A Sátán egyik földi helytartója most visszafogottan provokál
A zenekar alapítója, Adam Nergal Darski mindössze tizennégy éves volt, amikor életre hívta a Behemothot. A banda kezdetben szorosan kapcsolódott a kilencvenes évek eleji black metal mozgalomhoz. A korai felvételek nyers hangzása, pogány tematikája és misztikus atmoszférája a skandináv elődök hatását tükrözte, majd a kétezres évek elején jött a váltás. A Behemoth fokozatosan a death metal technikai brutalitása felé fordult, illetve tudatosan elkezdték építeni az imázsukat.
Sikerük egyik kulcsa az volt, hogy miközben zenéjük egyre komplexebbé vált, látványviláguk is folyamatosan fejlődött. A koncertek szertartásszerű eseményekké alakultak, ahol a vallási szimbólumok kiforgatása, a teatralitás és a monumentális vizualitás ugyanolyan fontos szerepet kapott, mint maga a zene. A Behemoth fellépései nem egyszerű metálkoncertek, hanem gondosan felépített performanszok lettek. Ebben meghatározó szerepe volt Nergal karizmatikus színpadi jelenlétének. A frontembernél 2010-ben leukémiát diagnosztizáltak, amelyből sikeresen kigyógyult, és motiváltabban tért vissza mint valaha.
Kiderült, hogy miért jön ennyire ritkán Európába az amerikai sztárzenekar
Csütörtökön 27 éves karrierjében mindössze másodszor látogatott Magyarországra az amerikai színtér egyik legsikeresebb post-grunge bandája, a Breaking Benjamin. Hogy ez miért történt így, arra a banda énekesétől, Benjamin Burnley-től kaptunk választ koncert közben, de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen nagyon sok mindent kell még megvitatni ezelőtt is, kezdve a helyszíntől az előzenekarig, a szintén amerikai Return to Dustig.
Mikor bejelentették, hogy a Barba Negrában lesz a buli, akkor az ország Benjamin-rajongóinak szíve egyszerre vert félre, hiszen a csepeli helyszínen körülbelül tízből egyszer van értelmes, értelmezhető hangosítás, a banda muzsikájánál viszont kulcsfontosságú, hogy minden hang, minden ütés, minden kis cintányér kivehető legyen, mert erre épül az egész: a tökéletesen összeillesztett kompozíciókra, mindenféle sallang nélkül. Viszont már az előzenekarnál világossá vált, hogy nagy valószínűséggel ez lesz az a tízből egyedik alkalom, ugyanis a szokásos drum & bass helyett végre érthetően szóltak a gitárok és a vokálok is.
Túl nagy a kabát
Mondjuk ennél több pozitívumot egyébként nehéz lenne összegyűjteni a Return to Dust bandáról – talán még a saját farkába harapó uroborosz kígyó is ide tartozik –, ugyanis több olyan elemet tartalmazott a félórás szett, amitől percenként pillantottam a telefonomra, azt várva, hogy mikor lesz már vége ennek az egésznek. Első kapásból a stílus, amivel nyilván a srácok nem tudnak mit kezdeni, az az én szegénységi bizonyítványom, hogy a klasszik grunge-tól a hideg ráz, ver a víz és próbálok kijutni bárhonnan, ahol megszólal a Nirvana.
A srácok viszont masszívan merítettek Kurt Cobain életművéből, így nagyjából a második dalnál eldőlt, hogy nem leszünk barátok.
Ettől függetlenül lehetett volna még objektíven jó a produkció, hiszen mint említettem, a hangerők végre nagyjából a helyükön voltak – a hangosítópulttól balra legalábbis így hallatszott –, viszont az ének kapásból elég hamisan indított (egy kis Cobain-hatás, ugye), majd magára talált, viszont akkor meg bejött a vokál, ami egész egyszerűen nem tűnt el soha többé. Ezt úgy kell érteni, hogy a koncert nagyjából nettó 90 százalékát a két énekes szimultán, két szólamban nyomta végig, ami ugyan két dal erejéig nagy megfejtésnek hat és érdekes is hallgatni a harmóniákat, viszont a harmadik daltól azt kezdi érezni a hallgató, hogy egy villával kaparják a hallójáratait és próbál kiutat keresni a szorult helyzetből – ami nincs.
A másik, hogy sikerült az Outcast zenekar klasszikusát, a Hey Ya-t olyan szinten meggyalázni, hogy teljesen értelmét vesztette maga a dal. Egy táncolható, dúdolható, partykellék dalból varázsoltak a srácok egy szenvedős, lelassított, kiherélt változatot. Annak vagyok a híve, ha valaki feldolgoz egy klasszikust, akkor nyugodtan alakítsa a saját stílusára, viszont amikor azzal magának a dalnak az esszenciáját veszi el, ott valószínűleg tárgyi tévedésbe fut bele az alkotó. Emellett az, hogy a srácok legerősebb riffje egy b-oldalas Rage Againt the Machine-koppintás volt, már csak hab a tortán. Nem azt mondom, hogy nem lehet egy jó banda a Return to Dustból, csak egész egyszerűen még fiatalok, és nagyon nagy volt rájuk a kabát egy ekkora színpadon, egy ekkora közönség előtt. Talán majd legközelebb.
Két Burnley egy színpadon?
Pár perccel háromnegyed kilenc előtt aztán színpadra lépett Benjamin Burnley és csapata, majd az I Wlii not bow-val megindult az a slágerparádé, amire csaknem tíz évet – akik nem voltak a Szigeten 2017-ben, azok csaknem harmincat – vártak a rajongók. A Breaking Benjamin az a banda, akiknek minden lemezének minden dala sláger, minimum a közönség felének szemében, tehát képtelenek olyan tételeket elővenni, ami nem kollektív örömünnepben csúcsosodik ki maximum másfél perc után. Viszont a srácok nem nagyon kísérleteztek, az összes lemez szuperslágerét eljátszották a szűk másfél órás koncerten, ráadásul arról sem feledkeztek meg, hogy a nemzetközi áttörést hozó Phobia lemez éppen 20 éves jubileumát ünnepelte, így a szett harmadát erről az anyagról mazsolázták.
A hangzás tökéletes volt, bár hozzá kell tenni, hogy négy gitárral – majd mindjárt kitérünk erre, hogy miért négy – nem nehéz olyan vastag és ütős hangzást összehozni, amit jó régóta nem hallhatott a csepeli klub falai között a közönség. És mielőtt elfelejteném: falak. Szóval az, hogy csaknem 40 fokban egy sátorban rendeznek meg egy olyan koncertet, amelyen több ezer ember ordítozik, énekel, táncol és ugrál csaknem másfél órán keresztül, nettó veszélyhelyzet. Hiába az egyik oldalról nyitott sátor, a levegő megáll és rátelepedik az emberre, a harmadik dalnál már ömlik róla a víz, a hatodik dal körül pedig elkezd fogyni a levegő és jön az oldhatatlan vágy, hogy ki kell mennie levegőzni. Így pedig sérül a koncertélmény, ugyanis amíg az ember próbálja összeszedni magát, jó pár dal lepörög a kedvencek közül. Több emberrel is sikerült beszélni a buli után, akik arról számoltak be, hogy
jó volt nagyon, de a hely egy katlan, amiből menekülni kell.
