Egy nyugati diplomata meséli elkerekedett szemekkel: "te, ha ebben az országban öt percet késel egy megbeszélés tervezett kezdetéhez képest, akkor egész pontosan az első öt percből ki is maradsz". Melyik országról lehet szó? Szinte az összes, fejlett nyugati országbeli válaszadó a távol-keleti országokat jelölte meg. Afrikait egy sem. Pedig ezt Elefántcsontpart kapcsán hallhattuk. Ahol a közszolgák duplasávos autópályán özönlenek a városba, a róluk elnevezett „közigazgatási dugó” kora reggeli időszakában, hogy aztán modern, csupa üveg felhőkarcolókban landoljanak pontban fél nyolckor, eleget téve az ország legfelső közszolgája, a miniszterelnök rendeletének.

Nálunk a politikai elit az elmúlt 20 évben túlhangsúlyozta az adórendszer szerepét - a gazdasági növekedésre gyakorolt hatását mindenképpen, ennek a részleteiről bővebben ebben a korábbi posztban írtam. Politikusaink leginkább azzal érvelnek, hogy az adócsökkentés Magyarországon a gazdasági növekedés gyorsulásához vezet. Erre két magyarázatot is szoktak adni.

Az elmúlt közel hat év  összes erőfeszítése ellenére a fejlett gazdaságokban igen lanyha a növekedés, az euró övezet recesszióban van, rendkívül magas, sok esetben emelkedő a munkanélküliségi ráta, a válság előtt és/vagy a válság eredményeképpen felhalmozódott adóssághegyek leépítése pedig továbbra is várat magára. A fiskális politika mozgástere szinte mindenhol teljesen beszűkült, így a világ a jegybankoktól várja, hogy megoldja a problémákat, hiszen - szól az érvelés - egyedül a jegybankoknak vannak meg az eszközeik a válság megnyugtató rendezésére.

Észak-Korea, ha hinni lehet a sajtóértesüléseknek, gyakorlatilag hadat üzent az Egyesült Államoknak a minap. Ha ez múlt hétfőn történik, gyenge áprilisi tréfának tűnne a hír. Mint amikor a második világháborúban Bárdossy László, Horthy miniszterelnöke átadta a magyar hadüzenetet az amerikai nagykövetnek, aki nem értette, hogy egy királyságnak miért van kormányzója, hogy ha az országnak nincs tengere, akkor az miért ellentengernagy, és hogy miért az Egyesült Államoknak üzennek hadat, ha területi követelésük a körülötte lévő kelet-európai országokkal szemben van.

A kivándorlásnak nem csak gazdasági vetületei vannak, hanem mindenféle egyéb, szociális és érzelmi következményei is. Mégis, az alábbiakban ezen szempontok értékelésétől eltekintek és maradok az objektívebben megragadható gazdasági szempontoknál.

Amióta tavaly tavasszal a közvélemény - szinte véletlenül - felfigyelt egy, egyébként már régóta rendszeresen készülő Tárki-közvéleménykutatás eredményeire, azóta alig lehetett nálunk józan hangvételű elemzést olvasni a kivándorlásról (tisztelet a néhány kivételnek). Ez nem is annyira meglepő, hiszen az elvándorlás vagy az arra való hajlandóság egyfajta hangulati indikátor is, márpedig a hangulat már egy ideje nem valami jó Magyarországon, ráadásul a hangulati kérdések gyorsan bele is csúsznak a politizálás mocsarába. Szerintem azonban a kivándorlás fontosabb probléma annál, hogy ilyen alacsony színvonalon tárgyaljuk. Ezért – bár alapvetően pénzügyekkel foglalkozom – a következőkben megpróbáltam összeszedni egy körültekintőbb helyzetelemzést. (A cikket két részben közöljük, az első azt veszi számba, hányan, kik és feltehetőleg miért mentek el, míg a holnap megjelenő folytatás a kivándorlás nemzetgazdasági hatásait próbálja bemutatni.)

