A 2010-ben hatalomra került politikai erő saját bevallása szerint polgári-vállalkozói Magyarországot képzel el, s ezért tett is egyet s mást; de radikális változtatásai, voluntarista kormányzása, a végrehajtó hatalom mindent átalakító erejébe vetett hite szerfölött megingatták azt a közbizalmat, amely nélkül éppen a fenti céljai hiúsulhatnak meg. Az ország súlyos eladósodottsága és egyensúlyi problémái az új kormányt is belekényszerítették abba, hogy a nemzetgazdaság ügyes-bajos dolgairól továbbra is ugyanabban a meglehetősen szűk fogalmi keretben gondolkodjon: növekedés, konvergencia, eladósodottság, infláció, adórendszer, munkanélküliség és hasonlók. A közgazdász-szakma mindezt tovább részletezi, CDS-felárakról, inflációs várakozásokról, kamatdöntésekről, különféle nemzetközi mérlegekről és hasonlókról beszél. Nincs is ezekkel semmi más baj, mint hogy elfelejtetik velünk, hogy a gazdasági folyamatoknak intézményi, mentalitásbeli, szabályozási, etikai dimenziói is vannak. Ha pedig ezek mégis szóba kerülnek, akkor az érvek többnyire ellenőrizhetetlenek és a politikai lózungok szintjén maradnak. A válság hatására nagyjából úgy hangzik a konklúzió, hogy több állam – kevesebb piac – jobb világ. Az indoklás: a piac szabadjára engedi az emberi természet csúnya ösztöneit, amelyeket persze teljesen nem lehet elzárni, de „nyilvánvaló,” hogy „erősebb kontrollra” van szükség, mégpedig az emberek érdekében. S ezzel az „emberek” hajlamosak is egyetérteni.

Ahogyan a tavaszi olvadást követően a természeti törvények bizonyosságával áradni kezdenek a folyók és beindulnak a hormonok, úgy a tavasz beköszöntével a gazdasági törvényszerűségek is végre működésbe léptek.  A Széll Kálmán terv azt jelzi, hogy a kormányzó erők is rájöttek, hogy nem lehet tartósan és büntetlenül szembehelyezkedni a gazdasági racionalitás szabályaival, mert a költségvetés nem olyan, mint a szeretet, hogy minél több felé osztom, annál több lesz belőle. Ha nem is a természet kíméletlenségével, ám a gazdaságban is egyértelműek a szabályok. Egy adott közösségben nem lehet tartósan sokkal-sokkal többet szétosztani, mint amennyinek az előállítására a közösség tagjai képesek. És nem lehet ezt a képességet tartósan más módon növelni, mint a jelenlegi fogyasztást elhalasztó befektetésekkel: a fizikai infrastruktúrába való beruházással, az emberek tudásának, egészségének fejlesztésével, meg az ezeket összekötő, kiszolgáló intézmények megerősítésével.

A közbeszerzés nem önálló és főként nem jogi tudomány, hanem a beszerzési szakma egy nagyon fontos része, így szabályozását is a beszerzés korszerű módszereire kell építeni. A közbeszerzési szférában a beszerzés stratégiai hozzáadott értéke - az erős jogi hatás és a gyakran torzult jogalkalmazás következményeként - napjainkban nem érvényesül kellőképpen. A beszerzésszakmai és piaci ismeretek hiánya, a tervezési, szervezési és szabályozási hiányosságok, valamint a gyenge informatikai háttértámogatás gátolja a költséghatékony közbeszerzés kiépülését. Pedig stratégiai gondolkozással, megfelelő szervezéssel, felelős erőforrás-gazdálkodással, naprakész szaktudással, korszerű beszerzési módszerek és eszközök alkalmazásával, valamint az ezt támogató szabályozási környezettel nemzetgazdasági szinten százmilliárdos megtakarítás érhető el.

Ha gyakorlati oldalról közelítjük meg az inflációt, rögtön fontos kérdéssé válik, hogy milyen módon tudjuk pénzünk vásárlóértékét megőrizni, esetleg még reálhozamot is elérni egy magas inflációjú időszakban. Ennek vizsgálatához érdemes először visszatekinteni a múltba és megnézni, mi volt a legjobb hozamú befektetés akkor, amikor a fogyasztói árak emelkedése jelentős volt. Vizsgálatunk fókuszába a II. világháború utáni időszak áll, főként azért, mert a mai értelemben vett aktív, professzionális monetáris politika korábban kevésbé volt jellemző, illetve a rendelkezésre álló adat is jóval több.