De visszatérve a négy gitárra: három mindig van a koncerten, most viszont annyival spékelték meg az egészet, hogy Benjamin a fiát is elhozta a turnéra, hogy „szokja a színpadot és a közönséget, hiszen ki kell nevelni az utódlást”, de ha teljesen őszinték akarunk lenni, azon felül, hogy cuki volt az apa-fia páros szeretetcunamija, igazából a kis Burnley az égvilágon semmit nem tett hozzá a koncerthez. Biodíszletként állt középen, és se a gitártudása, se az énektudása nemigen jutott érvényre apja árnyékában. Akkor már sokkal menőbb és erősebb geg volt, amikor Jacoby Shaddix fia fél percre felrongyolt a Papa Roach buli kellős közepén és olyat énekelt, hogy az apja is megirigyelhette. Annak volt hozzáadott értéke, ennek sajnos az égvilágon semmi.
Nem repül!
Azt viszont nem lehet elvitatni, hogy a főhőst, Benjamint ez olyan érzelmi töltéssel látta el, hogy élete egyik legjobb formáját hozta. Szinte alig énekelt mellé, amikor pedig arra adta a fejét, hogy egy-egy screamet is elengedjen, akkor tényleg megremegtek a sátor „falai”. Sajnálom, hogy ezeket a részeket nagyrészt kiszervezte Aaron Brunch basszerosnak, viszont ha már megemlítettük, akkor emeljük ki, hogy amit a You végén műveltek, a két szólamú énekekkel az egy olyan emelkedett és ritka pillanat volt, amelyért már megérte ellátogatni erre a bulira. Tökéletes volt, és mivel nem folyamatosan hallottuk a két szólamot, olyan plusz töltetet adott, ami tényleg emelni tudott a dalon és a hangulaton. Itt látszik például, hogy a Return to Dustnak van még mit tanulnia.
A hangszeres játékra nyilván nem lehetett panasz, hiszen több mint tíz éve együtt van a csapat, rutinból hozták az olyan klasszikusokat, mint a Polyamorous, a So Cold, a Hopeless, a Dasnce with the Devil vagy éppen a Red Cold River és a Follow. Amire egyáltalán nem számítottam, az a Dear Agony lemez címadója volt, ami talán a világ egyik legszomorúbb dala – főleg, hogy ha a Hét élet című filmből összeollózott klippel hallgatja az ember, akkor garantáltak a könnyek –, mégis egy emelkedett, érzelmeket együtt megélős és kiengedős pillanatban csúcsosodott ki. Illetve az Evil Angel is előkerült, amelyet egyáltalán nem láttam jönni, de mivel az ultimate három kedvenc dalom egyike a bandától, ennél szebb ajándékot el sem tudtam volna képzelni.
Összességében egy remek koncertet láthatott a közönség, amely végre úgy szólt, ahogy azt egy ilyen renoméval és hagyatékkal rendelkező banda megérdemli. Bár voltak apróbb döccenők, de annyira régen voltak már itt és annyira ritkán jönnek Magyarországra, hogy a teltházas Barba Negra közönségét ez egyáltalán nem érdekelte. Előzenekarként egy jobb bandát is el tudtam volna képzelni, akkor sem lettem volna szomorú, ha mondjuk 35 helyett csak 25 fok van a sátorban, de ennyi problémán még túl tudtam lépni és tudtam élvezni a koncertet. Ja, és hogy miért jár ennyire kevésszer Európában a banda?
Mert Benjamin Burnley nem repül. Ő csak hajón hajlandó utazni, így ritkán sikerül összehozni azt, hogy át tudjanak jönni az öreg kontinensre.
Megmondom őszintén, erre a vallomásra nem számítottam, főleg nem úgy, hogy Burnley egyébként egyáltalán nem egy nagy szószátyár. Beköszönt az elején, elmondta, hogy hozta a fiát, akivel megtanította, hogy nem „Budapeszt, hanem Budapest”, majd a végéig szinte meg sem szólalt, hagyta, hogy a dalok beszéljenek helyette. Viszont azt vettem észre, hogy igazából nem is hiányoztak a nagy megfejtések és a szokásos klisék, hogy ki van először BB-koncerten és hasonlók. Pont attól volt különleges, hogy sorjáztak a slágerek, a közönség pedig maximálisan rá tudott rezonálni a dalokra. Ha erre megint tíz évet kell várni, ám legyen, csak jöjjenek még!
Csaknem egy évtized után tér vissza Magyarországra a kultikus amerikai rockbanda
2026 nyarán Budapesten lép fel az amerikai post-grunge és alternatív metál színtér egyik legsikeresebb zenekara, a Breaking Benjamin. A Benjamin Burnley vezette csapat június 25-én ad koncertet a Barba Negrában, európai visszatérésük részeként, hosszabb európai kihagyás után. A turné különleges apropója, hogy a zenekar egy új album megjelenésére készül, így a rajongók a legismertebb slágerek mellett a legfrissebb szerzeményeket is élőben hallhatják.
A 2002-ben megjelent debütáló album, a Saturate óta a Breaking Benjamin a modern rockzene meghatározó szereplőjévé vált. Pályafutásuk során számos platinalemezt zsebeltek be, több listavezető slágert adtak ki – I Will Not Bow, The Diary of Jane –, és dalaik összesen több milliárd online lejátszást értek el. Olyan sikerlemezek fűződnek a nevükhöz, mint a Phobia, a Dear Agony vagy az Ember, miközben végig megőrizték jellegzetes hangzásvilágukat: a súlyos gitártémák, a sötét atmoszféra és a monumentális refrének mára a zenekar védjegyeivé váltak.
Hiába próbálták eltörölni, most új dallal tért vissza a budapesti koncertje előtt Marilyn Manson
Marilyn Manson új dallal jelentkezett. Az „Exit Wound” néhány nappal ezelőtt debütált, egyben előhírnöke a készülő One Assassination Under God – Chapter 2 című albumnak, amelyet 2026 augusztusára jelentettek be. A dal és a hozzá készült videoklip azt sugallja, hogy Manson tovább folytatja azt a sötét, önreflexív és apokaliptikus hangvételt, ami az utóbbi évek munkáit is jellemezte.
