Miért viseltek Star Wars-jelmezt az iraki katonák?
A második öbölháború húszéves évfordulóján egy olyan epizódot idézünk fel, amire egy messzi-messzi galaxisban is felkapják a fejüket: Szaddám Huszein elnöki különítményesei a sötét jedikhez, közelebbről Darth Vaderhez hasonló egyenruhát és sisakot viseltek.
Hallgassa meg, hogyan beszéltek az ókori egyiptomiak, görögök és rómaiak!
Nem kevesebb mint 14 ősi nyelv hangzását rekonstruálták kutatók a sumeroktól a majákig, a vikingektől a keltákig. Olyan, mint egy időutazás, lenyűgöző belefülelni a történelmi múltba. A kérdés azonban az, hogy honnan lehet valamit is tudni már régen nem úgy beszélt vagy egyenesen kihalt nyelvek hangzásáról. Hiszen nincsenek hangfelvételek az athéni vagy a római fórumok nyüzsgő hangforgatagáról vagy a szónokok pátosztelinek gondolt, nagyívű hanghordozásáról vagy egy viking ivó alpárinak képzelt hangzavaráról. Legfeljebb csak sejtéseik, ilyen-olyan elképzeléseik lehetnek a nyelvészeknek, amelyeknek csak a szabadon szárnyaló fantázia szabhat határt.
Még az igencsak élő és viruló angol is másképpen hangzik Új-Zélandon, Írországban vagy éppen Brooklynban, de még két barát ugyanabból a kisvárosból is máshogy ejthet ki egy-egy szót, és máshogyan szólal meg, amikor verset mond, vagy amikor a barátokkal lóg. Ugyan mit lehet mondani bármi érvényeset több ezer évvel ezelőtti beszédek megszólalásáról, arról, hogy miként ejtették a szavakat, milyen volt a nyelvek dallama?
A válasz meglepő lehet, de eléggé sokat, még akkor is, ha rengeteg finom részlet valószínűleg elveszett örökre.
Át kell írni a tankönyveket, egyre korábban kezdődik a csillagászati tavasz
Március 21-re teszi a csillagászati tavasz kezdetét a legtöbb tankönyv, a nem sokkal korábbiak pedig, mint valami univerzális dátumot rögzítik a neves napot, és a legtöbben így is tanultuk meg. Pedig már 12 éve március 20-ra esik a tavaszi napéjegyenlőség időpontja, azaz vonul visszafelé, és ez így is lesz 2047-ig (közép-európai idő szerint).
Ahogyan dőlésszögével kering a Föld a Nap körül, évente (egy teljes kör alatt) kétszer delel a Nap az Egyenlítőn, azaz ott süt merőlegesen a fejünk fölött, ha éppen ott időzünk. Nemcsak most, március 20-án, hanem ősszel, szeptember 23-án is az Egyenlítőt melegíti a legerősebben, aztán halad szépen dél felé, a Baktérítő felé, miközben nálunk fokozatosan téliesre fordul az időjárás, mivel egyre alacsonyabb szögben (gyengébben) érnek minket a napsugarak.
Ha nem lenne ferde a Föld forgástengelye (23,5 fokkal), akkor egész éven át az Egyenlítőn delelne, és irgalmatlan forróság lenne arrafelé. Északabbra és délebbre, a közepes szélességi fokokon (a mérsékelt égövekben, ahol Európa is fekszik) pedig barátságtalan hűvös egész éven át.
Nem lennének évszakok, csak valami furcsa, kíméletlen földi éghajlat,
ahol valószínűleg nem alakulhatott volna ki olyan, teljes bolygót belakó gazdag, burjánzó Élet, mint amilyenben részünk van.
Na de mi az oka a tavaszi (és nyilván az őszi) napforduló csúszkálásának? Hiszen a világűrben röpdösünk már több mint hatvan éve, végtelenül pontos atomórákat használunk legalább ötven éve, és éppen a Holdidőzóna bevezetését tervezzük, a napfordulók időpontjával azonban meggyűlik a bajunk, mert nem tudjuk azokat pontosan rögzíteni?
Elítéljük, mégis imádunk hallgatózni, de miért?
A hallgatózás (lehallgatás) egyik magasiskoláját a keletnémet (NDK) titkosszolgálat, a Stasi művelte (a náci Gestapo módszereit továbbfejlesztve) a hidegháború alatt, ahogyan azt látni lehet az Oscar-díjas (legjobb idegen nyelvű film, 2007) Mások élete című filmben is. Gerd Wiesler százados (Ulrich Mühe) a rendszer feltétlen híve, és egy sikeres színpadi szerzőt és ünnepelt színésznő élettársát hallgatta le éveken keresztül (a kor technikai csúcseszközeivel persze, poloskákkal), majd tragikusan ráébredt saját élete kisszerűségére.
Francis Ford Coppola 1974-es Magánbeszélgetés című filmjében a főhős (Gene Hackman) egy profi lehallgató szakember, aki nagy bajba sodorja magát a kifülelt információk miatt. De nem kispályások a magyar hivatásos hallgatózók (Kulka János) az ávós lehallgatásokról és átverésekről szóló 2011-es, A vizsga című kémthrillerben sem.
A hallgatózás, kémkedés ugyanis mindig is itt volt, és itt van most is velünk, most például kifürkészhetetlen digitális turbó fokozatba kapcsolva, elég csak a Pegasus-botrányokra gondolni.
De nem csak a megfoghatatlan digitális kémkedés/fülelés korában, de a ma már megmosolyogtató poloskák (a lakás stílbútorainak szegleteibe gondosan elrejtett analóg mikrofonocskák) előtti időkben is elemi érdeklődést tanúsított az ember mások élete iránt. Amióta csak világ a világ, amióta csak létezik ember. De vajon miért?
Hogy (nem) fogyott le a világ nyolc éve a csokival?
2015-ben nagy port vert fel egy német tanulmány, ami a Bild, Németország egyik legnagyobb lapjának címoldalára is kikerült.
Fogyj le a csokoládénak köszönhetően!
