Amikor Kim Dzsongun, Észak-Korea diktátora egy repülőgép-karbantartó üzembe látogatott, készült róla egy felvétel egy Antonov An–2 típusú repülőgép pilótaülésében.

A gép ma már igazi ritkaság, mégis vadonatúj felfestést kapott: alul kék, felül zöld színűre mázolták. Ha valaki a földről nézi az An–2-t, nehezen látja meg az ég kékje előtt, de a talajszinthez közel szálló gépeket is nehéz lesz felülről azonosítani.

Tavaly novemberben a közösségi média felkapta a sztorit, amikor egy lengyelországi kisvárosban kampány indult Micimackó ellen. A tiltakozók azt kifogásolták, hogy az egyik helyi játszótérre egy Micimackó-szobrot akarnak felállítani, márpedig ez megengedhetetlen, mert a medve

Fotó: szarvas

Tuszynban csak fővédnököt akartak választani az új játszótérnek, de a képviselő-testület ülésén villámgyorsan kialakult az antimicimackó-lobbi. Az egyik döntéshozónak nem tetszett, hogy a medve nem visel nadrágot, de ez valahol természetes, hiszen nincsen neme sem.

Martin Strel egy szlovén hosszútávúszó, és itt most érdemes ezt a kifejezést nagyon komolyan venni, mert nála hosszabb távon még a világon senki nem úszott soha. Már a hetvenes évek vége óta úszik végig mindenféle folyókon. Először hazai vizeken edzett, majd az első nagyobb falat a Duna volt 2000-ben, és már ekkor megdöntötte a hosszútávúszó világrekordot. Egy évvel később erre még rádobta a leghosszabb egyfolytában úszás rekordját is, amikor több mint 84 órán át úszott megállás nélkül, 504 kilométert. Aztán jöttek az egyre hosszabb folyók a Mississippitől a Jangcén át, egészen a korábban abszolút teljesíthetetlennek tartott Amazonasig.

A Temzén is gyakorolt egy kicsit

Fotó: John Phillips

Strel 2007 februárjában vágott neki a világ legbővizűbb folyójának Peruban, és 67 nappal később, a brazíliai Belémben érte el a másik végét – szédülten, napszúrással, hányingerrel, hasmenéssel és 12 kilóval könnyebben. A hivatalos rekord szerint 5268 kilométert úszott le, ami természetesen azóta is masszív világcsúcs.

William Griffith Wilson az Anonim Alkoholisták társalapítója volt. Az egymás kölcsönös támogatására épülő csoportok száma mára a százezret is meghaladja; kétmillió alkoholista tartóztatja meg magát az ivástól, pusztán egymás segítségére építve. Az anonimitást szigorúan őrző csoportokban az emberek csak a keresztnevükön emlegették egymást: így lett Wilson minden alkoholista számára Bill W, vagy csak simán Bill.

A pandák libidója alacsony. Hogy ez annak köszönhető, hogy az emésztőrendszerüknek nem volt ideje alkalmazkodni a megváltozott táplálkozási szokásaikhoz, netán a túlfejlett civilizációkban fellépő, szexundorral keveredő egzisztenciális válság jele, nem tudni. Mindenesetre tény, hogy a pandákat kihalás fenyegeti, ugyanis vadon alig élnek meg, fogságban viszont alig szaporodnak.

Két éve 71,4 millió tonnányi narancsot termeltek világszerte. A gyümölcstermelésből Brazília vette ki a legnagyobb részt, illetve az USA két állama, Florida és Kalifornia. Viszont – szemben a krumplival, a kukoricával és a csilipaprikával – az európaiaknak nem kellett az Újvilágig utazniuk a narancsért. Csak véletlen egybeesés, hogy Amerika felfedezéséig, vagyis az 1500-as évekig

Paradicsomos alap, rajta sonka, sajt, ananász - ennyiből áll a világ egyik legnépszerűbb pizzareceptje, amit mindenki hawaii pizzaként ismer. Azt viszont kevesebben tudják, hogy valójában nem sok köze van a trópusi szigethez.