Az új szerzemény különösen érdekes abból a szempontból, hogy egy hosszú és viharos időszak után érkezik. Manson legutóbbi stúdióalbuma, a One Assassination Under God – Chapter 1 2024 novemberében jelent meg, négy évvel a 2020-as We Are Chaos után.
A visszatérés hátterében azonban nem csak művészi szempontok álltak.
Mindenhová beférkőzött, kampánydalt is írt, semmilyen jogdíjat nem kap érte
A mesterséges intelligencia által készített zene nem kopogtat az ajtón. Már bent van a nappaliban. Ráadásul rengeteg hallgató észre sem veszi. Egy kellemes lo-fi dallam egy videó alatt. Egy epikus filmzene egy TikTok-videóban. Egy Spotify-ajánlás, amelyről senki sem tudja pontosan, hogy ember vagy algoritmus áll-e mögötte. Közben milliós nézettségű YouTube-csatornák épülnek kizárólag AI-generált zenékre.
A jelenség ráadásul már nem csak a szórakoztatóipar kérdése. A 2026-os választási kampányt egyértelműen áthatotta a mesterséges intelligencia jelenléte. AI generált képek, videók és manipulált tartalmak jelentek meg a politikai kommunikációban, jelezve, hogy az algoritmusok a közélet színpadára is megérkeztek.
A gyászból merít erőt a Mastodon, új dallal búcsúznak a motorbalesetben meghalt alapító tagtól
Mindenféle nagyobb felhajtás és bejelentés nélkül új dalt adott ki napjaink egyik legtechnikásabb zenekara, a Mastodon. A Your Ghost Again az amerikai banda első szerzeménye azóta, hogy a korábbi alapító tag, Brent Hinds gitáros motorbalesetben meghalt 2025 augusztusában.
A tragédia néhány hónappal azután történt, hogy Hinds kivált az együttesből, noha állítása szerint inkább kirúgták. A közösségi médiában rendre beszólt korábbi tagtársainak és láthatóan megviselte az eset. A zenekar rögtön reagált a gitáros halálhírére „felfoghatatlannak és sokkolónak” nevezve az incidenst. Most egy dallal is megemlékeztek Hindsról, a Your Ghost Again pedig egy ízig-vérig Mastodon nóta lett.
Olyat húzott a Metallica Budapesten, amire senki nem számított
Csaknem tíz évet kellett várni, hogy a Metallica visszatérjen Magyarországra, viszont 2026-ban legalább két koncertet is adnak egymás után, így minden rajongó megkaphatja, amit szeretne. Ha klasszikusabb hangokra vágyott, akkor az első este volt a nyerő a Pantera és az Avatar zenekarokkal, ha viszont a modernebb ízekre vágyik, akkor még a szombati koncert előttünk áll a Gojira és a Knocked Looose bemelegítésével.
Mi a csütörtöki estét választottuk, hiszen 8 év várakozás pont elég volt az előző Metallica buli óta, nem akarunk tovább éhezni. Ráadásul van egy olyan megfigyelése azoknak az embereknek, akik mindkét estén megnéznek egy-egy zenekart, hogy az első este általában erősebb. Így pedig hiába a vonzóbb szombati előzenekarok, a csütörtöki bulira esett a választás. Ráadásul 2.0: szűk másfél évvel korábban hatalmasat ment a Pantera a Papp László sportarénában, így egy estén együtt látni az 1980-as, 1990-es évek két ikonikus metalbandáját több, mint kihagyhatatlan ajánlatnak számított.
Az évek során a főbandához nőtt körszínpad és a hatalmas, kivetítőként és hangfaltoronyként funkcionáló oszlopok kellemes látványt nyújtottak – bár 4 óra után kissé fájt az ember nyaka –, azt az élményt adták a rajongóknak, hogy teljesen mindegy, hol állsz vagy ülsz, a banda neked zenél. Ezt a lehetőséget pedig mindhárom zenekar ki is használta, volt, aki egy félmaratont lefutott, hogy mindenhol ott legyen és minden irányból élvezet legyen nézni a produkciókat. Telitalálat ez a megoldás, a Puskás pedig felnőtt a feladathoz és csodás házigazdája volt az estnek.
A Papa Roach ringatta, ríkatta és rengette a Budapest Parkot
Kedden este a Budapest Parkba érkezett a Papa Roach Rise of the Roach – The Chain Unbroken elnevezésű turnéja, ahol a fesztiválszezon kellős közepén illesztettek be egy önálló showt a menetrendbe Jacoby Shaddixék. Ez már önmagában is egy nagyon szép gesztus, de az előzmények tekintetében teljesen érthető is, ugyanis az amerikai banda szinte évente megfordul Magyarországon, ráadásul az Arénától az összes nagyobb fesztiválig – de még a veszprémi Gyárkertben is – jártak már, és mindenhol lehengerelték a közönséget. Ami viszont ennél egy fokkal érdekesebb lehetett a metalrajongók számára, hogy előzenekarként azt a Triviumot hozták magukkal, amely már jóvl ritkább madár a magyar ugaron, ugyanis 2016 óta mindössze egyetlen alkalommal örvendeztették meg a rajongókat egy bulival.
A főszereplők tehát adottak voltak, hogy egy igazi metalünneppé avanzsáljon ez a forró nyári kedd este, a közönség pedig már a kapunyitásnál megrohamozta a kordonokat az első sorokban, úgyhogy innentől csak a hangosításon és a setlisten múlott minden. A hangosítást tudjuk is le az elején, ugyanis a Budapest Park egy nagyobb renováláson ment át a 2026-os év elején, ez pedig azt hozta magával, hogy végre az első hangtól az utolsóig hibátlan hangzással élvezhettük mind a két koncertet. Nyilván a hangerőszabályozás még bánthatja néhányak fülét – hiszen a „metal akkor jó, ha hangos” –, viszont a magam részéről én már kezdek megbarátkozni azzal, hogy ha kedvem támad, akkor tudok a dalok közben beszélgetni, esetleg italt kérni a pultnál.
Megérkezett a nyár legvitatottabb slágere, amely egy pillanat alatt Olaszországba repít
Komoly kulturális vitát váltott ki az olasz slágerlistákat vezető Al mio paese című nyári dal. A kritikusok szerint Serena Brancale, Levante és DELIA közös száma a valós gazdasági problémák helyett hamis, sztereotip és „turistás” képet mutat Dél-Olaszországról. Az énekesnők azzal védekeznek, hogy nem közhelyeket pufogtatnak, hanem saját szent gyermekkori emlékeiket és déli identitásukat ünneplik.
