Onnan kaphat kihívót az aggteleki cseppkő, ahonnan a legkevésbé vártuk
A türelem, ahogy Kung Fu-Ce is mondogatta, egy olyan rózsa, amelynek addig nem szedheted virágát, míg nem locsolod a palántáját. Vagy Coelhóhoz fordulva: a Pillanat röpke mulandóságából áll össze az Idő megmásíthatatlan Örökkévalósága.
És hogy a filozófia, a filozofikus gondolkodás modern korunkban nemcsak valami kiszáradt folyómeder – vagy épp ellenkezőleg, parttalanul locsogó kis patak, ami egyre csak énekel –, annak élő példája az a csak első látásra furcsának tűnő performansz, ami az Árpád hídi metróállomás aluljáróban fogadja az utazóközönséget. És mindenkit, aki szereti.
Tizenöt éve lakom errefelé, azóta elbontották a Scontót – ami kis ideig élelmiszerbolt is volt –, átépítik a buszpályaudvart, kicserélődött a közeli színházban az igazgató és a repertoár, az aluljárókban az üzletek, a sínen a metrók, sőt, lassan a sínek is, egy ideje már új nevünk is van (amit mondjuk nem bánok, Göncz Árpádnál lakni mennyivel menőbb már, mint egy metróállomáson). De van, ami nem változik: ez a kis beázás.
Ha nagyobb eső jön vagy ha kezdődik tavasszal a hóolvadás, már tudjuk, menetrend szerint érkezik a csöpögés-folyás-csobogás, alatta egy vödör, és az egész kis összeállítás elkerítve egy műanyag szalaggal. Egy ideje ráadásul már térfigyelő kamera is óvja-figyeli az eseményeket, nehogy oktondi kezek némi szigeteléssel elrontsák a dolgot.
És ma, a természet csodájának – főleg az orosz síkságról Tolbuhin marsallék lendületével betörő fagyos levegőnek – köszönhetően új orcáját mutatta nekünk a megszokott kis zubogás. Jégcsappá nemesült, szép csillogássá, megtörik rajta a fény, ha jó szögben állunk alá/mellé, egy pillanatra elfog minket az érzés, hogy talán Aggteleken, Jósvafőn is így kezdődött minden. És hogy csak négy-ötszázezer év, aztán ki tudja, majd itt lesz az új nemzeti park. A főváros, szerencsére, mindent megtesz érte.