47 év után újra részlegesen megnyitották az elzárt tengerparti szellemvárost
Ciprus idegenforgalma az 1970-es évek elején annyira megerősödött, hogy a szigetország életében volt olyan év, amikor több turistát fogadtak, mint Görögország és az egykori Jugoszlávia dalmát tengerpartja összesen. A legjobban fejlődő közigazgatási terület Famagusta régió volt, ahol gombamód nőttek ki egymás után a sokemeletes szállodák, bárok, éttermek és éjszakai klubok. A folyamatos ingatlanpiaci fejlesztéseknek köszönhetően ez a keletre néző tengerpart gyakran több GDP-t termelt Nicosiának, mint az ország többi területe.
Ez volt Ciprus riviérája, ékköve pedig a 39 ezer lakosú Varószia városa, amely a visszaemlékezők szerint szépségével és szolgáltatási színvonalával vetekedett a francia St. Tropez-val, az olasz Portofinóval vagy az amerikai South Beachcsel. A hetvenes évek elejéig az üdülni és pihenni vágyókat 45 szálloda, 60 apartmanszálló, 99 üdülőközpont, 4469 lakóház, 21 bank, 143 hivatal, 24 színház és mozi, 25 múzeum, 8 iskola, 9 temető, valamint kb. 3000 kisebb-nagyobb bolt várta. 1974-ben további 380 épület állt félig-meddig kész állapotban A szolgáltatás magas színvonala és a környék természeti adottságai miatt ezt a tengerparti üdülővárost szinte minden évben felkeresték a világ dollármilliomosai és Hollywood sztárjai.
Visszatérő vendég volt itt Arisztotelész Onassis hajózási mágnás és második felesége, Jacqueline Kennedy egykori amerikai first lady, Maria Callas énekesnő, illetve Richard Burton, Brigitte Bardot és Elizabeth Taylor filmszínész is.
A török hadsereg a második ciprusi hadművelete során, a főszezon közepén, minden figyelmeztetés nélkül 1974. augusztus 13-án éjjel csaknem porig bombázta az üdülővárost a többi északi településsel együtt. A görög lakosság a sziget déli területére, illetve az európai kontinensre menekült. Az elűzött hellásziak abban reménykedtek, hogy a katonai támadás ellenére hamar visszaköltözhetnek szülőföldjükre, ám nem kellett sok idő hozzá, hogy rádöbbenjenek, tévedtek. A törökök a teljes körű invázió után hermetikusan lezárták a várost és Ciprus északi területét, ahol csakhamar kikiáltották szakadár, Ankara kivételével senki más által el nem ismert köztársaságukat. Az egykori üdülőközpont szögesdróttal elzárt, szigorúan őrzött katonai terület lett, amelyet az ENSZ tisztségviselőin és a török hadseregen kívül senki sem kereshetett fel.
Szenzációs felfedezés: azonosították I. András király csontjait
A tihanyi bencés apátságot 1055-ben alapította I. András király. A negyedik magyar uralkodó a saját és családja temetkezési helyének szánt monostort meglepő mód arról a gall származású Szent Ányos püspökről neveztette el, aki a legenda szerint imádságainak köszönhetően megmentette Orléans városát a hunok támadásától. Bár Attila szittya népének szellemi és kulturális öröksége a folyamatos pogánylázadások miatt még András idejében is „aktív” volt a Kárpát-medencében, a patrónus nevét valószínűleg a vallon egyház egyre jelentősebb befolyása miatt választhatta ki az Árpád-házi uralkodó.
A monostorépítőt az általa építtetett szakrális tér altemplomában helyezték végső nyugalomra, amely tényt több később keltezett középkori oklevél is megerősített. Ilyen többek között II. András 1211. május 29. után kelt, a tihanyi bencések kiváltságairól és birtokairól szóló dokumentuma, illetve a legrégebbi magyar nyelvű híradás, Heltai Gáspár krónikája is:
És a szegény és köszvénes király a futásban fogva esek, és igen gonoszul tárták ötét a fogságban, és mindjárást meghala. És elvivék ötét a Ticzonia kalastromba a Balaton-víz mellé, és eltemetek ott ötét a monostorban, mellyel ö maga csináltatott vala Szent Anianus nevébe.
Ebben a háromhajós, balatoni vörös homokkőből kifaragott, zömök román stílusú oszlopokkal keretezett kriptában temették el I. András másodszülött fiát, az
1094 körül meghalt Dávid herceget is, aki magas rangú papként tevékenykedett.
A miniszterelnök magának építette a villát a Várban, mire kész lett, leváltották
Buda, mint „Arany alma” és az ő kis bástyácskája
A folyamatos keresztes ostromok és a Duna-partján sorakozó vízművek védelme miatt Lala Mohamed pasa 1599 augusztusában rendelte el, hogy az egykori Szent János kapu elé egy újabb védműrendszert kell megépíteni. Építkezésének hasznossága csaknem száz évvel később igazolódott be. A Lotaringiai Károly herceg irányította 1684-es ostromkor az Ernst Rüdiger von Starhemberg gyalogsági tábornagy irányította német-magyar haderő bár viszonylag könnyen elfoglalta a Víziváros nagyobbik részét, ám a mai Király lépcső külső oldalánál futó falszakasz, illetve az időben megérkező török felmentősereg miatt nem tudták megostromolni a kaput, s Buda várát bevenni.
A sikertelen várostromot követően Sejtán (Sátán) Ibrahim pasa két nagyméretű bástyával erősítette meg ezt a külső kőfalat. Ezek egyike volt az a hatszögletű Aranybástya, törökül „Altun tabie”, amelynek folyamatos logisztikai ellátása és esetleges katonai utánpótlása miatt egy alagútszárnnyal is összekötötték a Várnegyed 12 és fél kilométer hosszú barlangrendszerével. Az erődítési munkálatok bár logikusak voltak, ám a két évvel későbbi ostrom során a keresztény seregek sikeresen felszabadították Magyarország egykori fővárosát 145 évnyi muszlim rabiga után.
Az Aranybástya a harcok során pusztult el, akárcsak a mai Polipölő szobra magasságában húzódó Ezüstbástya is. Bécs tanácsára ezt a külső falszakaszt és a két bástyát nem újították fel, zúzott és faragott kváderköveiknek egy részét beépítették a Pest felé néző Vízivárosi kapuba. A bontás ellenére a pusztuló falszakasz egy része még 1793-ban is látható volt.
Szerelem és egyéb katasztrófa télvíz idején
Ezt a telket 1860-ban vásárolta Kappel Emília, akinek szépsége annyira rabul ejtette Liszt Ferenc koncertjekor Petőfi Sándor költőt, hogy azonnal feleségül akarta venni. Másnap rögtön fel is kereste a kisasszony apját, Kappel Frigyes nagykereskedő-bankárt a Váci utca 19. szám alatti házában, hogy megkérhesse a legidősebb lánya kezét, ám a pénzügyi szakember hiába fogadta nagy örömmel a kérést, a habókos pennaforgató hamar elfelejtkezett kezdeti fellángolásáról.
Kappel Emília 1845-ben lett gróf dr. Lónyay Menyhért pénzügyminiszter felesége, aki miniszterelnöki beiktatása évében bízta meg Ybl Miklós építészt, hogy egy tetszetős küllemű emeletes villát tervezzen a bástya helyére. A mai Magas utca, Szalag lépcső és Hunyadi János út közrefogta területen 1872-ben fejezték be az építkezést, amely magában foglalta a telek északi részében kialakított emeletes cselédházat is.
Részben ennek a nagy pompával és költséggel megépíttetett villa felépítése vezetett a miniszterelnök politikai bukásához
és lett „kegyelemből” a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, mely tisztséget 1884-ben bekövetkezett haláláig töltött be.
Justin Shubow: A modern magyar építészek egoisták, lelketlenek és tradícióellenesek
2018-ban nemtől, rassztól, életkortól, iskolai végzettségtől, vagyoni helyzettől, illetve pártpolitikai hozzáállástól függetlenül az amerikaiak 72 százaléka jelentette ki, hogy nem kedveli a modern szövetségi építészetet, ugyanakkor szereti a tradicionális, nemzeti jelleget megtestesítő, emberléptékű házakat.
Ezt az országos felmérést és az ebből született tanulmányt a Justin Shubow építészkritikus vezette Képzőművészeti Bizottság végezte el. A lakosság egyöntetű döntésén felbátorodva adta ukázba 2020. december 18-án Donald Trump a „szép, szövetségi polgári építészet népszerűsítéséről” szóló 13967. számú végrehajtási rendeletét, amelyet elsőként a fővárosban honosítottak meg. Az elnök döntésének megfelelően Washingtonban immár négy éve csak a klasszikus és a klasszicista szellemben megtervezett új középületek építését ösztönzi az állam a modern és technokrata helyett. Az elkészült pályaművekről gyakran kikérik a lakosság véleményét is.
Mivel beiktatása után Joe Biden amerikai elnök egy 110 éves hagyományt felrúgva májusban leváltotta posztjáról Justin Shubow építészkritikust, így az Amerika-szerte elismert, a kortárs építészek mumusának tartott szakember most Európában kezdte el hirdetni esztétikai keresztes háborúját – a néhai Sir Roger Scruton angol filozófus szellemi örökségét továbbgörgetve a modernisták ellen. A Mathias Corvinus Collegium meghívására Budapestet is felkereső Justin Shubow exkluzív interjút adott az Indexnek.
Régebben a magyar fővárost úgy jellemezték, hogy az „ezer torony városa”, a „Duna gyöngye”, „Európa kis Párizsa”. Építészeti szempontból megfelelnek még ezek a jelzők napjaink Budapestjére?
Budapest az elmúlt 100 évben sokat veszített épített örökségéből. Ráadásul a II. világháború után szinte csak minőségromboló házak épültek önöknél. Amit az 1945 előtt emelt házakból meghagytak, vagy valamilyen okból megmaradt, csak az számít még most is Budapest értékének, karakterének és lényegének. Csak ezekért, a XX. század elejéig megépült házaik, és persze a gyógyvizeik miatt keresik fel az önök fővárosát a turisták, s nem a modern épületeik miatt.