Nézzük, mi történt azokkal, akik elkezdték a csokidiétát, belevághatunk-e mi is? A Diet and Health Institute igazgatója, Johannes Bohannon akkor kifejtette, hogy kísérleteik szerint az alacsony szénhidráttartalmú étrenden lévők csokoládé fogyasztása felgyorsítja a fogyást, pozitív hatással van a koleszterinszintre és általánosságban is javítja közérzetünket. Nos, ez utóbbit mi is megtapasztalhattuk már, de hogy valóban fogyasztana?
Csoki és szénhidrát
A német vizsgálat során a Facebook segítségével toborozták az alanyokat Frankfurt környékén, és 150 eurót ajánlottak fel mindenkinek, aki hajlandó 3 hétig diétázni. 19 és 67 év közötti férfiak (5) és nők (11) jelentkeztek, akiket három diétás csoportba osztottak: az egyik alacsony szénhidráttartalmú diétát követett, egy másik ugyanezt, de mindennap evett csokit, a kontrollcsoport pedig nem változtatott étrendjén. 21 napon keresztül minden reggel megmérték magukat, az utolsó napon kérdőívre kellett válaszolniuk és vérvizsgálatot végeztek.
Máshogyan telik az idő a Holdon, mint a Földön
Magyar idő szerint 1969. július 21-én hajnali 3 óra 56 perc 15 másodperkor tett egy kis lépést a Hold felszínére az amerikai Neil Armstrong, a történelmi mozdulatot pedig élőben láthatta a fél világ a televízióban. Ha eltekintünk a máig népszerű, makacs összeesküvés-elmélettől, miszerint a holdra szállás csak egy ordas kamu, és az egész szkafanderes felhajtást egy földi stúdióban rendezték meg, és onnan közvetítették az ámuló emberiségnek, a kérdés az, hogy holdidő szerint egészen pontosan mikor került az első emberi lábnyom a hűséges szomszédunk porába (a stúdió homokjába).
Mennyi volt az idő akkor a Holdon?
Hogyhogy mikor, micsoda kérdés ez, talán valami kekeckedő asztrofizikus-humor? Hát pontosan akkor, amikor a Földön látták, attól függően persze, hogy melyik időzónából nézték a közvetítést, pár órás különbségekkel. Houstonban például július 20-án 20 óra 56 perc 15 másodperkor, Tokióban július 21-én 11 óra 56 perc 15 másodperckor, Londonban, ahogyan a szokásos, űrhajózásban használt univerzális idő (egyezményes világidő, UTC) szerint is, július 21-én 2 óra 56 perc 15 másodperkor lépett Armstrong a Holdra.
Miért halljuk az óceánt, ha a fülünkhöz emelünk egy kagylót?
Gyerekkorunkban számos kitalált dolgot meséltek nekünk szüleink, természetesen azért, hogy színesebbé, vidámabbá tegyék a hétköznapjainkat – de persze néha egy kis ijesztgetés is belefért, például amikor azt mondták, hogy ne húzzuk a szánkat, mert örökre úgy marad.
Egy másik, ehhez hasonló ártalmatlan füllentés a kagylókról szólt, szüleink ugyanis elhitették velünk, hogy ha egy kagylót a fülünkhöz emelünk, legyen az akármennyire is messze, akkor is hallani fogjuk a tenger vagy az óceán hangját – mi pedig tágra nyílt szemekkel konstatáltuk, hogy nahát, ez tényleg így van. Persze ma már tudjuk, hogy a valóságban nem a hullámok hangját halljuk, de akkor mégis mi lehet az a különös, nyugtató hang, amit a kagylók árasztanak, amikor a fülünkhöz emeljük azokat? Ennek jártunk utána.
Az elmúlt évek során biztos, hogy ön is találkozott már olyannal, aki magabiztosan állította, hogy tudja a választ a jelenségre. Az egyik legelterjedtebb tévhit szerint a kagylókból a fülünkben lévő vér áramlásának hangját halljuk vissza, ami annyira nem is logikátlan, abból kiindulva, hogy amikor oldalra fordulva fekszünk egy párnán, akkor is megfigyelhetjük a fejünkben átáramló vér lüktetésének hangját.
Meglepődik, ha megtudja, melyik ragadozó támadja meg legtöbbször az embert
Bejárta a világot 2022-ben a 9 éves amerikai Lily Kryzhanivskyy esete, aki bújócskát játszott a washingtoni Fruitland melletti erdőben, ám amikor kiugrott a barátai elé, nem ő okozott meglepetést, hanem őt lepte meg egy puma, méghozzá annyira, hogy a váratlan találkozás majdnem az életébe került. Lily bátran védekezett, ütötte és rúgta, ahogyan csak bírta, az őt megkívánó ragadozót, de így is súlyos sebeket kapott. Talán pont vehemens ellenállása miatt végül szerencsésen túlélte a támadást.
Nem volt ennyire szerencsés az észak-indiai Champaran körzet kilenc lakója, akit egytől egyig egy vérszomjas tigris marcangolt szét, az emberhúsra rákapott fenevadat végül a hatóságnak kellett levadásznia.
Még ha tudjuk is jól, hogy ezek a nagymacskák húst esznek, és ha úgy adódik, az embert is prédának tekintik, valahol furcsa, hogy mindez a 21. században történik. Az emberiség mára belakta és átalakította a Föld természetes élőhelyeinek több mint a felét, fajok sokaságát kiirtva vagy a kihalás szélére kergetve, és ma már nem tartunk a tigrisektől, oroszlánoktól vagy pumáktól, ahogyan őseink a tábortűz körül, hanem a fennmaradásukért aggódunk.
Miért jó, ha rózsaszínben halljuk a világot?
Állandó zajban élünk, és hacsak (valamiféle különös indíttatásból) nem megyünk el szándékosan egy zajzenei fesztiválra, többnyire észre sem vesszük, hogy nemkívánatos hangkavalkádok vesznek körül minket folyamatosan. A zenével vagy az (értelmes) beszéddel szemben értelmetlen, haszontalan, önmagukban felesleges hangok egyvelegei ezek. Kaotikusak és zavaróak, mint például az utcazaj, éppen ezért meglepő, hogy a zajoknak színük is lehet. A szürke adja magát persze, milyen színű is lehetne egy kusza, összefüggéstelen hangforgatag. Ám egész színpalettájuk van nekik, léteznek ugyanis fehér, fekete, barna, kék, ibolya vagy éppen rózsaszín zajok is.
