vinyek kiadására szakosodott Moiras Records válogatása azért is fontos eseménye a honi blues-rock szubkultúrának, mert kicsit rendet vágott a rekettyésben, a kisszövetkezetek, kis kiadók világában.

Furcsa, mikor látunk megjelenni egy albumot, amiről szinte minden dalt hallottunk már korábban. Manapság egyre jellegzetesebb, hogy a kislemezek és single-ök az album megjelenése előtt debütálnak, ezzel előrevetítve, hogy mire is számíthatnak a rajongók a lemez egészétől.

A megjelent album népszerűségét igyekeztek felhúzni az utána megjelent kiadványokkal, mikor egy-egy nótát kiemeltek a lemezről – persze akkor is megesett, hogy adott dalok korábban érkeztek. Ezzel olyan előadók mentették meg albumaikat, és törtek világsikerre, mint a Guns N’ Roses: első lemezük, az Appetite For Destruction eladási számai a Sweet Child O’ Mine kislemezes kiadványa után ugrottak meg.

Azóta a népszerűség megelőlegezésére állt át a szakma, a változásnak pedig több oka is van, melyek közül talán legfontosabb az átalakult zenehallgatási szokások. Holly Humberstone korábbi EP-jéről már írtunk egyszer, most pedig megjelent az énekes első teljes lemeze, melyen érdekes mix hallható eddigi anyagaiból egy új szerzemény társaságában. Ez a Can You Afford To Lose Me? című album.

A The Snuts a közösségi médiát célkeresztbe állító Zuckerpunch című dalában elsiratja azokat az éveket, amikor a mobiltelefonok még csak néhány játékot tudtak, és arra kérnek minket, hogy sétáljunk velük emlékezet fájdalmas útján. Nos, nemcsak az emlékezés fájdalmas a glasgow-i zenekar számára, hanem a jelen is, amelyben szerintük felszámolja magát az egykori brit birodalom. Legalább is ez derül ki a Burn The Empire című új albumuk dalaiból.

 Szóval, megéreztünk a brexit utáni Egyesült Királyságba, amely válságot válságra halmoz, és ekkor tűnnek fel a színen a próféták, a politikusok és a popsztárok, akik megoldásokat kínálnak a bűnözés, és a mélyszegénység okozta kihívásokra. A popsztárok szokás szerint a rock and rollt ajánlják, azonban a The Snutsnak még politikai kommentárjai is vannak. Igaz, nem feltétlen a saját gondolataik.

Tüzet viszek

Ott van például az albumot nyitó címadó dal, a Burn The Empire, amely a veterán munkáspárti képviselő Tony Benn híres beszédének szemplingjével indul: Egy művelt, egészséges és magabiztos nemzetet nehéz kormányozni, ezért a hatalmon lévők nem akarják, hogy az emberek műveltek, egészségesek és magabiztosak legyenek. Mert akkor kicsúszna a kezünkből az irányítás.

„Ne add fel, ne hagyd abba, csak lélegezz!” – így kezdődik az A-ha 11. stúdióalbumának, a True Northnak az I′m In című nyitódala. Persze nehéz lenne mindezt nem a zenekarra vonatkoztatni, amely már feloszlott, újjáalakult, hosszabb időkre leállt, a tagok között olyan természetesek a konfliktusok, mint az elpattanó hóláncok a sarkvidék közelében.

Ez a sarkvidéki hely legyen Bodo városa, amely 2024-ben Európa Kulturális Fővárosa lesz. A True North album is már ezt a nagy projektet idézi, amelyről Magne Furuholmen, a zenekar billentyűse azt mondta a sajtóanyagukban: „Ez egy levél a sarkkörről, új versek és új zenék Észak-Norvégiából.” Itt rögzítették ugyanis a lemezt. Mondjuk június 1. és július 13. között eszményi lett volna itt a szokásos éjszakai stúdiózás, ugyanis ebben az időben látható az éjféli nap, de ez nem jött össze, a felvételek ugyanis 2021 novemberében készültek.

Téli rege

True North címmel dokumentumfilm is készült, magának az albumnak is van egy jellegzetes filmzenés karaktere. A természetfilmes hatású, a környezetünkért aggódó filmes megszólalások valójában köszönőviszonyban sincsenek az album intim, belső tájakat bejáró világával, de ez legyen a legkisebb bajunk. Az igazi gondok akkor kezdődnek, amikor kiderül: a True North bár nívós, remekül meghangszerelt munka, komoly kreatív kockázatokat vállal, ugyanakkor nincsenek rajta igazi slágerek.

A Simple Minds frontembere, Jim Kerr szerint a világot leginkább a közlekedés modellezi, azt mondja, hogy a világ A-tól Z-ig halad, majd körbeér, és visszajön újra. Legalábbis ezt vizionálja a Human Traffic című új Simple Minds-dalban, és ez igaz az új, Direction Of The Heart című albumukra is, hiszen a szív iránya például visszavezette őket az album első és az 1978-as glasgow-i fellépésük nyitódalához, az Act of Love-hoz.

Ez a feszültséggel teli poszt-punk dal volt bemutatkozó demójuk első száma, de aztán gyorsan ráuntak, és később már nem játszották. Most, közel 45 év után újra elővették, és megmutatták, milyen lenne 2022-ben. Az egész világ körbe-körbe jár, és visszajön újra – Igen, a Human Traffic egy állapotrajz is egyben, megmutatja a Simple Minds 45 éves karrierjét, amelynek a csomópontja mindig is a szív volt, nem véletlen, hogy a zenekar logója is a megkoronázott szív.