Fotó: Fpg

A pizza az ötvenes években hódította meg Amerikát, és onnan kiindulva pár évvel később Kanadát is. nagyjából ezzel egy időben költözött Kanadába egy görög fickó, bizonyos Sam Panopoulos, és nyitott éttermet Chathamban, Torontótól nem messze, 1960-ban. Világlátott emberként, és jó kereskedőként Panopoulos hamar meglátta a piaci rést abban, hogy a környéken két, egyébként trendinek számító kajatípushoz nem lehetett hozzájutni: kínaihoz és pizzához. A Satellite néven megnyitott étterméhez tehát felvett egy kínai szakácsot, felvette a pizzát az étlapra, és vad kísérletezgetésbe fogtak.

Ha azt hiszik, hogy Pete Namlook vagy a Tangerine Dream minimalista lemezeinek a végighallgatásához kell a legtöbb türelem, hát tévednek. Egy brit zeneszerző, Jem Finer komponált egy tibeti harangtálakra és gongokra írt zeneművet, ami 20 perc 20 másodperc hosszú, de

Jem Finer

Fotó: Christie Goodwin

Afrika 20. századi történelme telis-tele van egészen borzasztó diktátorokkal, akik válogatott módszerekkel tették tönkre az országukat. Megemlékeztünk már közülük az egyik legszörnyűbbről, az ellenzékét karácsonykor, egy stadionban kivégeztető Francisco Macías Nguemáról, Egyenlítői-Guinea elnökéről, és most is egy hasonló, bár kevésbé véres sztori következik. Főszereplője Jean-Bédel Bokassa, a Közép-afrikai köztársaság elnöke, később a Közép-afrikai császárság császára.

Fotó: Pierre Guillaud

Bokassa 1966-ban, katonai puccsal került az ország élére, előtte a hadsereget vezette (oda pedig úgy került, hogy még azelőtt a francia hadseregben végigharcolta az indokínai háborút, és egészen a századosi rangig vitte). Egészen ötletszerűen kormányzott, például börtönnel büntette a munkanélküliséget, betiltotta a poligámiát, és az országban népszerű tomtom-dobra épülő zenét. Közben pedig az ország természeti kincseinek kitermelését egy az egyben lepasszolta a franciáknak. Annyira belejött az uralkodásba, hogy 1977 decemberében nagy példaképe, Napóleon mintájára császárrá koronáztatta magát. A szertartással az egész világot le akarta nyűgözni. Ami valamilyen szinten sikerült is, de nem biztos, hogy így tervezte a dolgot.

Brazília partjainál, mindössze 150 kilométerre São Paulótól, az ország legnépesebb városától van egy hely, Ilha da Queimada Grande – vagy ahogy a helyiek ismerik, a Kígyósziget. A 0,43 négyzetkilométeres szigetet elkerülik az emberek, nem véletlenül: egyes kutatók számításai szerint négyzetméterenként 1-5 kígyó él rajta. Ezt érdemes átgondolni még egyszer. Nagyjából akkora területen, amit minden irányba egy-két lépéssel bejárhat, öt kígyó van. A területen rengeteg költözőmadár él, elég ahhoz, hogy eltartsák ezt a rengeteg kígyót.

Fotó: Edugualba / Panoramio

Marcelo Duarte biológus szerint, aki már több mint hússzor járt a Kígyók Szigetén, kicsit túlzás a helyiek számítása, inkább az egy kígyó per négyzetméter lehet a valós adat.

1966. január 16-án egy B52-esbombázó indult el az észak-karolinai Seymour Johnson légibázisról, egy akkoriban szokásos, transzatlanti erőfitogtató túrára. Az útvonal az Atlanti-óceánon keresztül vezetett, aztán Gibraltárnál be a Földközi-tengerre, el Olaszország felett, egy kanyar az Adria légterében, az akkori Jugoszlávia, vagyis a keleti blokk határánál, majd haza. Ez jó hosszú út, kétszer is kell tankolni útközben, a levegőben. Minden rendben is ment, egészen a második légi utántöltésig, ami a spanyol partoknál volt esedékes, már a visszaúton, 17-én, reggel 10:30 körül.

