Gyönyörű-megható gesztus mutatja, hogy nem minden városlakó érzéketlen és elidegenedett
Pénteken írtunk róla, hogy a Duna alacsony vízállásának köszönhetően a Petőfi híd budai hídfőjénél szárazra került több sírkődarab is. A százéves, jól olvasható neveket és évszámokat őrző kövek valószínűleg a hatvanas években kerültek oda eróziót csökkentő partvédő kőszórásként, amikor az állam felszámolta az 1912-ben bezárt Németvölgyi temetőt. (A temető helyén ma a MOM és a Budapesti Kongresszusi központ terül el.)
Van valami különlegesen szomorú és valahol mélyen felkavaró abban, hogy emberek, akik hozzánk hasonlóan születtek, éltek, ettek, ittak, szerettek, majd meghaltak, az elsimuló gyász, a rövid emlékezet ennyire szenvtelen sorsára jutottak. Sírköveiket darabokra törték markológépek, majd folyópartra szórták, hogy a Duna ne mossa alá a két városrészt összekötő nagy forgalmú híd alatti szakaszt. Hogy csak évtizedek után egy hosszú, aszályos időszaknak hála merüljenek fel neveik a feledésből.
Talán hasonló gondolatok járhattak a fejében annak az ismeretlennek, aki cikkünk megjelenése után úgy gondolta, hogy így mindenszentek, halottak napja felé közeledve megérdemelnek legalább pár mécsest azok is, akikre már senki nem emlékezik. (A képek szombat délelőtt készültek, néhány lángot ekkorra már elfújt a szél, eloltott a szemerkélő eső.)
![](https://kep.index.hu/1/0/2122/21227/212272/21227298_225d3a9010a596719a2e8cafc4eff3e4_wm.jpg)