Rózsaszín háttérzaj? Még ha rózsaszínben látjuk is a világot, mint a szerelmesek, akkor is nehéz elképzelni, hogy egy zajforrás rózsaszínű ködbe burkoljon, vagy mosolyogva a felhőkbe emeljen minket. Márpedig a rózsaszín zaj létező és különleges hatású hangkeverék, amelyet Martin Gardner sztármatematikus író dobott be a köztudatba 1978-ban, amikor saját népszerű rovatában („Matematikai játékok”) írt róla a Scientific American tudományos folyóiratban.
Megkínozzák áldozataikat a macskák – de nem azért, mint gondolnánk
Csányi Vilmos a napokban azt mondta az Indexnek, hogy két démoni faj él a Földön, az ember és a csimpánz, akik nemcsak megölik a prédákat, hanem olykor meg is kínozzák azokat, mielőtt megölik. Többen jelezték azonban, hogy
nemcsak legközelebbi rokonunk gyötör élvezettel, hanem más állatok is,
például az orka vagy gyilkos bálna néven is ismert kardszárnyú delfinek is. Ezek a hétméteres, 3-4 tonnás ragadozó emlősök imádják a fókabébiket (megenni), de amikor elkapják, nem pusztítják el azonnal őket, hanem orrukkal több méter magasra dobálják, és amikor a fókakölyök visszacsobban a vízbe, egy másik kardszárnyú újra a levegőbe repíti. És így tovább, „labdáznak” vele, miközben a kis fóka minden bizonnyal szörnyű kínokat él át.
Tortúrának teszik ki áldozatukat, hasonlóan, mint a macskák, akik köztudottan szeretnek hosszasan eljátszani a zsákmánnyal, a kismadárral, gyíkkal és hát persze az egérrel: dobálgatják, elengedik, majd újra elkapják, farkuknál fogva lóbálják, lógatják, pofozgatják azokat, mielőtt végeznek velük.
De miért kínoznak az állatok? Hogy elszórakoztassák magukat, mielőtt így vagy úgy lezárják a vadászatot? Vagy csak öncélúan kegyetlenkednek? Ugyan miféle evolúciós előnye lehet ennek az értelmetlennek tűnő szokásnak? A Természet ugyanis takarékos, nem sok viselkedés, tulajdonság alakul ki és marad fenn csak úgy, minden ok nélkül, l'art pour l'art.
Nem köszönni problémás – vagy mégsem?
Képzeljük el, hogy találkozunk valakivel, akinek rendszeresen köszönünk, és ő rendszeresen figyelemre sem méltatva halad el mellettünk blazírt tekintettel, mondjuk egy szomszéd, gangos lakóközösségi tag, kolléga vagy bárki, akivel akarva-akaratlanul sokszor összetalálkozunk, akár nap mint nap is. Vagy egy beszélgetést búcsúzás nélkül befejezve faképnél hagynak minket, és csak nézzük, amint a partner emelt fővel tovatűnik. Legtöbbünkkel előfordulhattak már hasonló helyzetek, és arra is emlékezhetünk, hogy ilyenkor mi minden fut rajtunk keresztül.
Nyilván először magunkra vesszük, ha nem fogadják az üdvözletünket, aztán hamarosan feltesszük azt a kérdést is:
ennyire kekk/miss lenne, vagy neheztel netán valamiért, de vajon miért,
hiszen nem volt semmiféle érdemi dialógusunk sohasem, vagy ha igen, akkor még inkább feszül a kérdés. És pillanatok alatt eljuthatunk oda is, hogy „Menjen már a... Ki ő egyáltalán?...
Mindnyájan jól tudjuk, hogy világunkban udvariatlannak, tiszteletlennek számít, ha nem üdvözöljük kölcsönösen egymást, de ha már egyszer úgy alakul, hogy auránkat kénytelenek vagyunk akár pillanatokra is reagáltatni lépcsőházakban, az utcán, vagy munkahelyeken, akkor érzékenyen érinthetnek minket a negligáló, apatikus arcok, és még ha túlságosan nem is hiányoznak az illembeli (süvegelő, kalapérintő, biccentő, szervuszozó) reakciók, akkor is zavarók ezek a vacak helyzetek.
Miért képtelenek pontosak lenni a notórius késők?
Nehéz ma már felidézni, hogyan is zajlottak a találkozók a mobiltelefonok előtti időkben. Nyilván személyesen megbeszélték korábban, vagy tárcsázták egymást vonalas telefonon az emberek, és ha éppen telefonközelben tartózkodott a hívott fél, akkor rögzítették a helyet és az időpontot.
De mi történt akkor, ha valaki késlekedett?
Hiszen nem lehetett sem telefonálni (hacsak nem egy telefonfülkéből, nem sok reménnyel), sem üzenetet, esetleg táviratot küldeni, csak frusztráltan várakozni és reménykedve bámulni abba az irányba, ahonnan a partner sziluettje jó esetben felbukkanhat.
Mindenki rendszeresen átél ma is hasonló helyzeteket, ha máskor nem, akkor, ha a másik ki van kapcsolva, vagy egyfolytában foglalt, és mindenki tisztában van vele – akármennyire is sarkosan hangzik –, hogy köztünk élnek a mindig pontosak és a notóriusan késők.
A két tábor pedig nem kifejezetten szíveli egymást.
Többnyire a pontosak vonják kérdőre a késlekedőket (nem mindig, vannak proaktívan öntudatos késők is), akik viszont erre a kifogások széles palettájáról válogathatnak különféle magyarázatokat, méghozzá joggal, hiszen a rendezettnek tűnő kaotikus világunkban beláthatatlan sok nem várt esemény megtörténhet.