Az ember kezeli az alapokat, kereskedik, nézegeti a piacokat, olvasgat és egyszer csak elkezd írni. Ez sokszor már elég olajozottan megy. És miért pont az olaj? Mert nem telik el nap, hogy ne olvasnánk róla, ne hallanánk a hírekben és ne bosszankodnánk a 400 forint felé közelítő benzináron. Egészen mostanáig ugyan az áremelkedés volt az uralkodó trend, de a kőolaj piacán 2011-ben mind a további áremelkedésnek mind az esetleges csúcsot követő áresésnek megvan az esélye. Mindez attól függ, hogy világgazdasági és politikai események milyen irányt vesznek a következő hónapokban.

Különböző pártállású politikusok és eltérő világnézetű közgazdászok egyaránt úgy vélik, hogy az aktív munkavállalók alacsony száma az ország gazdaságának legnagyobb rákfenéje.

Bár nem láttam még szakszerű, de egyszerű modellezést, amatőr becsléseim alapján, ha ebben az egy mutatóban sikerülne Csehország szintjét elérnünk (ott a teljes lakosság 50,1 százaléka, a 15-74 évesek 63,3 százaléka dolgozik; ugyanezek nálunk: 42,7 ill. 54,8 százalék), ennek közvetlen és közvetett költségvetési hatásai összemérhetők lennének a jelenlegi teljes költségvetési hiánnyal.

A magyar társadalom jó tíz éve vakvágányra került. Az okokat és a felelősöket illetően természetesen vannak viták, magát a tényt illetően azonban széleskörű egyetértés uralkodott az országban már a választásokat megelőzően is. Ezért a társadalom többsége, köztük egyébként nem kevesen olyanok is, akik nem tekintik magukat a Fidesz elkötelezett hívének, őszintén reménykedett abban, hogy egy nagyon erős mandátummal rendelkező kormány képes lesz új teret nyitni a magyar társadalom előtt.

Ésszerűnek látszana annak alapján értékelni a Széll Kálmánról elnevezett – angol nyelvű változatában „Magyarország strukturális reformprogramja” címet viselő – tervet, ami benne van. Ki lehetne emelni az adósságráta tervezett leszorítását, vagy a kilátásba helyezett megszorítások (strukturális átalakítások) jellegét. A közzétett magyar nyelvű dokumentum azonban általános elképzeléseket fogalmaz meg, és angol változata sem tartalmazza azokat a részleteket, amelyek alapján megvalósíthatóságát, illetve megvalósításának lehetséges gazdasági és társadalmi következményeit meg lehetne ítélni.

Ezért a Széll Kálmán Tervet (SZKT) egyelőre nem a tartalma, hanem a következő két szempont alapján javaslom értelmezni és értékelni: 1. mi nincs benne; 2. mi az, ami inverz módon van benne. Inverz tartalmon azt értem: milyen következményekkel számol a terv arra az esetre, ha nem lépne életbe.

Az a számokban is elborzasztó, de számokban felmérhetetlen tragédiasorozat, amit Japánnak el kell szenvednie ezekben a napokban, érthető módon elsősorban a pusztulás tényeit számba vevő kommentárokkal árasztja el a sajtót. A pénzügyi piacok szereplőinek reakciói azonban már alkalmat adnak arra is, hogy az életerő és újjáépítés perspektívájával is kiegészüljön az összkép.

A 2010 évi világgazdasági és tőkepiaci folyamatokat áttekintve az első gondolatunk, hogy a 2008-2009 évi gazdasági- és pénzügyi válság csak a képzelet műve, a Lehman csődjével, zuhanó tőzsdei- és gazdasági indexekkel, széteső bankrendszerekkel egy rémálom csupán, amivel szemben a valóság az, hogy a világ robosztusan fejlődik, amit a főbb tőzsdeindexek is méltán követnek felfelé. A világgazdaság 2010 évi 3,8 százalékos növekedése ugyan elmarad a válság előtti évek legmagasabb értékétől, mely 2006-ban 4,1 százalékos ütemben öltött testet, de a termelés, a beruházások szintje, és bizony sok tőzsdei termék új csúcsra mentek, dacolva mindazokkal a tényezőkkel, amelyek gravitációs hatása nyilvánvaló. Mik is ezek a tényezők, és ezeket áttekintve vajon tényleg olyan szép-e a kép, amit első ránézésre látunk?