Miként azt a nemzetközi elemzők és hazai szakértők is sokat hangsúlyozták az elmúlt hetekben, a stabil növekedés szempontjából hatalmas a jelentőséggel bír, hogy a kormány képes lesz-e a választások közeledtével is tartani magát a tervezett államháztartási hiányhoz. Sokan találgatták, többek között a Bank of America Merrill Lynch elemzői is, hogy képes lesz a kormányzat folytatni az elmúlt két évre jellemző viszonylagos költségvetési fegyelmet vagy a választás közeledtével nem tud majd ellenállni a rövidtávú szavazatmaximálás logikájának és a növekedés szempontjából káros kiadásokra fecsérli a nagy áldozatok árán szerzett fiskális mozgásteret. A nemrég bejelentett rezsicsökkentés ez utóbbi forgatókönyv megvalósulását valószínűsíti. Hogy pontosabb képet kapjunk az esélyekről érdemes segítségül hívni a közgazdaság tudományi irodalom politikai költségvetési ciklusokkal foglalkozó eredményeit.

2011 után tegnap ismét sikerült dollárkötvényt eladnunk a világnak. Most ne azt firtassuk, hogy miért e két év szünet, azt majd megtesszük kicsit lejjebb. Kezdjük inkább azzal, hogy minek örülhetünk. A vártnál nagyobb érdeklődés – 12 milliárd dollárnyi ajánlat – és a vártnál alacsonyabb hozamok egyértelműen ünneplendőek. Sikerült szintén a várakozásoknál több, 3,25 milliárd dollárnyi öt- és tízéves dollárkötvényt kibocsátani, a megfelelő amerikai kötvényhez képest 335 és 345 bázispont felárral, azaz 4,125 és 5,375 százalékos hozammal. Ezzel a mennyiséggel az idénre tervezett devizaalapú kötvénykibocsátási kvótánk több mint felét letudtuk. Sőt, mindez megengedi azt a feltételezést is, hogy a kormány ezzel már finanszírozási szempontból ki fogja húzni a választásokig. Nem lesz tehát szükség a rettegett IMF pénzére, hacsak nem omlik össze közben a világ.

Az idén elkezdődik az „ingyenpénz”, a bankópréssel finanszírozott kormányzati költekezés korszaka. De ez még elméletben is egyedül a Jupiterek számára járható út. A kicsi, kevésbé fejlett országok csak öngyilkosságra használhatnák ezt a fegyvert, Magyarországot valószínűleg mégis meg fogja kísérteni az ingyen pénz gondolata. De bármennyire szeretnénk, nem vagyunk Jupiterek. Ellen kell állni a kísértésnek.

Mostanában híre ment, hogy az USA kincstárának ki kellene bocsátania egy platinaérmét, amit a Fed ezer milliárd dollár értékben megvenne, és ebből finanszíroznák az idén a költségvetés hiányát. Mi van? – kérdezhetik sokan.

Ahogyan néhányan szégyenlősen megjegyezték, a tandíj önmagában nem ördögtől való. Az átlag magyar diplomás kétszer annyit keres és harmadakkora eséllyel lesz munkanélküli, mint akinek nincs diplomája. Az az ötlet, hogy cserébe a diplomája költségének egy részét neki kéne állnia, elég igazságosan hangzik. A probléma az, hogy a jelentős részben tandíjból fedezett felsőoktatatás koncepciója a mai Magyarországon nem valósítható meg.

Pár hónappal ezelőtt elolvastam Michael Schuman The Miracle című könyvét. A könyv arra tesz kísérletet, hogy bemutassa az ázsiai csoda gazdasági hátterét, okait és a gazdaságpolitikai döntéshozók gondolkodásmódját. Ami meglepett, hogy számos Dél-Kelet Ázsiai országban még az igen keménynek tartott diktatúrákban is komoly gazdaságstratégiai elképzelésekkel rendelkeztek a vezetők. Többségük nem közgazdász volt, ennek ellenére azonban mindannyian tudták, hogy hatalmuk megtartásához szükséges a jólét számottevő növelése. Mivel a közgazdaságtanhoz nem értettek, külföldről, „Nyugat”-ról kértek szakértői segítséget. Évtizedeket átölelő gazdaságstratégiai elképzeléseket valósítottak meg. Bár az állam rengeteget ruházott be, az ázsiai csoda valójában a magángazdaság, a szabadon működni hagyott piac csodája.