Nem újdonság, hogy Dél-Olaszország eladható. A napfény, a tenger, a tészta és a hangos családi veszekedések évtizedek óta a globális popkultúra legstabilabb valutái. Serena Brancale, a bari származású jazz-pop énekesnő legújabb, Sacro című albumán hallható Al mio paese (Az én falumban / Az én hazámban) pontosan erre a nosztalgiavonatra váltott első osztályú jegyet. Ráadásul nem egyedül utazik: maga mellé ültette a szicíliai alternatív-pop királynőt, Levantét és a feltörekvő Deliát (Delia Buglisit).
A magyarok megcsírázták Hollywoodot, amit Houdini szemszögéből is megnézhetünk most
Megérkezett a Maxisun új klipje, a Bumm, ami elsőre egy laza, energikus zenei utazásnak tűnik, de valójában sokkal több annál. A zenekar ezúttal egyszerre tiszteleg a történelem, a kultúra és a sport legendái előtt, mindezt pedig egy egészen különleges nézőpontból: Houdini, az aranyos magyar kutya szemszögén keresztül.
A dal szövegében ikonikus figurák egész sora bukkan fel. John Lennon, Elvis Presley, Miles Davis, Andy Warhol, Diane Keaton, Charlie Parker, Winston Churchill, John F. Kennedy vagy Mahatma Gandhi neve ugyanúgy helyet kap benne, mint a jelen ismert alakjai, például Woody Allen, Jack Nicholson vagy Thomas Müller. Az egész olyan, mintha a popkultúra, a történelem és a sport egyetlen nagy, lüktető univerzumba csúszna össze – Houdini pedig vidáman vezeti végig nekünk ezt a világot.
Mi pedig addig is csak bumm, durranunk…
Igazi monumentális óriással tértek vissza a szimfonikus sötétség mesterei
A Dimmu Borgir pályafutásának egyik legfontosabb sajátossága, hogy sikeresen hidat építettek az extrém metal és a szélesebb közönség között. Már a második albumukkal kivívták maguknak a hírnevet, az 1996-os Stormblast pedig a valaha írt egyik legjobb szimfonikus black metal korong lett. A banda 2005-ben ki is adta újra, teljesen más hangszereléssel, ami az eladásoknak jót tett, de a végeredmény csak árnyéka volt az eredetinek. A remek széria folytatódott az olyan kiváló anyagokkal, mint az 1997-es Enthrone Darkness Triumphant vagy a 2001-es Puritanical Euphoric Misanthropia.
A 2003-as Death Cult Armageddon című album munkálataiban a prágai filharmonikusok is részt vettek, így kialakítva egy még grandiózusabb, filmzenés hangzást. Ennek ellenére valami hiányzott ahhoz, hogy újabb mesterművel rukkoljon elő a Dimmu Borgir, az igazán nagy bravúrt pedig azóta sem tudták megismételni, hiába voltak ezután is erős lemezeik.
Évtizedes dal lett újra sláger, zabálják a TikTokon és az Instán
Moby Natural Blues című dala a szó legszorosabb értelmében tarol a közösségi oldalakon, köztük a TikTokon és az Instagramon. A dal a 2000-es évek egyik legnagyobb slágere volt, s most láthatóan a Z generáció is újra felfedezte magának.
A dal újjászületéséhez csupán az kellett, hogy Moby fellépjen az idei Coachella Fesztiválon, és Jacob Lusk (elképesztő énekhang) közreműködésével előadja a mára már klasszikusként számontartott dalt. Bár a szakértők szerint most épp újra divatba jön a 2000-es évek.
Csak a fesztivál YouTube-csatornáján már közel hárommilliós megtekintésnél jár a Natural Blues. De az Instagramon és a TikTokon több száz posztot és tízmilliós megtekintéseket is találhatunk.
Klubhimnusznak zseniális a dal, de hiányzik belőle a szív
A bolgár Dara tarolt az Eurovízión, de a győztes Bangaranga mögött nem kulturális fúzió, hanem egy hidegen megtervezett, ipari poptermék áll. A klubhimnusz a női önfelszabadítás divatos témáját ugyan letaroló karizmával és a TikTok-generációra szabott szlenggel hozza, de a gondolati vákuumot ez sem tudja elfedni.
Ha az ember elolvassa az idei Eurovízió politikai visszhangjait és a színfalak mögötti orosz lobbiról szóló pletykákat, hajlamos elfelejteni, hogy Bécsben valójában zenei versenyt rendeztek. Pedig ha lehántjuk a produkcióról a geopolitikai összeesküvés-elméleteket, és szigorúan szakmai szemmel nézzük a bolgár Dara győztes dalát, egy elképesztően patikamérlegen kicentizett, tudatosan felépített popzenei monstrumot találunk.
Nem alkusznak meg, nem koncerteznek, mégis egy komplett műfaj néz fel rájuk
A norvég banda 1986-ban alakult, eredetileg death metal formációként, és a nyolcvanas évek végének extrém metál közegében kezdte meg pályafutását. A zenekar identitását a dobos Fenriz és az énekes, gitáros Nocturno Culto kettőse határozta meg, akik mára a black metal történetének ikonikus alakjai lettek. A Darkthrone első korszakát az 1991-es debütáló album, a Soulside Journey fémjelezte, amely még technikás, sötét hangulatú death metal lemez volt.
A zenekar aztán radikális fordulatot vett, hátat fordítottak a technikás megközelítésnek, és egy nyersebb, primitívebb, hidegebb hangzást fejlesztettek ki. Ez a váltás nemcsak a saját pályájukat, hanem az egész norvég black metal mozgalmat is meghatározta.
Sötét szentháromság
A kilencvenes évek elején megjelent az úgynevezett „szentháromságuk”. Az A Blaze in the Northern Sky (1992), az Under a Funeral Moon (1993) és a Transilvanian Hunger (1994) máig alapműnek számítanak a black metal történetében. Ezeken a lemezeken alakult ki az a minimalista, fagyos, monoton, mégis hipnotikus hangzás, amely később műfaji etalonná vált. Miközben sok kortársuk körül botrányok és médiacirkusz alakult ki, a Darkthrone fokozatosan elhatárolódott a színtér szélsőségeitől.
Fenriz és Nocturno Culto inkább a zene underground szellemiségét hangsúlyozták. Számukra a metál nem üzlet, hanem életforma maradt. Szinte soha nem koncerteztek, és tudatosan kerülték a mainstream nyilvánosságot. Ez a hozzáállás tovább erősítette kultikus státuszukat.
A legendás amerikai rapper Magyarországon törleszti súlyos adósságát, kétszer is
Lassan már hazajár Magyarországra Xzibit, a rapper ugyanis néhány éven belül a harmadik alkalommal érkezik hazánkba, ráadásul rögtön két koncertet is ad, előbb május 27-én, Budapesten, majd egy nappal később Pécsett.
