Ha az űr meghódításáról van szó, semmilyen sztori nem lehet eléggé sci-fi, főleg, ha a szovjetekről van szó, akik

• külön kézifegyvert (TP-82) terveztettek a kozmonauták számára, majd ezt medveölésre is alkalmas pisztolyra cserélték le, ami már a visszatérés után jöhetett jól,
• vagy épp lézerpisztolyon dolgoztak, amivel megvédhetik az űrállomásaikat az ellenség robotkémeitől,
• egyéb szabadidejükben pedig műholdvadász lézeren ügyködtek.

Ezek után az sem annyira meglepő, hogy az 1970-es évek közepén a főleg katonai célokat szolgáló Almaz/Szaljut-program keretében egy olyan űrállomást is fellőttek, amire egy gépágyú volt telepítve.

Néhány mikroorganizmus lekéste a földtörténeti ebédidőt, és nekik köszönhető, hogy még ma is találunk kőszenet a föld mélyén. Az első növények körülbelül 450 millió évvel ezelőtt hódították meg a szárazföldet, de bő százmillió évnek el kellett telnie, hogy kialakuljanak a gyökérzetre támaszkodó fák, és meghódítsák az egész világot.

Ha úgy gondolja, egy pár ezer főt megmozgató tüntetéssorozaton, egy átpolitizált családi ebéden, esetleg egy elsózott kocsonyán múlik az ünnepi áhítata, gondoljon bele,

Márpedig 820 december 25-én pontosan ez történt V. (Örmény) León bizánci császárral – akit mondjuk annyira nem érhetett váratlanul a karácsonyi meglepetés, mivel mögötte is egy háborúkban és ármányokban gazdag életút állt.

Az utolsó Holdküldetés, az Apollo-17 parancsnokát megmentő prosztatamasszázshoz képest jóval emelkedettebb űrtörténeti gyöngyszemet köszönhetünk az első Holdküldetésnek, az Apollo-8-nak. Az Apollo-program során ez volt az első küldetés, aminek célja már a Hold volt, Frank Borman parancsnok, Jim Lovell parancsnokimodul-pilóta és Bill Anders holdkomppilóta elsődleges feladata az összes űrhajózó rendszer tesztelése volt, és a landolás kivételével szinte az összes olyan feladatot végrehajtották, amit pár hónappal később a történelmi Apollo-11 űrhajósai.

Manapság, a Twitter, a Facebook, az Instagram, a YouTube és megannyi más blog, mikroblog és közösségimédia-szolgáltató korában az emberiség túlnyomó része így vagy úgy, de valamilyen szinten dokumentálja az életét. Ehhez jószerével semmiféle erőfeszítést nem kell tenni, az okostelefonok, szelfikamerák, tabletek, kisebb-nagyobb hordozható számítógépek korában pofonegyszerű valamiféle naplót vezetni arról, hogy kik vagyunk és mi dolgunk a világban (vagy legalábbis arról, hogy mit főztünk vacsorára).

Az általános hiedelemmel szemben két kék szemű szülőnek is lehet barna szemű gyereke. Igaz, ez meglehetősen ritka eset, egy génkifejeződési hibának köszönhetően következik be időnként, de arra rámutat, hogy a szemszín öröklése jóval bonyolultabb annál, mint ahogy azt általában tanítják.

A legtöbb történelemkönyv szerint a kubai rakétaválságot az amerikai hadsereg U-2 kémrepülőgépe által 1962. október 14-én készített légifelvételek indították el. Valójában már szeptemberben sejtették, hogy ott vannak a szovjetek, a CIA egyik tanácsadója ugyanis látott a partok mentén néhány futballpályát, és rögtön eszébe jutott, hogy

A látottak alapján a CIA hidegháborús szakértői hamar arra a következtetésre jutottak, hogy ott bizony nem a nyaraló turistáknak nyújtanak sportolási lehetőséget, hanem egy szovjet katonai bázis lehet a közelben.