Dugóba kerültem, késett/kimaradt a busz, rossz megállóban szálltam le, otthon hagytam a telefonom, visszamentem hát érte, elúsztam a munkámmal, csőtörés volt a házban, feltartott a közös képviselő, elszakadt a cipőfűzőm, időviharba kerültem, és minden más, amit csak a lelkiismeret és a fantázia kibír. (Személyes tapasztalat, hogy a zuhanyzó egy időkapu, és aki oda belép, fél órán belül biztosan nem kerül elő, semmiféle indulás/határidő ellenére sem.)
Ki volt a világ legdurvább gyilkosa?
A Guinness Rekordok Könyve szerint minden idők „legtermékenyebb hóhéra″, Sztálin végrehajtója Vaszilij Blohin volt. Ezen talán nem is csodálkozunk, hiszen az Acélember a végtelen tisztogatások és kegyetlen gyilkosságok mestere volt, de Blohin áldozatainak száma sokkolóan hat még ma is.
Vele szemben a „világ angyala” címért többen is versenghetnek, például James Harrison, aki vérével milliókat mentett meg, vagy Vaszilij Arkipov, aki egymaga hárította el a harmadik világháború kitörését.
A világ legszerencsétlenebb embere jól tudta, mi a szerencse
A világ egyik legszerencsétlenebb (vagy legszerencsésebb?) emberének Frano Selak horvát zenetanárt tartják, akinek pechsorozata 1962 januárjában (33 évesen) kezdődött, amikor Szarajevóból vonatozott Dubrovnikba, ám a szerelvény kisiklott a hideg, esős időben, és belezuhant egy jeges folyóba. Tizenhét utastársa nem élte túl a balesetet, őt viszont (szerencsésen) ki tudták menteni szorult helyzetből.
A jó szándékú pedagógus körül azonban az események csak ekkor kezdtek beindulni.
Egy évvel később megbetegedett édesanyjához igyekezett, és életében először repülőre kellett szállnia, méghozzá egy Zágrábból Fiumébe tartó járatra. Nyilván ő is tartott a repüléstől, mint minden újdondász, az ő szorongásai azonban nem voltak alaptalanok, a röpke út alatt ugyanis, a leszállás előtt nem sokkal, váratlanul kinyílt a gép ajtaja, ő pedig a többekkel együtt egyszerűen kirepült belőle. Tíz utas (köztük 19 éves ismerőse) és a pilóták életüket vesztették, ahogyan a mellette ülő a légiutas-kísérő is, akivel együtt repítette ki az erős huzat a légkörbe, de Selak csodálatos módon egy szénabálán landolt, és megúszta a zuhanást.
„Az egyik percben még teát szürcsöltünk, a másikban pedig már zuhantunk” – mesélt erről a szerencsétlenségéről (szerencséjéről?) negyven évvel később a The Telegraphnak.
Innentől fogva már-már megszokottá váltak a körülötte zajló rendkívüli események. Többször kigyulladt például az autója, elütötte egy autóbusz, 1996-ban pedig kocsijával áttörte az autópálya korlátját, és a kocsi a mélybe zuhant, de még időben ki tudott ugrani belőle, és egy fenyőfán élte túl a drámát.
Mint valamiféle főnix támadt fel poraiból minden sorscsapásából.
Ekkoriban már az ismerősei is gyanakodni kezdtek arra, hogy kedves barátjuk körül nincs minden rendben, furcsa, rossz energiák gomolyognak körülötte, és nem kizárt, hogy veleszületett karmája okozza ezt a szűnni nem akaró bajcunamit.
Karmája!?
Megtalálták, de még mindig titkolózik az emberiség ősanyja, Mitokondriális Éva
Óriási feltűnést keltett az emberiség ősanyja, Éva, amikor Ádám társaságában debütált az almafa tövében a Newsweek címlapján 1988 januárjában. Egy évvel korábban már hírt adott magáról szűkebb publikum előtt a Nature tudományos folyóiratban, amelyben a cikket jegyző kutatók (Rebecca L. Cann, Mark Stoneking és Allan C. Wilson genetikusok és munkatársaik) öt földrajzi populáció 147 akkor élő emberének DNS-elemzése alapján kijelentették, hogy minden Homo sapiens Afrikából ered,
és az emberiség egyetlen közös ősanyától származik, akit genetikai módszerekkel meg is lehet találni.
Futótűzként terjedt el a szenzációs teória, az ősanya pedig hamar megkapta a Mitokondriális Éva művésznevet az újságíróktól, és azonnal popkulturális ikonná avanzsált.
Mitokondriális Éva? Furcsa egy név,
de a nyelvtörő elnevezésnek nyomós oka volt:
a kutatók ugyanis a sejtek mitokondriumának DNS-mutációi alapján számolták ki, mikor élhetett közös ősanyánk, ezt az időszakot pedig 200 ezer évvel ezelőttre datálták, és azt mondták, vagy a dél-afrikai Kalahári-medencében, azon belül is a mai Botswana területén fekvő Makgadikgadi-medencében, vagy pedig kelet-Afrikában, de mindenképpen Afrikában élt.
Magabiztosak voltak az Éva-elmélet szerzői, mivel elsők között dolgozták ki forradalminak számító „molekulárisóra”-módszerüket, és nem véletlenül választották a mitokondriumokat a megbízható időmérés eszközéül.
Mit tanítanak a csimpánzok a politikusoknak?
A nyugati világban – talán csak az Egyesült Államokat leszámítva – nem sokan vitatják az evolúció elméletét, amely szerint (nagyon leegyszerűsítve) az élőlények egymással versengenek a fennmaradásért, a természetes szelekció révén pedig csak a legrátermettebbek képesek génjeiket továbbörökíteni. Akár tetszik, akár nem, következetesen kíméletlen a földanya, még csak hírből sem ismeri a szentimentalizmust, és amikor a dominanciáról esik szó, sokunk szemei előtt természetfilmek mozgalmas képsorai jelennek meg, ahol bikák, kosok, csődörök küzdenek (akár végkimerülésig) az alfahím címért, no meg a nőstényekért.
A játszma végtelenül egyszerű:
a nagyobb, erősebb, gátlástalanabb állatok mindig elbánnak a kisebbekkel, gyengébbekkel, félénkebbekkel, majd elégedetten átveszik (vagy éppen megtartják) és kiélvezik a hatalmukat.