Mi a különbség egy dinamikus, fejlődésre képes és egy az elitje által kizsigerelt vesztes ország között? Mi magyarázza, hogy a régióban vannak éllovasok és egyre inkább leszakadó, elszegényedő vesztesek, mint Magyarország is? Jaksity György írása.

A világ városiasodása a huszadik század közepe óta folyamatosan nő, de nem minden város nyertese a folyamatnak. A hetvenes években New York és Detroit, a két korábbi amerikai fellegvár hasonló gödörbe került. A termelési központok csillaga leáldozott, a szállítási költségek huszadik századbeli megtizedelődésének hatására a termelés a világ olcsóbb munkaerejű helyeire települt, pácban hagyva így az amerikai városokat. A New York-i kikötő elveszítette jelentőségét, az autóra épülő világban a metró és a busz elavultnak tűnt, és a város pénzügyi helyzete katasztrofális volt annak ellenére, hogy az USA legmagasabb adóit szedte. New York és Detroit is csőd közeli helyzetbe jutott, és a munkájukat elvesztő dolgozók társadalmi problémájával is szembe kellett nézniük. Negyven évvel később New York virágzik, Detroit pang. New Yorkba özönlenek a turisták, és a letelepedni vágyók csillagászati összegeket fizetnek a lakásokért. A soha nem alvó városban csak Manhattan dolgozói több jövedelmet tesznek zsebre más államok teljes lakosságánál, ráadásul, még a válságot is sokkal jobban vészelték át, mint Amerika többi része. Ezzel szemben Detroitban nyomasztóan üresen állnak az egykor csúcsminőségű irodák, a munkanélküliség jóval magasabb az országos átlagnál, és az alacsony lakásárak ellenére a lakók inkább elköltözni vágynak: hatvan év alatt a lakosság közel kétharmada hagyta el a várost.

Időről-időre fellángol a vita, hogy miért teljesít a magyar gazdaság az egyik leggyengébben a régióban. Ennek során azonban a figyelem elég egyenlőtlenül oszlik meg a különböző tényezők között: míg a kormányzat szerepéről – amely rövidtávon és könnyebben megváltoztatható – szinte minden nap lehet olvasni, addig a – hosszabb távon, politikai ciklusokon átívelő adottságnak tekinthető és nehezebben is megváltoztatható – gazdasági fundamentumokról kevesebb szó esik, az is inkább szűkebb szakmai körökben. Így meglepő módon Európa egyik legeladósodottabb országában az általános diskurzusnak alig része az adósság növekedésre gyakorolt hatása, holott ez a nemzetközi szakirodalomban manapság igen felkapott téma. Pedig nagyon valószínű, hogy az ország magas külső finanszírozási igénye és adóssága még hosszú éveken keresztül lefojtó hatást gyakorol majd a növekedésre, így valószínűleg nem a következő néhány évben fogunk visszazárkózni olyan, kedvezőbb finanszírozási helyzetű régiós versenytársainkhoz, mint Csehország vagy Szlovákia.

Felére eső olajexport, elszálló infláció, egekbe szökő munkanélküliség, recesszió és a cserekereskedelem visszatérése. Így néz ki az az ország, aki egy éve még a világ negyedik legnagyobb olajexportőre volt, és a közel-keleti politika egyik legfontosabb szereplőjének számít. Irán ma a túlélésért küzd, miután az Egyesült Államok bombák helyett a dollár erejével kényszeríti térdre az országot.

Ha ma nem esne az eső, akkor is tudnánk, hogy vége van a nyárnak: a héten megszállták Budapestet a brit, amerikai és svájci bankok és befektetési alapok képviselői. Új lendületet kapott a feltörekvő piaci alapokba történő beáramlás, ami tükröződik a sorozatban érkező, sokszorosan túljegyzett céges és állami kötvénykibocsátásokban. Ebben a kedvező hangulatban a külföldi befektetők szeretnék tisztábban látni a magyar piacra jellemző kockázatokat, amelyeket a magas hozamszintért cserébe vállalni kell. A globális környezet most olyan, hogy igen jelentős összegekkel tudnának beszállni magyar eszközökbe, amennyiben kiderülne, hogy a kockázatok vállalhatók, netán túl vannak becsülve.