Ha egy rab kreatív módot talál arra, hogy megszökjön a börtönből, az általában nagy hírverést kap. Sőt nemcsak a média, de a popkultúra is nagyra becsül egy-egy ötletesebb akciót. Ezek után érthető, hogy Steven Jay Russellről film készült: nemhogy megszökött, de egyenesen négy és félszer sikerült bolondot csinálnia a hatóságokból. Meg is lett az eredménye: épp 144 éves büntetését tölti egy texasi börtönben.

Az Apple nem mindig volt az a szupertrendi és szupergazdag cég, aminek ma ismerjük. 1997-ben például annyira rosszul futott a szekér, hogy egyszerre két kétségbeesett lépésre is elszánta magát a cég. Egyrészt visszahívták a vállalat élére az egy évtizeddel azelőtt látványosan kirúgott alapítót, Steve Jobsot (aki ezalatt többek között a Pixar megszületése körül bábáskodott), másrészt az ősrivális Microsofttól kértek anyagi segítséget. A nagy vetélytárs kapott is az alkalmon, az életmentő 150 millió dolláros befektetésért cserébe pedig 150 ezer elsőbbségi Apple-részvényt kapott, amit három év múlva 18,1 millió sima részvényre váltott át.

Bill Gates a 2005-ös CES pódiumbeszélgetésén, egy Apple laptop rajzával a háta mögött

Fotó: Lee Celano / Europress / Getty

Persze nem merő szívjóságból mentette meg az Apple-t a Microsoft, hanem hideg üzleti számításból: a tulajdonrész mellé megkapta a Microsoft Office Mac-es támogatását, és azt, hogy a Mac gépek alapértelmezett böngészője az Internet Explorer lett (egészen 2003-ig, amikor leváltották az akkor bemutatkozó Safarira). Ahogy mondani szokás, a többi már történelem, Jobs vezetése alatt az Apple átváltozott, és megtáltosodott, a számítógépgyártás mellett belevágott a digitális zenébe, kitalálta az iPhone-t, az iPadet, és mára a világ leggazdagabb cégévé nőtte ki magát.

De vajon mi történt a Microsoft-tulajdonrésszel azóta?

A kávé egészségességét ma már nem nagyon szokás vitatni, inkább a mennyiségről szoktak vitatkozni a tudósok, néhány havonta megjelenik egy-egy új kutatás az ideális mértékről. Nem mindig volt azonban így, még az olyan mai lelkes kávéfogyasztó országokban sem, mint Svédország.

Fotó: Bloomberg

Ismerős önnek ez a műanyag kávéskanál a McDonald's-ból, a nyolcvanas évek legvégéről?

Elmeséljük, miért érdekes ez. A kanalat a hetvenes években vezette be a gyorsétteremlánc Amerikában. Mindenki szerette, elegáns volt, direkt a kávé és a tea kavargatására tervezték, a cég logója is rajta volt kétszer – egyszóval tökéletesen betöltötte minden funkcióját.

Ez az időszak éppen egybeesett a kokain amerikai elterjedésével. Az amerikai kormány hivatalosan meghirdette a drogok elleni háborút, alapítottak rá külön kormányügynökséget, áldoztak rá rengeteg pénzt, és 1979-ben eljutottak addig, hogy elkészült a Drug Paraphernalia Act törvénytervezet, ami nem csak a drogok, de a drogok fogyasztásához vagy terjesztéséhez használt eszközök birtoklását is büntette volna (végül az ilyen eszközök elég képlékeny definíciója miatt nem lépett életbe a törvény).