Annyira kemény világ lenne ez, hogy semmi más nem számít, mint az ököljog (vagy inkább tulokjog, marásjog?), a puszta nyers erő, ahol a vezetői pozíciókat kizárólag fröcsögő tesztoszteronnal lehet csak megszerezni?
Hát nem egészen. Egyre több kutatás cáfolja a „nagyobb kutya” elképzelést, és egyre-másra állnak elő meglepő megfigyelésekkel, amelyek rendre azt jelzik, hogy a természetben zajló hatalmi harcok jóval árnyaltabbak, finomabbak, körmönfontabbak lehetnek, mintsem azt gondolnánk.
Hat kontinens több mint harminc különböző állatfaját vizsgálták már a hiénáktól a delfinekig, a tintahalaktól a rézfejű kígyókig, és rafinált eszközök gazdag tárházát fedezték fel: manipuláció, megtévesztés, szövetségek szervezése és felbontása vagy éppen közösségi hálózatok építése – ez mind előfordulhat a repertoárban.
Kibírná-e az emberiség, ha a föld alá kényszerülne?
Posztapokaliptikus írások és filmek sorában kényszerülnek emberek (vagy akár az egész emberiség) a föld alá, mert odafent a bolygó élhetetlen: halálos UV- vagy radioaktív sugárzás, pusztító éghajlat vagy mérgező levegő teszi lehetetlenné a felszíni létezést. Kérdés azonban, hogy képesek lennénk-e huzamosabb ideig a föld alatt élni a valóságban is. Fenn tudnának-e maradni föld alatti emberi közösségek kataklizma esetén? Egyáltalán: reális lehetőségnek számít, hogy a föld alá bújjunk, ha már a felszínen nem tudunk boldogulni?
A bizonytalan jövőt ígérő klímaváltozás, környezetpusztítás, légszennyezés vagy éppen az újra (minket is) fenyegető atomcsapások korában nem feltétlenül fantáziáló disztópikus gondolatkísérletek ezek. Már csak azért sem,
mert az emberek élettere már régóta nem csak a földfelszínre korlátozódik.
Mielőtt megalakultak volna az első települések és az első épületek 8-9 ezer évvel ezelőtt, például a mai Törökország területén feltárt Çatal Höyükben, a vándorló emberek természetes menedékekben, például barlangokban húzták meg magukat. A sziklák közé vagy akár a föld alá is benyúló terekben viszonylag biztonságban voltak az időjárás viszontagságaival és a ragadozókkal szemben. Valószínűleg ezek a sok tízezer éves emlékképek is közrejátszottak abban, hogy már időszámításunk előtt sok száz évvel föld alatti városok sorjáztak Közép-Anatóliában.
Közülük az egyik legnagyobb Derinkuyu, amelyet 1963-ban fedezett fel egy helyi lakos, miközben a pincéjét bővítgette. A régészek először nem hittek a szemüknek: nem kevesebb mint 445 négyzetkilométeren terül el 18 szint mélyen a puha vulkáni tufába vájt város, ahol akár 20 ezer ember is élhetett rövidebb-hosszabb ideig.
Szállásokat, főzőhelyiségeket, étkezőket, iskolákat, élelemraktárakat, bor- és olajpréselő helyiségeket, de még istállókat is kialakítottak,
és szinte minden rendelkezésre állt, amire csak szükségük lehetett a túléléshez.
Még egy öt kilométeres alagutat is fúrtak a közeli föld alatti testvérvároshoz, Kaymaklihoz.
Valószínűleg a sorozatos támadások miatt először ideiglenes menedéknek kezdték építeni az időszámításunk előtti 8. században, majd az évszázadok alatt komplex föld alatti labirintusvárossá bővítették, amelyet már nemcsak veszély idején, hanem állandóan is laktak, olyannyira, hogy Derinkuyu csak száz éve, 1923-ban néptelenedett el, és tűnt el pár évtizedre a feledés homályában.
Mekkora szárnyakat kellene növesztenünk, hogy repülhessünk?
Ősidők óta kémleli az ember az eget, és nézi féltékenyen a madarakat, ahogyan kedvük szerint, könnyedén repülnek impozáns szárnyaikkal bármerre a hatalmas égi térben, ahol nincsenek akadályok, és a veszélyekkel teli zsúfolt földfelszínnel ellentétben ragadozók tömegeitől sem kell tartani. Mindig is szerettünk volna hozzájuk hasonlóan gondtalanul, szabadon hasítani a föld felett, de nemcsak álmainkban, hanem éberen is, ám mivel a makacs gravitáció foglyai voltunk, csillapítatlan vágyunkat legfeljebb repülő mitológiai alakokkal tudtuk pótolni.
Például a görög Ikarosszal, akinek apja viasszal összeragasztott tollszárnyakat készített, de a kísérlet nem sült el jól, a becsvágyó Ikarosz túl magasra szállt, a nap melege pedig elolvasztotta szárnyait, és ő a tengerbe zuhant. Leonardo da Vinci nemcsak a képzelet angyali szárnyain, hanem valóságosan is szeretett volna a levegőbe emelkedni, de hiába tanulmányozta lankadatlanul a madarak röptét, különféle repülő szerkezeteivel soha nem tudta tartósan elhagyni a talajt, legfeljebb egy magaslatról nekiiramodva siklani egy rövid távot.
1903-ig kellett várni, hogy megvalósuljon az álom, amikor az amerikai Wright fivérek merev szárnyú, irányítható repülője a történelemben először legyőzte a gravitációt,
Ám ehhez motorra volt szükségük.
(A francia Montgolfier fivérek Versailles-ban, a Napkirály, XIV. Lajos és Marie Antoinette királyné jelenlétében 1793-ban bemutatott hőléggömbje is felemelkedett a földtől pár méterre, de a korszakos találmány minden volt, csak nem irányítható.) Azóta meghódítottuk az eget, a felszálláshoz azonban máig sem nélkülözhetjük az erős segítő hajtóerőt. A nagy kérdés az: miért nem tud az ember saját maga, önerőből repülni?