Legutóbb két évvel ezelőtt, az 50. születésnapján pörgette a nyelvét a magyar rajongók legnagyobb örömére a fővárosban, és ezúttal is jeles alkalomból csendülnek fel újra a 34 éve a pályán lévő előadó, színész, tévés személyiség klasszikusai az X-től a Paparazzin és a The Foundationön keresztül egészen a Best of Thingsig. A rapper 13 év hallgatás után, tavaly májusban adta ki Kingmaker című albumát, amelyet népszerűsítendő május 11-én indult európai turnéra, és június 16-ig összesen 14 országban, 28 helyszínen lép fel, hogy az új dallamok mellett a régi ritmusok és strófák némi nosztalgiával töltsék meg a hiphoprajongók szívét.
„A barát az barát, még ha szar is” – Felnőttek a bohém betyárok
Nyugodtan mondhatom, hogy a kezdetek óta követem a Bohemian Betyars útját. Először a debütáló albumuk megjelenésének évében, 2011-ben láttam őket élőben egy aprócska rendezvényen, a csornai Veréb Fesztiválon és rögtön megfogott az energiájuk és elsöprő lendületük. Azóta eltelt néhány év, a banda kinőtte magát, többször megtöltötték a Budapest Parkot, de koncerteztek már Berlinben, Párizsban, Lengyelországban, sőt Kínában és Japánban is. Rendszeresen kollaborálnak más zenekarokkal, főleg a Parno Graszttal, de az Akárkifia nem a közös bulizásról szól, sokkal inkább a befelé fordulásról. Persze ez nem jelenti azt, hogy az új album dalaira ne lehetne tombolni.
A függés és szabadság határán: megérkezett az Elefánt új dala, a Kalitka
A Kalitka egyszerre személyes és kollektív lenyomat: megjelenik benne a Covid-időszak, a zenekar tavalyi, betegség miatti kényszerpihenője, a szerelem és a rendszerváltás is. A dal ezeket a szerteágazó témákat a kalitka metaforájába sűríti. Ahogy Szendrői Csaba fogalmaz: „Ez egy párbeszéd, ami egy kalitka és egy madár között folyik. Egy se veled, se nélküled kapcsolat, ami az egymástól függés és a szabadság dilemmáját igyekszik feloldani” – olvasható a közleményükben.
Hozzáteszik, a dal szövegének kiindulópontja Szabó T. Anna Senki madara című verse volt. Szendrői elmondása alapján először az „Engedj szabadon, veled maradok” sor jutott eszébe, erről asszociált a versre, innentől kezdve pedig nem tudott tőle elvonatkoztatni. A dalszerzés azonban hosszú folyamat volt: a zenekar gitárosa, Tóth András szerint az első demó tavaly februárban született meg, és bár a szöveg is viszonylag hamar elkészült, utána több mint egy évig formálták a dalt.
Felmosta velünk a padlót legújabb albumával a friss Grammy-díjas énekesnő
Aki már hiányolta az igazi R&B-t a zenei palettáról, annak feltehetően minden vágya teljesül, ha meghallja Kehlani legújabb lemezét, ami a Kehlani címet viseli. Ennél zamatosabb R&B-album ugyanis régen nem született, maximum évtizedekkel ezelőtt Beyoncé által. Kehlani nem fukarkodott a vendégelőadókkal sem, olyan nevek kaptak helyet lemezén, mint Missy Elliot, Brandy, Usher vagy Lil Wayne. Emellett a dalok hosszúsága is figyelemreméltó, inkább a négy perc felé közelít, semmint a mostanában trendi két-két és fél felé. A daloknak íve van, hangulata, a hallgatónak pedig van ideje felvenni a ritmusukat, kiélvezni őket, átélni mondanivalójukat. A paletta is igen színes, balladáktól kezdve a bulizós trackeken át egészen a szexi slágerekig minden megtalálható a lemezen.
Az albumon 17 dal kapott helyet, amelyek egyvelege remekül visszaadja a kilencvenes-kétezres évekbeli R&B-hangulatot. A lemez egyértelműen tükrözi, hogy a harmincéves énekesnő rengeteget fejlődött szakmailag, és megérte a küzdelem az utóbbi két flop album után – a Crash és a While We Wait 2 ugyanis nem hozták el azt a sikert, amiben reménykedett azok megjelenésekor.
Mint arról korábban is írtunk, 2024 (amikor ez a két lemez megjelent) több szempontból is mélypontot jelentett az énekesnő számára. Az ebből fakadó rossz élményekből építkező album igencsak beszédes módon a Crash nevet kapta. Megjelenésekor elmondta: „Azt akarom, hogy ez a következő zenei anyag az én leghevesebb részemet tükrözze. Nem akarok komor hangulatot. Nem akarok nosztalgikus hangulatot. Úgy gondolom, hogy a korábbi albumjaim nagy része visszatekintés volt, amelyben megmaradtam egy adott érzésben, és részletesen leírtam azt. Csak azt akartam, hogy ez az album itt és most legyen, ezért is lett ez a címe. A törés nem a múltból származik. Nem a jövőbeli események miatti szorongás. Hanem a pillanat csúcspontja, a jelen.”
Amerika legrosszabb lánya felmosta velünk a padlót
Slayyyter, polgári nevén Catherine Garner sosem tartozott a visszafogott apácajelöltek közé: már fiatalon érezte, hogy szinte szétfeszíti az energia. És bár a 29 éves önjelölt popdíva még egyáltalán nem számít idősnek, közel egy évtizedes pályafutása során az említett lendület mindeddig nem tudott egyfajta átütő sikerben testet ölteni.
Gátlástalan, provokatív dalait – mint a finomkodást hírből sem ismerő Daddy AF-ot vagy a Throatzillaaa-t – már karrierje legelején ontotta magából, akkor, amikor főállásban még recepciósként dolgozott egy fodrászszalonban. Az első számai pontosan olyanok voltak, mint a legszaftosabb bulvárszenny: bűnös élvezetként működtek, de túl nagy adagban könnyen megfeküdték az ember gyomrát.
Aztán jött egy enyhe stílusváltás. Második stúdióalbumán, a Starfuckerön már némileg minőségibb és fogyaszthatóbb dalokat tálalt, úgy, hogy azok továbbra is kellően pimaszok maradtak, de az igazi áttörést ezzel a koronggal sem érte el. Több interjúban is elmondta, hogy ekkoriban úgy érezte, karrierje zsákutcába futott. Nem látta a kiutat, és komolyan elgondolkodott azon is, hogy végleg lezárja énekesi pályafutását. Személyiségéből adódóan azonban nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy egyszer még meg kell próbálnia. Összeszedte hát minden erejét (és tehetségét) és megírta azokat a dalokat, amelyek végül a WOR$T GIRL IN AMERICA című albumra kerültek fel.
