Tudósok és történészek egy csapata úgy véli, megtalálta azt az évet, amikor a legsanyarúbb volt az élet a Földön. Nem tegnap volt, és több tényező is közrejátszott. 

Az oroszlán az állatok királya, a legnemesebb és legfenségesebb ragadozó, a szavanna korlátlan és rettegett ura, Afrika legnagyobb vadásza - ezt mindenki tudja, aki valaha belenézett már természetfilmbe és/vagy az Oroszlánkirály rajzfilmbe. Hasonló extrém menőségek mondhatók el a tigrisről is, csak persze afrikai helyett ázsiai relációban.

Fotó: Arterra

A tudományos realizmus jegyében most egy kicsit korrigálnunk kell ezt a képet: az oroszlán és a tigris valójában meglehetősen béna vadász. A különféle nemzeti parkokban, a természetes környezetükben megfigyelt állatok a vadászataik során az üldözőbe vett prédáknak csak alig 10-20 százalékát terítik le, a többi elmenekül előlük. Csak hogy árnyaljuk, hogy ez milyen alacsony arány: a magyar fociválogatott az elmúlt tíz évben a meccsei bő egyharmadát nyerte meg, vagyis kb. kétszer olyan hatékonysággal futnak ki az aranylábúak a pályára, mint az állatok királyai kaját szerezni.

Pedig azért lássuk be, a focistáinkat nem nagyon lehet a sportág csúcsragadozóinak nevezni.

Ha valaki egy múzeumban (vagy opcionálisan a Google képkeresőjében) igazán régi autókat, például az 1910-es évekből származó Ford T-modelleket lát, meglepve konstatálhatja, hogy az autógyártás őskorában a gumiabroncsok szép fehérek voltak. Ami persze valahol logikus is, hiszen a gumi természetes állapotában tejfehér színű. Fel is merül a kérdés: ugyan miért festjük már vagy száz éve feketére az autógumit?

Fotó: Heritage Images / Getty Images Hungary

Toronto a világ legbiztonságosabb nagyvárosai közé tartozik, az Economist legutóbbi Safe Cities Index ranglistája szerint speciel a negyedik, az amerikai kontinensen pedig magasan az első. A lista persze nem kizárólag a közbiztonságról szól, de azért jól mutatja, miért is Toronto the Good, vagyis Jóságos Toronto a város hagyományos, nem hivatalos beceneve Kanada-szerte.

Ennek tükrében különösen vicces, hogy az egész úgy kezdődött, mint valami vicc egy régi Ludas Matyi magazinból:

A bohóc és a tűzoltó bemennek a kuplerájba...

Ne is húzzuk az időt, ha csak a címben feltett kérdés megfejtése érdekli:

Persze a pontos mennyiség függ az illető testalkatától és korától is, de átlagosan a testtömegünk 7-8 százalékát az ereinkben csörgedező vér teszi ki. Mármint a felnőttekét, mert a gyerekeknél ez az arány magasabb, 9-10 százalék. 5-6 éves korukra ugyanis már az ő szervezetükben is nagyjából ugyanannyi a vér, mint a felnőttekében, de mivel kisebb a testük, a csontjaik, izmaik szerveik még könnyebbek, így a vérük a tömegük nagyobb részéért felelős. A babák viszont jóval kevesebb vérrel indulnak, egy 2,5-3,5 kilós újszülöttnek még csak 2 deciliter vére van.

1961-ben egy szovjet kémikus, Nyikolaj Fegyakin fura mellékterméket fedezett fel egy kísérletéhez használt laboredényben. A vegyész szupervékony üvegcsövekben a hőmérséklet és a nyomás változtatásával párologtatott el, majd hagyott kicsapódni vizet. Néhány óra múlva azt vette észre, hogy az üvegcsékben sűrű, mézszerű anyag vált ki a vízből, apró gömböket formázva. Megismételte a kísérletet az üveg helyett kvarc kémcsöveket használva, gondosan megtisztítva és sterilizálva az eszközöket – az eredmény ugyanaz volt.

Az anyagnak vízből kellett lennie, de mégsem úgy viselkedett, mint a víz: 40 százalékkal sűrűbb és 15-ször viszkózusabb volt, a fagyáspontja mínusz 40 fok körül, a forráspontja 150 felett. Amikor megfagyott, nem tágult ki, ahogy a víznek kellene, éppen ellenkezőleg, még sűrűbbé vált.