Sokszor mondjuk azt, hogy pechünk volt, ha valami önhibánkon kívül nem jött össze, vagy balszerencsésen alakult, de jobb nem belegondolni abba, mennyire sopánkodnánk akkor, ha egyszer igazi pechünk lenne. Jó esetben néhány égési sérülésről panaszkodhatnánk, rosszabb esetben meg nem is élnénk túl.

Az űrhajózás története tele van felemelő, gyönyörű, hősies, veszélyes epizódokkal, mikrotörténetekkel, amik gyakran voltak jelentős hatással egy-egy küldetés sikerére, kudarcára. Írtunk már arról például, hogy az első amerikai űrhajós összevizelte magát, hogy volt, aki lábon hordott ki egy szívinfarktust a Holdon, hogy a második holdraszállást egy kapcsoló mentette meg a kudarctól, hogy egy űrhajósnak majdnem karrierjébe került az űrbe csempészett szendvics, vagy hogy a világ legszebb napfogyatkozását csak az Apollo–12 három asztronautája látta. Az ezekhez hasonló űrtörténeti sztorik teszik igazán emberközelivé az űrhajósok emberfeletti teljesítményeit, de hogy Eugene Cernan alább következő kis titkos története közéjük tartozik-e, döntsék el önök.

Megvan a mese a szomorú királylányról, aki semmin nem tud nevetni, mígnem az apja, az öreg király országos humorista-tehetségkutatót hirdet, ahol a sikertelen versenyzőket kivégzik, a nyertes viszont beházasodhat a depressziótól sújtott arisztokrata dinasztiába? Ahogy az a népmesékben lenni szokott, az egyszeri szegénylegény kiállja a próbát, aztán boldogan élnek, míg meg nem halnak. A történetnek egy csomó variációja létezik a magyar mesefolklórban (ez itt például a Benedek Elek-féle), és ezek között van egy, ami valóban megtörtént, csak éppen a monarchiás-kivégzéses valóságshow körítése nélkül, és nem itthon, hanem Amerikában.

Ha rendelt már szusit házhoz, garantáltan találkozott a dobozkába pakolt, elég gagyi hatású zöld műlevéllel. A fura kinézet alapján már sejthető, de nem egy félresikerült díszről van szó, hanem valódi funkciója is van. Méghozzá az, hogy megakadályozza az ízek és szagok keveredését az egyes ételek között azzal, hogy elválasztja őket.

Mi lesz, ha keresztezzük a kígyót a csúcstechnológiával? Erről a kérdésről a többségnek alighanem a kilencvenes évekbeli Nokia telefonok népszerű játéka, a Snake ugrana be, és nem mondjuk egy lézerpengés robotkígyó. Teljesen jogosan: a Nokia telefonjait milliárdszám adták el, távvezérlésű, lézerpengével felszerelt robotkígyóból viszont csak egy van.

Szerencsére – tehetnénk hozzá, ha feltételeznénk, hogy a csúcstechnológiákra jellemző módon ezt is a hadiiparban alkalmazzák. De a brit székhelyű OC Robotics által fejlesztett Laser Snake-et arra használnák, hogy bejuthassanak vele egy atomerőműbe, és a lézerpengével szétvághassák a berendezést, így akadályozva meg, hogy egy erőműbalesetnél a mentőosztagot radioaktív sugárzás érje.

A kiberbűnözők gyakran kísérleteznek olyan támadási módszerekkel, amikhez telefonos segítséget is igénybe kell venniük. Az identitáslopás (identity theft) vagy a randevús átverés (dating scam) pont ilyenek: jellemzően szükség van hozzájuk egy telefonos beszélgetésre, melynek során a csalók a megtámadott személynek adják ki magukat – vagy éppen egy kívánatos célszemélynek.

Hallottak már a pajcsiuról? Az angolul baijiunak fordított, a hagyományos kínai írásjegyekkel 白酒-nak írt szeszes ital magyarul fehér (vagy tiszta) alkoholos italt jelent. Kínában évszázadok óta isszák, és ők aztán tudják, hogy mit lehet kihozni a szeszes italokból: a történelmi leletek alapján Kínában már 9000 éve is ismerték az alkoholt.