A kortárs magyar építészetet nálunk is sokan jellemzik provinciálisan kisstílűnek, unalmasnak, ötlettelennek, bugyutának és bumfordinak. Egy tengerentúlról érkezett építészkritikusnak is ez ennyire nyilvánvaló?
Igen. A kortárs építészeknél nemcsak a magabiztosság hiánya figyelhető meg, hanem az a forradalminak mondott önromboló magatartás is, amellyel görcsösen el akarják törölni a múltat. Nemzetközi minták alapján valószínűleg ezt a folyamatot ők is újrateremtésnek mondják, ám ez a „tabula rasa” nem jelenti azt, hogy jobb házakat tudnának alkotni, mint az általuk lenézett elődeik. Alkotásaik minőségében, kvalitásban, szellemiségében és szépségben messze elmaradnak az elbontott vagy a régebben épült értékektől.
Betonból kizsaluzott flaskát építettek volna a Kiskörúton
A katonai felmenőkkel rendelkező Philipp Strobel jogász, Drezda polgármestere 1680-ban döntötte el, hogy a város északnyugati részén, a Großenhainer út 130. szám alatt egy kocsmával kombinált vendégfogadót fog nyitni. A „Wilder Mann”, azaz a „Vadember” keresztnéven futó tekintélyes méretű, kétemeletes kricsmi hamar felkapott lett a szászok körében.
A siker annak volt köszönhető, hogy a közeli trachenbergi szőlők miatt a söntés saját pincészettel, sörkiméréssel, pálinkafőzővel és konyhával is rendelkezett.
A vendégfogadót 1702-ben örökölte meg a városatyától veje, Lüder Hildebrand vezérőrnagy, II. Erős Ágost lengyel király és szász választófejedelem főhadsegédje, az uralkodó gyalogságának egyik modernizálója, aki 1734-es végrendeletében a tulajdonát Henriette nevű lányára és annak férjére, a szintén jogot végzett Caspar Heinrich von Benekendorff titkos tanácsosra, gyalogsági altábornagyra hagyta. Mivel az örökös marsalli ranggal is rendelkező Pomerániából származó nemes nem igazán akart a jól jövedelmező örökségével bíbelődni, így azt felesége jóváhagyásával még ebben az évben eladta egy négyfős társaságnak.
Ennek a gazdasági tömörülésnek volt a vezetője Johann Georg Jobst. Ez a pénzügyi zseni találta ki 1735-ben, hogy a nagyobb haszon érdekében hozzák létre a világ legelső franchise-hálózatát, azaz minden számukra fontos európai városban építsék meg a jó hírnévnek örvendő „Vadember” helyi megfelelőjét, amelyet nem feltétlenül ők működtetnének, ám a haszon egy részét havonta behajtanák bérlőiktől.
A gondolatot hamar tett követte, s csakhamar kinyitotta kapuit a frankfurti, stuttgarti, prágai, brünni, salzburgi, linzi, passaui, bécsi, pécsi és ceglédi leányintézmények. A kompánia 1736-ban vásárolta meg Pesten a mai Károly körút 5.-Dob utca 2. saroktelket, hogy itt építhessék fel a szállodával kombinált poharazójukat.
Holttestekből épült fel a Félelem szigete
Velence központjától 4,8 kilométernyire található Poveglia apró szigete. Az Orfano-csatornában megbújó egykori ékkőről először Kr. u. 421-ben számoltak be az oklevelek, amikor is Padova és Este városok lakossága a lombard seregek támadása elől ide menekült. A hun és a frank inváziók miatt tovább növekedett a sziget lakossága a VI. és IX. század között, amelynek betelepítési koronájaként a Velencei Köztársaság tizenharmadik dózséja, Pietro Tradonico csaknem kétszáz hűséges szolgáját telepített le itt 864-ben.
A halászatnak, a sózásnak és a kereskedelemnek köszönhetően a Musso, a Boyso és a Barbalongolo család velencei viszonylatban is olyan hamar meggazdagodott, hogy nekik köszönhetően a földkupacon pár évtized alatt felépült az a gazdag építészeti formakincsekben bővelkedő falu, amelynek központjában a San Vitale-templom állt. A sziget jelöltje állandó résztevője volt a velencei parlamentnek is.
A hagyomány szerint itt választották meg a nagy szaracén- és kalózverőként is ismert I. Orso Participazio hadvezért is Velence tizennegyedik dózséjának.
A genovai–magyar flotta támadása miatt a sziget lakosságát 1379-ben evakuálták a városállamba, hogy a dózse utasítása szerint minden talpalatnyi földet és épületet katonai céloknak megfelelően átépíthessenek és kibővíthessenek. Az ágyúpadok elhelyezése érdekében például ekkor épült fel a sziget déli végében egy nyolcszögletű, magas falakkal megerősített mesterséges sziget is, ám
Szent Márk városának ügyes tüzérségétől függetlenül a Pietro Doria admirális, a Maróti János és a Czudar György irányította genovai–magyar flotta könnyűszerrel elfoglalta Povegliát.
A magyarok és a genovaiak pusztítása olyan nagymértékű volt, hogy a sziget csaknem száz évig teljesen lakatlanná vált. A lakosság visszatelepítése, illetve Poveglia új lakókkal történő feltöltése az adómentesség felajánlása ellenére azért volt a későbbiekben sikertelen kísérlet, mert a magyarok által legyilkolt szigetőrséget nem temették el, így a felkoncolt holttestek az állatok tápláléka lett, ami a korabeli felfogás szerint annyit tett, hogy a temetési szertartás nélkül kiszenvedett lelkek
bosszúból az ördög hadseregébe léptek be, aki általában nem szereti a hívatlan látogatókat.
A holtak szigetétől való általános félelem még jobban erősödött, amikor a nagy európai pestisjárványok miatt
becslések szerint több mint 160 ezer fertőzöttet száműzött ide Velence a XIV. században, hogy minden orvosi segítség nélkül hamar átadhassák lelküket Teremtőjüknek az élelem- és ivóvíz hiány miatt.
Ez a kegyetlen tendencia a későbbi évszázadokban folytatódott. Velence összes, járványban senyvedő polgárát vagy ide, vagy Lazaretto Nuovo szigetére száműzte, többek közt a ma már világhírű Giorgione festőművészt is, aki egyes források szerint 1510 szeptemberében ezen a szigeten lehelte ki a lelkét.
Trendi dolog vadnyugati szellemvárost venni
A 32 éves Brent Underwood három évvel ezelőtt gondolt egy nagyot, és vett magának egy kaliforniai szellemvárost. Nem az ő árajánlata volt a legnagyobb a nyilvános liciten, ám a konzervatív felfogású eladónak jobban tetszett a fiatal vállalkozó mitikus vadnyugatra felépített turisztikai elképzelése, mint a másik vevőjelölt marihuána tematikájú vidámpark-ötlete. Brent, az általa alapított 180 hostel profitjából 1,4 millió dollárt (kb. 433 millió forintot) fizetett ki Cerro Gordo egykori bányászváros tulajdonjogáért. Ebbe az összegbe beleszámították a szellemváros gondnoka, a 22 éve kincsvadászként magányosan itt vegetáló Robert Desmarais tíz évre előre bekalkulált fizetését is.
A környék első írásos megemlítése egy ötfős mexikói csapatnak köszönhető, amelyik 1811-ben térképezte fel a környéket. Ők adták a Cerro Gordo elnevezést a völgynek, amelynek jelentése „Zsírhegy, vagy Zsíros hegy”, amely valószínűleg a felszínen talált kisebb-nagyobb méretű ezüströgökre utalt. Felfedezésük hamar feledésbe merült, mert az őshonos serrano indiánok kincsvadászatuk közben megtámadták őket, a csapat tagjai közül hármat megöltek, az életben hagyott két főt pedig hosszas fogság után csak úgy engedték szabadon, hogy megígértették velük, hogy soha nem fognak ide visszatérni. Ha személy szerint ők nem is, de beszámolóik alapján az ezüstre éhes mexikóiak 1862-ben csak visszatértek a helyszínre.
Pablo Flores vezetésével ekkor indult el az a nagyszabású bányászati munka, amely lényegében a település 1865-ös megalapítását eredményezte.
A hegyekben álló ezüstről szóló mesék hamar benépesítették az Inyo-hegy északnyugati fekvésű völgyét. Ezt a soha vissza nem térő urbanisztikai fejlődést látva, Victor Beaudry ekkor nemcsak egy kocsmát nyitott gyorsan a bánya közelében, hanem a kifizetetlen számlák után szépen lassan meg is szerezte a teljes hegy, később az egész hegység bányászati jogát is az alkoholban gyógyírt kereső bányászoktól. A kocsmáros gyorsan épített is két olvasztót.
Pár év elteltével már ő lett a környék legvagyonosabb embere. Ennek tükrében nem meglepő, hogy a kocsmáros alapította meg az Union Mine névre hallgató bányavállalatot. Ehhez a vállalkozáshoz 1868-ban társult egy Mortimer Belshaw nevű üzletember, aki a saját pénzéből nemcsak, hogy megépíttette az első Los Angelesbe közlekedő teherkocsi állomást, hanem ki is építette a Yellow Grade Road néven ismert első országutat is, amelynek használatáért persze pénzt kért.
Egy 832 éves kocsmából nyílik Európa legizgalmasabb barlangvárosa
Több mint 800 kisebb-nagyobb méretű barlang, üreg, pincebokor és tárna húzódik a település alatt, amiknek többségét egy nagyon szerteágazó, helyenként többszintes, jelenlegi ismereteink szerint 36 kilométer hosszú alagútrendszer köt össze.
A régészeti leletek alapján az első járatokat Krisztus után 320 környékén kezdték el kivájni az első lakosok a könnyen faragható homokkőből. A járatrendszerről először Assar walesi szerzetes számolt be 868-ban, ami az Angolszász krónikában jelent meg. A csuhás itt írta le, hogy a Mercia királyság hűbéreseként ismert sznoting törzs ezt a területet „Tigguo Cobauc”-nak, azaz „barlangok helyeként” ismeri, az üregeket pedig többnyire lakásként, raktárként és kamraként hasznosítja. A helyiek idővel nemcsak összekötötték a különálló barlangokat, hanem a mesterségesen kialakított nyílások elé vagy fölé kőből emelt emeletes házakat és várakat emeltek.
Izabella királynő: „Szép fiam, sajnáld meg szelíd Mortimert!”
