Egy emberként örült mindenki, amikor kiderült, hogy kereken ötven év után lekerül az alumíniumburkolás az 1926-ban átadott Corvin Áruház épületéről. Erről a józsefvárosi képviselő-testület szavazott nemrég, ahogy arról is, hogy 22 millió forintot különítenek el a munkálatokra.

Megpróbáltunk utánajárni, hogy milyen látvány fog elénk tárulni, ha az önkormányzatnak nem lesz partnere a tulajdonos, és hogy mennyire van okunk valóban örülni annak, hogy az ötven éve parkolópályára tett homlokzat körül mocorogni látszik valami.

A Corvin Áruház 1961-ben

Fotó: Budapest Főváros Levéltára

Ha a Corvin Áruház beburkolásának eredeti célját akarjuk megtalálni, vissza kell mennünk az 1926-os átadásig. Ugyanis nagyjából ez volt az utolsó alkalom, hogy a homlokzat állapotával bárki érdemben foglalkozott. Hamar feltűnik, hogy az egészségügy, illetve a metró mellett ez az épület is beilleszthető abba a sorba, ahol a kialakult probléma fő forrása a karbantartás szinte teljes hiánya. Ahogy azt megszokhattuk, itt is van valami, aminek az árnyékába be lehet tolni az elhanyagolás tényét, ez pedig az 1956-os csatározások nyoma, amit jócskán magán visel az épület. Azonban nem ez az egyetlen oka annak, hogy ilyen állapotban van az egykor szebb napokat is látott épület.

November 30-án, csütörtökön dönt Terézváros önkormányzata, hogy megfossza kiemelt védettségétől az Andrássy út szomszédságában, a Paulay Ede utca 52-ben álló házat, mely a Radnóti Színház és a Párisi Nagyáruház (alias Divatcsarnok) közvetlen szomszédja.

Egy ilyen szuper értékes helyen persze nem nagyon maradhatnak meg épségben kétemeletes házak, hiszen ennél azért többet akarnak kihozni ekkora telekből a tulajdonosok. 

A Paulay Ede utca 52 most

Fotó: Google Street View

A házról röviden azt írta az Építészfórum 2009-ben, hogy ez "Grill Lajos építőmester, 1884-ben, saját maga számára épült neoreneszánsz bérháza, amelynek tetőszerkezete és főpárkánya a második világháborúban elpusztult, és lapos tetővel állították helyre, de egyébként

műszaki állapota kifogástalan, homlokzatát pár éve felújították."

Szóval nem egy romhalmazról van szó, ráadásul helyzetéből adódóan védett épület. Többszörösen is:

• világörökségi területen van,
• a kiemelt műemlék Divatcsarnok műemléki környezetében,
• műemléki jelentőségű területen. 

És azt a városi legendát hallották, hogy a Kossuth téren végül a Parlament-pályázat első három helyezett pályaműve mind megépült? Steindl Imre nyertes tervéből lett ugye az Országház, Hauszmann Alajoséból a Kúria, Bukovics Gyuláéból pedig a Földművelésügyi Minisztérium. Kár, hogy ebből egy szó sem igaz, mint az a Török-Wachsler-féle Országház-könyvben is le van írva.

Bukovics nem is indult a pályázaton, Hauszmann terve pedig egészen más volt, mint a később felépült háza. Az ő parlamentje amúgy egyedülálló módon merőleges lett volna a Dunára, lett volna két kupolája, és tulajdonképpen négy egyenrangú főhomlokzata. Ahogy az Országház történeti kiállításán látható videó is mutatja:

A többi lemodellezett pályaművet, meg még kilenc másik izgalmas videót itt lehet megnézni, de minket most kifejezetten ez az épület érdekel. Vagyis inkább az, amit e helyett álmodott meg végül Hauszmann, szemben a Parlamenttel. Merthogy tíz évvel később, 1893-ban őt bízták meg az Igazságügyi Palota megtervezésével. Ez az az épület, ahol most a Néprajzi Múzeum működik még néhány napig, hogy utána bezárja kapuit, és hosszú ideig tartó költözésbe kezdjen. Ebből az alkalomból jártuk végig a házat pincétől a padlásig.