A szív segédigéi

A Direction Of The Heart az év egyik legizgalmasabb visszatérése, semmit nem bíz a véletlenre: már a nyitódal, a Vision Thing is hatalmas stadionrocksláger, benne van minden, amiért a zenekart szerettük. Pedig a felvétel valójában gyászdal, Kerr az apja halála után írta, de nem a gyászt emeli meg, a dal az élet diadalmas ünnepe. És mindezt csak fokozza a részint Doors-hangulatú, szintirockos First You Jump, ami talán még nagyobb sláger lehet. És ki hinné, de a harmadik szám, a már idézett Human Traffic ott folytatja, ahol az első kettő abbahagyta, ráadásul a dalban vokálozik egyet Russell Mael a Sparksból.

Új lemezzel jelentkezik Frenk, aki szelíd, muzikális, de az Abszolút szabadon szövegei alapján komoly fenntartásai vannak a világ jelenlegi helyzetével kapcsolatban. A zenével semmi baja, mivel ő van érte, és nem fordítva. A rádiók épp nem játsszák a dalait, klubok nincsenek, de a lemezbemutató koncert a Magyar Zene Házában lesz. Addig is az Indexen olvassák el, mit gondol ő maga az egészről, és hallgassák meg új számait. 

Most a legújabb lemeze miatt beszélgetünk, de az is érdekes, hogy van. Mekkora a gyereke?

Novemberben lesz tizenegy hónapos.

Bonobo, az elektronikus zene egyik legnagyobb alakja világ körüli turnéja keretében érkezik Budapestre, hogy november 29-én a Papp László Budapest Sportarénában mutassa be érzelmileg eddigi legintenzívebb lemezét.

Fotó: Bonobo

„Csodálatos nirvána, pihentető álom” – ezekkel a jelzőkkel illette a The Guardian kritikusa Bonobo Fragments című hetedik stúdióalbumát, amin olyan zenészek működnek közre, mint Jamila Woods, Joji, Kadhja Bonet, Jordan Rakei, O’Flynn és Miguel Atwood-Ferguson. Európai turnéjának előzenekara az elektronikát világzenével és ütőhangszerekkel ötvöző Poté lesz, de Budapesten az Analog Balaton is bemutatkozhat előtte – írják a rendezvény közleményében.

Vannak olyan zenekarok, amelyek szinte képtelenek rossz albumot készíteni. Ilyen az amerikai Sleeping with Sirens is, hetedik stúdiólemezük, a Complete Collapse hozza a tőlük elvárt minőséget, bár sok újat nem mutat.

Fotó: Katja Ogrin / Getty Images Hungary

Az emonosztalgia jelenleg nagyon fut itthon és az Egyesült Államokban is. Las Vegasban például nemrég rendezték meg az eddigi legnagyobb nosztalgiabulit, a When We Were Young fesztivált, ahol olyan ikonikus zenekarok léptek fel, mint a My Chemical Romance, a Paramore és természetesen a Sleeping with Sirens is. A banda megalakulása óta a szcéna egyik kedvence, többször játszottak telt ház előtt Magyarországon, és jövő márciusban újra ellátogatnak hazánkba a Don Broco társaságában.

Nem könnyű az egyslágeres sztárok élete. Olyan, mint a fergeteges első éjszaka után a stagnálóan közepes szex. Amikor ezrek jelennek meg a koncerteden azért az egy nótáért, amit ha a fellépés elején lejátszanál, tulajdonképpen el is szivárogna a közönség fele. Néha azt gondoljuk, nem futja már többre, holott ezeknek az előadóknak a java sok nagylemezt is kidob a pályafutása során, csak egyik sem születik olyan remek csillagzat alatt, mint az az egy ominózus nóta.

Elképesztő, amikor rájövünk, hogy az adott előadónak több toplistás slágere is volt, ahogy Psynak a Gangnam Style-on kívül is van jó pár, százmillió nézőt is megugró dala, de Vanilla Ice-nak is fellelni top tízbe kerülő dalát az Under Pressure-kópia mellett. Hasonló cipőben jár Carly Rae Jepsen, akit legtöbben csak a Call Me Maybe után ismernek, holott az énekesnő most jelentette meg hatodik stúdiólemezét, amely egész jóra sikeredett. Ez a The Loneliest Time.

Taylor Swift lett az első előadó, aki a Billboard Hot 100 teljes top 10-es listájának összes helyét befoglalta. Ezzel az énekesnő megelőzte Drake-et, aki tavaly, 2021 szeptemberében egy hétig kilenc toplistás dallal tartotta a korábbi rekordot.

Taylor Swift 2019. szeptember 9-én

Fotó: Dave Hogan / ABA / Getty Images Hungary

Taylor Swift ezzel történelmet írt, ugyanis a Billboard Hot 100 dallista 64 éves történetében ő lett az első előadó, aki a teljes top 10-es listát magáénak tudhatja az Egyesült Államokban – számolt be a hírről a Billboard, akik többek között arra is felhívták a figyelmet, hogy Swift most már Barbra Streisanddal holtversenyben a legtöbb No 1 albummal rendelkező női előadó.

