Ha szeretné a frászt hozni hazafelé az utastársaira, csak kezdjen el mosolyogni!
Nekem bevált. Hazafelé teljesen indokolt jókedvvel indultam meg: 40 kínkeserves óra várakozás után végre ismét van internet a lakásban, lenyomtam egy meetinget a világ legjófejebb kollégáival, a szeptember kérges marka még egy utolsó, igazi napsütéses délutánt is kipréselt az anyatermészetből, és sétálás közben egy bugyuta, egyszerű, de nagyon jókedvű, kétbites nyári slágert ordított a fejembe a fülhallgató a mobilomról. Önkéntelenül is mosolyogni kezdtem hazafelé sétálva, nincs abban semmi, nem?
A többi hazafelé igyekvő utas reakcióját felmérve a jelek szerint de, igenis van.
Egyrészt már az utcán is volt, aki kicsit megnézett magának, a villamoson már egyenesen gyanakvó tekintetet kaptam, de az apró, zsúfolt, váll-a-vállhoz heringjárat 105-ös buszon éppen csak nem botránkoztak meg nyilvánosan az emberek. Viszont bámulni azért bámultak, és mikor visszanéztem valakire (igen, én hülye, még mindig mosolyogva), akkor igen érdekes reakciókban volt részem, ugyanis mindenki feltételezte, hogy rajtuk vigyorgok:
- két lány is csekkolta gyorsan sminktükörrel az egész arcát teljesen lehetetlen szögekből, hogy az ő fejükön derülök-e ilyen látványosan, majd megkönnyebbülten nyugtázta, hogy nem
- egy zömökebb úr a sliccét ellenőrizte meglepő gyorsasággal
- egy tizenéves srác gondosan végignézte a pólóját, hogy hol ette le (gondolom), de még ki is feszítette maga elé, majd homlokráncolva és értetlenkedve megint rám nézett
- egy harminc körüli nő a harisnyáját kezdte el vizslatni, de kitekeredett nyakkal, hátulról (gondolom kevés sikerrel, de nem kérdeztem meg)
A legjobb viszont a Kodály Köröndön való leszállásom volt, ahol a velem együtt leszálló kedves, segítőkész szőke lány elmagyarázta nekem angolul, hogy menjek át az út túloldalára, és ott szálljak vissza ugyanerre a buszra, két megálló, és máris ott a Hősök tere. Tök értetlenkedő tekintettel megkérdeztem tőle magyarul, hogy ezt mégis hogy érted. Mint kiderült, kapásból feltételezte, hogy külföldi vagyok, és el is tévedtem. Magyar ember nem mosolyog csak úgy.
A jelek szerint annyira a szürke arcok és mogorva közlekedők országa vagyunk, hogy már kifejezetten látványosságszámba megy, ha valakinek láthatóan jókedve van, különösebb ok nélkül. Szóval nyugodtan próbálja ki mindenki, hogy rámosolyog az utastársaira - elég vicces végeredménye van. Vagy mosolyogjon csak úgy, mert épp jókedve van. Az se utolsó dolog.