Fotó: Németh Klára / Ingatlantájoló

Amerika nagyon messze van. Persze azért mindig is hatott ránk az építészete, ami leginkább az art decóval kezdődött, meg ugye azért a magyarok is letettek ezt-azt a tengerentúlon, elég csak Breuer Marcell házaira vagy Róth Imre Central Parkot övező felhőkarcolóira gondolni. Ám ami igazán izgalmas, és kevesek által ismert, azok a hatások, amelyek korábban érkeztek az Egyesült Államokból.

Az 1800-as évek végéig mindent megtettek odaát, hogy európai mintára megteremtsék az ottani historikus építészetet, amelyik olyan, mintha valóban régi lenne. Közben észrevétlenül kialakítottak egy sajátos stílust, amely már határozottan megkülönböztethető volt az óvilágitól. Az igazi dupla csavar meg ott van, amikor az ottani historizáló stílus visszahatott a mi építészetünkre. Mondjuk a szombathelyi Bagolyvárnál, vagy épp ennél a kis zalai faluban, Hahóton álló parasztháznál.

Négy elismerést, köztük a legjobb épületét és az Index különdíját is elnyerte a Média Építészeti Díjának gálaestjén Őrfi József XXI. századi népmesébe illő piliscsabai családi háza, amit ő maga bővített ki, a tervezést és a kivitelezést is ő végezte. 13. alkalommal gyűlt össze a médiazsűri, hogy az elmúlt év legjobb épületeit és építészeti terveit díjazza.

Ha azt mondom, hogy egy négyméteres szobor eltűnik egy köztérről, az azért elég feltűnő. Valahogy mégsem okozott nagy vihart, hogy ez történt Csiky Tibor és Bohus Zoltán közös krómacél alkotásával a Szervita téren. Ennek alighanem az lehetett az oka, hogy az 1976-os átadása óta a Belvárosi Távbeszélőközpontot díszítette a dombormű, és mindenki annyira megszokta, hogy szinte észre sem vette.

A nevezetes Krómacél dombormű

Fotó: Nagy Kriszta / Velvet

A telefonközpontot most bontják, eltűnt a szobor is, ellenben elkezdték hirdetni a lakásokat a helyén, szóval kíváncsi voltam, mi lett vele, s hova kerül. Meg amúgy is, miért nem az a terv valósul meg a téren, ami korábban bejárta a sajtót?

Egy üres területre parkot építeni igen szép dolog, de a legtöbb önkormányzatnak ez csak luxusberuházás, amiről fájó szívvel lemond. Látszólag nem nagyon lehet vitatkozni az érveikkel, hiszen 

• fákat ültetni = kiadás,
• eladni a területet ingatlanfejlesztőnek = bevétel. 

Ám az egyszerűnek és megingathatatlannak tűnő tételek valójában nem ennyire egyértelműek. Magyarországon most először 

Margitsziget

Fotó: Jászai Csaba

Aki azt hiszi, hogy most valami elszánt zöld hippik érvelése következik, akik rasztájuknál fogva bilincselték magukat egy fához és két pippantás közt kiszámolták, mennyire megéri füvet ültetni betonozás helyett, azok nagyon tévednek. Ezt a felmérést ugyanis a magyar állam, közelebbről a Millenáris Széllkapu Nonprofit Kft. rendelte meg. Az eredményét még nyáron, a Fugában mutatták be egy szakmai esten, s most, hogy publikálták a park terveit (melyekre még külön cikkben is visszatérek), gondoltam érdekes megosztani itt az Urbanistán is.

Mindig tök jó dolog, ha magyar építészek alkotásai bekerülnek egy rangos verseny döntőjébe. Még jobb, ha az az épület tényleg nagyon ütős, amikor nem csak azért örül neki az ember, mert a miénk, hanem mert szemmel láthatóan az a legjobb, legeredetibb. Most valami ilyesmi a helyzet, mikor Tóth Zoltán és Nagy Csilla (Artgroup Stúdió) mórahalmi Artkazalja bekerült a World Architecture Festival döntősei közé a megépült hotelek és szabadidős létesítmények kategóriájában. 

Na de lássuk, mitől is olyan nagyszerű.