A Monty Python Gyalog galoppjában van egy jelenet, melyben hullaszállítók azt kiáltják a lakosságnak, hogy hozzák ki a halottakat, majd egy még élő, de már beteg embert is rá akarnak tenni a kocsira, aki azt kiabálja, hogy ő még él, ezért „nem akarják átvenni”, azaz nem fizetnek érte. Bring Out Your Dead – idézi meg Dave Mustaine, a Megadeth énekese a mozit a The Sick, the Dying… and the Dead! című dalban, amely egyben az új lemezük címe is.

Persze ez a zenekar esetében nem is olyan vicces, hiszen a Mustaine a legutóbbi, 2016-os Dystopia című albumuk óta megküzdött a torokrákkal, és szerencsésen felépült belőle, és ahogy mindenkinek, úgy neki is túl kellett tennie magát a koronavírus által okozott kellemetlenségeken. És volt valami, amin nem sikerült túllépnie, ez pedig David Ellefson, a zenekar társalapító basszusgitárosának fiatalkorú sérelmére elkövetett szexuális visszaélése, ami ráadásul a Twitterre is felkerült. Ezt követően elbocsátották a zenekarból.

Végképp eltörölni

Neki már amúgy sem állt jól a szénája, folyamatosan civódott Mustaine-nel, egyszer be is perelte 18,5 millió dollárra, azt állítva, hogy Mustaine jelentős merchandise és kiadói jogdíjakkal tartozik neki. A vádat 2005 januárjában a bíróság elutasította, és öt évvel később Ellefson újra csatlakozhatott a Megadethhez. Viszont Mustaine most lecsapta a magas labdát: bejelentette Ellefson távozását a zenekarból, a már felvett basszusgitárszólamait törölték a készülő albumról, és a Testamentből ismert Steve Di Giorgio vette fel újra.

Örök kérdés, hogy a közönség csak a nagyon egyszerű dalokat kapja fel, vagy az agyas zene iránt is nyit olykor. Mi, zenészek szeretnénk azt gondolni, hogy a belefektetett munka nem vész kárba, az embereket pedig érdekli más is a félszázezredik ugyanolyan zenei alapon túl. Valami kicsit provokatív, valami kicsit egyedibb, valami, aminek a szövegében és a zenéjében van tartalmas munkafolyamat, amibe egy előadó beleöli az érzelmeit, a benső gondolatait, amelyeket őszintén megosztani nem könnyű.

Persze mikor egy zene már súlyosan a progresszív irányba tendál, akkor nem egyszerű a túlgondoltság vonalán innen meglelni a szerencsét, de akadnak még előadók, akik megmaradnak a hallgatható, fogyasztható struktúrában, és nyomnak valami alternatív, valami független, indie vonalat. Épp úgy, mint a Heavy Brains.

A Fran Palermo zenekar dalszerző-frontembere, Henri Gonzo idén indította útjára régóta dédelgetett magyar nyelvű projektjét. A most megjelenő harmadik kislemezt Csoóri Sándor örököseinek felkérésére, a Vecsei H. Miklós fémjelezte Csoóri-szalon programsorozat keretében szerezte.

Fotó: Könczei Kinga

Henri saját bevallása szerint már régóta gondolkodott egy új, magyar nyelvű projekten, a löketet – mint oly sok előadónak – végül a pandémiás időszak adta meg: egy balatoni nyaraló teraszán körvonalazódtak fejében a részletek.

Először versmegzenésítésekkel és dalszövegek fordításával próbálkozott, ebből alakult ki végül saját, magyar nyelvű szövegvilága. Erre rímel a most megjelenő A tenger arca című dal, amely Csoóri Sándor Játék a tenger című verséből ered. Az ötletet Vecsei H. Miklós Csoóri-szalon elnevezésű eseménysorozata adta – ennek lényege, hogy a magyar zenei és színházi élet legfontosabb szereplői zenésítik meg Csoóri Sándor egy-egy versét, gondolatát, esszérészletét.

Rövid kutatás után bukkantam erre a versre, és azonnal megragadott a hangulata, a képi világa. Ritka, hogy valaki ilyen szépen – mintha Márquezt olvasnék – ír körül egy tengerparti élményt és szerelmes állapotot. A dalt első olvasásra akkordozással kísértem. A végleges verzió pedig pontosan az lett, amit első nekifutásra rádúdoltam, csak meghangszerelve

– meséli a zenész.

A felvételt követően jutott eszébe Szinyei Merse Pál Mare azzurro (azaz Kék tenger) című festménye, amelyet a Nemzeti Galéria engedélyével használhattak a dal borítójaként.

Az idén megjelent három kislemezt (TV Hangyák, Záporozó és a most megjelenő A tenger arca) decemberben egy EP, a tervek szerint jövő tavasszal pedig egy album követi.

Elértünk egy furcsa jubileumhoz. Kicsit talajvesztés, ha végiggondolja az ember, hogy nem is tűnik olyan réginek, mikor a rádiók rommá játszották a pop-punkos I Knew You Were Trouble című dalt Taylor Swifttől, most pedig már a tizedik stúdiólemezzel rukkolt elő az amerikai énekesnő. A kettő között elég nagy rádiuszban járt meg stílusokat a klasszikus popzenétől a folkmuzsikán át egészen az elektronikus műfajokig. Ezúttal mégis egy olyan lemezt kaptunk, amely magában egyszerű, gondolatában és történetében mégis ontja a váratlan fordulatokat. Ez a Midnights.