Mert nincsenek szárnyaink – szól az elkeserítő prózai válasz. De ha úgy kanyarodik az evolúció, mekkora szárnyakat kellett volna növesztenünk, hogy bármikor a levegőben suhanhassunk? Vagy, ha már földhöz ragadt kétlábúakká alakultunk, miért nem vásárolhatunk a boltban egy pár megfelelő méretű szárnyat, hogy elkerülhessük a tülekedést, és a frusztráló rostokolást a közlekedési dugókban, és landolhassunk mondjuk egy jó étteremben egy ház tetején?
A kevés alvás lehet a siker titka?
Mi a közös Leonardo da Vinciben, Michelangelóban, Beethovenben, Csajkovszkijban, Victor Hugóban és Salvador Dalíban? Vagy Thomas Edisonban, Nikola Teslában, Steve Jobsban és Elon Muskban? Na és Winston Churchillben, Margaret Thatcherben, Barack Obamában és Donald Trumpban?
Egyszerű kérdés: nyilván az, hogy ismerjük a nevüket, ha máshonnan nem is, az iskolai tankönyvekből vagy a médiából mindenképpen, és az is összeköti őket, hogy hasonló foglalkozást űztek. De van egy mindnyájukat összekötő különleges tulajdonságuk is, ami miatt egy kivételes táborba tartoznak:
mindegyikük szokatlanul keveset aludt (alszik),
naponta legfeljebb négy-öt órát, és azt is változatos módokon.
Thomas Edison a power napping (20-30 perces szundítás) híve volt egy karosszékben ülve, kezében mindig valamilyen tárgyat tartott, ami rendre leesett, amikor éppen mély álomba zuhant volna, a zaj pedig (ahogy várta) mindig felébresztette. Elmondása szerint szárnyaló kegyelmi pillanatok voltak ezek, ilyenkor jöttek zseniális meglátásai, amiket azon nyomban le is írt, mielőtt örökre elillantak volna.
Salvador Dalí is hasonló módszert követett,
ő is az ébrenlétből az alvásba való átmenet mágikus pillanatait (a hipnagógiát) kereste,
amikor az elme még keresi az egyre áradó fantasztikus érzéki benyomásokra a racionális magyarázatot, de már nem talál rá szavakat. Néhány percig tart csak minden embernél a félálombeli varázslat, de Dalí képeit nézve nem kérdés, hogy mesés világot élhetünk át mindannyian ezekben a rendkívüli pillanatokban (kár, hogy többnyire elfelejtjük).
Leonardo és Tesla állítólag két óra alvással is beérte, de ezt a nyúlfarknyi időt is felszabdalták, és szakaszosan (polifázisokban) bóbiskoltak tevékeny életük során, méghozzá úgy, hogy négyóránként aludtak 20-30 percet. Margaret Thatcher viszont egyben tudta le a maga éjjeli négy óráját, ám miniszterelnöksége (1979–1990) alatt mindvégig ragaszkodott a délutáni rövid sziesztákhoz.
Jó, rendben, motivált, kreatív emberek mind, akik inspirációt kerestek, vagy az átlagosnál több időt akartak szentelni imádott hivatásuknak, és az alvásra csak biológiai koloncként, szükségszerű időpocsékolásként tekintettek, amelyen jobb minél előbb túl lenni, mert csak viszi a drága időt.
Tudjuk már, mi a háború tökéletes ellenszere
Az emberiség történelme véres háborúk végeláthatatlan története, és nincs és talán soha nem is volt még csak rövidebb időszak sem az évezredek során, amikor éppen ne dúlt volna valahol harc, összetűzés, csetepaté a Földön. Éppen ezért lehet meghökkentő, hogy etológusok szerint az ember alapvetően nem agresszív, sőt kifejezetten békés élőlény, és páratlan módon toleráns és együttműködésre kész más közösségekben élő embertársaival, ez a habitusa pedig kivételes a természetben.
Velejéig békés és együttműködő, barátságos jámbor lélek lenne a Homo sapiens, aki elemózsiát visz az éhezőknek és vizet ád a szomjazóknak? Akkor mivel magyarázzuk a lassan egy éve dúló orosz–ukrán konfliktust, vagy a többi kíméletlen összetűzést, és a végtelen sok szenvedést-pusztítást?
Igen, az ember többnyire higgadt és nyugodt, állítják határozottan – a szűnni nem akaró háborús és politikai viszályok ellenére – a kutatók, de hozzáteszik, hogy a háborúzás egy kulturális agressziós forma, egy bennünk maradt csimpánztulajdonság, ezért csapunk össze időnként egy másik embercsoport tagjaival.
Ki volt a 20. század Leonardo da Vincije, Buckminster Fuller?
Az egyik legnagyobb amerikai polihisztor már majdnem eldobta magától az életet, amikor szomorúságát és negatív energiáit sikerült kreativitásba fordítania. Ki volt R. Buckminster Fuller, akit annyira összetört üzlete becsődölése és kislánya halála, hogy öngyilkos akart lenni, de végül a század egyik legnagyobb feltalálója lett?
Az építész, tervező, egyetemi tanár, feltaláló élete 1927-ben bicsaklott meg, de sikerült felülemelkednie kétségbeesésén, és feltett magának két kérdést: mi értelme az életnek, ha minden összeomlik körülöttünk, és van-e esélye az emberiségnek hosszú és sikeres földi létezésre?
Hogy történt a híres londoni sörcunami?
1814. október 17-én több mint egymillió liter sör ömlött végig a brit főváros egyik kerületén. Az alkoholcunamiban nyolcan meghaltak, és rengetegen szenvedtek macskajajtól. De mi okozta a sörtragédiát?
London egyik legrosszabb negyede a 19. században a St. Giles volt. Bő kétszáz évvel ezelőtt a társadalom perifériáján élők népesítették be, koldusok, tolvajok, árvák, utcalányok, csavargók. Közel 30 ezer nincstelen zsúfolódik össze a férgektől és betegségektől (kolera, tuberkulózis) hemzsegő, düledező viskókban. A véres utcai bunyók mindennaposak, a környék bűzlik a mocsoktól. A tisztes városi polgárok kerülik St. Giles negyedét, az itt élők pedig csak egy módszert találnak szomorú sorsuk enyhítésére, a búfelejtő alkoholt.