Az évről évre bővülő katakombarendszer funkciói az idő előrehaladtával egyre változatosabb lett. Nottingham központi várkastélya, a Brewhouse Yard alatt például 1067-ben épült meg az a Leen folyóhoz kifutó alagút, amelyet a viktoriánus korszak regényírói azért nevezték el Mortimer-lyuknak, hogy valamiféle romantikus emléket állíthassanak Anglia egyik legmerészebb kivitelezésű államcsínyének:
A történet szerint a 17 éves III. Eduárd angol király és hozzá hűséges lovagjai 1330. október 19-én éjjel ezen a járaton keresztül lopóztak be William Elan várkapitány vezetésével az erősségbe, hogy foglyul ejthessék az ifjú uralkodó nevében ekkor már három éve kormányzó Roger Mortimer lordot.
A rajtaütés szereplői, főleg a csoport vezetője azonban nem számított arra, hogy a báró éppen az ő édesanyjával, a szigetországot régensként irányító Izabella királynéval szeretkezik a központi hálószobában.
Mivel a támadásnak nem az öt éve tartó titkos románc leleplezése volt a célja, hanem az ifjú uralkodó apjának, II. Eduárd kegyetlen megkínzását és meggyilkolását elrendelő főúri parancs megbosszulása, így a csapat nem bántotta III. Eduárd hangosan jajveszékelő édesanyját, csak a nős grófot rángatták ki az anyakirálynő mellől. Mortimert a hajánál fogva végighúzták a titkos folyosón, majd a szabadba kiérve egy ló farkához kötözve Londonba vonszolták, ahol bíróság elé állították. Egyesek szerint ebben a járatban a mai napig gyakran lehet hallani esténként az elcsigázott Mortimer szellemének csoszogását és velőt rázó üvöltését.
Családi örökségből építettek autópályát, 33 nagyvárost és 53 gyárat
Parasztfiúból felvilágosult abszolutista
Nyolcszáz koronás örökségéből Tomáš Baťa 1894. augusztus 24-én alapította meg Antonín és Anna testvéreivel közösen a kelet-morvaországi 2500 lakosú Zlín főterén cipőkészítő vállalkozását. Mivel az 50 főt alkalmazó cég naponta 50 pár cipőt és papucsot tudott csak manuálisan elkészíteni, így Baťa az 1896-os frankfurti vásáron 34 új gőzüzemű géppel kívánta üzeme termelékenységét fokozni. A német gyártósoroknak köszönhetően a családi vállalkozás ekkortól már több mint 300 pár, vászonból készült lábbelit készíthetett el naponta. A termékek országos értékesítésén sokat dobott, hogy 1898-ban átadták az Otrokovice–Zlín–Vizovice vasútvonalat, így a városka bekerülhetett az Osztrák–Magyar Monarchia kereskedelmi vérkeringésébe.
A közlekedési fejlesztésnek köszönhetően a Baťa cég a századfordulóra már a nyolcadik legnagyobb cipőgyártó céggé nőtte ki magát a Duna menti monarchia csehországi tartományában. 1904 decemberében Tomáš Baťa három munkatársával közösen kétéves amerikai (Lynn) és angliai (Leeds és Leicester) tanulmányútja után nemcsak háromszintes gyártósort építtetett fel szülővárosban, hanem bevezette a tengerentúlon megfigyelt új gyártástechnológiai ismereteit is a 260 fősre duzzadt gyárában.
A meghonosított drákói munkafegyelem fellázadt munkásait az igazgató csak a csendőrséggel tudta leveretni.
A „diktátori hajlamú vállalkozó” 1908-ra érte el, hogy a napi 3400 pár lábbeli termeléséből az európai és a közel-keleti piacok is részesülhessenek.
A paraszti sorból nagytőkéssé haladó út 1915-ben ért végett. Baťa ugyanis ekkor érte el a bécsi Hadügyminisztériumnál, hogy cége gyárthassa le a hadsereg által kért 50 ezer pár, hegymászásra is alkalmas csizmát. A termelés fenntartása érdekében a mágnás nemcsak orosz, szerb, olasz és francia hadifoglyokkal dolgoztathatott, de azt is elérte, hogy potenciális helybeli munkavállalói mentesüljenek a katonai szolgálat alól. Az állam hadi megrendeléséből fakadó nyereség nem csupán az ötemeletes pardubicei gyár 1917-es megépítésére volt elegendő, hanem egy országos, 18 boltból álló üzlethálózat kiépítésére is.
A párizsi békediktátum előestéjén már a Baťa-konszern volt az Osztrák–Magyar Monarchia legnagyobb cipőgyára: 3900 munkavállalója már 9000 pár lábravalót gyártott le naponta.
Felesége tanácsára Tomáš Baťa 1910-ben kérte fel Jan Kotěrát, hogy a Zlín feletti Vizovicé-domb aljában tervezze meg „U” alaprajzú, saroktornyokkal és huszártoronnyal díszített reprezentatív villáját. Mivel Kotěra élénken érdeklődött a társadalmi problémák építészeti megoldásai és az angol kertvárosi mozgalom iránt, így a családi ház építésének ideje alatt a mérnök hamar rávette Baťát a taylorizmus és fordizmus munkáltató-munkavállaló jóllétével kapcsolatos doktrínák elsajátítására és alkalmazására.
A „meggyőzésnek” köszönhetően Baťa nemcsak „kizsákmányoló” abszolutista felfogásából engedett, hanem Jan Kotěra építészt „szociális súgóként” is dolgoztatta.
Szintén a mérnök kezdeményezte, hogy a munkavállalók jobb életfeltételeinek javítása érdekében már a „Nagy Háború” ideje alatt kezdjék el építeni a mágnás pénzéből Zlín első moziját, egészségügyi intézményeit és a munkásainak szánt várost.
Pusztító tűzereje volt a náci lovagváraknak
XX. századi középkor
Az angolszász légierő egyre gyakoribb és 29 hatékony támadása miatt a németek három típusát fejlesztették ki a légvédelmi erődtornyoknak a II. világháború alatt nagyvárosaik védelme érdekében. A Friedrich Tamms tervei alapján kivitelezett, első generációs négy légvédelmierődtorony-párt 1941 áprilisa és 1942 októbere között avatták fel. A műtárgyak tervezésénél a mérnöknek figyelembe kellett vennie, hogy a sűrű városi beépítés miatt a leendő építményeinek, az úgynevezett Flakturmoknak (Flugabwehrkanone-turm) a környező épületek fölé kell emelkedniük, így mind a nyolc darab „náci lovagvár” magasságát 39 méterben határozta meg.
A négy toronypárt a berlini állatkertben, a Friedrichshaini és a Humboldthaini népparkban, valamint a hamburgi hajógyárak védelme érdekében a kikötőváros Szentlélekmező nevű közparkjának a közepén építették fel.
A főváros negyedik légvédelmierőd-ikerpárját azért nem építették fel a németek a Hasenheide liget szélén, mert itt volt a Luftwaffe által használt tempelhofi repülőtér is, amelynek katonai erejét Hitler 1940-ben elegendőnek gondolta Berlin – a leendő Germánia világfőváros – déli oldalának védelmére.
A toronypárokat az Organisation Todt felügyelete mellett – a helyi munkaerőn kívül – több ezer munkaszolgálatos és hadifogoly építette fel. Az első generációs erődpárok legzömökebb tagjai a 70,5 × 70,5 méter széles, 3 és fél méter falvastagságú, G-tornyoknak (Gefechtsturm – csatatorony) hívott erősségek voltak, amelyeknek négy sarokbástyában kifutó, 5 méter vastagságúra kizsaluzott tetejére négy darab 128 milliméteres ágyút, szintén négy darab 30 és 2 darab 37 milliméteres gépágyút, valamint 8 darab négycsövű, 20 milliméteres gépágyút szereltek fel.
Míg az ötszintes lakó- és óvóhelytorony legfelső emeletén a tüzérek körleteit alakították ki, addig az alatta fellehető emeleteken kórházi létesítményeket, illetve lőszerraktárakat képzett ki a légierő. A két legalsó szinten egy 10-10 ezer főt befogadó óvóhelyet is kialakítottak a németek. Minden torony természetesen saját vészhelyzeti generátorral, gázszűrő berendezésekkel, illetve a városi ivóvízhálózattól teljesen független kutakkal is el volt látva. A toronypárok második elemét a nácik a torkolattűz, a sűrű füst, a pontos célzás miatt legalább 100 méternyire távolabb zsaluzták ki a G-tornyokhoz képest, ahová mindig a tűzvezetési pontokat telepítették.
Természetesen az L-toronynak (Leitturm – vezérlőtorony) hívott ikerépületek tetején is voltak fegyverek, ám azok tűzereje sokkal szerényebbnek volt mondható a G-tornyokhoz képest. Ide csak 8 darab négycsövű, 20 milliméteres gépágyút telepítettek a németek, hiszen a szintén 5 méter vastagságú tető nagyobbik részét egy FuMg 65 Würzburg-Riese típusú radar foglalta el. Bár a vezérlőtornyokat is 39 méter magasra építették meg, ezek oldalfalai „csupán” 50 × 23 méteresek voltak.
Helyszíntől függetlenül a G- és az L-tornyokat mindig egy másfél méter vastag kábelalagúttal is összekötötték, amelyben emberek is közlekedhettek. Az egyszerű tűzvezetés érdekében az ikertornyokat mindig egyforma magasságban helyezték el.
össztűz esetén a tornyok egyenként 8000 lövést adhattak le percenként.
Vízszintes lövés esetében a lövegek 20,9 kilométeres távolságig, „hajlított lövés” esetében pedig 14,8 kilométer magasságig tudtak fellőni.
Még mindig dől az olaj az elsüllyedt szovjet Atlantisz tornyaiból
Sztálin még a kurszki tankcsata előtt két nappal, 1943 júliusának elején rendelte el, hogy – a szibériai és az azeri kőolaj- és földgázmezők bányászatának 1944-re tervezett megduplázása mellett – Moszkvának a Kaszpi-tenger szénhidrogén-lelőhelyekben gazdag kontinentális talapzatára egy vasbeton merevítésű mesterséges szigetrendszert kell építenie. (Baku és környéke a XX. század elején adta a világ kőolajtermelésének a felét – aminek kincseit egyébként 1872-től 1919-ig a Nobel testvérek, a Rotschild és a Börtzell-Szuch család beosztottai termeltek ki a Nyugat-Európának.)