Fegyakin 1962-ben publikálta kutatási eredményeit egy orosz nyelvű tudományos lapban, és rögtön felfigyelt rá a kor egyik legjelentősebb szovjet kémikusa, Borisz Gyerjagin. Gyerjagin magához vette a moszkvai laboratóriumába Fegyakint, és közösen folytatták a kísérleteket, a következő pár évben tíz tanulmányt publikáltak, Gyerjagin neve alatt és a tudományos tekintélyével megtámogatva. Az új anyagot polivíznek nevezték el, ugyanis úgy gondolták, hogy az újszerű tulajdonságait annak köszönheti, hogy a polimer műanyagokhoz hasonló, hosszú, láncszerű molekulákba sikerül összeállítaniuk a jó öreg H₂O-t.

Egy vékony kémcső két végén látható polivíz

Fotó: Courtesy of the National Bureau of Standards

A nyugati világnak 1966-ban mutatkozott be a polivíz, amikor Gyerjagin egy londoni tudományos konferencián a világ elé tárta a felfedezést. Az amerikaiak először nem hitték el, viccnek tartották, aztán reprodukálták, és bepánikoltak: a szovjetek megint lekörözték őket egy hatalmas tudományos felfedezéssel. (Ekkor öt évvel voltunk Gagarin űrrepülése, és néggyel Kennedy elnök Apollo-programot meghirdető híres beszéde után, de még hárommal a Holdra szállás előtt.)

Lehet, hogy nem nagyon létezik korszerűtlenebb fegyver a kardoknál, de az biztos, hogy menőbb sem. Elvégre annak ellenére, hogy a pengék korának hanyatlása már a XV. században megkezdődött, a kardba még az I. világháború elején is bele bírták látni, hogy van helye a harctéren, szimbolikusan pedig a mai napig mindenhol megőrizték a tiszti felszerelés elengedhetetlen kellékeként. A tömegkultúrában a kard kultuszát a fikció őrizte meg, de kevesen tudják, hogy az Andúril, a valyriai acélpengék vagy akár a Hattori Hanzo mind olyan korszakot idéznek, amikor a jó kard és a rossz kard közti különbség élet és halál között döntött, a vas megmunkálása pedig legalább annyira számított mágiának, mint tudománynak.

Érdekes módon több, amúgy rendkívül militáns szellemiségű civilizációban harctéri főszerepe ellenére a kardnak nem alakult ki kultusza. A rómaiak például hiába forgatták a kor legfélelmetesebb fegyverét, a hispániai eredetű rövid gladiust, soha nem tulajdonítottak az eszközléten túl különösebb jelentőséget kardjuknak, nem adtak neki nevet, nem temették a tulajdonosa mellé. Kardjuk nem is vívásra szolgált, hanem pusztán arra, hogy a pajzsfal mögül döfködjék vele az ellenséget.

Mindenki, akinek valaha volt kutyája, ismeri a jelenséget: az eb, ami (elnézést: aki!) szárazon semleges kutyaillatú, amint víz éri, szörnyű szagokat kezd árasztani magából. Teljesen mindegy, hogy az eső, egy folyó vagy tó vize, esetleg a kádban a zuhany a víz forrása, a hatás garantált. A kutya nem büdös, a víz nem büdös, a vizes kutya mégis büdös. Vajon miért lehet ez?

(Oké, itt fussunk le egy kötelező kört. Az, hogy mi a büdös, és mi nem, általában egyéni elbírálás kérdése, mindenki más illatokat szeret és tart kellemetlennek. Engem például a főtt kukorica szagával lehet kikergetni a világból, más meg pont hogy ellenállhatatlanul étvágygerjesztőnek találja. Az ázott kutya szagára most azért hivatkozunk büdösként, mert egyrészt tény, hogy nagyon intenzív, másrészt az emberek nagyon nagy többsége inkább taszítónak érzi, mint kellemesnek.)

Az ember hajlamos a megszokott dolgokat természetesnek, évezredek óta változatlannak, sőt az egyetlen lehetséges alternatívának gondolni. Ilyen például a járás. Ön például hogyan megy? Jó eséllyel úgy, hogy először a sarka éri a földet, aztán szépen végiggördül az egész talpa a talajon, és mire a lábujjai is leérnének, már emelkedik is a sarka az újabb lépéshez készülve.