Rögtön az elején tisztáznunk kell, hogy a címben hivatkozott 56 éves kínai úrnak semmi köze valóságos, Kína által 1964 óta birtokolt nukleáris fegyverekhez, hősünk egészen más foglalkozást űz. Az atombomba emlegetése csak amolyan képes beszéd. Elvégre akár egy gazdaságpolitikai intézkedést is be lehet mutatni úgy, hogy az olyan taktikai atomfegyver a XXI. században, ami lehetővé teszi, hogy a foglalkoztatás terén felvegyük a versenyt az ázsiai országokkal.

A világ tőke- és pénzpiacai egy igazi junkie módjára várták az újabb adagot. A Fed nevű tudatmódosító kereskedő várható volt, hogy régóta kívánt árujával újra megjelenik a világgazdaság (szellemi) szegény negyedeiben és pár hétre a gazdasági fellendülés és árfolyamemelkedés illuziójába tudja ringatni a az egyre jobban lecsúszó, a monetáris és fiskális drogoktól függő piaci szereplőket.

Lehetséges-e máshogy is spekulálni kedvenc futballcsapatunk sikerére, ha már meguntuk a tippmixet? Felmegy-e egy csapat árfolyama, ha megnyeri a bajnokságot? Értéktelenebbé válhat a befektetésünk egy rossz becsúszás miatt? Foci elemzői szemmel.

Szinte már a sarki fűszeres is arról beszél, hogy Görögország jogi értelemben is csődöt jelent, kilép az euróövezetből, sőt akár az egész európai valutaunió felbomlik. A felmerülő lehetőséget egyre inkább tényként kezdi kezelni a befektetői társadalom, pánikot hozva a tőzsdékre és a pénzpiacokra is. Pedig egyet hátrébb lépve, higgadtan, racionálisan végiggondolva a lehetőségeket, teljesen más kép rajzolódik ki. Valóban elhagyja Görögország az euróövezetet, valóban szétesik a valutaunió? Véleményem szerint mindkét kérdésre nem a válasz, hiszen a hatalmas károkat, melyeket ez a lépés okozna, senki nem meri bevállalni, sem az uniós vezetők, sem a görög politikai erők közül.

A paroi reptéren a repülőből kiszálló gyanútlan turistát hatalmas óriásplakát fogadja, rajta az ifjú királyi pár és a tavalyi esküvőjüket ünneplő mondatok. Talán a jóképű uralkodónak köszönheti az ország, hogy viszonylagos elzártsága ellenére többet tud róla a világ és nem utolsó sorban, a harmadik legfontosabb gazdasági ágazatot fellendítve, borsos áron is évente több tízezer turista jön az országba. Mindez azért, mert a királyságban a gazdasági mutatók helyett apja nyomdokain haladva, a jólét mérésére a boldogságot helyezte előtérbe.

Az átláthatatlan kormányzás újabb mélypontját sikerült tegnap elérni: immár nem ismertek a kormányzati döntéshozatal jogi keretei sem. A következő lépés már csak az lehet, amikor azt sem fogjuk tudni, hogy kik töltenek be meghatározott állami pozíciókat. Bár tulajdonképpen ettől már ma sem vagyunk messze...

Egy befektetési szolgáltató irodájában mostanában igen kevés olyan helyiség van, ahol legalább néhány óránként ne merülne fel az a kérdés, hogy vajon lesz-e IMF-megállapodás, és ha lesz, mikor lesz. A külföldi és belföldi ügyfelekkel való kommunikációban, az elemzői megbeszéléseken, a napot indító reggeli prezentációkon, a menedzsment meetingeken, a folyosói beszélgetésekben, de legújabban már az állásinterjúkban is visszatérő elem a magyar állam piacon kívüli finanszírozásának lehetősége.

A múlt héten Orbán Viktor magyar miniszterelnök levelet címzett José Manuel Durão Barrosonak, az Európai Bizottság elnökének, amelyben kérte, hogy kezdődjenek meg végre a tárgyalások a hitelcsomagról. A történet az időzítés szimbolikus jelentőségén túl két szempontból is tanulságos (szabadságharcban nem szokás írásos kéréssel a függetlenséget eltiprókhoz fordulni, legalábbis 1848. március 13-át követően Pesten nyilván senkinek nem jutott eszébe V. Ferdinándtól, majd később Ferenc Józseftől pénzt kérni).