A kormány és a jegybank közötti konfliktusok természetesek. A jegybank ezért független. Nem lenne szükség a függetlenségre, ha a kormány és a jegybank mindig egyetértene. Nem lenne szükség a függetlenségre, ha a kormány fennhatóság alá kerülő monetáris politika alacsony inflációt, pénzügyi stabilitást, és stabil gazdasági növekedést biztosítana. De nem biztosít. Egy kormánynak alárendelt monetáris politika többnyire magas inflációt, pénzügyi zavarokat és alacsony növekedést produkál.

Az utóbbi hónapokban, néhány csendesebb év után, újra fellángolt a vita a magyar felsőoktatás helyzetéről, az egész rendszer átalakításának, újraszabásának szükségességéről. Néhány, a gödörből kitekintő és talán a kelleténél kicsit sarkosabban megfogalmazott gondolattal ehhez az eszmecseréhez szeretnék hozzájárulni. Először talán célszerű meghatározni hogy hol vannak a jelenleg működő rendszer leggyengébb pontjai, ahol mindenképpen valami változásra, változtatásra lenne szükség.

Európa már tavaly tavasszal bebizonyította, hogy egyedül nem képes a perifériáján tovaterjedő adósságválság kezelésére. A válság rendszerszintű megoldása természetesen az európai kormányokra vár, de a döntési mechanizmusok sajátosságai miatt ez a megoldás a pénzügyi piacok ritmusával összevetve félelmetesen lassan születik meg. Márpedig a gondolkodási időnek, vagy nyersebben fogalmazva a bénultságnak ára van.

A montanai őserdők Amerikában még az ember megjelenése előtt egy viszonylag egészséges egyensúlyban működtek. Ennek meghatározó tényezői voltak a magas erős fák, amik alatt finom, nem túl erős aljnövényzet borította a talajt. Időnként jöttek viharok, villám csapott az erdőbe, de az erdő maga sosem égett le, mivel az alacsony növésű aljnövényzet miatt a lángok sosem érték el a fák magas lombjait. Így csak az aljnövényzet pusztult el. Tekintve, hogy gyakran égett le az aljnövényzet, sosem tudott igazán megerősödni. Ez egy viszonylag egészséges egyensúly volt. Aztán megjelent az ember és elkezdte eloltani a legkisebb tüzeket is, aminek az lett a következménye, hogy az aljnövényzet megerősödött és egy idő után amikor villám csapott az erdőbe, akkor szinte az egész erdő leégett.

A médiából ömlik a svájci-frank-horror. Korhatár nélkül mindenki nézheti, hallgathatja és stresszelhet, hogy magyar hitelfelvevők százezrei hogyan nyerik el a szilveszteri malac színét a devizapiac tüzénél. Gyengébb idegzetűek talán már a svájci jegybankkal álmodnak. Mindez azonban úgy tűnik, hogy nem elég. Az egy kilobites memóriák gyorsan törlődnek, és még a sebek begyógyulása előtt paprikajancsik ezrei tartják az arcukat a palacsintasütő felé a legszélesebb mosollyal. Igaz most már nem biztos, hogy csak svájci frank, euró, vagy japán jen szerepel a mit sem sejtők drámájában. Új thrillerünkben adott az ausztrál és kanadai dollár, a török líra, a dél-afrikai rand, sőt, gyakorlatilag bármi.

Kétségtelen, hogy nyomdafestéket nem tűrő szavak sűrű használatával könnyebb lenne figyelmet kelteni egy év végi, globális kitekintésű monetáris politikai pillanatkép töredékes vázlatához, ez az út azonban mindenképpen járhatatlan. Nem pusztán azért, mert az így lopott figyelem érdemtelen lenne, hanem azért is, mert 2010 végén egy ilyen pillanatkép középpontjában szükségképpen jobbára olyan szavak állnak, amelyek – egyelőre – nagyon is jól tűrik a nyomdafestéket. A dollár, az euró, a jen látszólag különféle indíttatású és jelentősen különböző léptékű nyomtatása egyaránt messze van attól, hogy inflációt okozzon, miközben a fejlett gazdaságoktól különböző módszerrel, de az elmúlt években ugyancsak bőségesen gyártott jüan esetében már fenyegető inflációs nyomásról lehet beszélni a továbbra is erőteljesen növekvő kínai gazdaságban.