Ha ez a koncertbeszámoló Sting stílusában születne, alighanem most pontot tennénk a végére. Pedig Gordon Matthew Thomas Sumner, vagyis Sting tud ennél mélyebb élményt is nyújtani – amikor szimfonikusokkal lép fel, kifejezetten emlékezetes hangulatot teremt –, de egyvalamit nem lehet tőle elvitatni: mestere annak, amit művel, amit játszik, 71 évesen is képes megtölteni a Papp László Budapest Sportarénát.

Szűk harminc perc kellett ahhoz, hogy Sting megérkezzen saját koncertjére. Persze, előtte is játszott, fellépését a Message In A Bottle című The Police-dallal indította, és mindjárt rá is küldte az Englishman In New Yorkot. Ráadásul úgy tűnt, a közönség képes felvenni a gyorsított tempójú dalok ritmusát, ám Sting, akinek nemcsak dalai vannak, hanem gondolatai is a világ dolgairól, s benne rólunk, emberekről,

14

Galéria: Sting-koncert a Papp László ArénábanFotó: Karip Tímea / Index

Mintha addigra gombolta volna le magáról az utazás fáradalmait, a készülődés rutinját, vagy bármi dolgát, s mutatta meg azt, hogy neki nem csupán dalai vannak – turnéjának címe: My Songs, vagyis Dalaim –, hanem lelke is a zenéhez. 

Sok munka, kevés lélekjáték

Addig mintha túl akart volna lenni az első akkordokon, nyomták az ütemet, zakatolt a Sting-vonat, és koncert közben is csak olykor-olykor állt meg egy-egy állomáson, hogy hagyjon időt arra, hogy vele együtt a dalok is megérkezzenek. Talán éppen ez a koncert egyik legnagyobb tanulsága is:

Ha igaz, hogy minden étel egy történetet mesél el, akkor egy konyhában játszódó poplemez egy egész életet is körülírhat. Különösen, ha ez a helyszín egy álomkonyha Malibuban, és történetesen Shangri-La stúdiónak hívják, ahol olyan lemezeket főztek ki, mint a Red Hot Chili Peppers Return of the Dream Caanteen című új albuma.

„Maradj mellettem drágám, én leszek a te embered. A társaságod a legjobbat hozza ki belőlem” – adja meg az alaphangot Anthony Kiedis a Red Hot Chili Peppers Peace and Love című új dalában. Igen, mellettük maradunk, annak ellenére, hogy tavasszal már leültettek maguk mellé az Unlimited Love című szintén több mint hetvenperces, visszatérő albumukkal. És még az is lehet, hogy a funk-rock a legjobbat hozza ki a hallgatókból.

Tömegnövelő szerek

A Red Hotból biztos, és azokból is, akik szerint a proteinben abált turbo-funk alkalmas keretet biztosít ahhoz, hogy csaknem 150 percen keresztül hallgassuk meg a két dupla albumot. Ugyanis érdemes Unlimited Love-val együtt rászánni egy hétvégét. A két lemez dalait egy sessionben vették fel Rick Rubin sztárproducerrel, még 2021-ben, szóval összenő, ami összetartozik. Persze, egy szélesvásznú prog-rock eposznak kimondottan jól áll a nagy formátum, de a pörgős, csúcstámadásokkal teli funkos szoftpornó szettnek nem biztos.

A rock and roll néha úgy működik, mint egy tanácsadó testület. A Pixies új, Nomatterday című dalában azt tanácsolják nekünk, hogy ne vizeljünk a szökőkútba, majd hasonló bölcsességgel teszik hozzá, hogy whoa-whoa-whoa-whoa-whoa-whoa-whoa, aminek persze semmi értelme nincs, igaz, azzal sem lesz jobb az életünk, ha tisztában vagyunk a szökőkút rendeltetésszerű használatával. A Pixies Doggerel című új albumával és a szökőkutas Nomatterday című dallal viszont minőségi időt tölthetünk el.

Rendes ember tehát nemcsak hogy nem pisil a szökőkútba, de nem is megy bele, hacsak nem Anita Ekbergnek hívják. A Pixies azonban nem Fellini mestert akarta helyzetbe hozni, hanem Sergio Leonét, illetve zeneszerzőjét, Morriconét, akit a zenekar rendesen megidéz a spagettiwestern-hangulatú Vault of Heaven és a Who’s More Sorry Now? című dalokban. Ugyanakkor beköszön még a Sonic Youth is, akikkel együtt a Pixies alapvetően határozta meg a kilencvenes évek indie rockjának irányát, hogy mást ne mondjunk, a Nirvana nem futott volna be, ha nem nyúlja le Kurt Cobain jó diák módjára a Surfer Rosa (1988) és a Doolittle (1989) hangképét.

A nyúlás illata

Maga Kurt Cobain nyilatkozta 1994 elején a Rolling Stone magazinnak, hogy a Smells Like Teen Spirit nemes egyszerűséggel Pixies-lopás. Az 1993-ban feloszlott Pixies az indie pop egyik legnagyobb legendája, mégis szinte teljesen ismeretlen volt nálunk annak ellenére, hogy e két lemezt 1989 körül leadta a Petőfi rádió, és a jó fejeknek ugyanúgy megvolt, ahogy a Sugarcubes vagy a Sonich Youth korai albumai is. Aztán a jófejeskedésnél is fontosabb lett a rendszerváltás. A Pixiesnek nem lett különösebb kultusza itthon, pedig Kim Deal basszusgitáros témáit majdnem Lovasi Andrásnak is sikerült levennie a Kispál korai dalaiban.