Fotó: Liu Jin / AFP

Hogy a pajcsiu náluk soha nem lett népszerű, az a magas alkoholtartalmának, illetve a furcsa szagának és ízének köszönhető. „Olyan, mintha folyékony borotvapengéket innál” – mondta róla egy amerikai újságíró, Dan Rather. A világ közvéleménye akkor figyelt föl rá, amikor az 1915-ös Világkiállításon véletlenül elejtettek egy palack pajcsiut, és mindenki felkapta a fejét az átható bűzre. „Igen, ha elég Moutai-t iszol, valószínűleg bármire képes lehetsz” – ismerte el Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter és biztonsági tanácsadó a protokoll-koccintásnál, amikor 1979-ben a kínai pártvezér, Teng Hsziao-ping az Egyesült Államokba látogatott.

Két, látszólag összefüggéstelen esemény arra enged következtetni, hogy Oroszország olyan technológiát fejlesztett, amivel összezavarható a globális helymeghatározás (GPS) rendszere. A szóban forgó jelenségek: egy balti-tengeri tájékozódási anomália, illetve egy megmagyarázhatatlan koordinációs hiba a Pokémon Go nevű mobiljátékban. De mi közük ezeknek egymáshoz?

1973. április 3-án a Motorola vezető mérnöke, Martin Cooper felhívott egy rivális telekommunikációs céget, és azt mondta: „Tudjátok, miről beszélek? Egy hordozható telefonról!” A készülék, amiről Cooper a hívást indította, 1,1 kilót nyomott, és 228.6×127×44.4 milliméter nagyságú volt. Ezzel a kőbaltával fél órán át lehetett beszélgetni, utána lemerült, és csak tízórányi töltés után lehetett ismét használni.

Ha a nukleáris fegyverek által megölt százezrek kerülnek szóba, mindenkinek Hirosima és Nagaszaki neve ugrik be elsőként; a két város, amire az Egyesült Államok atombombát dobott, kikényszerítve Japán kapitulációját és lezárva a második világháborút. A két atombomba nagyjából 150 ezer emberrel végzett Hirosimában, illetve 75 ezerrel Nagaszakiban – és bár ezek csak becslések, a pusztítás léptékét így is jól mutatják.

A világ legforgalmasabb vasútállomásai Tokióban működnek; a vonatok évente 13 milliárd utast szállítanak a japán fővárosban. Ennyi utas kezelése jól képzett személyzetet, szakszerű mérnöki munkát és rengeteg tervezést igényel - és megfelelő pszichológiai képzettséget is.

Ha a tokiói Sindzsuku állomás labirintusaiban tévelygünk, föltűnhet, hogy egy apró led-panel található a vágányok mellett, ami kellemes, kékes fényben dereng. Akár rovarcsalogatónak is hihetnénk, de nem ez a feladata:

A náci vezérkar tőrőlmetszett pszichopatái és fanatikus őrültjei között nem kevés zseni akadt, de közülük is magasan kiemelkedett Albert Speer, a Harmadik Birodalom főépítésze és későbbi fegyverkezési minisztere.

Speer mindkét területen maradandót alkotott: egy év alatt megtervezett és fölépített egy olyan épületet, aminek normális számítások szerint nem szabadott volna ilyen gyorsan elkészülnie; és az is neki köszönhető, hogy még azután is stabilan működtetni tudta a náci hadigépezetet, hogy a szövetségesek már porrá bombázták Németországot.

Néhány éve történt, hogy egy vírusvédelemmel foglalkozó cég hazai képviselőjétől kaptunk egy ajándék esernyőt, „A [cégnév] nemcsak a fertőzésektől véd meg!” felirattal. El is méláztunk rajta, hogy ez a szlogen nemcsak egy informatikai cégnek, hanem egy kotongyártónak is becsületére válna. Ami azt illeti, ennek a kettőnek, mármint az informatikának és a fertőzésvédelemnek van közös nevezője, ugyanis az USB csatlakozókhoz is terveztek kotont – ami, bár nem gumiból van, megvéd a fertőzésektől.