Az eredmény? A lemezt az idei év egyik legjobbjának kiáltotta ki több neves kritikus is, és ha ez nem lett volna elég, Slayyyter a világ leghíresebb fesztiváljának, a Coachellának a színpadát is szó szerint letarolta. De mi áll a hirtelen jött siker mögött? És tényleg ennyire jó album lett a WOR$T GIRL IN AMERICA ? Spoiler: szerintünk igen, lentebb pedig arra is kitérünk, hogy miért.
Robban a művészet: Orbán Viktor hattyúként táncol, Magyar Péter vadnyugati hősmodell
Felkerült a YouTube-ra a Tudósok videóklipje, A hattyú dala. A zene a Tudósok érdeme, a látvány Lehel Olivér „Totyi” és Sallay Nóra munkája. A zenemű 2026. január 29-én már debütált a Godot Kortárs Művészeti Intézetben. A Tudósok 40 / drMáriás 60 formabontó tárlatot – a mester kétszáz festményével – eddig tizenkétezren látták (a nagy érdeklődésre való tekintettel 2026. június 14-éig meghosszabbították) – a klipet pedig, amelyen Orbán Viktor miniszterelnök balettozik, egy nap alatt huszonötezren a YouTube-on. A Stenk olvasói most ajándékot is kapnak: megmutatjuk, hogy a Tudósok zenéje alapján Lehel Olivér és Sallay Nóra milyennek látja Magyar Pétert a vadnyugaton.
Polgárpukkasztás, véleményformálás, művészet. A Tudósok – így többesben – mindig is hozták formájukat, erősen tartják a színvonalat, nem engednek abból, hogy olyannak mutassák a világot, amilyennek látják, vagy amilyen szerintük volt, van, lesz – és főként lehetne.
Alkotásaikban olyannyira szabadon értelmezik a valóságot, hogy arra muszáj figyelni. Ezúttal mindkét politikai oldal, a 2026-os országgyűlési választáson győztes és legyőzött fél is művészi térbe kerül:
- Magyar Péter izzadt cowboymodellként lovagol és fürdik,
- Orbán Viktor hattyúként, kicsiny szárnyakkal táncol.
Persze, ilyenkor a fél ország elsápad, a másik fele meg rajongóként ujjong, de ebben senki ne keressen aktuálpolitikát. A klipek annál sokkal hamarabb elkészültek, hogy az ország választópolgárai április 12-én az urnákhoz járultak volna. Amit látunk, az nettó művészet. És ez még akkor is igaz lesz, ha valaki úgy érzi, hogy lelke mélyén megbántják, vagy igaztalannak érzi, amit lát, netán önfeledten kacag. Ez a művészet hatása. Működik.
Orbán Viktor és A hattyú dala
A hattyú dala című klipre az is felkapja a fejét, aki nem akarja. Ebben a Lehel Oilvér és Sallay Nóra keze által AI-generált klipben ugyanis Orbán Viktor hattyúdalát, pontosabban hattyútáncát láthatjuk. A klip cselekményének leírását nem lehet felülmúlni, így most szó szerint megidézzük:
A gyönyörű fehér jóságos hattyú káprázatos táncával küzd kis hazája védelmében a világ összes fekete hattyúja ellen. Amikor azok támadnak, ő kerül, fordul, hajol, ugrik, s úgy elbűvöli őket, hogy azok nem tudnak kárt tenni védelmezett nemzetében. És táncol, csak táncol, hosszú napokon, hónapokon, éveken, évtizedeken át, gyönyörűen és fáradhatatlanul, hogy végül a választási hajrában annyira felpörögjön utolsó káprázatos piruettjétől, hogy attól felszálljon és elszálljon, maga mögött hagyva a sok ellenséget, akik így magukra hagyva nem találják a visszavezető utat a demokráciába, a békébe, a jólétbe és a szeretetbe.
A helyszín az Operaház, a közönség soraiban felfedezhetjük Semjén Zsoltot, Ókovács Szilvesztert, Lévai Anikót, Vlagyimir Putyint, Szergej Lavrovot (ők ketten egymás kezét is szorongatják), Rogán Antalt és Apáti Bencét is. Ők mindannyian megilletődve, meghatottan szemlélik a színpadi eseményeket. Mi pedig, velük együtt közösen követhetjük Orbán Viktor megdicsőülését. Semmi kétség, politikai apoteózisnak vagyunk szemtanúi, szem nem marad szárazon.
Pogány Induló húsz percben kimondott mindent, amit mások órák alatt sem mernek
Valamit Majd Kitalálok címmel jelent meg új albuma Pogány Indulónak 2026. április 15-én. A 20 éves rapper egy rövid, mindössze 20 perces anyaggal rukkolt elő, de ebben a 10 trekkben legalább annyi, ha nem több a mondandó, mint korábbi, nagyobb projektjeiben.
Sorra jelennek meg a hazai rapszcéna zászlóvivőinek albumai: februárban Beton.Hofi, márciusban Krúbi, áprilisban pedig Pogány Induló jelentkezett új anyaggal.
Pogány Induló 2026, bazdmeg, nem tűntem el, itt vagyok
− rappeli a Kell egy pár napban az ifjú előadó, aki az elmúlt két évben − a 2024-ben megjelent Vagy Mindent Vagy Semmit és az ekhoe-val közös IGAZIAKÉRT óta − nem adott ki lemezt, így a rajongók már igencsak kiéheztek az új számokra.
A rapper hamarosan az MVM Dome-ban ad koncertet, így időszerűvé vált az album, amely, ha zeneileg nem is, de a szövegével mindenképp kiemelkedik korábbi munkái közül. A Valamit Majd Kitalálok nyers, őszinte és helyenként kifejezetten nyugtalanító lenyomata annak a belső világnak, amelyben az előadó mozog. Az album hangulata mintha végig egyfajta sodródást közvetítene; mintha a címben megfogalmazott bizonytalanság nemcsak egy odavetett félmondat lenne, hanem valódi életstratégia.
Sajátos üzenetet küldött a politikusoknak egy állampolgár, azt mondja, ebből most már elég
HAXEL, vagyis Harsányi Alex eddig sem csinált titkot abból, hogy dalaival aktuális társadalmi problémákat is feldolgoz. Ilyen a legújabb dala is, az Egy Állampolgár, amelyben azt énekli meg , hogy a folyamatos politikai üzenetek és gyűlöletkeltő narratívák hogyan hatnak az emberi kapcsolatokra. A dalban nem választ politikai oldalt, csupán arra a jelenségre hívja fel a figyelmet, ahogyan a közéletből érkező feszültségek beszivárognak a mindennapokba, és képesek barátságokat, családi kapcsolatokat is megmérgezni vagy akár végleg tönkretenni.