Nagyon felpörögtek az utóbbi hetekben az események. A döbbent csend után a befektetők is megszólaltak: a Moody's leminősítette az országot, immár Bulgáriával kerültünk egy csoportba. Pedig a jogállam és az alkotmányos berendezkedés ellen indított támadás még csak pár ezer jogász és citoyen felhorkanását váltotta ki. Ám az ennek nyomán bevezetett hadigazdálkodás immár 3 millió embernek magyarázza el félreérthetetlenül, mit is jelent a nemzeti együttműködés.

A hadigazdálkodás kifejezés nem stiláris elem, hanem puszta tény: ez a fogalom írja le a legpontosabban a magántulajdon azonnali, kártérítés és jogorvoslat nélküli államosítását. A magántulajdon szentsége nélkül pedig nincs a kapitalizmusban polgárság, beruházás, növekedés, sőt valójában kapitalizmus sincs. A magántulajdon sérelmére elkövetett politikai akciókra egy magát polgári, konzervatív pártnak nevező képződmény esetében végképp nincs semmilyen mentség és magyarázat.

A hadigazdálkodás tesztüzeme a MAL állami felügyelet alá vonása volt (ezt a honvédelmi törvény módosítása tett lehetővé). A katasztrófa miatti felfokozott hangulatban ez a törvény még komolyabb ellenállás vagy visszhang nélkül ment át. Ennél a próbánál azonban sokkal veszélyesebb Orbán Viktor számára biztos választóbázisának felbőszítése. De vajon tényleg nem volt más választása, minthogy zsigerekig ható érvekkel vegyen rá több millió embert, hogy leendő nyugdíját inkább tegye a gazdasági növekedés motorjává? Ez a kérdés annál is inkább értelmesnek tűnik, mivel pár hete Párizsban a miniszterelnök maga is elismerte, hogy újfajta gazdaságpolitikájában a kudarc lehetősége is benne van. Úgy tűnik a miniszterelnökkel a hitelminősítők is egyetértenek, hisz a magyar állampapírok már csak egy osztályzattal maradtak a bóvli kategória fölött.

Az ellenzéki nyolc évben használt, kétharmadot hozó politikai beszédmód nem könnyítette meg a Fidesz kormány számára a 3,8 százalékos idei hiánycél betartását. De nem is lehetetlenítette el teljesen. Ráadásul előrelátó módon a két választási küzdelemben nem terhelték gazdasági programjuk részleteivel a választópolgárokat, ez ma kellő mozgásteret hagy a miniszterelnöknek. Erre pedig mindennél nagyobb szüksége van olyan válságos időkben, amikor Merkel asszony egy szolid és takarékos német hausfrau fegyelemével határozottan tiltja a sziesztázó, kacsalábon forgó palotákra vágyó, vagy csak dzsentriként költekező nevelt fiainak, hogy (továbbra is) két kézzel szórják a pénzt.

Az Európai Központi Bank elnöke tegnapi sajtótájékoztatóján nagyon udvariasan, a sorok között fogalmazva bejelentett valamit, amit a piacon már régóta mindenki tud: az európai pénzügypolitika Berlinben megtervezett válságkezelési modellje megbukott. A modell megszületése óta eltelt hét hónap során Németország több-kevesebb sikerrel keresztül tudta verni az európai kormányokon a fiskális fegyelem növelésének programját, és fogyatkozó erővel bár, de megpróbálta ezzel egyidejűleg életben tartani a Bundesbank szellemiségét az Európai Központi Bank tárgyalótermeiben. Fő célját, a tagállamok tisztán piaci alapú finanszírozásának helyreállítását azonban nem érte el. A magunk mögött hagyott héttel, az ír mentőcsomag balul sikerült piaci tesztjével ez a lehetőség végleg elveszett, helyette tegnap intézményesült az európai „quantitative easing light edition”.