Az egyhüvelykes csapás a kínai harcművészetek (pontosabban a Dél-Kínából származó irányzatok, mert az északiak inkább a rúgásokra építenek) egyik leghíresebb és leglátványosabb fogása. Az ütést Bruce Lee tette világszerte ismertté és ámulat tárgyává, főleg azzal, mert nemcsak a filmjeiben, de élőben is szívesen bemutatta, először egy 1964-es kaliforniai karatebajnokságon. Aztán még egy csomó alkalommal, tévéshow-kban, bemutatókon, sporteseményeken, hol az edzőpartnerét repítve méterekre, hogy egy deszkát áttörve az egészen abszurd módon közelről indított ütéssel. Mutatjuk is:

(A Kill Billben az élve eltemetett Uma Thurman is ezzel a technikával szabadul ki a koporsóból, legalábbis látszólag; mindjárt látni fogjuk, hogy a valóságban miért nem lehetne ezt megcsinálni az ő helyzetében.)

Talán 2018-ban már nem túlzás kijelenteni, hogy online beszélgetéseinkben és leveleinkben nap mint nap használunk érzelemkifejező emotikonokat, szmájlikat. :-) Az effajta írásbeli érzelemkifejezést általában a számítógépes kommunikációhoz társítják, pedig évszázados múltjuk van. :-O Sőt, egyesek szerint maga Abraham Lincoln is szmájlizott már. ;-) Kis emotikontörténet a nem is olyan közeli kezdetektől napjainkig. :-D

1943 őszén a németek elkezdték a zsidók deportálását a koncentrációs táborokba a megszállt Olaszországban. Nagyjából 10 ezer embert hurcoltak el az olasz földön felállított táborokba, illetve Auschwitzba, a többségük ott is halt meg. Kivéve azok, akiket különféle trükkökkel sikerült megmenteni a haláltábortól. Ezek közül is a leghatásosabbat római orvosok találták ki: ez volt a rettegett halálos betegség, a K-szindróma.

Egy átvirrasztott éjszaka után mindenki szörnyen érzi magát. Lehet, hogy nem azonnal; még az is előfordulhat, hogy a kora reggeli órákban frissnek, tettre késznek érezzük magunkat, szemben azokkal, akik éppen akkor ébredtek föl. De legkésőbb kora délutánra ez semmivé foszlik, fáradtak, ingerlékenyek, gyöngék leszünk. És akkor a külsőnkről még nem is beszéltünk.

Fotó: Shutterstock

Bármi okozza a kialvatlanságunkat, az utóhatásai erősen emlékeztetnek a másnaposságra: fejfájás, hányinger, végtagfájdalmak, általános levertség. A szervezet ez ellen csak alvással tud védekezni. Ezt pontosan tudjuk, még ha azt nem is, hogy a szervezetünknek egyáltalán mi szüksége van alvásra. Hogy mi szükségünk van evésre vagy szexre, azt már évszázadok óta tudjuk, de az alvásigény oka máig rejtély előttünk. Pedig evolúciós szempontból az alvás komoly hátrány: az életünk egyharmadát alvással töltjük, és ilyenkor sebezhetők vagyunk. Mi értelme van az alvásnak? Erre van egy prózai válasz: az, hogy

A tengervíz sós, ez olyan alapvetés, amit a tengerpart nélküli Magyarországon is mindenki megtanul gyerekkorában, és onnantól elfogadja, legfeljebb újra és újra megkóstolja, ha tengernél jár, és megállapítja, hogy tényleg. Na de miért sós? És a folyók, tavak miért nem?