Az utasításnak megfelelően Aghagurban Alijev és Juszif Szafarov vezette mérnökcsapatok 1945-ben végeztek a tengerfenék geológiai feltárásával. A júliusban publikált kutatás fő javaslata szerint a Föld első mesterséges, több platformból álló szigetrendszerét minimum 55 kilométer hosszúra kell megtervezni ahhoz, hogy gazdaságilag megérje a kőolajat és földgázt kitermelni –1100 méter mélyről. A generalisszimusz az építkezés lebonyolításával a szovjet gyárak Urálon túli evakuálásában jelentős sikereket felmutató Nyikolaj Bajbakov olajügyi minisztert bízta meg.
A feladat bonyolultságát jól szemléltette, hogy a Kaszpi-tengerre nemcsak 2000 fúrótorony-állomást kellett megterveztetni, hanem egy 5000 fő befogadására és kiszolgálására alkalmas települést is.
A fekete arany városa a Kaszpi-tenger felett
A Kreml fokozatosan akarta felépíttetni a Bakutól 110 kilométernyire lévő, a nyílt tengerre tervezett várost és a hozzá kapcsolt szivattyútelepeket. Bajbakov javaslatára először hét kiszuperált hajót hegesztettek össze, amelyeken két fúróállomást, szivattyúkat és egy ideiglenes jellegű szállást alakítottak ki. A következő lépésben Moszkva lemásolta az angol Guy Maunsell-féle, cölöpökön álló Temze-torkolati erődrendszerét, amit szerkezetében csak annyiban egészítettek ki a szovjet építészek, hogy a jobb statikai hatás elérése érdekében hatalmas méretű sziklákat süllyesztettek a tengerfenékbe beágyazott vasgerendák közé.
A hónapról hónapra mélységében és szélességében egyre gyarapodó városban már az „alapkőletétel” után elindították a tengerfenék alatti kőolajmező fúrását. 1948 őszére végre elkészültek a lebegő sziget első kétszintes nyeregtetős házai, valamint a tankerek fogadására alkalmas két kikötő is. Talán nem véletlen, de a világ első tengerre telepített fúrótornyából 1949. november 7-én késő este tört fel először a fekete arany.
A sikeren felbuzdulva Sztálin további rubelmilliárdokat különített el az ekkor még csak 5880 négyzetméteres sziget bővítésére. Moszkvában gyorsan megalapították az azeri „tengerváros” fejlesztésével és bővítésével foglalkozó, Glavmorneftre keresztelt ingatlanfejlesztő céget, amelynek élére Sabit Orujov miniszterelnök-helyettest, a Stalinneft korábbi főigazgatóját nevezték ki. Természetesen minden urbanisztikai fejlesztést a szénhidrogén-bányászat igényei alakítottak ki, amelynek tudományos felügyeletét a Gipromorneftegaz, a termelésért pedig az Aznefterazvedka nevű állami vállalatokra bízta a Kreml.
Egy magánuszoda alatt rejtőzik IV. Béla király elveszett sírja?
Minden földi halandó a saját útját járja, még akkor is, ha azt mások sírja fölött teszi. Ilyen a történelem. Esztergomban azonban különös esettel néznek szembe történészek és régészek. A város barokk házai között és alatt rejtőzhet az eddig elveszettnek hitt királyi sír, amely IV. Béla hamvait őrzi.
Ezt a nyughelyet sokan és sokfelé kutatták már, erről alighanem látványos kalandfilmet lehetne forgatni, de azt talán egyetlen forgatókönyvíró sem tudta volna kitalálni, hogy a királyi maradványok fölé egy úszómedencét építhettek. Pedig könnyen lehet, hogy IV. Béla hamvai fölött manapság széltében-hosszában úszik és lubickol a jelen.
Hárman nyugszanak a sírban
A történelem kútfőinek egész sora tanúsítja, hogy a második honalapítónak tartott IV. Béla magyar király, felesége, a bizánci császár lánya, Laszkarisz Mária és legkisebb közös fiúgyermekük, Béla herceg holttestét az esztergomi Segítő Szűz Mária tiszteletére szentelt ferences templomban temették el. A Képes Krónika, Antonio Bonfini és IX. Bonifác pápa 1400-as keltezésű bullája hatalmas méretű bazilikaként jellemezte az Árpád-házi uralkodó nagy költséggel és műgonddal megépített templomát, amelyet Itáliából és francia honból érkező mesteremberek segítségével emeltek. A szakrális hely üzemeltetéséért és fenntartásáért Szent Ferenc kisebbik rendje, a minoriták feleltek.
A korabeli beszámolók szerint a bazilika méreteiben vetekedett az esztergomi Várhegyen elterülő, Szent István építtette Szent Adalbert-székesegyházzal,
amelynek egyharmadára 1822 és 1869 között épült rá a mindenki által jól ismert Hild József tervezte kupolás bazilika.
Bonfini és Wadding Lucas tudósításaiból azt is tudjuk, hogy a tetszetős külleme miatt Szép-templomnak is hívott kora gótikus székesegyház hármas csúcsívben végződő Mária-oltára előtt állt IV. Béla és családja 1276 körül elkészült vörös márványból kifaragott síremléke, amelyen egy latin nyelvű epigramma volt olvasható. Ezt a versikét Geréb László irodalomtörténész a következőképpen fordította le Kálti Márk korabeli beszámolója alapján:
Mária oltáron, nézd, nyugszik sírban a három, Béla, neje, s a herceg — örvendjenek ők az egeknek! Míg lehetett, ült trónja felett a királyi hatalomban: Csalfa lapult, szent béke virult, becsület vala ottan.
A törökök 1543-ban foglalták el Esztergomot, és a város – nem számítva a közbeeső tíz esztendőnyi kérészéletű keresztény uralmat – 130 évig volt a félhold uralma alatt. A muszlimok a többszögű toronnyal ékesített bazilikát dzsámiként használták. A ferences/minorita templomot a vár védői – a város többi épületével együtt – az 1594–1595-ös ostrom ideje alatt rombolták le, nehogy fedezéket nyújtsanak az ostromlóknak. A pusztítás mértéke olyan nagy volt, hogy Allah és Mohamed uralma után az
egykori királyi városba 1687-ben visszatelepülő ferencesek a romok és falmaradványok között már nem találták meg ősi templomukat és zárdájukat.
A koldulórend ekkor kapta meg a városi tanácstól azt a mai Bottyán János, Főapát, Kossuth Lajos és IV. Béla utcák között elterülő háztömbnyi telket, ahol egy középkori templomrom alapjaira építették fel a ma is látható Szent Annáról elnevezett szentegyházukat, mellé kolostorukat, mögé pedig az 1931-ben megnyíló Temesvári Pelbártról elnevezett fiúgimnáziumukat.
Bejártuk a Király utca legendás bordélyait
Budapest első vigalmi negyede a Király utca és környéke volt. Szinte mindegyik házban német nyelven működő mulató, kocsma, kupleráj, café chantant, varieté, brettli, zenés kávéház, dalcsarnok, sangerei, zengeráj, tinglitangli, orfeum vagy revü működött.
Az éji életnek központja ősidőktől kezdve a Király utca. Élénk, pezsgő és lármás. A boltok legnagyobb része nyitva van. Száz meg száz banda nyaggatja hangszereit a nyilvános helyiségekben, a kávéházakban és tánctermekben: kihangzanak az éjbe, s egy kaotikus zsongássá folynak össze. Az első éji sétám alkalmával csak a »Kék macská«-ig szándékoztam eljutni, hol a honatyák szokták megpihenni fáradalmaikat. De ez se sikerült, mert míg csak a »Kék macská«-ig jut az ember, ha lelkiismeretes szemlét akar tartani, kilenc-tíz helyiségbe kell bepillantania
– jellemezte az immorális, germanizáló fészkeket Mikszáth Kálmán 1881-ben.
A „fekete macska” csalfa arca, ajka egy kassza-csapda
Pocakos „legnagyobb palócunknak” valóban igaza volt, hiszen az Európa-szerte ismert és kedvelt „Blaue Katze”, avagy a „Kék Macska” mulatóig jó pár, szórakozóhelynek álcázott cicamica-elosztón keresztül juthatott csak el a kíváncsi emberfia. Rögtön ott volt az út elején a Király utca 9. szám alatti „Fekete Macska” zengeráj, a híres-neves pesti Chat Noir. A kétemeletes városi palotát még gróf Jakabffy Miklós táblabíró építtette 1807 és 1810 között Brein Fülöp terve alapján. A ház aljában 1863-ban nyitott ki a „Három Rózsa” cégérű söröző.
Ez az intézmény annyira sikeresnek és népszerűnek számított ekkoriban, hogy az épületet sokáig csak Három Rózsa-házként ismerték a pestiek. A vendéglátóhely hamar kinőtte magát, 1867-ben Lohr János terve alapján még egy sörraktárt is fel kellett építtetnie Jakabffy bátyónak a ház udvarára. A család 1909-ben adta el tulajdonát Weiszenfeld Jakab kereskedőnek, aki a Három Rózsa helyén ekkor nyitotta meg a fent nevezett, leginkább kandúroknak fenntartott, párizsi hangulatú mulatót. A hajnalig nyitva tartó intézmény hamar hírhedté vált Budapesten.
A nagyérdemű közönség ugyanis nemcsak pikáns tartalmú kuplékat, sanzonokat, énekeket és meztelen combokat láthatott, hallhatott és kaphatott a fellépő énekes- és táncosnőktől, hanem alkalmi szexet is. (Az emeleti bordélyházba a színpad mögötti rejtekajtón átlépve lehetett észrevétlenül felosonni.) Érdemes megemlíteni, hogy ezeken a deszkákon mutatták be először és utoljára Réthy László etnográfus, numizmatikus, nem utolsósorban akadémikus Lőwy Árpád álnéven megírt „Monya Panna, avagy a megbaszott hősi picsa. Közösülési dramolet három felvonásban” című obszcén, alpári és trágár darabját is, amely unalmassága ellenére annyira felháborította a palotát építtető Jakabffy családot, hogy 1910-ben arra kötelezték az akkori háztulajdonost, hogy a
Király utcára néző timpanonból azonnal vésesse le hatalmas méretű nemesi címerüket,
hogy a vendégek még csak véletlenül se kössék össze Lőwy Árpi „büzér” szexista mondatait családi heroldjukkal, amely szintén egy nagyobbacska macskát, egy nyelvét kiöltő oroszlánt ábrázolt három csillag felett. A timpanonban látható címerpajzs ezért üres a mai napig. A kuplerájt 1918-ban záratta be a hatóság.
