Ma 80 éve kezdődött a puccs, melynek történetét a vesztesek írták
1936. július 17-én hajnalban Francisco Franco tábornok bejelentette, hogy átveszi a Spanyol Marokkóban állomásozó Afrika Hadsereg vezetését, és kiszabadítja hazáját a republikánusok, marxisták, anarchisták, judeo-bolsevikok és szabadkőművesek - azaz a II. Köztársaság - karmaiból. Marokkóban gyorsan legyűrték a törvényes kormányhoz hű erőket, gyorsan fejbelőtték a baloldaliaknak tartott hivatalnokokat és katonatiszteket, majd írtak Hitlernek, hogy adjon már kölcsön néhány Ju-52-es szállítógépet, hogy a harcedzett csapatokat átdobhassák az anyaországba. Közben ugyanis Spanyolországban is elkezdett mozgolódni a hadsereg. A kormány a fejét vakarta, mit is tegyen. Spanyolországot ugyanis keresztül-kasul szabdalták a regionális- ideológiai- és osztályellentétek, a királypártiak ölték az anarchistákat, a szocialisták a falangistákat, ezért még a baloldali kormány sem mert fegyvert adni a baráti szakszervezeti milíciák, az UGT és a CNT kezébe.
Ennek ellenére a spanyol puccsok hagyományához képest a jobboldali hatalomátvétel nem ment egyszerűen, azErdogan elleni próbálkozáshoz hasonlóan nem sikerült biztosítani a fővárost, és nem sikerült lefejezni a politikai vezetést. Sőt, Bilbaóban és Barcelonában forradalmi mozgalmak söpörték el nem csak a puccsra felvonuló katonákat, de magát a kormányt is. Katalóniában vagy Aragóniában pedig olyan radikális társadalmi kísérletek szökkentek szárba, melyekre azóta is könnyes nosztalgiával gondol vissza a baloldal (de tényleg, Orwell Barcelonája mindig ott lesz a "10 város, ahová egy időre beköltözött a Világszellem" listán) Az ún. "tábornokok felkelésének" felemás sikere azonban azt jelentette, hogy a hatalomért folytatott harc gyorsan polgárháborúvá, majd a szovjetek, illetve a tengelyhatalmak beavatkozásával kliensháborúvá terebélyesedett, melyet teljes joggal tartanak a II. világháború főpróbájának.
(A poszt címét Anthony Beevor könyvéből emeltem el)