Ha a nyugdíjpénztári rendszerünk eltűnik, akkor a feltörekvő magyar vállalatok tőkebevonó lehetősége drasztikusan beszűkül. Éppen ezért fontos felismerni, hogy a hazai lakosság a magán-nyugdíjpénztári megtakarításain keresztül a Budapesti Értéktőzsdén nem kaszinózik, hanem magyar munkahelyeket teremtő magyar vállalati szektor fejlődését, növekedését finanszírozza és olyan magyar sikerekben szerez tulajdonrészt, mint a CIG Pannonia Biztosító, a Danubius Hotel, a Rába, a Synergon, az RFV vagy a Zwack Unicum.

A múlt héten megszületett az ítélet, nincs szükség Költségvetési Tanácsra. A törvényjavaslatot még nem hagyták jóvá, de illúzióim nincsenek a kimenetelt illetően. A Költségvetési Tanács hazánkban csupán két éve működik, az emberek többsége feltehetően nem is tud a létezéséről. A nagy múltú Alkotmánybíróság kasztrálása sem keltett szélesebb körű ellenállást, tehát simán folytatódhat a kormányzati politikával szemben kritikát megfogalmazó független intézmények felszámolása. Ez a rövid írás azért született, mert úgy gondolom mindenképp meg kell emlékezzünk a Tanácsról, megérdemli a tisztes búcsúztatást.

Az új gázárképlet 60 százalékban a hosszú távú import szerződések árát veszi figyelembe a jelenleg is ismert (orosz) gázképlet alapján, míg 40 százalékban behozza a képbe a rotterdami TTF gázelosztó központ (hub) határidős árait.

A válság kitörése és az önkormányzati választások között eltelt két évben Magyarországon semmi váratlanul izgalmas politikai esemény nem történt: a szociál-liberális pártok elvesztették a hatalmat, amint azt megérdemelték, és a Fidesz olyan arányban nyerte meg, ahogy azt ellenfelei elveszítették. A többi ennek nyilvánvaló következménye. Az állóvizet az Alkotmánybíróság jogkörének szűkítéséről készülő törvénytervezet kavarta fel. Mindenki érzi, hogy ez a meccs tétre-befutóra megy, és azt is, hogy kimenetele nem kétséges. Éppen ezért ez az írás nem a liberális demokrácia végéről, hanem a készülődő hegemón hatalomról szól.

Hát itt van, megérkezett: a Fed tegnap bejelentette várva várt pénznyomtatási programjának volumenét és technikai részleteit, elmúlt a várakozás izgalma. Még szerencse, hogy az előbbi mondatban foglalt állítások a dolgok érdemét tekintve nem igazak, mivel a hosszadalmas előkészületek miatt a hírt mindennek lehet nevezni, csak éppen meglepetésnek nem.

A Fed bejelentésének legfontosabb, a gazdasági hírportálok címlapját uraló eleme az, hogy a jelenleg mintegy 2300 milliárd dolláros mérlegfőösszegű monetáris hatóság a jövő év közepéig 600 milliárd dollár értékben vásárol amerikai állampapírokat a jelenleg gyenge és a foglalkoztatottság javulását nem eredményező növekedés dinamizálása, valamint a deflációs kockázatok kezelése érdekében. Ez a bizonyos 600 milliárdos szám az, ami a sok kapcsolódó információ mellett megér némi magyarázatot.

Manapság a politikusokat és a gazdasági szakembereket foglalkoztató egyik legfontosabb kérdés, hogy milyen módon szűnhet meg a nagy megtakarítók (így például Kína és Németország), valamint a magas fizetési mérleghiánnyal küszködő országok, elsősorban az USA közötti egyensúlytalanság. Különösen élesen rajzolódik ez ki a külkereskedelmi forgalom részletesebb vizsgálata után, hiszen a kínai teljes exporttöbblet szinte pont ugyanakkora, mint amennyi az amerikai deficit Kínával szemben - azaz az ázsiai ország a világ többi részét tekintve lényegében egyensúlyban van - így itt húzódik  jelenleg a legkomolyabb törésvonal.