Az ötvenes-hatvanas években a gázturbina volt az új fekete: a gyártók nemcsak a dugattyús motorú repülőgépeket szerelték fel vele, hanem vonatokon, erőművekben és katonai járművekben is használni kezdték. Sok, ekkoriban tervezett járműből nem lett más, csak prototípus – így járt a Chrysler is, akik a Chrysler Turbine-nal az autóipart próbálták forradalmasítani.

Fotó: James P. Blair / Europress / Getty

A Turbine fejlesztése 1962-ben kezdődött; a karosszériát az olasz Ghia tervezte, csak a gyártást és összeszerelést végezték Detroitban. Egy évvel később már be is mutatták az első modellt; a kasztni alatt a Chrysler saját tervezésű, A831 gázturbinás motorja lapult, ami

Bár időszámtásunk előttről is ismerünk olyan épületet, amiben csigalépcső található, ezek a lépcsők a középkorban élték fénykorukat. Népszerűségükhöz akkoriban azon kívül, hogy helytakarékosak voltak, harcászati célok is hozzájárultak.

1954-ben jelent meg a Seduction of the Innocent (Az ártatlanok megrontása) című könyv, amit a német-amerikai pszichiáter, Fredric Wertham írt. Hogy a könyv tele van tarthatatlan hülyeségekkel, még hagyján: 150 éve még orvosi karriert lehetett építeni olyan szakkönyvekkel, amik azt állították, hogy a néger rabszolgákat azért kell verni, ha szöknek, mert az kiűzi belőlük az elmebetegséget. Miért lepődnénk meg azon, hogy hatvan éve volt olyan pszichiáter, aki Batmanben a homoszexualitás ikonját, Supermanben pedig az Amerika-ellenes fasisztát látta?

Ismerik azt a viccet, hogy ne vigyél oda kést, ahol lövöldözés lesz? A viccgyártó nyilván nem gondolt az orosz különleges erőkre, a Szpecnazra, amikor kitalálta, mert ők ezt a viccet halálosan komolyan vették. A nyolcvanas évek elején gyártottak egy kést, aminek a markolatába lőfegyvert építettek; ez volt az NSR–2, amit a különleges erők tagjai még ma is használnak Oroszországban.

Egy autó festése sem marad örökké ugyanolyan, idővel mindegyik fakulni és kopni kezd. De azt észrevették már, hogy a vörös színűekkel ez sokkal hamarabb történik meg?

Ennek az az oka, hogy a vörös festék más színeknél sokkal érzékenyebb a Nap ultraibolya sugárzására, és ez felgyorsíthatja a festékanyag kémiai struktúrájának lebomlását. A ma használt autófestékek többnyire nagy molekulákból álló, hőre lágyuló műanyagokból készülnek – ennyiben hasonlítanak az élő szövetekre. Az ultraibolya sugárzásnak való hosszú kitettség idővel elkezdi lebontani a festék molekuláit, így a festés színe fokozatosan fakulni kezd.

Az 1916-os verduni csata volt a Nagy Háború legvéresebb összecsapása. A harc 300 napig tartott; ezalatt 300 000 német és francia katona halt meg a harcokban. Az ő emléküket márványtáblák őrzik, de azt már kevesen tudják, hogy a konfliktus milyen környezeti károkkal járt. A területet azóta Zone Rouge, azaz Vörös Zóna néven emlegetik.

Ha valaki hallott már az ókori Róma fürdőkultúrájáról, nyilván azt hiszi, hogy akkoriban sokat adtak a személyi higiéniára (v. ö.: mit adtak nekünk a rómaiak?). Ennek van is némi valóságalapja, ugyanakkor az is igaz, hogy olyan gusztustalanságokat is megengedtek maguknak, amiktől még azoknak is felfordul a gyomra, akik kelet-ázsiai nyilvános vécékben guggoltak már földbe vájt emésztőgödör fölött, miközben egy rúdba kapaszkodva végezték a dolgukat.