Távol kellett volna maradnunk – énekli Damon Albarn a Death of a Party című, eredetileg 1997-ben rögzített felvételen, amely a Blur azonos című albumán jelent meg, majd később a Bustin’ + Dronin’ című remixlemezen is halljuk három különböző verzióban. Távol kellett volna maradni ettől az eredetileg csak Japánban megjelent mixtúrától. Ezt 24 évig megúsztuk, de most újra megjelent vinyelen, immáron globális forgalmazásban.

Óvszertorna

Amikor azt halljuk a fájdalmas felvételen, hogy menj egy másik buliba, és akaszd fel magad, az valójában az elrettentésről szól, arról, hogy vigyázz az AIDS-szel, használj óvszert. Mindez jogos, és talán indokolja is, hogy háromszor is szerepeljen egy lemezen, ugyanis az ifjúságnak nem elég valamit egyszer elmondani. Most reneszánsza van a remixalbumoknak, de a Blur kísérlete lassan negyed évszázados, 1998-ban készült a zenekar egy évvel korábbi, cím nélküli albumának turnéja után. Nem annyira meglepő módon az elején kizárólag Japánban hozták forgalomba.

Egyrészt azért sem meglepő, mert az anyag finoman szólva is elborult, még a rajongók számára is élvezhetetlen. Nem meglepő abból a szempontból sem, hogy akkor már több, csak a japán piacra fókuszált lemezzel álltak elő. Ilyen volt a Special Collectors Edition, amely a B oldalak és egyéb különlegességek gyűjteménye volt, és a Live at Budokan című dupla album is csak Japánban volt kapható. Az élő felvételeket a zenekar az 1995-ös The Great Escape turnéja során rögzítették Japánban.

Major Eszter az egyik legfoglalkoztatottabb dalszövegíró Magyarországon. Több tucat együttesnek, előadónak írt dalszövegeket, többek közt a Hooligansnek, Takács Nikolasnak, Tóth Gabinak, Zsédának és Szekeres Adriennek. A Stage, Darling! podcastsorozatunkban ezúttal Major Eszter sztorizik felkérésekről, alkotói folyamatokról és szerzői válságról.

Stage, Darling! címmel 10 részes podcastsorozatot indítottunk. A beszélgetések kizárólag olyan nőkkel történnek, akik a zeneipar valamelyik területén dolgoznak, akár fénytechnikusként, fesztiválszervezőként vagy énekesként. Tizedik részünk vendége Major Eszter, aki többek közt arról mesél, hogy:

•  Szekeres Adriennél „ügyeletes dalszövegjavítóként” kezdte pályafutását,

•  hogyan alkot,

•  előfordult, hogy röplabda-edzés közben kapott ihletet,

• egy Hooligans-szöveget egy velencei gondolában írt,

• nem szereti, ha az ügyfél megversenyezteti,

•  miért nem vállal el minden felkérést,

•  a dalszövegek feléneklésénél mindig ott van a stúdióban,

•  a Covid hozta a helyzetet, hogy elkezdett énekelni,

• az éjjel-nappali boltban szembesül az új slágerekkel,

•  nem szereti a csúnya szavakat,

• hogyan kecmergett ki az alkotói válságból.

A Stage, Darling! műsorvezetője Réti Nóra, ötletgazdája és szerkesztője Nagy Szabolcs.

Azt énekli Ian Astbury a The Cult Outer Heaven című dalában, hogy öleld át a mennyei órát. Ehhez a mennyei órához a zenekar új, Under The Midnight Sun című albuma harmincöt perccel járul hozzá. Ilyen rövid ugyanis az új lemezük, amely a hat évvel ezelőtti Hidden Cityt követi. Nem kapkodták el, de szerencsére megérte várni rá.

Az eredetileg Bradfordból származó The Cult zenéjét mindig is Ian Astbury poszt-punk spiritualizmusának, glam-rockos sámánvilágának és a gitáros Billy Duffy aréna-rockos színpadiasságának összeszikrázása tette izgalmassá. Ebből az energiából született meg a zenekar nagy triptichonja, a még goth-rockos Love (1985), a Led Zeppelin-hatású hard-rock monolit, az Electric (1987) és a glam-rockos, az INXS slágerességével felérő főmű, a Sonic Temple. A The Cult úgy tudott „haladni a korral”, hogy az origójából, a pszichedelikus hard-rock komfortjából sosem billentette ki semmi, még az 1994-es, zajos grunge-rock hatású, cím nélküli albumuk sem.

Vissza az álomhoz

Most sem változtak sokat, csak visszatértek az alapokhoz, a goth-rockhoz, oda, ahonnan indultak. Beszédes az is, hogy az Under The Midnight Sun ugyanúgy a walesi Rockfield Studiosban készült, ahol a debütáló Dreamtime. Itt indult a pályafutása Tom Dalgety producernek is, aki az új album hangképéért felelt. A sztárproducer olyan előadókkal dolgozott korábban, mint Killing Joke, Siouxsie, The Damned, nem csoda, hogy a The Cultot is a dark-rock felé orientálta. A lemez hangzása álomszerűbb, tompább, mint az Electric és a Sonic Temple hard-rockos harsány próféciái. Nemcsak hogy a Siouxsie & The Bansees gazdag goth-rockos hangszerelése köszön vissza, de a Fields Of The Nephilim ezoterikus eposzai is.