Elkezdődött a végső visszaszámlálás, napokon belül kiderül, hogy hozzávetőleg mennyi dollár nyomtatásával lép be az Egyesült Államok a válságkezelés következő szakaszába. Jövő szerdán, nem mellesleg az amerikai kongresszusi választások másnapján a Fed bejelenti, hogy mekkora és milyen formájú pénznyomtatási programmal próbálja megtámogatni a gyenge, és a foglalkoztatás bővülését nem eredményező növekedést.

Az adósmentő csomagot tekintve el lehet játszani azzal a gondolattal, hogy mi történne, ha az adósságszolgálatot szerződésszerűen teljesítő, a devizahitelek árfolyamkilengése miatt pórul járt adósokat, bizonyos adókedvezményekkel segítené a kormány. Előre szeretném bocsátani azt, hogy az adójogszabályok elsősorban nem szociálpolitikai vagy egyéb támogatási célt szolgálnak, de az ötlet lehet mégis érdekes. Ennek megfelelően az árfolyamveszteséget elszenvedő, devizahiteles adósok, a törlesztések során – tehát realizált árfolyamveszteségről beszélünk – elszenvedett veszteség egy részét vagy egészét az összevont adóalapjuk terhére, felső korlát beiktatásával érvényesíthetnék. Ez a pozitív adójogi diszkrimináció azokat érinthetné, akik egyrészt rendelkeznek pozitív összevont adóalappal, másrészt adósságszolgálatukat teljesítik. Nyilván a már bajba került adósok részére ez a megoldás nem jelentene gyógyírt, azonban az etikus és tisztességes adózói magatartásra sarkalhatna.

Mario Puzo fantasztikus regénye, „A Keresztapa” jut az ember eszébe, amikor Masaaki Shirakawa japán jegybankelnök tegnapi és mai nyilatkozatait hallgatja, ugyanis ha esetében képletesen is, de mégiscsak arról van szó, hogy vagy az aláírása kerül a jelenleginél sokkal agresszívabb monetáris enyhítésről szóló döntésre, vagy valami sokkal gusztustalanabb dolog fröccsen oda.

Mindössze egy nappal azután, hogy Naoto Kan japán miniszterelnök sikeresen túlélt egy rendkívül veszélyes párton belüli lázadást, a japán kormány ma interveniált a dollárral szemben újabb lokális csúcsokra erősödő jen gyengítése érdekében. Ma méltán ez a pénzügyi piacok legtöbbet kommentált eseménye, az pedig egészen kivételes, hogy ilyen egyértelműek legyenek egy devizapiaci intervenció belpolitikai összefüggései.

Az alig egy éve kormányzó Japán Demokrata Párt alig három hónapja hivatalban lévő elnöke, Japán miniszterelnöke nem akárkinek a lázadását verte le tegnap. Ellenfele, a kormányzópárt elnökségéért, és Japánban így automatikusan a kormány vezetését ringbe szálló Ichiro Ozawa a japán politika egyik legszínesebb egyénisége, aki négy évtizedes pályafutása ötödik pártját koptatja, ő volt az országot fél évszázadon át kormányzó Liberális Demokrata Párt felett tavaly aratott történelmi győzelem kovácsa, jelenlegi is a kormányzópárt legnagyobb parlamenti belső frakciójának vezetője. Nem pusztán azért érdekes figura, mert szereti nyilvánosan egysejtű lényekhez hasonlítani az amerikaiakat, hanem azért is, mert minden japán politikus közül ő az, aki a leghangosabban követelte a jen gyengítését, a jegybank pénznyomdájának felpörgetését, ennek érdekében az ennek ellenálló jegybank megtörését, a jegybanktörvény megváltoztatásával a Bank of Japan függetlenségének felszámolását.

A gazdasági elemzések sokszor homályos, érthetetlen számtengere ijesztő ködbe burkolja a magyar gazdaságnak – majd egymillió vállalkozás alkotta – nevezett - majd 1 millió vállalkozás - struktúráját, fejlődési irányait, belső kockázatait vagy éppen lehetőségeit. A bonyolult képletek mögött nehéz meglátni a gyakran oly szembetűnő
összefüggéseket.

Az elmúlt hetekben a piacok az úgynevezett W alakú recessziókilábalás forgatókönyvét kezdték árazni, azaz, hogy rövid távon az amerikai gazdaság negatív növekedési mutatókat produkál majd. Egyes közgazdászok szerint az árak és a kereslet lefelé való gyilkos spirálja, a defláció sem zárható ki.