Még 2006-ban történt, hogy a Londoni Egyetem kutatói megdöbbenten szembesültek az ecstasyfogyasztás ismert világrekordjának megdöntésével. Az orvoscsoport korábban találkozott már súlyos esetekkel; egy férfi például kétezer pirulát nyelt le élete során. Egy másik brit férfi viszont még erre is rávert egy nagyságrenddel:

A Nemzetközi Űrállomáson dolgozó űrhajósoknak többféle öltözékük is van: speciális védőöltözékben jutnak el az állomásig, pólóban és munkanadrágban dolgoznak a falakon belül, az űrsétákhoz pedig – mi mást – űrruhát öltenek.

Van az úgy, hogy egy reklámötlet nem éppen úgy sül el, ahogy azt a kitalálói tervezték, megemlékeztünk már mi is ilyen esetekről, mint a Pepsi Fülöp-szigeteki beégése, a McDonald's félrement olimpiai reklámkampánya, vagy az az eset, amikor egy hamburger kapcsán kiderült, hogy néha 1/4 nagyobb mint 1/3. Most egy ezeknél jóval régebbi, és sokkal vadabb reklámtrükkről lesz szó. 1896-ban Texasban, az egyik helyi vasúttársaság, a Missouri, Kansas and Texas Railway, közkeletű becenevén Katy próbálta kicsit népszerűbbé tenni magát, meg úgy általában a vasúton utazást. Azt találták ki, hogy

Az ananász eredetileg Dél-Amerikából származik, de hamar eljutott Közép-Amerikába is, ahol a maják és az aztékok előszeretettel fogyasztották. Az európaiak akkor ismerték meg, amikor Kolumbusz egy karibi szigetről hazavitt néhány ládával a spanyol királyi családnak. Az arisztokrácia imádta az új, egzotikus gyümölcsöt, és bár erősen próbálkoztak a termesztésével, egészen az 1700-as évekig nem sikerült reprodukálni a melegházakban azt a hőmérsékletet és páratartalmat, amit az ananász szeret.

1926. október 31-én, Halloween napján Torontóban szívinfarktust kapott és meghalt egy gazdag kanadai ügyvéd, bizonyos Charles Vince Millar. Gyermeke nem volt, így örököse sem, vagyona, főleg ingatlanokban és részvényekben, annál inkább. És, mint kiderült, egészen egyedi humorérzéke. A végrendelet felbontásakor egymást követték a fura részletek:

• Millar a jamaikai nyaralójának használati jogát három ügyvéd kollégájára hagyta, akik legendásan gyűlölték egymást
• Az Ontario Jockey Club lóversenyklub részvényeit Toronto három leghangosabb lóverseny-ellenes aktivistájára
• Az O'Keefe Brewery sörfőzde részvényeit pedig hét protestáns lelkész között osztotta szét, azzal a feltétellel, hogy részt vesznek a cég menedzsmentjében, és felveszik a részvények után járó osztalékokat

Még ezeknél is bizarrabb volt az utolsó tétel a végrendeletben: Millar minden további ingatlanvagyonát arra a torontói nőre hagyta, aki a halála napja utáni tíz évben a legtöbb gyereket szüli.

1974-ben, 85 évesen elhunyt a texasi olajmilliárdos Haroldson Lafayette Hunt, akiről a legendás Dallas tévésorozat még legendásabb főgonoszát, Jockey Ewing karakterét formázták. A vagyonát, ami mai értékén bő 80 milliárd dollárnak felelne meg, nagyrészt két fia, Nelson Bunker Hunt és William Herbert Hunt örökölte. Az olajbárónak egyébként 15 gyereke volt három feleségtől, akik közül kettőt párhuzamosan tartott, szóval pár tekintetben a tévéseknek még vissza is kellett fogniuk Jockey figuráját az eredetihez képest.

Kép William Herbert Hunt és Nelson Herbert Huntról ezüstkeretben és törött üveggel, miután nagyot esett az ezüst ára.