Amikor Budaörs majdnem a nyilasok fővárosa lett Hungária néven
Érdekes eszme-, építészet-, politika-, nemzet- és kultúrtörténeti tárgyi relikviát talált 1988-ban Rozsnyói Ágnes történész a müncheni székhelyű Bajor Tartományi Levéltárban. A 27 darab lapból álló, írógéppel írt magyar nyelvű füzetecskéből ugyanis az derült ki, hogy
a nyilasok Szálasi-vár néven egy hatalmas méretű, hungarista birodalmi központot kívántak felépíteni a Budaörs feletti Csíki-hegyek között.
A nyomdai kiadást meg nem ért könyvecske szerzője bár ismeretlen, de több mint valószínű, hogy az Andrássy út 60. szám alatti Hűség Házának is hívott pártközpontban írták le a nemzetvezető tudtával és engedélyével. Paradoxon, de tény, hogy a hungaristák az iromány sokszorosítására, nyomdai kiadására csak a (vesztes) világháború után akartak sort keríteni. A papírköteg egyébként még a nyilas kormányszervek nyugatra menekülése közben került Németországba, majd onnan az amerikaiak kezébe, akik csak az 1960-as évek végén szolgáltatták vissza annak egy részét Magyarországnak.
A dokumentumhoz nem mellékeltek sem tervrajzot, sem látványképet, ám a leendő hungarista város sziluettjét viszonylag jól körbeírta a szerzője. Eszerint a Budaörs felett hosszan elterülő, délnyugat-északkeleti irányú, nyújtott patkóra emlékeztető Csíki-hegyek által körbefont Felsőszállás és Alsószállás völgyek lettek volna a nyilas város „egybenyitott” központjai.
Ezt a körülbelül 100 hektáros területet, amely lényegében nem más, mint maga a Csíki-dűlő, úgy gyalultatta volna le vízszintesre a militarista szellemiségű település megálmodozója, hogy az akár egymillió embert is be tudjon fogadni.
Míg a katonai-, vallási- és pártrendezvényeket is lebonyolító hatalmas méretű placcot északon, a 343 méter magas Farkas-, a 364 méteres Szekrényes-, a 322 méteres Szállás-, a 308 méteres Ló-, a 314 méternyi Csík- és a 283 méter magas Huszonnégyökrös-hegy zárta volna le, addig a patkó alsó szárát, a déli térfalat a 249 méteres Törökugrató, a 262 méter magas Út- és a 315 méteres Odvas-hegyek alkották. A terv megálmodója a Hungáriára keresztelt felvonulási tér alatt egyébként nemcsak több tucatnyi kéreggarázst, hanem egy személy- és teherszállításra is alkalmas nagyobb méretű földalatti pályaudvart is a szemei elé vizionált.
50 éve a Duna mélyén a titokzatos Senki szigete
Nevem Senki
Jókai Mór „Az arany ember” című regényének egyik központi helyszínére, az utópisztikus és idilli életkörülményeket bemutató „Senki szigetére” talán mindenki emlékezik kötelező iskolai olvasmányaiból. A társadalomtól és az üzleti világtól elzárt, dunai ködben megbújó szigetről az olvasó azt hinné, hogy csak az író fantáziájában született meg, holott maga a „nagy mesélő” vallotta be „Utóhangok” című írásában, hogy a „jogilag sem a magyarokhoz, sem a törökökhöz sem tartozó”, de Szerbiához közel eső szigetről Frivaldszky Imre természettudós mesélt neki egy al-dunai geológiai túráját követően.
Szávoszt-Vass Dániel geográfus-hidrológus bár már sok írásában kifejtette, hogy Jókai tájleírása pontatlan, a Noémi lakhelyeként lefestett alluviális sziget a nádasaival, sűrű vegetációjával jobban passzol a komáromi Erzsébet-szigetre, mintsem a regényben szerepeltetett Ada Kaleh nyüzsgő és pont nem lakatlan földhányására, azért mi most maradjunk a Vaskapu szomszédságában.
A geológus szavait erősítendőn a szóban forgó al-dunai gránitsziget annyira nem volt lakatlan és ismeretlen Európa lakói előtt, hogy még Hérodotosz is Cyraunis vagy Cotinusának „vad olajbogyók földjeként” említette meg a munkáiban. A rómaiak Yernisnek, Saannak hívták, ami „cserszömörcék földjét” jelentette. A németek nemes egyszerűséggel csak Caroline-Insel néven emlegették.
Az 1750 méter hosszú és 4-500 méter széles sziget a folyam kanyarulatának megfelelően ív alakú volt, felső végénél két kisebb kavicszátony terült el. Stratégiai fontosságú helyen (a Vaskaputól 4 km-re, az osztrák–magyar–szerb–román hármas határ közelében) feküdt. Katonai jelentősége abban állt, hogy az al-dunai hajózás, határátkelőként pedig a szárazföldi közlekedés egyik fontos ellenőrző pontja volt, ezért is erősítette meg Hunyadi János 1444-ben egy földvárral a szigetet, amit 1691-ben bővített ki 400 férőhelyes erősségé Johann Friedrich Ambrosius von Veterani császári altábornagy.
A törökellenes háborút lezáró, 1699. január 26-án megkötött karlócai béke után a Bánát, így a közeli Orsova városa a szigettel együtt a törökök kezén maradt, akik egy hadikikötőt alakítottak ki a sziklatömb északi részén.
A Duna által körbeölelt szigetet ekkortól kezdték el Ada Kaleh-nek hívni, ami magyarul „erődszigetet”, „szigetvárat” jelent.
Kegyetlen állatviadalok helyére épült fel Budapest két legjelentősebb temploma
„Az ember kétlábú, értelmes állat” (Boetius)
Az emberi agresszió kezelése a mai napig civilizációs probléma. A különböző kultúrák mindig más és más módon törekedtek arra, hogy társadalmuk mentális deficitjét, közösségeik pszichés zavarait vagy elfojtsák, vagy politikai érdekeik szerint felhasználják. Ez utóbbira jó példák az ókori Róma gladiátorjátékai. Az antik idők államgépezete is jól tudta, hogy nem fog fellázadni a nép, ha gyomra és szeme jóllakott. Innen a mondás is: kenyeret és cirkuszt. Nem volt ez másként a későbbi évszázadokban sem, amikor sajátos elvek szerint az inkvizíció, a király, vagy a bíró látványosan megbüntetett, megszégyenített, elégetett vagy felnégyeltetett bűnösöket az alattvalók harsány nagy örömére.
A nép szórakoztatására az agresszió élményét viszonylag hamar kiszélesítették az állatok kontójára is. Az Ibériai-félszigeten régóta gyakori bikaviadalokat a spanyol örökösödési háború idején próbálták meghonosítani Közép-Európában. Bécsi közvetítéssel magyar honban először Pozsonyban, majd pár évvel később Pesten talált követőkre az állatviadalok élvezete, amit haszonszerzés reményében rögtön felkarolt a korrupcióban nyakig úszó pesti tanács összes beavatott tagja. Pontosabban csak egy fő, de neki legalább volt szava és pénze.
A nácik mesterséges kontinenssel védték volna Európát
Van egy álmom
Európa állítólagos túlnépesedése, krónikus energiaéhsége, a mezőgazdasági területek kicsiny mértéke, a „sárga veszedelem” előretörése, illetve az afrikai kontinens újabb gyarmatosítása érdekében egy német építész és szellemtörténész drasztikus, több millió élőlény életét alapjaiban megváltoztató mérnöki tervvel állított be 1927-ben Wilhelm Marx, a weimari köztársaság 10. kancellárjának irodájába.
Az államfőnek átnyújtott, gazdagon illusztrált, H.G. Wells sci-fi-író ihlette tervdokumentáció a fent említett „korabeli akkut” problémákat úgy akarta orvosolni, hogy a Földközi-tenger területének 22 százalékának kiszárításával egyesítette volna Európát Afrikával, amely 666 200 négyzetkilométernyi, a tengertől elrabolt új megművelhető földterületet jelentett.
Az új szuperkontinenst eleinte Panropa, később Atlantropa néven hívta.
A mérnök koncepciójának természettudományos alapja Otto Jessen földrajztudós megfigyeléseire és kutatásaira alapult:
Mivel a Földközi-tenger mindig több vizet párologtat el, mint amennyit az ide torkolló folyók (pl. Nílus, Rhône, Pó) vízhozama pótolni tud, így a tenger vízállományának nagyobb részét az Atlanti-óceántól szerzi be.
A mérnöki terv szerint ha a mediterrán medence kapcsolódási pontjait Gibraltárnál és Gallipolinál egy-egy gigantikus méretű, vízerőműként is funkcionáló főgáttal elzárnák, a Földközi-tenger nyugati medencéjében közel száz, a keleti részében pedig több mint kétszáz méterrel csökkenne le a víz szintje, amely egy Ibériai-félsziget méretű „új élettér” kialakulását jelentené. A mesterséges kiszárítással lényegében a hatmillió évvel ezelőtt lezajlott messinai sókrízis földrajzi állapotát lehetne visszaállítani, amikor is a Földközi-tenger hétszázezer évre teljesen elzáródott az Atlanti-óceántól a miocén kor végére.
Herman Sörgel mind a kancellárnak, mind az 1929-ben Lipcsében több nyelven is kiadott könyvében úgy fogalmazott, hogy
csak az Atlantropa-projekt által lesz képes az európai civilizáció fennmaradni, önellátóvá válni és versenyképes maradni az amerikai és a feltörekvő ázsiai országokkal szemben. (…) Ázsia örökre rejtély marad, hiszen sem az európaiak, sem a britek nem lesznek képesek ott hosszú távon fenntartani globális birodalmukat – tehát közös európai erőfeszítéssel Afrikát kell gyarmatosítanunk. (…)
A Földközi-tenger területének lecsökkentése lehetővé tenné a hatalmas mennyiségű villamos energia előállítását, amely garantálja iparunk növekedését. Ellentétben a fosszilis tüzelőanyagokkal, a vízenergia sohasem szűnne meg. (...)