Lehetne pörgősebb, tempósabb dal az Egy Állampolgár, úgy izmosat ütne a rap, a dalszöveg, ám HAXELben eleve benne lakozik valamilyen egészen egyedi, humánus szemléletmód, és akkor is emberi módon szól hozzánk, amikor más talán már üvöltene.
Most már elég!
HAXEL írt már dalt a Covid–19 járvány idején, megszólalt az ukrán háború hatásait elemezve, és úgy érzi, ebbe a sorba illeszkedik az Egy Állampolgár című új dala is. Azt azonban fontosnak tartja elmondani, hogy nem akar politikai oldalak mentén állást foglalni, ahogyan fogalmaz:
„ha már oldalakról beszélünk, én az emberek, az állampolgárok oldalán állok.”
HAXEL szerint mindez „sokak közös érzését fogalmazza meg, és olyan hangot képvisel, amely a megosztottság helyett inkább a józan párbeszéd és az emberi kapcsolatok megőrzése mellett szól.”
Egy kis tempó jó tenne
Az Egy Állampolgár klip – a felvételtől a megjelenésig – alig egy hónap alatt készült el. HAXEL szerint ez gyors tempó, ám ez a dal olyan üzenetet hordoz, amelyet szerinte fontos minél előbb megszólaltatni, és be is fért a 2026-os országgyűlési választás elé.
Ugyanakkor a dal és a klip is meglehetősen lírai hangulatban és hangvételben indul, s bár a dal szövege arra predesztinálhatná, hogy felpörögjön, zúzzon, pörögjenek azok a szavak, ha már rapban zúdulnak ránk HAXEL gondolatai, mégis visszafogott marad.
Erős üzenet jött Dobó István városából, elegük lett a látszólagos igazságból
Harminchárom év lenyomata. Az utóbbi években többnyire az egri The Wallkids híreivel jelentkezett a Stenken Nádasi István, alias Gibbon, ám ez most valami más: Nádasi Projekt. Gibbon harminchárom év lenyomataként summázza legújabb dalát, dalukat, melynek címe: Látszólagos igazság. Az ok: Nádasi István mérföldkőhöz érkezett, de legalábbis újabb útelágazáshoz. Harminchárom év – folyamatosan – nem kevés a zeneiparban.
Ezért is van az, hogy mindaz, amit most, a Nádasi Projektben látunk, már régen nem a punk-rock zenész 1993-ban létrejött formációja, a Forcas; ám nem is a millenniumi Mom's Favorite, és nem is azt azt követő The Wallkids, csak valahol mégis mindegyik is, hiszen éppen Nádasi István az, aki ezt az ívet összefogja. Így jött létre a Nádasi Project, amolyan életmű zenekar, és az új dal, a Látszólagos igazság.
Bele a közepébe
Szó szerint bele, mert Gibbon nem lassít, és – ahogyan a Mom's Favorite Egyszerű történet című dalánál is megtapasztalhattuk – a refrén már az első sortól kezdődik. Bridge az nincs is – Gibbon direkt formálta így, hogy ne ugyanazt a sémát kövesse a Nádasi Projetktel, mint a The Wallkids-nél –, és végül is, minek, a Látszólagos igazság önmagát húzza át a dalon.
A zenei alapok nem csupán kísérik az éneket, hanem előlépnek a frontvonalba, ahogyan Gibbon megfogalmazza: „a basszusfutamok és a ritmusszekció feszes pontossága adja meg azt a stabilitást, amire a dallamvilág érzelmi íve épül”.
Mindehhez szövegben azért megkapjuk Gibbon világát – ezt már máskor is megtapasztalhattuk –, ami ezúttal, 2026 tavaszán különös töltést kap, de mi mást tehet egy zenész, mint reflektál, a maga eszközeivel, és abba bárki azt képzel bele, amit akar vagy szeretne, miközben lehet, hogy a szerző szándéka csupán annyi, hogy, fölpillant, és azt mondja, hogy hé:
Ez egy látszólagos igazság, a hazugság tengerén,
te csak fújod a saját dalod, amit eleget hallgattam én,
behunyt szemmel is látom, hogy hol jár az igazság,
és nem téveszt meg többé semmilyen hazugság.
Gibbon a dalról ezt mondja: „Ez a felvétel nem gyors fogyasztásra szánt poptermék, hanem tudatosan rétegzett zenei lenyomat. A dal szövetében ott lüktet az elmúlt harminchárom év minden szakmai tapasztalata, a hangszerelésnél törekedtünk az analóg melegség és a modern dinamika egyensúlyára.”
Végre egy dal, ami nem akar semmit, csak hogy hagyják békén
A 2026-os Sanremói Fesztivál után a por elült, a díjakat kiosztották, de az olasz rádiós listák élén hetek óta egy olyan dal trónol, amely fittyet hány a versenyhelyezésekre. Ditonellapiaga (polgári nevén Margherita Carducci) a fesztiválon a harmadik helyig jutott, de a Che fastidio! azóta önálló életre kelt, és nem versenydalként, hanem a jelenkor legdominánsabb és legpimaszabb popprodukciójaként lüktet az éterben – legalábbis Olaszországban.
Eddig tartott, feloszlik a Fonogram-díjas magyar zenekar
Munka, rengeteg munka és siker. Hét év után mégis feloszlik a Subtones. Pedig a számtalan stílust vegyítő zenei formáció (jazz, apop, triphop) karrierje lendületesen indult, a zenekart 2023-ban Fonogram-díjjal is elismerték, most mégis pont kerül történetük végére. Előtte azért még kiadnak egy nagylemezt.
Okok mindig vannak, indokok is, és az is tény, ha egy zenekar hét főből áll, az komoly egyeztetést követel, már a próbákra is. A Subtones alapítója és vezetője Subicz Gábor is ezt mondja, amikor így fogalmaz:
Hét ember már nagycsalád, ki erre van, ki arra. Van, amikor már nem lehet az együttmaradást forszírozni.
Beszél még egyfajta kerítésről is, ami elválaszt, és amihez közösen értek oda, ám ez inkább korlátnak tűnik, szinte már fal, azon együtt nem jutnak tovább, ezért úgy döntöttek, hogy nem keresik tovább „az új lehetőségeket, a régi kanyarokat meg nem akarjuk újra és újra bevenni.” Subicz Gábor azt is hozzáteszi, hogy továbbra is imádják egymást, imádnak közösen zenélni, és imádják a rajongóikat is, éppen ezért ezt az évet ünnepléssel töltik, koncertekkel, és új lemezzel búcsúznak.