Minden nő másképp viszonyul az évfordulókhoz, vannak, akik elmennek a körmöshöz és a pilláshoz, Madonna lemezt ad ki. A művésznő utoljára 2005-ben szólt nagyot, amikor Hung Up című klipjében rózsaszín dresszben, Farrah Fawcett-hajjal úgy tornázott, mint Rubint Réka rajongói az alakreformtábor utolsó napján.

De a zavarunk inkább Madonna korának szólt, annak, hogy ezt 47 évesen bevállalta. Azóta eltelt 17 év, és most nemcsak egy klipet táncol végig, hanem 220 percnyi játékidőt. Ilyen hosszú ugyanis a Finally Enough Love: 50 Number Ones című, klubslágereket tartalmazó remixalbuma. Ez így szintén tiszteletet parancsol, ahogy az is, hogy a 64 éves művésznő egyedülálló módon 50 alkalommal vezette a Billboard Dance Club chartját.

Piszkos tánc

Oké, ez nem a mainstream lista, de így is jól hangzik. Ez szerinte történelmi tett, amit egy remixgyűjteménnyel ünnepelt meg, illetve azoknak, akik nem szeretik a túl hosszú ünneplést, összeállított egy 16 számos kollekciót, amelynek szellemesen Finally Enough Love lett a címe. Mi az utóbbit hallgattuk meg, amely a kronológiát követve az idén 40 éves Everybody átiratával indul (aminek nagyon is jót tett a facelift) és a 2019-es I Don't Search I Findig tart, a legbefolyásosabb DJ-k remixeivel, olyanokéval, mint Shep Pettibone, William Orbit vagy Avicii.

Madonna 2021. szeptember 12-én

Fotó: Theo Wargo / Getty Images for MTV / ViacomCBS

Az album Madonnát inkább táncművészként mutatja meg, nem pedig popsztárként, ami nem biztos, hogy jó döntés volt, hisz a válogatásról lemaradtak azok a világslágerei, amelyekre nehezen mozdult volna meg a partyk népe, viszont a fél világ azonosítja vele a nyolcvanas és a kilencvenes éveket. Jól hangzik, hogy Madonna ötvenszer vezette a Billboard Dance Club Chartját, és hogy ezzel ő lett az első és egyetlen előadó, akinek 50 első helyezett slágere volt bármelyik Billboard-listán. Ezért viszont beáldozta azokat a dalait, amelyek nem a klubok zárt világában futottak be karriert, hanem a globális poppiacon.

Már csak pár nap maradt Magyarország egyetlen, kelet-európai zenés produkciókra szakosodott klubfesztiváljáig. 13 ország összesen 31 előadóját hallgathatjuk meg október 19. és 21. között a Budapest Showcase Hubon (BUSH). A fesztivál hetedik alkalommal is arra vállalkozik, hogy megmutassa, milyen előadóktól lüktet a kelet-európai régió zenei vérkeringése, a konferencián pedig

Fotó: Katerina Fialova

Néhány nap van hátra a BUSH-ig, amikor is Budapest klubjai három estére megtelnek friss, különleges előadásokkal. A fesztivál most közzétette a teljes névsort, így a már bejelentett Ivan Dorn, Daniel Levi, Fran Vasilić, Mörk, Co-Lee, 52 Hertz Whale, Amelie Siba, Alejas, Alfah Femmes, Brunettes Shoots Blondes, GranCanada, Jann, Monikaze, Laiho, Lash & Grey, OIEE, OSKA, Pantaloons, The Boondocks, Veni, Sofia Zadar, Zimbru mellé most további nyolc előadó csatlakozott.

A zene, az Inside Your Sun című dal, a Strong Deformity zenekar ismerős lehet a Stenk olvasóinak, Poós Zoltán néhány hónapja remek elemzést írt róla/róluk. Ha nem olvasták volna, ide kattintva pótolható.

Ami azonban bizonyosan új élményt jelent, az a videóklip. Ez készült most el a Dancing Flame című dalhoz. Azt nem állíthatjuk, hogy a látvány szívet melengető, ám az is igaz, hogy ha már a dalban arról énekelnek, hogy homokviharban nem találni a célt, és hogy fordulj inkább belső templomod menedéke felé, akkor

A klip amolyan inverz valóság. Talán két lépéssel vagyunk a világvége előtt, de az is lehet, már mögötte járunk. A klipben mutatott kiégett, időszövetbe bújt lelkek csupán égi lényünk kivetülései. De nem úgy, mint Platónnál, itt nincsenek árnyékok a falon, a kifordított világban szabadok és sugárzó entitások vagyunk.

A dal végén csupán egyetlen dilemmánk marad: a kék vagy a piros kapszulát vegyük-e be? De nem azért, hogy megtudjuk, milyen mély a nyúl ürege, hanem hogy tudjuk egyáltalán, hogy a dimenziós hártya itteni vagy ottani oldalán sétálunk-e lelkünk temploma felé.

Csináld magad, majd ünnepelj! 