Bolygónak nagy részét óceán borítja, ami átlagosan 3,47% sótartalmú vízből van. Ennek egyébként csak kb. a háromnegyede a jól ismert nátrium-klorid, a többi magnézium-klorid, magnézium-szulfát, és egyebek, egészen minimális mennyiségben például akad benne arany is (egymillió részecskéből 0,000005 arany a koncentráció). Akárhogy is, a világtengerekben összesen 50 milliószor milliárd tonna só van, aminek valami trükkös módon kellett odakerülni, merthogy az édesvizeket meg valahogy elkerülte.

„Halottról vagy jót vagy semmit.” Az emlékezők hümmögnek, hogy hát igen, mindenki tudja, milyen ember volt a megboldogult, de hát ne bolygassuk, mégiscsak ókori bölcsek mondták, ők meg csak tudják, hiszen attól ókori bölcsek. De tényleg mondtak ilyet a rómaiak és a görögök?

A babák szuperaranyos kis teremtmények, és ahhoz képest egészen jófejek is, hogy azt se tudják, hogyan és minek kerültek ide. De mindezzel együtt azért be kell vallani, hogy elég kis magatehetetlenül jönnek a világra.

Jó, jó, de hát így működik a természet, a kicsi eleinte nem nagyon képes egyedül semmire, de pár hónap alatt már egészen összeszedni magát – gondolhatnánk. Csakhogy egyáltalán nem törvényszerű ez a helyzet, hiszen más főemlősökkel összehasonlítva az emberi utód kifejezetten fejletlenül érkezik: a mi agyunk a felnőttkori méretének csak 30 százalékát éri el a születésig, míg legközelebbi rokonainknál, a csimpánzoknál ez az arány 40 százalék. Ahhoz, hogy mi is elérjük ezt a szintet, 9 helyett 18-21 hónapot kellene az anyaméhben töltenünk.

Mindenki tudja kisgyerek kora óta, hogy a jéggel vigyázni kell, mert elég egy óvatlan mozdulat, és máris eltaknyol. Olyan hülyeséget meg pláne nem csinál senki általános iskolás korában, hogy a jégen focizik, mert ha esés közben bénán fejeli le a jeget, akkor nagyon fájni fog a bal metszőfoga. (Köszönöm, már jól vagyok.)

Először nézzük meg, hogy mitől nem.

A repülőgépekre nagy veszélyt jelentenek a repülés közben óvatlanul becsapódó madarak. A NASA kitalálta, hogy erre a veszélyre úgy készíti fel a gépeket, hogy egy légágyúval csirkéket lövöldöz nekik, és ha kiállják a szimulációs töréstesztet, már biztonsággal röpködhetnek a vadmadarak között is. Ez a módszer a brit mérnököknek is megtetszett, gondolták is, hogy átveszik a vonatok tesztelésére, de a fagyasztott csirke folyton ripityára törte az ablakokat és a vonatülésbe fúródva végezte. A megrémült szakemberek gyorsan írtak is a bölcs amerikai kollégáknak, hogy segítsenek. Az egysoros válasz így hangzott: "Olvasszátok fel a csirkét."

Ez a fenti történet többféle verzióban kering a neten, de az a helyzet, hogy ebben a formában nem igaz. Na de kezdjük az elején!

A városi legenda szerint hétszer - de ez nem igaz. Már a Mythbusters (Állítólag) című sorozat is foglalkozott a kérdéssel egy néhány évvel ezelőtti részében, ahol a készítők arra jutottak, hogy egy kellően nagy darab papírt, az ő esetükben egy focipálya méretűt emberi erővel félbe tudnak hajtani nyolcszor. Amikor pedig egy úthengerrel is besegítettek, akkor 11-szer sikerült félbehajtaniuk a papírt.

A problémát az okozza, hogy a papír minden hajtásnál a felére rövidül, ráadásul nagyon vastagodik is közben, ezért egy idő után nagyon nehéz lesz hajtani. Az egész papírhajtogatós mizériában egyébként az is érdekes, hogy hat, hét és nyolc hajtás is elő szokott fordulni elérendő álomhatárként.