Öntözés és vízvezetékek segítségével a Szaharát egy hatalmas oázissá tehetnénk, Afrika belsejében pedig három tenger méretű mesterséges tavat (Kongó-, Csád- és Botswana-tenger) tudnánk létrehozni. A masszív közmunka több mint egy évszázadra enyhítené a munkanélküliséget, a túlnépesedést és az afrikaiak bevándorlását Európába. A Közel-Kelet ellenőrzése kiegészítő energiaforrásként és védőbástyaként is jó szolgálatot tehet Atlantropa fehér népeinek a sárga veszedelem ellen.
Átadták az újjáépített, ló nélküli Lovardát
A Csikós-udvar és a Törökkert
A terület ifjabb Vastagh György szobrászművész Lófékező című szobráról kapta a nevét, amelyet eredetileg 1901-ben avattak fel a most újjáépített Lovarda előtt. A művész modellje egy hortobágyi csikós volt. A paripa ábrázolása csaknem portrészerű: a bábolnai Schaghia XI. és O-bajan II. törzsmént vette mintának. A mű avatásakor már híres volt, mivel várbeli felállítása előtt a szobor sikerrel megjárta az 1900-as párizsi világkiállítást. Az alkotást 1954-ben szállították át a Hunyadi-udvarba, majd restaurálását követően, 2019 augusztusában visszahelyezték eredeti helyére.
Szintén elkészült a Lovarda épülete mögötti új zöldfelület. A királyi várpalota nyugati oldalán elnyúló alsó és felső várfal közötti udvart a török korban Jeni mahallénak, azaz Új városnak nevezték. A Karakas pasa tornyától a Buzogány toronyig elnyúló egykori, balkáni hangulatú, 30x340 méter nagyságú városrésznek a török megszállás idején még saját dzsámija is volt. Most Törökkert néven felidézték ezt a korszakot is.
Bár a Csikós-udvar csak a Karakas pasa torony restaurálását követően, jövő tavasszal születik teljesen újjá, az új közterületet már igénybe veheti a nagyközönség. Használható a Palota útra lefutó két, nagy kapacitású, egyenként 33 fő befogadására alkalmas lift is. A Lovardát szeptember 18-án és 19-én, a kulturális örökség napjain, valamint októberben több alkalommal is ingyenesen lehet majd megtekinteni. A Lovarda előtti terület a 30. Budapest Borfesztivál új helyszínéül is szolgál 2021. szeptember 23-tól.
Egy magyar művésznő manhattani búzamezője ihlette a 9/11-es emlékművek többségét
Magyar búzamező New York szívében
1982-ben nagy szenzációnak számított, hogy a betontengerként is jellemzett Manhattan szívébe, közvetlenül a csillogó ikertornyok mellett, a magyar származású Agnes Denes csaknem 2 hektárnyi búzamezőt ültetett. New York legértékesebb, ekkor 4,5 milliárd dollár értékűre becsült fejlesztési területének ideiglenes mezőgazdasági célú átalakításával a világ első öko-művésze azt akarta plasztikusan érzékeltetni, milyen messzire került a halandó ember az örök természettől.
Ebbe a falanszteri közegbe ékelődött be ez a gabonával bevetetett parcella, az anyaföld piciny termékeny szelete.
Mammon mozdíthatatlannak tűnő modern vasbeton templomaival szemben a kenyér, a harmónia, a család, a béke és az élet jelképének tartott hajlékony búza tényleg sokkal erősebb szimbólumnak számított. Ráadásul „üzenete” egyetemesebb, valóságosabb és archaikusabb is volt. Kontúrját nem is szokták a monetáris trükkök és kizsigerelő pénzügyi hazugságok mögé bújt bankok felhasználni építészeti leképződéseiknél. A Budapesten született Agnes Denes a New York Timesnak így nyilatkozott ekkor kakukkfiókájáról:
Csak a természet értékeivel, az őselemek megidézésével, az őslakosok életszemléletével lehet a mai emberekben tudatosítani, hogy a zsákutca végénél már nem felgyorsulni kell. Különösen igaz ez Amerikára, amely hiába látja a tragikus végét, krónikus pénzéhsége, élelmiszer-pazarlása, fokozódó energiaigénye, fegyverkezési versenye és egymást követő háborúi a nyugati világgal együtt teljesen felemésztik a bolygó kapacitását. Szemléletváltásra van szükség, de mihamarabb, mert ennek a folyamatnak nem lesz jó vége.
Szeretne ön is Madonna erkélyéről énekelni?
Bár elvileg a száz évvel ezelőtt átadott házakat kellene idén bemutatnia a „Budapest100” nevű programsorozatnak, a szervezők egy kicsit előrerohantak az időben. A lokálpatrióták és az önkéntesek több mint negyven ingatlanba szerveztek most hétvégén bejutási lehetőséget. Ezek az építmények 1921–1930 és 1945–1957 között épültek.
A Kortárs Építészeti Központ segítségével immár tizenegyedik alkalommal megszervezett kulturális-urbanisztikai happening témája az újratervezés. Olyan izgalmas helyszínekre kalauzolják a látogatókat, mint
a Horthy-korszak első felhőkarcolójaként ismert, Fiumei úti Országos Társadalombiztosítási Intézet,
amelynek tulipános pártázattal díszített, 73 méter magas, bauxitbetonból készült tornyát biztonsági megfontolások alapján 1969-ben lebontottak. Az ékétől megfosztott, Komor Marcell, Jakab Dezső, Soós Aladár és Komor János tervezte épület azért így is sok érdekességet tartogat, amit a helyszínen idegenvezetők tolmácsolnak majd.
Szintén érdekes utazás vár azokra, akik a józsefvárosi Magdolna utcában található Vasas szakszervezeti székházat keresik fel. Lenyűgöző art déco dísztermében tartották a híres Vasas-matinékat, melyeken többek között Gobbi Hilda és Major Tamás is fellépett. A hely sötét titkokat is rejt, hiszen 1944-ben a márványoszlopokba rejtették el a kommunisták a beszolgáltatás elől antifasiszta és munkásmozgalommal foglalkozó könyveiket.
Kiderült a pápát kiátkozó bíró és Orbán Viktor hivatala közötti titkos kapcsolat
Van egy ház Budán, fent a várban. Ma a Miniszterelnökségnek ad otthont. A történelem azonban olykor különös dolgokra képes. Összeköthet két egymással össze nem függő történetet, még akkor is, ha nincsen közöttük kapcsolat. Mert nem is a mai épület a fontos, hanem az, ami a helyén állt. Ha megismerjük a történetét, a múltat talán nem is érezzük olyan távolinak. Különösen annak tükrében, hogy Ferenc pápa Budapestre látogat, de a várba nem megy fel.
Íme a történet!
Kereken 720 évvel ezelőtt hunyt el III. András magyar király. Az Árpád-ház kihalásával azonnal megindult a versenyfutás IV. Béla külhoni leszármazottai között a trónért. Az egyik uralkodójelölt az Anjou-házhoz tartozó Caroberto volt, akit törekvéseiben a Délvidék nagy hatalmú urai, az oligarchák, a papság nagyobbik része és főleg VIII. Bonifác pápa támogatott. A Taljánföldről érkező Károly Róbertet azonban a hátuk közepére kívánták a magyar bárók, a szerviensek és Buda polgársága, akik a „lábszagú digó” helyett inkább II. Vencel cseh király fiát akarták Hungária királyának.
Először az Anjou-pártiak cselekedtek. 1301. május 13-a előtt Bicskei Gergely érsek egy kegytárgyról leemelt alkalmi koronával megkoronázta a fiatal Károly Róbertet Esztergomban. Cselekedetét a magyar rendek a tavaszi országgyűlésen arra hivatkozva érvénytelenítették, hogy a koronázási szokásjog három feltételéből csak egyet teljesítettek, a fehérvári helyszínt és a hitelesített Szent Koronával történő megsüvegelést már nem.
Mivel az elbénázott koronázást nem akarta megismételni az ellenpárt, így Kőszegi Iván nádor Esztergom erőssége ellen indult csapataival, hogy elrabolhassa az érseket, és láncra verve Fehérvárra cipelhesse a ceremónia lebonyolítására. Bicskei Gergely azonban megneszelte a hadúr tervét, így még a várostrom előtt elmenekült délvidéki cimboráihoz. A Vencel-pártiak így kénytelenek voltak Gimesi János kalocsai érseket felkérni a szertartásra, aki augusztus 27-én helyezte a 12 éves srác fejére a fehérvári bazilikában a Szent Koronát. A Prágában napvilágot látott gyermek V. László néven kezdte el uralkodását a magyarok földjén.
Bár jogilag egyik koronázás sem volt hibátlan, a pápa tajtékzott a dühtől. Isten földi imperátorát nagyon zavarta, hogy nem az ő számításai szerint alakultak a dolgok néhai Szent István birodalmában. VIII. Bonifác azonnali hatállyal pápai legátust küldött Budára. A Domonkos-rendi Niccolò Boccasini vezette testületnek azt volt a feladata, hogy a Szentszékkel ellenkező főpapokat rendre intse, a bárókkal Károly Róbertet elfogadtassa, a Přemysl-házhoz tartozó Lacikát pedig rábírja a lemondásra.
A Gellért-hegyi sikló nagy problémái
- Sérül-e a termálvízvagyon?
- Milyen kincseket rejthet a föld?
- Tételesen átbeszéltünk a kihívásokat.
A Citadella helyére már terveztek turáni Akropoliszt, nemzeti Üdvleldét, magyar Walhallát, kilátótoronnyal kombinált világítótornyot, de a világ legnagyobb piramisát is. Bármelyik terv is győzött volna, az építményeket már 1872-től a Gellért-hegy oldalában robogó fogaskerekű villamosokkal kívánták megközelíteni.