Néhány napja jelent meg Bolla Zoltán A magyar art deco építészet című színes albumának második kötete, melyről természetesen itt az Urbanistán is beszámoltunk. Egy ilyen kiadvány általában nem a nagy felfedezésekről szól, hanem összegzi az elődök tudását, ebben az esetben azonban kivételről van szó: egy olyan rejtőzködő Vágó József-épületre bukkant a szerző Újlipótvárosban, amelyet a szakma sem ismert.

Vágó nevét talán kevesen ismerik, pedig a huszadik század első felének egyik legfontosabb építésze volt. Hogy akkor mégis hogyan maradhatott majdnem száz éven keresztül az ismeretlenség homályában egy háza, az kiderül Bolla Zoltán izgalmas nyomozásából, mely a könyve nyomán először itt jelenik meg az Urbanistán két részben. Múlt héten a ház izgalmas történetét ismerhettük meg, most az építész és a különös megbízás következik.  Át is adjuk a szót a könyv szerzőjének.

Szűk, macskaköves, kacskaringós utcák, görbe háztetők, dézsás leander és büdöske a párszoba-konyhás lakások udvarán. Nem Óbuda és nem a Tabán, Újlakon járunk. A hangulat hasonló, csak éppen ennek a városrésznek hiányzott a maga Krúdyja. A nemrégiben a Fortepanhoz került Hanser-hagyaték szerint egykor Újlak is versenyben volt a „leghangulatosabb budai városrész” címért. A fotók 111 éve a család tulajdonában álló Daru utcai telek és szomszédságának változásain keresztül mutatják be az egykori Újlakot.

Leállíttatta a Baross utca 40. bontását a Miniszterelnökség Budapesten.

Röviden ennyi a hír, ami lássuk be elsőre nem hangzik valami izgalmasnak (főleg, úgy nem, hogy az erről kiadott közlemény ezzel a mondattal indult: "A Miniszterelnökség Társadalmi és Örökségvédelmi Ügyekért, valamint Kiemelt Kulturális Beruházásokért Felelős Helyettes Államtitkársága kezdeményezésére Budapest Főváros Kormányhivatala felügyeleti intézkedés keretében nem adta meg az engedélyt a Baross utca 40. szám alatti, eredetileg Hild József tervei alapján épült, több mint 175 éves műemlék épület részleges bontására és a helyén új épület építésére.")

Na de miről is van szó, milyen házról, mit is akartak vele csinálni és miért nem csinálják végül?

Nagyon vicces lehetett, mikor 1947 decemberében Dinnyés Lajos miniszterelnök türelmesen várta Titót az Országház északi csücskében, a XVII-es kapunál. Mert hogy neki meg az I-esnél állt meg a gépkocsija, ott udvariasan be is engedték az őrök, elkísérték a liftig, aztán útjára bocsátották. Ment, mendegélt a kíséretével a Parlamentben, folyosóról folyosóra, amíg valakinek a büfé környékén fel nem tűnt, hogy "te, ez nem a Tito"? Lélekszakadva elrohantak a miniszterelnökért, amíg egy egyszerű országgyűlési hivatalnok rögtönzött tárlevezetéssel szórakoztatta Jugoszlávia vezetőjét.

A XVII-es kapu, ahol Dinnyés miniszterelnök hiába várta Titót

Fotó: Szekeres Máté / Urbanista

Állítólag ezzel együtt is jól sült el a buli, pedig nem is ez volt az egyetlen abszurd fordulat akkor (és nem is csak az, hogy miután a látogatás alkalmával öribari, BFF-megállapodást kötöttünk déli szomszédainkkal, fél évvel később már a legfőbb ellenségünk volt). A díszítésre kikölcsönzött délszaki növények például mind elpusztultak, mert a fejetlenség ellenére azért

A fenti történetet, meg még egy tucatnyi hasonlót, Feitl Írisz, Mitrovits Miklós és Samu-Nagy Dániel történészek jóvoltából ismertem meg, akik végigvezettek minket az Országházon és elmesélték, hol, mi történt a kommunizmus legsötétebb korszakaiban.

A Várkert Bazár a szívem egyik csücske. Egy zseniális építész némiképp felesleges, de nagyon izgalmas alkotása, ahol ráadásul nemcsak az eredeti megoldás volt remek Ybltől, de a Közti építészeti és a Garten kertészeti rekonstrukciójának tervei is. Utóbbiaknak köszönhetően megmentettek egy halálra ítélt műemléket, ami évtizedek óta rohadt a város közepén, és bele tudtak csempészni a koncepcióba némi 21. századot is. 