Fotó: Shutterstock

Oké, adok egy kis időt, sétáljon fel-alá pár lépést próbaképpen. Addig a többiek nézzék meg a témába vágó ősklasszikust, a Monty Python legendás Hülye járások minisztériuma jelenetét:

Az első világháború több szempontból új korszakot nyitott a hadtörténetben: a bevetett technológiák révén, a globális kiterjedése miatt, és persze a puszta méreteivel is. A résztvevő hatalmak összesen 70 millió katonát mozgósítottak a konfliktusban. A harcoló alakulatok mellett azonban kevés szó szokott esni a történelemkönyvekben az őket kiszolgáló tömegekről. Ott van például a több ezer (egyes becslések szerint több tízezer) kilométernyi lövészárok, amibe a lőfegyverek fejlődése kényszerítette bele a harcoló feleket. Azokat - legalábbis az antant hatalmak oldalán - nem katonák ásták ki,

Tíz ujjunk van és négy végtagunk, mégis 60 percre osztottuk fel az órákat, a kört pedig 360 fokra. Ezt részben az ősi suméroknak köszönheti az emberiség, akik több mint ötezer évvel ezelőtt kezdték el használni a hatvanas számrendszert, és ezt a tudásukat később továbbadták a babilóniaknak. Ezt az egészet persze nem lehet elintézni annyival, hogy valaki régen kitalált egy marhaságot, ami azóta szakadatlanul tovább öröklődik, mert a 60-as szám nagyon is praktikus.

Ennek a viszonylag alacsony értékű összetett számnak tizenkét osztója van (1, 2, 3, 4, 5, 6, 10, 12, 15, 20, 30, 60), magyarán az órát tizenkétféleképpen tudjuk egyenlő egész részekre osztani. Az ókori matematikában és a kereskedelemben egyaránt népszerű volt a 12-es szám, a korai sékel például a mana nevű pénz egyhatvanad része volt. De nem is ez a lényeg, hanem hogy mindezt az ujjainkon végig tudjuk zongorázni.

Észak-Korea hivatalos nyelve a koreai. Dél-Koreáé szintén. Mégis, amikor a két ország szimbolikus gesztusként közös női jégkorongcsapatot indított a a 2018-as téli olimpián, a játékosoknak arra kellett rádöbbenniük, hogy alig értik egymás mondatait. Hasonló problémákkal kénytelenek szembenézni az északról délre menekült emberek is: elvileg ugyanazon a nyelven beszélnek, mégsem értik, mit mondanak nekik. Ennek oka nyilván az, hogy a Koreai-félszigetet a második világháború után kettévágták, Dél elindult a Samsung Galaxy-sorozat és a Gangnam style felé vezető úton, Észak pedig a sztálinizmus felé fordult. Ez a magyarázat azonban elég soványnak tűnik: elvégre a brit és az amerikai angol már több száz éve külön utakon fejlődik, mégis, csak némi akcentust szedtek fel azóta az óceán két túlsó partján a beszélői.

Az U–2 a harci repülés történetének egyik leghíresebb gépe, a hidegháború ikonikus fegyvere, és a maga nemében igazi technikai csoda. A kémrepülőt az ötvenes években fejlesztették ki, és néhány darab a mai napig hadrendben van belőle (ezek persze sokszorosan továbbfejlesztett, a nyolcvanas években gyártott modellek). A gépek elsősorban a Szovjetunió és Kína felett repkedtek óriási magasságban, nem ritkán 20 ezer méter felett. A gép csupán egyszemélyes volt, a pilóta a gép vezetése mellett kezelte a kamerát is. Ami szintén világraszóló mérnöki bravúr volt volt: 18 ezer méteres magasságból tudott olyan képeket készíteni a felszínről, amiken 70 centis objektumok már láthatók voltak.

U-2 felderítő repülőgép

Fotó: Usaf

Az U–2-t a világ legnehezebben vezethető repülőgépek között szokás számon tartani, az extrém hosszú küldetések (egy felderítő bevetés akár 15 ezer kilométeres és több mint 10 órás is lehetett) a pilóták képességeit a végletekig feszegették. Több szempontból is: hamar kiderült ugyanis, hogy ilyen távú küldetéseken az embernek olykor vécére kell menni. Ami egy kis tartállyal addig még megoldható, amíg csak pisilni kell, de másra az agyonzsúfolt kémrepülőben egyszerűen nem volt hely. A CIA fejesei nem estek kétségbe, kiadták a parancsot:

Mindenki tudja, hogy a mássalhangzókat csak egy magánhangzóval együtt tudjuk kimondani, erre utal az elnevezésük is. Bé, cé, dé , gé. De mitől függ, hogy milyen betűt mondunk utánuk? A folyékony hangokat (l, r, n, ny, m) azért mondjuk máshogy, mert ezek valahol átmenetet képeznek a mássalhangzók és magánhangzók között, ez még sokaknak ismerős lehet az iskolai nyelvtan órákról. (Ezeket a hangokat egyébként ki is tudjuk tartani, gondoljunk csak a hangra amit akkor adunk ki ha valami finom: “Mmmmm”.)