„Timeo Danaos et dona ferentes”

Magyarán: „Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is”

Régi bölcsesség ez. Már Laokoon is így vélekedett Vergilius Aenisében. Óva intette a trójai harcosokat, hogy ne lelkesedjenek annyira a városfal elé tolt görög falóért. Intése a későbbi események fényében jogosnak bizonyult. Háromezer évvel később az EU is kezdi megtapasztalni a görögök leleményességét. Ezúttal nagyobb volt a tét: nem egy városállam, hanem maga az EU monetáris uniója (EMU). Modern falóként az egész országot tolták be az EU monetáris uniójába. Homérosz szerepét most politikusok és statisztikusok játszották el. Nyílt titok, sőt bizonyított tény, hogy a görögök alaposan megkozmetikázták államháztartási mérlegük kötelezettség oldalát, hogy megfeleljenek a Maastricht-i csatlakozási ismérveknek. Azonban az is világos, hogy ezt nem teheték volna meg a befogadók elnézése nélkül.

A devizahitelezés felelőseit kereső vitában egy igen fontos aspektus rendre figyelmen kívül marad: az Európai Unió egységes piacán egyátalán nem olyan könnyű a devizahitelezést – vagy bármi mást - korlátozni. Hogy ez mennyire így van, azt jól mutatja, hogy tavaly brüsszeli nyomásra az Orbán-kormány formailag vissza is vonta – és egy valamelyest puhább szabállyal helyettesítette - a 2010 augusztusában bevezetett totális tilalmat a deviza-jelzáloghitelezésben. Mindez persze nem menti a hazai szereplőket a felelősség alól, hogy a korlátozást érdemben meg se próbálták, de ha lett is volna ilyen kísérlet, az a válság előtti intézményi környezetben viszonylag nagy eséllyel bukhatott volna el.

Az IMF diktátuma előtt felmerülő kérdések között első helyen szokás említeni, hogy vajon milyen számlát nyújthat be a nemzetközi hitelszervezet karöltve az Európai Unióval.

Direkt nem az Európai Bizottságot említem, amely intézmény a gyakorlati tárgyalásokat fogja végezni a magyar készenléti hitel megállapodásról, hiszen tudható, hogy a kívánságlistára nagyon sokak óhaja-sóhaja fel fog kerülni, kezdve az Európai Központi Banktól, egészen a kisebb (Ausztria), nagyobb (Németország, Franciaország) tagállamokig. Annyi sejthető, hogy a hitelezők számára fontos kérdéskör túlmutat majd a jegybanki függetlenségen, és ki tudja, milyen széles közpolitikai spektrum felemlegetésével akarnak majd széles körű nyomást gyakorolni az egész magyar politikai berendezkedésre.

Az elmúlt hónapok során kisebb nagyobb korrekciókkal folyamatosan emelkednek a magyar állampapírok hozamai, megközelítve a kétszámjegyű értékeket. Ez azt jelenti, hogy aki magyar állampapírt vesz, vagyis hitelez, kölcsönad az országnak, csak egyre magasabb kamatokon teszi, ugyanis egyre nagyobb kockázatokat lát abban, hogy a kölcsön lejártakor visszakapja –e majd a pénzét. Ez annyiban érint minket, hétköznapi embereket, hogy az államadósság finanszírozás költségeit, az állam a mi adóforintunkból fedezi, tehát ha Magyarország drágán kap csak pénzt, akkor sok adót kell majd betolnunk, hogy az állam törleszteni tudjon.

Az IMF-Európai Bizottság kettős világossá tette, hogy milyen előfeltételek esetén hajlandó tárgyalni egy új hitelmegállapodásról. A magyar kormány is világossá tette, hogy a feltételek lényegi részét nem kívánja teljesíteni. Nem tudjuk fog-e bármelyik fél engedni, és ha igen, melyikük. Mi lesz akkor, ha nem lesz IMF megállapodás, és a kormány pénzügyileg szorult helyzetbe kerül? Nem tudjuk, bár ortodox megoldásokban nincs hiány.