Bár ezekből a dualizmus kori elképzelésekből nem lett semmi, a főváros második siklójáról nem mondtak le a beruházók. 2005-ben megalakult a Gellért-hegyi SIKLÓ Kft., amely elkészítette az új, kötött pályás közlekedési jármű terveit. Mivel az I. kerületi önkormányzat ellenezte, hogy a hatóságok által korábban megkövetelt buszparkoló épüljön a leendő sikló tabáni bejáratához, így a projektcég pár héttel ezelőtt módosította terveit.
A felvonó kivitelezéséért felelős, Walton Imre építész irányította projektcég most olyan külső szakértőket is felkért a hatásvizsgálat elvégzésére, akik szakmájuk miatt eleve alaposan ismerték a terület kulturális, történelmi, régészeti, valamint a táj- és természetvédelmi kihívásait, és hajlandók voltak a beruházás érdekében újabb kutatásokba belevágni. A módosított és megváltozott műszaki tartalom miatt a projektcég újra benyújtotta a hivataloknál engedélyeztetésre a frissített tervdokumentációit.
A most elfogadásra váró módosított tervek szerint a Gellért-hegyi felvonó bejárata közvetlenül a Rác fürdő délkeleti sarkánál, a Krisztina körút Hegyalja útra rákanyarodó íve alatt kialakított aluljáróból fog nyílni. A terep lejtését kihasználva itt egy vágatot hoznának létre, amelyet tereplépcsőn lehetne megközelíteni. A tört vonalú alsó épület lényegében egy viszonylag hosszú falszakasz és egy üvegezett pillérsor szerelemgyermeke lesz, amely kortinafalként támasztaná meg a Hegyalja utat. A jelenlegi terepszint alá tervezett épületben a jegypénztár, a mosdók és a létesítményt kiszolgáló gépészeti helyiség mellett két üzlet és egy kávézó is helyt kapna. A bejárat előtti apró park érintetlen maradna, itt csak lépcsős leülőket alakítanának ki.
Lemászni a halál párizsi labirintusába
Párizs legendákkal átszőtt katakombarendszere sok borzongást tartogat az ide lemerészkedőknek. Ilyen például az alkalmanként feltűnő, komótosan sétáló, nagy vörös macskának a mítosza, amit mindig a Père-Lachaise temető alatti járatokban látnak időnként felbukkanni. Monfaucon környékén mindig egy oszlásban lévő, akasztott ember szelleme ijesztgeti a mélység titkaira kíváncsiakat, aki hangos lánccsörgések közepette hívja tetemre gyilkosát, a nagy hatalmú Enguerrand de Marigny minisztert.
A labirintusrendszer másik végében a Medici Katalin halálát kívánó, okkultizmussal vádolt és emiatt kivégzett, vértől tocsogó sintér alakja ijesztgeti bárdjával a Tuileries kertje alatti járatokba lemerészkedőket. Picivel arrébb az ördöggel paktumot kötött Biscornet lakatos nyögései hallatszanak, aki az alvilág urától 1860-ban azért kért segítséget, mert nem tudta elkészíteni a Szent Anna-templom ajtajának zárszerkezetét. Ám a mítoszokon kívül még ezernyi érdekességet rejt a járatrendszer. Lássuk!
Az ötödik század elején a Merovingok a mai Forum des Halles helyén hozták létre az aprószentekről elnevezett temetőjüket, amely kezdetben csak Sainte-Opportune apácaereklyéit őrző templomsírkert volt. 1187-ben II. Fülöp Ágost városfalépítésre hivatkozva bár felszámoltatta és kiszáríttatta a több száz éves temető nagyobbik részét, ám sírhelyhiányra hivatkozva mégsem záratta be az Aprószenteket.
Történészek szerint a Szent Dénes úti holtak párizsi birodalma valószínűleg azért kerülhette el a teljes megsemmisülését, mert a király urbanisztikai tevékenysége miatt az északi városrészt közrefogó városfal más nyomvonalon épült fel. Párizs legrégebbi, három méter magas kőfallal körbevett temetője ekkor lett a belváros szomszédos „kerülete”. Az építőanyagot természetesen szintén a Szajnától délre fellelhető hét kő- és mészkőbányából nyerték, amely ekkor már 2,63 négyzetkilométert kitevő barlangrendszer-együttes volt.
Titkos rejtjel siratja a magyargyűlölő herceg halálát egy budavári ház falán
A budai Várnegyed titkairól szóló cikksorozatunkban már írtunk a most visszaépíteni kívánt egykori Vöröskereszt Egylet székházáról, a későbbi Külügyminisztériumról. Hosszasan ecseteltük a nagy libidójú Grün lányok élettörténetét, különös tekintettel a feslett erkölcsű Gombaszögi Frida színésznő és párnacsata közben elhunyt, sajtómágnásként tevékeny férje kapcsolatát. Volt szó a világhírű Louis Cartier ékszerkirály és magyar felesége, Almásy Jacqueline grófnő keserédes házasságáról, a nácik előli menekülésükről és egykori, Tárnok utcai palotájuk pompájáról. Most ismét egy újabb érdekes titokról rántjuk le a leplet: a Várnegyed polgárvárosának egyik házáról. Utunk a Tárnok utca 1. szám alá vezet.
A törökök kiverése után, a romos házhelyen először Sauttermeister Frigyes kereskedelmi jogtanácsos kezdett el építkezni. A linzi születésű jóember a megmaradt középkori falak felhasználásával 1687-ben avatta fel új házát, amelynek aljában elfért a család szatócsboltja is. „Modortalan Frigyest” 1698-ban választották meg Buda polgármesterének, mely tisztségét több kisebb-nagyobb megszakítással úgy tudott mindvégig megtartani 1727-ben bekövetkezett haláláig, hogy városvezetési ténykedését végig hivatali túlkapások, erőszakosságok, közpénzelherdálások, sikkasztások és korrupciós botrányok terhelték, megteremtve így az egyik legjelentősebb és legfontosabb hungarikumot.
Bösinger Ignác után ő volt Buda második, hacsak nem az első legkorruptabb polgármestere.
Mármint az újkorban.
A néhai városvezető unokáját, Sauttermeister Jozefát 1781-ben vette el feleségül a Sopron vármegyei Cinfalvából érkező, először Krassó-Szörény vármegyében, majd Szegeden, végül a fővárosban szerencsét próbáló dr. Palkovits András doktor, aki három évvel később kapta meg Buda város fő tisztiorvosi állását, vele együtt pedig Pest vármegye táblabírói megbízatását. A második házasságát taposó doktor hamar népszerű lett új lakhelyén, amit leginkább annak köszönhetett, hogy a Szent Flórián-kórházban ingyenesen gyógyította a nincsteleneket, a gyermekeket és a hajléktalanokat.
Eladó egy titkos sziget, amely volt már náciké és drogbáróké is
A bohém, kicsapongó életéről ismert, Magyarországot négy alkalommal is felkereső VIII. Eduárd élete talán mindenkinek ismerős lehet a Király beszéde című filmből. A walesi herceg apja halála után, 1936. január 20-án lett az Egyesült Királyság és a brit domíniumok királya, valamint India császára. Öntörvényű uralkodóként nem nagyon foglalkozott az udvari protokollal és a hivatali előírásokkal, amelyet jól szemléltet, hogy beiktatása után néhány hónappal megkérte a kezét a kétszer elvált, polgári származású, ráadásul amerikai állampolgárságú Wallis Simpson asszonynak, akit az anglikán egyház vallási konvenciói szerint nem vehetett volna el.
Bár a kapcsolatot az évszázad szerelmének festették le a korabeli lapok, a románc nem volt felhőtlen. Az első probléma abból adódott, hogy a világ legvonzóbb fiatalemberének lefestett, nagy nőcsábászként ismert Eduárd sohasem tudta kielégíteni a nőket. Az uralkodó félrekezelt gyermekkori mumpsza miatt ráadásul terméketlen is volt.
Ezen az apró zökkenőn úgy lépett túl Wallis Simpson, hogy naponta alkalmazta kedvesén a kínai borbélyházakban 1924-ben személyesen átélt és elsajátított sanghaji aktus technikáját, amely hosszabb ideig tartó erekciót eredményezett az uralkodónál.
Erről az ázsiai országban megtanult szexuális trükkről Az én Lótusz évem című bekezdés alatt számolt be a feslett erkölcsű asszony naplójában. A Scotland Yard nyomozóinak feljegyzései szerint Eduárdot annyira lenyűgözték kedvesének fürge ujjai, hogy 110 ezer font (ma nagyjából 2,5 milliárd forint) értékben vásárolt neki hálából ékszereket. Igen ám, de VIII. Eduárd az elnyújtott erekcióval sem tudta a csúcsra juttatni szerelmét, így a körberajongott Wallisnak további szeretőket kellett tartania ura mellett.
Az egyik ilyen vágylovag személyesen Joachim von Ribbentrop gróf volt, aki 1936-tól két évvel későbbi külügyminiszteri kinevezéséig a Harmadik Birodalom londoni nagyköveteként kényeztette kétheti rendszerességgel az amerikai asszonyt. Persze nem humánumból, hanem
Adolf Hitler kifejezett utasítására, hiszen a náci ügynökként is tevékeny amerikai nő által tudták Berlin igényeinek megfelelően befolyásolni az angol királyt, aki egyébként születésétől fogva hitt a felsőbbrendű faj egyeduralmában.
Erre utal, hogy Eduárd még walesi herceg korában élete végéig tartó szoros barátságot alakított ki a Brit Fasiszták Uniója (BUF) vezetőjével, Sir Oswald Mosley báróval. Érdekes adalék a király életéhez Albert von Mensdorff-Pouilly-Dietrichstein gróf, az Osztrák–Magyar Monarchia korábbi londoni nagykövetének Berlinnek ez időtájt küldött távirata is, miszerint
Eduárd a nemzetiszocializmusban látja a kommunizmus előretörésének gátját, így szívesen az élére állna egy német–brit katonai-politikai-gazdasági szövetség létrejöttének is.
Egy magyar szélhámos alapította Kanada több városát
Az 1848–49-es szabadságharc bukása után számos magyar választotta új hazájának az amerikai kontinenst. Az Amerikai Egyesült Államok ebben az időben tényleg a lehetőségek hazája volt, hiszen Európában még javában az elnyomó királyokkal küzdött a nép, amikor a tengerentúlon már meg is unták a nagy demokráciát. Kossuth nincstelen katonái azonban ritkán találták meg a helyüket a pezsgő amerikai nagyvárosokban. Az alternatívaként felmerülő bányászat vagy az alaszkai aranyásás sem igazán feküdt a földműveléshez és kardforgatáshoz szokott eleinknek, így a kackiás bajszú Kárpát-medenceiek vagy vállalkozni kezdtek, vagy beléptek a jenkik seregébe.