A DIY-mozgalommal szimpatizálva, az előző, Manitou című dalhoz forgatott videóhoz hasonlóan ezt a klipet is Riba Márió operatőrrel forgatták, és a zenekar basszgitárosa, producere, Kováts Tibor vágta. Ő amúgy az Anima Sound System tagja is, ott gitárosként és társproducerként is közreműködik.

A Strong Deformity idén nyáron több koncertet is adott (Pécsett, a Velencei-tónál a Tankcsapda vendégeiként), a szombathelyi fiúk 2022-ben ünneplik a zenekar harmadik albumának húszéves évfordulóját. A Magic Syrup a zenekar eddigi legsikeresebb albuma, azt még – az Anima Sound System két producerével, Prieger Zsolttal és Németh Gergővel – 2002-ben készítették, és a Warner/Hungary gondozásában jelent meg.

A lemez születésnapját Budapesten, az Instantban ünneplik 2022. november 26-án, szombaton. De ősszel más helyszíneken, vidéken is el lehet csípni őket pár klubkoncerten.

Mindössze öt évig játszottak együtt, és már annak is húsz éve, hogy a Fekete Vonat zenekar feloszlott. Most azonban újra összeáll Mohamed Fatima, Fehér Tibor 'Beat' és L.L. Junior triója. A koncertre nem kell sokat várni,

A régi dalok mellett érkeznek az újak is, és feldolgozásokat is ígérnek, ahogyan az közleményükben olvasható: soha nem látott látvánnyal, koreográfiával, vendégekkel.

Zakatol a múltból

A formáció 1997-ben alakult. Nevét a Kádár-korszakban munkásokat szállító vonatról kapta. A fekete vonat Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből hozta-vitte a melósokat a fővárosba, az ország nagyobb városaiba. Az utasok között sok volt a szakképzetlen, szegregációban élő cigány segédmunkás.

A Fekete Vonat zenekar anno már a névválasztással is a magyarországi cigányság melletti kiállást hirdette, a szegregáció, a rasszizmus elleni küzdelem fontosságát. Éppen ezért az ezredforduló környékén hatalmas népszerűségnek örvendett a hazai és határon túli romaság körében, dalaikért és hangzásvilágukért ugyanakkor az egész ország rajongott.

A remény egy izom – énekli Björk az Atopos című dalában, amely a Fossora című új albumán hallható. Ha a remény tényleg az izomhoz hasonlít, akkor az életünk folyamatos edzés, hogy legyőzzük a veszteségeket, a szerelmi csalódást, gyermekünk elköltözését, szóval edzés arra, hogy mi legyünk az élet nyertesei.

Björk nyertes, és nem csak azért, mert az év talán legkülönösebb és egyben legkreatívabb albumát készítette el, egy egyedülálló látomást a gombákról. Igen, a gombákról, amelyek fonalai kolóniákat alkotva bontják le az elhalt anyagot, végzik el a gyász piszkos munkáját. A gombák alkotják az élőlények sötét alvilágát, de ők közvetítenek élet és halál közt. Ugyanakkor gombák nélkül nem lenne kenyér, nem lenne bor, sajt és sör sem. És tényleg erről énekel Björk a tizedik albumán? Nos, tulajdonképpen igen. De megénekli édesanyja halálát, lánya elköltözését, egy új szerelem lehetőségét, mindezt gabber technóra, basszusklarinétokra.

Halotti beszéd

Nem ezt a lemezt ajánljuk a családoknak autós háttérzenének, míg leérnek a horvát tengerpartra, hiszen mit kezdenénk a nyári forróságban azzal, hogy miképp tiszteleg Björk a 2018-ban elhunyt édesanyja, a környezetvédelmi aktivista Hildur Rúna Hauksdóttir előtt. A Sorrowful Soilban Björk remekül imitálja a tradicionális izlandi gyászbeszédet, amit barokk kórushangszereléssel és templomi orgonát idéző basszusokkal tesz ünnepélyessé, miközben utalásokat hallunk a menstruációs ciklusra és a peteérésre is. Azt már most kijelentetjük: valószínűleg ennél különlegesebb zenei élményünk nem lesz 2022-ben.

A pop álmoskönyvében ha kémények között repülő disznóról álmodsz, az azt jelenti, hogy újra megjelent a Pink Floyd 1977-es Animals című albuma, és hogy valószínűleg újabb remasztert kapott. Most is ez történt. Hiába, vannak visszatérő álmok, vannak újra és újra megjelenő klasszikusok.

Az Animals a színes, eredeti covere helyett immár alternatív borítóval látott napvilágot, egy monokróm hatású képet látunk, az ismert ipari tájat, a külvárosában található Battersea Power Station kéményeit, de már egy másik malacot. A Pink Floyd címerállata a disznó, „aki” az Algie nevet kapta. A legendárium szerint a fotózás során a vihar elsodorta, majd ezután feltűnt a Polgári Légiközlekedési Hatóság radarjain, és egy farmer legelőjén landolt. Az elszabadult sertést le kellett volna lőnie egy mesterlövésznek, de a több napig tartó fotózásra, ahogy lenni szokott, pont akkor nem jött, amikor – mint valami népmesében – a röfi világgá ment.