Sörszökőkút
Egy helyi sörfőzde, a Horse Shoe Brewery szolgálja ki a csöppet sem változatos igényeket, hiszen a minőség nem fontos, csak a bódulat.
A Great Russell Street és a Tottenham Court Road sarkán, a kis sörgyárban közel egymillió liter sör pihen hat és fél méter magas, széles vaspántokkal lezárt kádakban. Az altatás nem véletlen, a keserű és gazdag porter sör főzéséhez a legideálisabb a tizenkét hónapos erjesztés, hogy pörkölt aromái felszabaduljanak.
Honnan származik a macskák kilenc életéről szóló hiedelem?
Bár a macskáknak a közhiedelem szerint kilenc életük van, ezt a kóborló és a szobafogságban élő kandúrok és nőstények is vitatnák. Hiszen a macskáknak is csak egyetlen életük van, hasonlóan a többi földi élőlényhez.
A macskák felemelkedett lelkek, az emberek társai vagy éppen vezetői, minden dolgok tudói, akik azért hallgatnak, hogy ne befolyásolják pártfogoltjaikat. Hatodik érzékkel rendelkeznek, képesek a lelkek, a szellemek és a gonoszság észlelésére. A macskák az oroszlán tüsszentéséből születtek Noé bárkáján – csak egy pár a macskákkal kapcsolatos mítoszok közül. De vajon ezek az állítások honnan származnak, és a talán legelterjedtebbnek számító, a macskák kilenc életét taglaló hiedelem miből ered? A megfejtés nem is annyira egyértelmű, mint elsőre gondolnánk.
Meglepődik, ha megtudja, ki volt a történelem első ismert költője
A legrégebbi ismert írásos emlékek – az egyiptomi hieroglifákat is megelőzve – az ősi Mezopotámiából, sumer területről származnak 5400 évvel ezelőttről. Ékírásos agyagtáblák voltak ezek és leginkább terménymennyiségeket, elszámolásokat rögzítettek rajtuk, szerzőjük pedig a műfajból adódóan, ismeretlen. De ki volt az első név szerint ismert szerző. aki műve mellett büszkén megörökítette nevét is az örökkévalóságnak?
Már az ókori görögök is?
Nyilván valamelyik ókori görög alkotó, vághatjuk rá, már csak azért is, mert mítoszaikat és kultúrájukat mélyen áthatotta a hírnév utáni vágy és a szenvedély, hogy nevük nemzedékek múlva se merüljön feledésbe. Görög színházi szerzők, szobrászok, filozófusok sorát ismerjük név szerint 2500 év múltán is, az ismertségi lista pedig Homérosszal indul. Ugyan máig többen vitatják, hogy valós személy volt-e az időszámításunk előtt 8. században élt eposzi író, de az biztos, hogy két remekművel (Iliász és Odüsszeia) alapozta meg az európai irodalmat. Esetleg az időszámításunk előtti 6. században élt Sapphó volt az első, aki Leszbosz szigetén költötte az irodalomtörténet első lírai verseit és akinek személyét nem övezik Homéroszéhoz hasonló találgatások?
A válasz meglepő lehet, mert egyik sem. Az első név szerint ismert szerző, akit kapcsolatba tudunk hozni egy meglévő szöveggel, ugyanis sokkal korábban, időszámításunk előtt 2300 körül alkotott Mezopotámiában, és nő volt, név szerint Enhéduanna.
Apja a legendás Sarrukin akkád király, aki sumer és más mezopotámiai városokat meghódítva hozta létre a világtörténelem első birodalmát, lányát pedig a sumer holdisten, Nanna főpapnőjévé nevezte ki a sumer Ur városában, aki felvette az Enhéduanna nevet, ami sumerul azt jelenti: „főpapnő, az ég dísze”.
Az ásítás ragadós, de van, aki immunis rá
Viszonylag kevesen lehetnek azok, akik, ha a környezetükben ásított valaki, akkor nem kezdtek el önkéntelenül ásítozni. Vagy ha megláttak egy fotót, amin éppen ásítottak, akkor rezzenéstelen arccal bámulták azt. A jelenség összességében nem annyira meglepő, ám az már sokkal hihetetlenebb, hogy erre nem csupán az emberek, hanem egyéb, erősen szociális állatfajok is képesek.
Az ásítás valamikor 400 millió éve alakult ki az állkapcsos halak körében, ám (ellentétben az elterjedt nézettel) korántsem azért, hogy oxigénhez jussanak. Hiszen a tengeri emlősök a víz alá merülve ásítanak, vagyis ilyenkor nem tudnak levegőt venni. Az ásítás és a légzés ráadásul teljesen különálló irányítás alatt áll, ezért az ásítás okát kénytelenek vagyunk valahol máshol keresni.
George Washington tojás nélküli tojáslikőrreceptje
A tojáslikőr itthon karácsonykor és húsvétkor is népszerű ital. Amerikában és Kanadában eggnognak hívják, Hollandiában és Németországban advocaatnak. De honnan is ered?
Az általában tojással, cukorral, tejszínnel, tejjel, szerecsendióval és valamilyen alkohollal készített ital ősének első készítői a brazil indiánok lehettek, akik avokádóból és mézből kevertek krémes likőrt. A 17. században a gyarmatosító hollandok is megkóstolták, és annyira ízlett nekik, hogy magukkal vitték az avokádót, ami egy idő után persze elfogyott. Megpróbálkoztak a termesztésével, de a hűvös holland éghajlaton nem termett meg a gyümölcs, úgyhogy elkezdték törni a fejüket, mivel helyettesíthetnék, és végül rájöttek, hogy a tojássárgájával a brazil italhoz hasonló nedűt tudnak összeállítani. Tojássárgája, cukor, brandy és némi fűszer kellett ahhoz, hogy a holland ital az avokadós verzió közeli rokonává váljon. Ezért nevezték el advocaatnak.
Hogyan lettünk az állatvilág élsportolói?