Árnyéka mindennek van, ami a fényt elnyeli, visszaveri, vagy szétszórja - elvégre az árnyék éppen annak a fénynek a hiánya, ami nem haladt át az adott tárgyon. Na de mi a helyzet azokkal a dolgokkal, amik maguk is fényforrások? Mi a helyzet magával a tűzzel, annak van árnyéka? Mielőtt bárki is elrohanna kíváncsiságában felgyújtani valamit és megnézni a saját szemével, eláruljuk a választ:

A fókavadász eszkimók lehettek az elsők, akik különleges védőszemüveggel próbálták távol tartani a nap káros sugarait, de ők a rozmáragyarból faragott eszközzel csupán jelentősen szűkítették a látómezőt, hogy egy kis résen tudjanak kikandikálni.

Nero római császár lehetett az első, aki a maiakhoz hasonló napszemüveget hordott, és erről feljegyzés is született Caius Plinius Secundus enciklopédiáiban. A Róma lángba borításával vádolt uralkodó menőbb volt bármelyik mai hipszternél, hiszen csiszolt smaragdot használt.

A Viktória-tó keleti partjainál három sziget található egy kupacban: a lakatlan Pyramid és a szintén lakatlan Musingo, valamint az ezekhez képest aprócska, sziklás és minden centijében lakott Migingo, ahol a 2009-es népszámlálás szerint összesen 131-en laktak. 2000 négyzetméteren. Budapesti irodaházak ekkorák, itt viszont bódékban, négy kocsma, néhány bordélyház és egy picike kikötő mellett élnek ennyien.

LaMarcus Adna Thompsont aggasztotta hazája és népe erkölcsi hanyatlása. Elkötelezett keresztényként rossz szemmel nézte, hogy az amerikaiak egyre több időt töltenek kocsmák mélyén és bordélyházak sötétjében. Elhatározta, hogy alternatív szórakozási lehetőséget fog teremteni a kicsapongás és bujálkodás helyett, hogy jó útra terelje honfitársait. Ezért hullámvasutak tervezésébe fogott.

Fotó: Wikipedia

Aránylag közismert tény, hogy az ember agyában nincsenek fájdalomérzékelő sejtek, ezért lehet például agyműtéteket végezni érzéstelenítés nélkül, sőt úgy, hogy a páciens ébren van, vagy akár úgy is, hogy hangszeren játszik, miközben operálják.

Még ennél is közismertebb tény, hogy az embernek olykor fáj a feje, sőt, létezik olyan is, hogy migrén. A két közismert tény között mintha feszülne némi ellentmondás, nem?

Hogy megértsük, miért nem, először vegyük át röviden, mi is az a fájdalom, miért van, és hogy jön létre.

Bár a világ első űrben köttetett házassága már önmagában is elég különlegesnek hangzik, de az eseménynek volt egy további érdekessége: csak a férjjé lett vőlegény tartózkodott az űrben, kedvese egy fokkal kevésbé romantikus helyen, Houstonban mondta ki a boldogító igent.

Sok amerikai államban papíron mai napig létezik a rabszolgaság, mint büntetési forma. Ráadásul 2016-ban már kiírtak egy népszavazást arról Coloradóban, hogy eltöröljék, de végül többen szavaztak arra, hogy megtartsák.

Éppen harminc éve, 1988. november 2-án söpört végig az interneten a világ első netes kártevő programja – vagy legalábbis az első, amely nagyobb galibát okozott, és ezzel nagyobb nyilvánosságot is kapott –, a Morris-féreg.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy olyan nagyon sok mindenen azért még nem volt végigsöpörnie a kártevőnek, mert akkoriban még csak nagyjából hatvanezer számítógép kapcsolódott az internetre, főleg egyetemekben és más intézményekben. Azért a NASA-nak vagy éppen a Pentagonnak így is elég kellemetlen napokat szerzett.