Állati elmék

Szokás úgy beszélni a lemezről, mint afféle alulértékelt mesterműről, amely a hetvenes évek nagy szériájában – Dark Side Of The Moon (1973), Wish You Were Here (1975), The Wall (1979) – nem kapott elég fényt, de mentségére szolgáljon, hogy nem is kellett neki. Az Animals, amit részint Orwell Állafarmja ihletett, a zenekar egyik legsötétebb, leginkább lehangoló lemeze, mellőzi a három nagy kasszasiker szélesvásznú hangzásvilágát. Lecsupaszított a soundja, fenyegető az atmoszférája, ráadásul ki az, aki szeret disznóröfögést hallani a nappalijában.

A XX. század meghal. Ez az árnyékod a falamon – énekli David Bowie az I Have Not Been to Oxford Town című számban, az 1995-ben publikált 1. Outside egyik talányos felvételén. A cyber-noir narratívát elbeszélő lemez soha nem múló árnyék a popkultúra falán, annak ellenére, hogy valójában beváltatlan ígéret. Csak egy biztos: véget ért a huszadik század.

Az 1. Outside egy visszaszámlálás projekt nyitánya volt, az 1-es szám is arra utal, hogy Bowie sorozatban gondolkodott, az ezredfordulóig minden évben publikált volna egy-egy lemezt. A kilencvenes évek közepi futurista univerzumára komoly hatást gyakorolt William Gibson Neuromancere, a Twin Peaks és a Pulp Fiction is,  és persze Bowie saját múltja igézetében is alkotott. Nemcsak azért, mert a nagy berlini korszaka (Low, 1977, Heroes, 1977, Lodger, 1979) után ismét a pop egyik legizgalmasabb producerével Brian Enóval dolgozott, hanem azért, mert az 1. Outside a jövő mellett a múltat is fürkészi. A Hallo Spaceboy utalásrendszerében Spaceboy lehet maga a Space Oddity Major Tomja is, ugyanebben a dalban a holdpor a csillagporra utalhat.

Az idill és a káosz határán

De újra előkerül a szexuális identitás kérdése is, amikor Bowie arról énekel, hogy a lányokat vagy a fiúkat szereted? Zavarosak ezek a napok, amikor a holdpor beborít téged. A hetvenes évek glam-rockos queer világa után ismét a szexuális tériszony szédítő világába érkezünk, a BDSM-re utaló Bowie pont olyan provokatív, mint a Ziggy- korszak idején.Az art-rock fekete komédiájának is felfogható 1. Outside megmutatta, hogy a tőzsdén és a táncparketten is otthonosan mozgó globális popsztár újra a művészet agitátora, és olyan innovatív alkotó, aki az internet nagy korszakát, és annak hatásait is megjósolja a No Controlban.  

Ha nem tudom irányítani a webet, amit szövünk, az életem elvész a lehullott levelek között. Minden egyes lépés bizonytalan.

Az az idill és a káosz határán táncoló 1993-as BlackTie White Noise-zal kezdődik Bowie második kreatív reneszánsza, amely már sokkal kreatívabb, mint a nyolcvanas évek mélypontjai, az 1984-es Tonight és az 1987-es Never Let Me Down. Kifelé megy a popból, erre utal az 1. Outside Segue - Baby Grace (A Horrid Cassette) című kakofon kompozíciója is: Még mindig hallom a popzenét és utórezgéseket.

A popban minden lehetséges, még az is, hogy egy epres limonádéról szóló dalban panaszolja el valaki, hogy megosztott a hazája. Már ez is eléggé talányos, ahogy az Editors hetedik albumának, az EBM-nak a szóképe is. Négy év után tehát új lemezzel jelentkezett az avantgárd pop és az indie-diszkó gépiesített hadosztálya.

Azok, akik a rendszerváltás környékén nem egy Golfra vágytak, hanem egy Kawai K2-es szintire, nos, ők bizonyára az EBM rövidítés kapcsán az Electric Body Music irányzatra asszociálnak, a Nitzer Ebbre, a Front 242-re, a Cassandra Complexre, Laibachra. A diadalmas nagyzenekari hangzást, a diszkóinfernót és a páncélos indulókat idéző EBM itthon is népszerű volt a Pecsa Techno Art Show rendezvényein, úgy 1991 körül, ezek az estek voltak az acidpartyk és a rave-olimpiák keltetői. De az EBM az Editors esetében mégis mást jelent. Az E az Editorsra utal, míg a BM a Blanck Mass nevű elektronikus projektre, amely az Ivor Novello-díjas Benjamin John Power víziója volt. Power pedig 2022-től az Editors tagja.

 Gótikus diszkó, elektrós zakatolás

De az Editors új lemezében valóban ott van a nyolcvanas évek második felének EBM-es ipari technós zakatolása, ugyanakkor az album visszautal a zenekar fülbemászó avantgárd popjára, sőt azokra az időkre is, amikor az Editors afféle poszt-darkrock formációként aratta sikereit. 2005 körül ebben a zsánerben az Interpol volt a legjobb, az Editors az örök második lehetett, de míg az Interpol jórészt megmarad ugyanabban a hangképben, már nincs is különösebb meglepetés a zenéjükben.

Viszont az Editors hamar elmozdult az elektronika irányába. Később már nem tudták a gótikus diszkót idéző, a Münich, Blood és az An End Has A Start sikereit megismételniük, ugyanakkor innovatívabbaknak, érdekesebbnek tűntek, mint a halálelegáns amerikai kollégáik.