Búcsúkoncert, búcsúlemez
A Subtones az év végén, 2026. december 22-én a Müpában búcsúzik a közönségétől. Debütáló albumuk, az Octopus 2020-ban jelent meg, és már akkor nyilvánvaló volt, hogy nem csupán egyetlen műfajon belül mozognak. Dal- és dallamközpontú számaik remekül szólnak vezetés közben, fesztiválok színpadán, koncerttermek csöndjében.
Népharagra számíthat az akadémia, ha nem ez a lemez lesz az év albuma
Raye korábbi lemezén minden értelemben mélypontokat élt meg, minden egyes dalban valamely traumájába engedett belátást, közben kis híján kiszakítva tüdejét és szívét a helyéről. Nehéz album volt az is, és nem különb a This Music May Contain Hope sem. Az énekesnő második lemezének sem épp hétköznapi a koncepciója, az évszakokkal szimbolizálja az emberi életben bekövetkező elkerülhetetlen változásokat. Ahogy átérünk egy új évszakba, úgy változnak meg a dalok tempói és hangszerelései. Szövegeiben karrierje kezdete óta igyekszik olyan fontos témákat boncolgatni, mint a szexizmus, az önbizalomhiány vagy a testképzavar. Ezeket nem engedi el ez alkalommal sem, de valahogy békésebb hangnemben énekel róluk, megtanulta kezelni az ezekkel járó nehézségeket.
A küzdelem fárasztó, pláne ha azzal kel és fekszik az ember lánya. Talán ezért is rendkívül találó az I Will Overcome című dallal indítani az albumot az intrót követően. Már rögtön egy beletörődött, kicsit lelkileg kimerült nővel találjuk szemben magunkat, aki éteri gyönyörűségű hangjával vezet be minket története legújabb fejezetébe. Egyvalamit még most nagyon fontos, hogy ismertessünk olvasóinkkal Raye-jel kapcsolatban: ő nemcsak énekel, hanem dalai segítségével egy egész estés filmet vetít le lelki szemeink előtt. Ne lepődjenek meg, ha az albumot hallgatva hirtelen a Broadwayen érzik magukat, és idő közben egy pohár pezsgőt is megkívánnak.
Kormányváltós albummal tért vissza Krúbi
Két és fél évvel a III. Krúbi megjelenése után új albummal jelentkezett a rapper: Krúbi negyedik nagylemeze, a Magyar Tenger Kalózai az előadótól megszokott hangzásvilággal és humorral indít, de hamar átadja a helyét a társadalmi és politikai kritika groteszk, ironikus ábrázolásának, miközben a hallgatót egy komplex, egységes és kísérletező zenei utazásra invitálja.
Amikor Krúbi 2025 januárjában szünetre ment, és bejelentette, hogy a 2026-os koncert- és fesztiválszezont kihagyja, már sejteni lehetett, hogy nemsokára új albummal jelentkezik. Sejteni lehetett, hiszen a posztban kiemelte, hogy több mint egy éve dolgozik már a negyedik albumán, és úgy érzi, hogy az anyag toronymagasan a legkiforrottabb, legizgalmasabb alkotása, ezért szeretne magának időt hagyni az album befejezésére és az új lemezt követő koncertek előkészítésére.
Krúbi majdnem egy évvel később, 2026. februárban meglengette azt a bizonyos zászlót, jelezve, hogy itt van, és itt a következő projekt is, a nagybetűs Kincs, amire több mint egy éve várnak a követők:
a Magyar Tenger Kalózai 2026. március 13-án debütált.
Mintha Beton.Hofi és Charlie találkozott volna egy hotelszobában
Bár csak az ötödik helyig menetelt a 2026-os Sanremói Dalfesztivál döntőjében Fedez és a veterán Marco Masini közös dala, a Male necessario, mégis a fesztivál egyik legfontosabb pillanata maradt. A legjobb dalszövegnek járó díjat bezsebelő páros olyat mutatott a nárcisztikus pop-tablón, ami után nehéz megszólalni – még ha a végelszámolásnál a nápolyi romantika le is nyomta őket.
Amikor kiderült, hogy az olasz bulvár állandó főszereplője, Fedez, és a kilencvenes évek melankólia-királya, Marco Masini közösen áll színpadra a 2026-os Sanremóri Dalfesztiválon , mindenki hatásvadász olasz pop-giccsre számított. Ehelyett olyan három és fél percet kaptunk, ami inkább hasonlít egy terápiás szeánszhoz, mint egy eurovíziós selejtezőhöz.
Hobo közölte, hogy nem viszi el egyedül a balhét
Két és fél órás fergeteges koncertet adott Földes László Hobo a Magyar Zene Házában az új zenekarával, a Budapest Blues Banddel. Már a beharangozóban közölte, hogy nem viszi el egyedül a balhét, nemcsak ő fog énekelni, hanem a társai is, akiket így, nyolcvan fölött gyűjtött maga köré. És jól tette, hogy így döntött, mert sokszínű lett a koncert, és az est nem csupán róla szólt, hanem a bluesról és a dalokról.
Hobónak jól áll a fővárosi stadion, a vidéki művelődési ház, a Nemzeti Színház nagyszínpada és kamaraterme, és jól állt neki a Magyar Zene Háza közege is, ahol álló koncertet adott, és ahol ugyanúgy képviseltették magukat a fiatalok, mint az idősebb korosztály. Földes László akkor is leköti a közönséget, ha ülve mesél a múltról, akkor is, ha verseket szaval, akkor is, ha régi Hobo Blues Band-számokat énekel, és akkor is, ha legendás bluesnótákat ad elő, amiket ő fordított magyarra – ahogy az a Magyar Zene Házában 2026. március 13–14-én történt.
Hobo olyat tett, amihez elmeorvosi engedély kellene
Földes László Hobo, túl a nyolcvanadik életévén és a kerek születésnaphoz kapcsolódó országos turnén, új zenekart alapított Budapest Blues Band néven. A célja az volt, hogy – mielőtt ő lelép a színről – a magyar nyelvű blues terén történjen valami olyan is, ami nem az ő nevéhez köthető, és ehhez legendás magyar blueszenészeket talált társnak. Az új zenekar 2026. március 13-14-én mutatkozik be a Magyar Zene Házában.
Földes László Hobo a magyar zenei élet egyik kimagasló alakja, aki több mint öt évtizedes karrierje alatt a Hobo Blues Banddel, szólóban, verses lemezekkel és színházi munkásságával is maradandót alkotott. Aztán most, túl a nyolcvanon még egy új zenekart is alapított, amely a Magyar Zene Házában mutatkozik be.
A Budapest Blues Band tagjai között olyan legendás magyar blueszenészek szerepelnek, mint Fekete Jenő, Nemes Zoltán és Varga Laca. A koncertről és a zenekar létrejöttéről Hobo így nyilatkozott az esemény felvezetéseként:
Rovataink a Facebookon