Fotó: Roberto Brosan / The LIFE Images Collection/Getty Images

A milliárdokat örökölt Hunt fivérek a hetvenes évek brutális olajkrízisei után meg voltak győződve arról, hogy az amerikai gazdaság és a dollár hamarosan össze fog omlani, és ebből csak úgy lehet jól kijönni, ha egy válság idején is értékálló eszközbe fektetik a vagyonukat. Az ezüstöt választották.

Archibald Leitch

Fotó: Wikipedia

Kezdjük egyből azzal, hogy olyan, hogy brit foci, nincs is. Van angol foci, meg skót foci, ezenkívül vannak még az észak-írek és a walesiek is, utóbbi kettő nem olyan nagy futballnemzet, bár az észak-írek most éppen az első helyen állnak a velünk közös Eb-selejtezőcsoportban, és többek között minket is elkalapáltak (na jó, még Pintér Attila szövetségi kapitánykodásának idején, amikor ezt valószínűleg csak az angol könnyűlovasság özvegyeinek sakkszakköre nem tudta volna megcsinálni).

Viszont ha lenne brit foci, annak a legjelentősebb, na jó, egyik legjelentősebb személye egészen biztosan egy Archibald Leitch nevű skót férfi lenne. Nem, soha nem volt gólkirály, sőt, semmilyen feljegyzés nincs arról, hogy valaha is pályára lépett volna bármilyen skót vagy angol bajnokin. És nem is egy valaha sikeres, csak méltatlanul elfeledett edzőzseni volt, se nem klubalapító vagy tulajdonos, se nem a valaha volt legjobb futballbíró, és még csak nem is legendás orvos, gyúró vagy pályaedző – bár kötve hiszem, hogy lett volna a futball történetében valaha legendás pályaedző.

Amióta a görög válság tart, azóta puhítják a görög politikusok a bankárok-, az eurokraták és a saját népük agyát a szentimentális érvvel:

de hát mi vagyunk a demokrácia bölcsője!

Én mondjuk nem adnék hitelt egy 2500 éves kezesre, de az állítással nem is ez a legnagyobb baj. Hanem az, hogy fals.  Az ókori Hellászban ugyanis a demokrácia egy

1. A legnagyobb koponyák utálták a legjobban

Manapság ha azt mondjuk valamire: „demokratikus”, akkor az a politikában azt jelenti: „Jó”. Ez az ókorban még egyáltalán nem volt így. Sőt, a demokráciát a ma mérvadóknak tekintett ókori gondolkodók közül szinte senki nem tartotta jónak; Platón és Arisztotelész-szintű koponyák szedték ízekre a rendszert. A nyugati gondolkodást azonban az Állam és a Politika kimerítő érvelésénél sokkal jobban megragadta az egyetlen egy olyan beszéd, ami méltatja a demokráciát: Periklésznek a peloponészoszi háború első évében elesettek temetésén mondott halotti beszéde (ami ráadásul nem is eredetiben maradt fent, hanem az amúgy szintén demokráciaellenes történetíró, Thuküdidész közlésében). 

Fotó: Phas / Europress / Getty

Periklészen kívül azonban tényleg nincs olyan jelentős kortárs, aki ne nézte volna le a demokráciát: a távolságtartó Arisztotelész ugyan nem tartotta a legrosszabbnak, mégis a szegények zsarnokságaként az „elfajzott” államformák közé sorolta. Platón pedig azt kifogásolta benne, hogy az egyenlőséggel a tudás helyett csak a folyton változó és folyton hibázó vélemény uralkodik a poliszban - azaz egy demokratikus közegben pont a magasabb rendű igazságokra, a Jóra való törekvés sikkad el. Az ókori demokráciaellenes érvek ráadsul csak részben évültek el azzal, hogy a modern rendszerek egy csomó intézményt tuszkolnak a népakarat és a döntések közé, hiszen ők a demokratikus érzület működését is vizsgálták, ami pedig a modern korban is működik (és valószínűleg egyszer s mindenkorra átalakította a politika játékszabályait)