Érdekes tevékenység a sport, már csak azért is, mert kizárólag az emberek űzik, nem létezik olyan állat, amely azért kocog, hogy lefogyjon, és még a főemlősök sem mérik össze tudásukat gyümölcshajításban, és bajnokságokat sem rendeznek triatlonban. Maga a szó a francia „desporter” (mulatságoknak élő) kifejezésből ered, és a XV. század közepén tűnt fel Angliában „szórakozás” és „időtöltés” értelemben, és pont a nevében rejlik az egyik ok, hogy miért csak a Homo Sapiens tölti vele az időt, méghozzá nem is keveset: a sportoláshoz ugyanis szabadidő kell, ilyennel pedig csak az ember rendelkezik.
Már az ősembereknek is volt ráérő idejük, több tízezer éves barlangrajzaik legalábbis ezt sejtetik. A művészet ugyanis nem szorosan vett létfenntartó elfoglaltság, ráadásul sok rajz nem a túlélésről (vadászatról) szól, hanem például rituális ceremóniákat vagy éppen úszó embereket örökítettek meg a sziklaalakon a paleopiktorok.
Nem tudjuk, milyen szabályok szerint sportolhattak őseink, de valószínűleg nem öncélú szórakozásból úszhattak, futottak vagy íjászkodtak egymással versengve, hanem képességeiket fejlesztették általuk. Kutatók úgy gondolják ezért, hogy a sport feltehetően egyidős lehet az emberiséggel, és már a kezdetektől a tanulás egyik hasznos módja lehetett.
Hány embert képes eltartani a Föld?
A hetekben világszerte megkongatták a vészharangokat, mert 2022. november 15-én az emberiség létszáma elérte a nyolcmilliárd főt, ami sokakat apokaliptikus gondolatokra sarkallt, mondván: adott méretű a Föld, természeti erőforrásai végesek, nem növekedhet bármeddig az emberek száma, ezért mindenáron meg kell állítani az emberiség szaporodását, mert különben katasztrofális konfliktusok közepette, kényszerűen fog a létszámunk lecsökkenni.
A túlnépesedés-pánik nem új keletű, sokan az egyik legriasztóbb globális problémának tartják, sőt minden válságok kiindulópontjának, amelyből a szegénység, az éhezés, az energiahiány, de a túlfogyasztás és az éghajlatváltozás is ered.
Sir David Attenborough is fölcsattant korábban túlnépesedésügyben, szerinte rendkívüli dolog, hogy az 1950-es években kezdett el pionírként természetfilmes tévéműsorokat készíteni, és mára már háromszor annyi ember él a világon, mint debütálásakor. Háromszor annyi!
Mindannyiunknak szüksége van lakóhelyre, autókra és utakra, kórházakra, iskolákra, na és élelemre. Honnan jön ez? Legtöbbször a természeti világból származnak mindezek, tehát a természeti világ folyamatosan elszegényedik. A helyzet egyre borzasztóbb, és népességünk továbbra is növekszik. Itt az ideje, hogy a világ népessége észhez térjen, és lássa, mit csinálunk, és tegyen valamit
– fakadt ki, és érthető az aggodalma, mivel éppen az 1960-as évek elején gyarapodott a legintenzívebben a világ népessége a történelem folyamán, de aztán lassan csökkenni kezdett a növekedés trendje, ami azóta is tart. Vajon miért?
Fontos szerep jut a nőknek az olasz maffiában
A maffia egy befolyásos gazdasági és társadalmi csoportosulás több tevékenységi körrel, ami tiltott és illegális eszközökkel tartja fent hatalmát, gyarapítja vagyonát. Közös értékek által egyesített családok szövetsége, amelyben mindenki alávetett valakinek. A bűnszervezet elsődleges áldozatainak a nőket tekintik, akiknek beszervezik a férjét, lelövik a fiát, megkínozzák apját.
A családanya, a mátriárka alakja továbbra is nagyon erős Olaszországban és a maffiában. Tiziano Peccia a Párizsi Egyetemen írta szakdolgozatát a nők bűnszervezeteken belüli szerepéről, szerinte a maffia megbecsüli és próbálja láthatatlanná tenni a köreibe tartozó nőket.
A férfiakat egy szertartás során iktatják be a maffiába, a nőket az apjuk vagy a férjük köti a szervezethez. A nők szerepe akkor válik hangsúlyossá, amikor a maffiózó lebukik és börtönbe kerül, mert választaniuk kell: megvédik vagy elárulják rokonukat, szerelmüket. De aki spicli lesz, annak nagy árat kell fizetnie.
Miért más a keleti és nyugati gondolkozás?
Yang Liu berlini grafikus 1990-ben, 13 évesen költözött családjával Pekingből Berlinbe. Saját gyermek- és felnőttkori tapasztalataiból merítve készített egy grafikai sorozatot a keleti és nyugati kultúra különbségeiről, szokásokról, életmódról, viselkedésről Kelet találkozik a Nyugattal címmel. Liu, aki 13 éves korára már magába szívhatta a keleti életmódot és gondolkodást, tisztán látja a két kultúra eltéréseit. Érdemes is egy pillantást vetni a rajzaira, és rácsodálkozni, hogy áll sorba egy japán és egy magyar, hogy kezelik a problémákat a kínaiak és az amerikaiak. De miből eredhetnek ezek a differenciák? Vajon a történelem, a földrajz vagy a kultúra változtathatja meg a gondolkodásunkat és látásmódunkat?
Van egyáltalán különbség?
Oswald Spengler A nyugat alkonyában a civilizációk és a történelem összefüggéseiről így írt:
Az emberiség történelmének egész tartalma belesűríthető az egyes, egymásra következő, egymás mellett felnövő, egymással érintkező, egymást átszínező és elnyomó kultúrák sorsába.
René Guénon 20. századi metafizikus és filozófus úgy gondolta, Nyugat és Kelet között nyilvánvaló szellemi különbség van, ami a modern és a tradicionális szellem különbsége. Mivel ő a hagyományokra szavazott, sőt, munkássága alapozta meg a tradicionális létszemléletet, el is költözött Franciaországból Egyiptomba.
Rovataink a Facebookon