Ellenben volt egy harmadik út is. Igaz, nem pont az Egyesült Államokban, de még Észak-Amerikában, pontosabban Kanadában. A Canadian Pacific Railway ugyanis hiába lett 1886-ban kész az országot kelet–nyugati irányban átszelő kontinentális vasútvonalával, gőzöseik lakatlan és megműveletlen területeken robogtak a fővárosból a Csendes-óceán felé. Mit ér a vasút, ha azon nem utazik senki, és nem szállítanak árukat? Ráadásul a vállalat sok pénzébe kerülő hírverés sem járt eredménnyel, hiába ígértek Ottawában családonként ingyen 180 hektárnyi földet, adókedvezményeket a vállalkozó kedvű leendő telepeseknek.
Ekkor találta ki a cég vezetése, hogy kérjék fel a jó szervezőnek tartott, mellesleg dúsgazdag Esterházy Pál Oszkár herceget, hogy karizmatikus személyével győzze meg a pennsylvaniai, massachusettsi, marylandi és ohiói magyarokat, hogy
New Hungary néven egy akkor megalapítani kívánt, hatalmas magyar tartományba tömörüljenek az ürességtől kongó kanadai prérin.
A főúr 1885-ben fogadta el a megbízatást, és ígéretéhez híven valóban egymás után alapította meg Saskatchewan államban a kisebb-nagyobb kolóniákat és városokat a szittya magyaroknak. Ez mind szép, jó, ráadásul igaz is, a gond ezzel csak az, hogy a szóban forgó illető se Esterházy, se Pál, se Oszkár, se arisztokrata, se mágnás nem volt, „csak” egy jó nevű, osztrák származású magyar építész kalandor és egy picit szélhámos fia. De miről is van szó?
A gyönyör Mekkája lett a mívesen rekonstruált budavári Szent István-terem
Báró Bánffy Dezső miniszterelnök előterjesztésére őfelsége Ferenc József osztrák császár és magyar király 1898 októberében rendelte el, hogy a budai várpalota újonnan épülő, Krisztinavárosra néző szárnyában egy Szent Istvánról elnevezett terem készüljön,
mégpedig korhű, román stílben rendeztessék be.
Az ukáznak megfelelően a palota Tabánra néző, déli nyaktagjának első emeletén 1902-ben adták át az államalapítóról elnevezett termet, amely a magyar képző- és iparművészet egyik kiemelkedő teljesítménye, műalkotása lett. Tervezője a dualizmus egyik meghatározó építésze, Hauszmann Alajos volt, neki köszönhető, hogy a Budavári Palota Európa egyik legrangosabb uralkodói épületegyüttesévé vált, belső terei valóban királyi rezidenciához méltók lettek.
Bár a terem az uralkodó óhajára román stílusban készült, bizonyos pontokon az alkotók teret engedtek a magyar ornamentikának, a magyaros jellegnek is. Hauszmann a magyar iparosmesterek legjobbjait gyűjtötte maga köré, hogy együtt alkossák meg azt az ékszerdobozt, amelynek berendezése 1900-ban a párizsi világkiállításon elnyerte a zsűri nagydíját is. Ez a terem adott helyet az udvari eseményeknek, de hivatalos körséta keretében látogatható volt a közönség számára is.
A Szent István-terem történetének legünnepélyesebb mozzanata 1916 decembere volt, amikor is az utolsó magyar király, IV. Károly megkoronázása előtti napon a palota krisztinavárosi szakaszából ide átszállította, majd itt ki is nyittatta a Szent Koronát rejtő ládát. Egy éjszaka erejéig itt őrizték az ország és a nemzet legfőbb jelképét, másnap innen vitték át a Mátyás-templomba.
A helyiségnek otthont adó, 1190 négyzetméteres alapterületű épületrész a második világháborúban bombatalálatot kapott, teljes belső kialakítása megsemmisült. Az ötvenes években a födémektől kezdve a falakon át az ablakokig a termet teljesen átalakították és szétverték, múzeumi irodát és metszettárat helyeztek el benne. Mivel újjáépítése fel sem merült, így a „múltat végképp eltörölni” rigmussal naponta ébredő elvtársak az épületszárny homlokzati díszeit is leverették, a nyílászáró kiosztását megváltoztatták. A kívül-belül lecsupaszított épület ekkor lett „versenytársa” az ekkoriban átadott dunaújvárosi vagy salgótarjáni művelődési házaknak.
A pokol bejárata Hasima: bányasziget az óceánban
Gunkanjima: a Csatahajó-sziget
Az 1868-as Meidzsi császár vezette felvilágosult restaurációnak köszönhetően Japán három évtized alatt nemcsak behozta műszaki lemaradását a Nyugattal szemben, hanem ezen túlhaladva világpolitikát befolyásoló gazdasági és katonai nagyhatalommá is vált. Mivel a császárság grandiózus ipari fejlődésének csak az ország csekély nyersanyagkészlete állt ellen, így Nipponnak folyamatos gyarmatszerző és kizsákmányoló háborúkba kellett bonyolódnia folyamatos és bővülő ipari termelésének fenntartása érdekében.
Bár Japán iparának nyersanyagigényét jelentősen csökkentette a gyarmatokról, koncessziós területekről elszállított termények behozatala, a bányászati termelés ennek ellenére nem állt le a 6852 szigetből álló országban. Bár az ércbányászati tevékenység főleg Honsu, Sikoku és Kjúsu nagy szigetekre volt jellemző, sok nagyvállalat létesített a kopár és lakatlan szigeteken bányákat, hogy a tengerfenék alatti szén- és mangánlelőhelyeket kiaknázhassák. Ilyen volt a Nagaszakitól 15 kilométere délnyugatra elnyúló Hasima szigete is, amelynek vezetője Ivaszaki Jataró volt.
Ő nevezte át cégét 1890-ben Mitsubishinek.
A cég munkásai 1893-ban érték el a tenger fenekét. Ugyanebben az évben erősítették meg a sziget partvonalát hullámtörő betonnal, hogy a felszínen kialakított raktárakban minél kevesebb kár keletkezzen a rendszeresen lecsapó tornádók és földrengések miatt. A termelés felgyorsulása miatt először 1897-ben kellett a duplájára növelnie a Mitsubishi cégnek a sziget nagyságát, amely azonkívül hogy megoldást jelentett a kitermelt föld elhelyezésére, egy feldolgozógyár helyszíni telepítését is jelentette.
A tengerfenék alatti bánya folyamatos térnyerése miatt azonban a gyár- és bányaszigetet csaknem minden évben bővítenie kellett a vállalatnak. Így nyerte el mai formáját.
A sziget sziluettje a két füstölgő gyárkémény miatt a helyieket a japán császári haditengerészet 1920-ban épült Tosa-osztályú hadihajójára emlékeztette. Innen kapta a sziget közismert nevét: Gunkanjima, azaz Csatahajó-sziget.
Csak Szent István tíz ajtaján átlépve láthatjuk meg a budavári Mona Lisa mosolyát
Barokk minimalista, így jellemezte őt a kortárs művészet legendás kurátora, Arturo Schwarz. Festőművész, lakberendező. Londonban született magyar szülők gyermekeként, négyéves volt, amikor a családja vele együtt 1956-ban visszaköltözött Budapestre. Tizennyolc évesen a Sportszálló fizetőpincére, majd hat évvel későbbi disszidálása után New Yorkban már galériatulajdonos. Barátai között tudhatta Andy Warholt, Keith Haringet és John Lennont. A zenész tragikus halála után több mint húsz évig volt Yoko Ono párja. Idén augusztus 20-án adják át Budapesten a Szent István-termet, előterébe ötletes installációt készített a világhírű Havadtőy Sámuel.
Hogyan jött ez a felkérés? Pályázat útján, vagy egy régi találkozás lecsapódásaként?
Kaptam egy telefonhívást a kiállítás kurátorától Gulyás Gábor filozófus-esztétától, ő kért fel a Várkapitányság nevében ennek az installációnak az elkészítésére.
Sokan ácsingóznak a kamu hercegségre
Világok harca H.G.Wells módra
A Harmadik Birodalom légi, tengeri és esetleges szárazföldi csapásai kivédésére a brit Admiralitás 1940-ben 12 teljesen felfegyverzett mesterséges sziget felépítését határozta el a La Manche csatornában. A Guy Maunsell építész tervezte Navy Fort-platformok újszerűsége abból állt, hogy az egyenként 4500 tonnás uszályokra két-két 26 méter átmérőjű feszített betonból készült üreges oszlopot helyeztek el, amelyeknek a tetejére egy kosárlabdapálya méretű acéllemezt hegesztettek. A kijelölt telepítési helyeken az uszályokat a tenger fenekére süllyesztették, így a 120 méter magas oszlopok megteltek vízzel, és csak az ötemeletes platformok látszódtak ki.
Ez a szerkezet lett a későbbi olajfúró tornyok mérnöki előképe.
Az aggasztó európai hadi helyzet miatt egy év múlva a haditengerészet nemcsak a vasszörnyek építését gyorsította fel, hanem megváltoztatta a korábban kiszemelt helyszíneket is. A La Manche csatorna helyett most már az Északi-tengert jelölte ki az Admiralitás az erődök új helyének. A kelet-angliai partoktól 7-10 mérföldnyi távolságra 1941-ig négy ilyen létesítményt süllyesztettek el a tengerben, az ötödik erőd a rossz időjárás miatt elsüllyedt vontatás közben a Temzében még 1942 januárjában.
Az U1 Rough Sands, U2 Sunk Head, U3 Tongue Sands, és U4 Knock John nevű kolosszusokban az 50-50 fős személyzet két 94 mm-es két 40 mm-es légvédelmi gépágyút kezelt. Az erődök legmagasabb pontjaira mindig egy radar került. Az áramellátást egy dízel-aggregátor szolgáltatta. 1994-es árakon számítva a négy erőd 33 millió fontjába került az államnak.
Rovataink a Facebookon