Ki ne ismerné a bosszantó élményt, amikor besötétedik, és a nyitva hagyott ablakon beözönlő bogarak őrült keringőbe kezdenek a lámpa fénye körül. Ugyanennek a 18+-os változata a tábortűzben elevenen elégő rovarok haláltánca. De mi értelme ennek a viselkedésnek? Bár egyértelmű konklúzió a mai napig nincs, több lehetséges magyarázat is ismert.

Bár az Egyesült Államokban évtizedek óta keringenek szülőriogató városi legendák a Halloweenkor a gyerekeiket mérgezett édességgel kínáló rémekről, ezeknek a történeteknek szinte soha nem volt semmilyen alapjuk. Egyetlen kivétettel.

Amikor a magát egy riport kedvéért őrültnek tettető újságírónő, Nellie Bly történetéről írtam cikket, anyaggyűjtés közben egy másik érdekes sztoriba is belebotlottam. Miután Bly beépült egy New York-i elmegyógyintézetbe, a tapasztaltak alapján rengeteg visszásságot tárt fel a cikksorozatában. Ezek egyike az volt, hogy sok páciens valójában nem is volt mentális beteg, csak bevándorló lévén nem nagyon tudott angolul, nem értették, mit mond, ezért azt hitték, összevissza beszél. Márpedig egy kellően túlzsúfolt és túlterhelt korabeli intézményben ez olykor elég is volt ahhoz, hogy elmebetegnek titulálják.

Hazánkfia

Az illető, akinek a története elém került, egy bizonyos Victor Gyory. A sztori szerint a férfi, miután öngyilkosságot kísérelt meg, 1969 áprilisában kényszergyógykezelésre a philadelphiai Haverford Állami Kórházba került, ahol az orvosok megállapították, hogy paranoid skizofrén, és az akkoriban gyakori elektrosokk-terápiára utalták. Igen ám, csakhogy a diagnózisban nagy szerepe volt annak, hogy bármit kérdeztek tőle, Gyory értelmetlen halandzsával felelt – amiről azonban később kiderült, hogy nagyon is volt értelme, csak éppen magyarul kellett volna tudni a megértéséhez.

1999 júniusában a Coca-Cola 30 millió üdítős dobozt és üveget vont ki a forgalomból Belgiumban, miután közel százan számoltak be arról, hogy valamelyik termékük fogyasztása után gyomorgörcs, hányinger, fejfájás és gyors szívverés jelentkezett náluk. Csakhogy hamarosan kiderült, hogy semmiféle egészségügyi probléma nincs a visszahívott üdítőkkel, és a tömeges rosszulléteknek inkább mentális okai lehetnek, semmint fizikai mérgezés.

A történet június 8-án kezdődött, amikor egy iskolában 26 gyerek lett rosszul, miután üdítőt ittak. Másnap már azzal voltak tele a hírek, hogy a Coca-Cola bejelentette az érintett termék visszahívását. 48 órán belül ugyanabban az iskolában több másik gyerek is az elsőkhöz hasonló tünetekre kezdett el panaszkodni, majd őket más iskolák tanulói is követték. Innentől nem volt megállás, folyamatosan jöttek a hasonló bejelentések, és már Észak-Franciaországból is megbetegedésekről érkeztek hírek. A belga egészségügyi hatóság elrendelte a Coca-Cola-termékek forgalmazásának betiltását.

Nellie Bly az Egyesült Államok egyik leghíresebb női oknyomozó újságírója volt, pedig egészen korán ott is hagyta a hivatását. A hírnevét 1887-ben alapozta meg, amikor páciensként beépült egy elmegyógyintézetbe, és még szinte ismeretlenül országos botrányt kavart.

Mary Babnik Brown sose volt katona, a maga különleges módján mégis kivette a részét a második világháború sikeréből. Az amerikai nő ugyanis 1944-ben a saját haját adományozta a hadseregnek. Az ugyanis éppen ideálisnak bizonyult az amerikai bombázók bombacélzójának célkeresztjéhez.

A Kermode-baribál az egzotikus neve ellenére egy meglehetősen hétköznapi állat, a fekete medve egyik alfaja. Mégis van egy különlegessége: a példányok egy része fehér, pedig se a jegesmedvékhez nincs sok közük, se nem az albínókra jellemző pigmentzavarról van szó.