Ráadásul – bár markáns, egyedi arculatot, irányt még nem sikerült kialakítani – nagyon jó látni, hogy igyekeznek megtölteni programokkal, nem is rosszakkal, amik egyre több embert vonzanak. Ez egy új, a megszokott csapásiránytól kieső koncert-, mozi- és kiállításhelyszínen elég jó teljesítmény.

Na de!

A Várkert Bazárról a legtöbbeknek nem a fentiek jutnak az eszébe (és akkor most nem is az építtetést és az üzemeltetést belengő mutyira gondolunk).

Amilyen szépek és nagyvonalúak voltak a tervek, olyan csapnivaló lett a kivitelezés, hogy a gagyi úttorlaszokról, a soha véget nem érő felújításokról, a nevetségesebbnél nevetségesebb táblákról és a többszörös átadásokról ne is beszéljünk.

Az, hogy esik szét a Várkert Bazár, nem hír. Az ma már olyan, mint hogy fehér az Erzsébet híd és magas a Bazilika. Ez az alaptulajdonságuk. Egyszerűen ilyenek, így szoktuk meg őket. 

Szóval amikor egy kedves olvasónk erről küldött levelet, csak legyintettem, hogy eh, egy újszülöttnek minden vicc új. De az a helyzet, hogy volt egy-két fotó a csatoltak között, ami tényleg megrázó egy három éve átadott épület esetében.

Van-e kedvesebb dolog a gerillakötésnél? Legyen az kötött-fonott villamos, gyermekvasút vagy fa, esetleg egy minimalista tetrisz egy kerítésen?

Hát persze! A gerillaszobrászat. Amikor Mihajlo Kolodko, azaz Kolodko Mihály ungvári művész csöpp és vidám, de nagyon komoly kivitlezésű szobrocskái tűnnek fel a városban. Az Országházzal szemben felállított szomorú kicsi tank, a méltán híres Főkukac a Nagy Ho-ho-horgászból és persze a Szabadság téren vigyorgó Breki, akiről most is szó van.

Ha azt hallom egy budapesti épületről, hogy titkos alagút köti össze a Parlamenttel vagy a Fehér Házzal, akkor csak legyintek. Olyan ez, mint minden második öreg fa az országban, amely alatt Petőfi pihent egykor, vagy az a nagy számú kocsma amelyben állítólag Zámbó Jimmy kezdte a karrierjét vendéglátózással. Szóval elsőre nem hozott lázba a Zsilip története, ahol állítólag szintén van ilyen, mert a titkos pártalagutak általában nem léteznek. Ahogy a  Köztársaság téri pártszékháznál  és aVasas-székháznál  sem találtak soha semmit. Ám az a helyzet, hogy ez a különös csarnok nem csak emiatt érdekes. Lássuk, hogy is került a képbe.

A józsefvárosi képviselő-testület szerdán elfogadta azt a rendeletet arról, hogy a Corvin Áruház Blaha Lujza tér felőli burkolatát hatósági végrehajtás keretében lebontatja - tudta meg a Fővárosi blog. 

A józsefvárosi önkormányzat önként vállalt feladatként lebontja az utólag épült, alumínium burkolatot. Az általános működési tartalékból erre 22 millió forint fedezetet biztosítanak - írta meg a  Fővárosi blog a Facebookján . 

Ipoly utca 16. – Hegedűs Gyula utca 65., a Magyarországi Mintakészítő Munkások Szakegyesületének volt székháza, Vágó József, 1927–1928

Fotó: Bolla Zoltán / Urbanista

Néhány napja jelent meg Bolla Zoltán A magyar art deco építészet című színes albumának második kötete, melyről természetesen itt az Urbanistán is beszámoltunk. Egy ilyen kiadvány általában nem a nagy felfedezésekről szól, hanem összegzi az elődök tudását, ebben az esetben azonban kivételről van szó: egy olyan rejtőzködő Vágó József-épületre bukkant a szerző Újlipótvárosban, amelyet a szakma sem ismert. 

Vágó nevét talán kevesen ismerik, pedig a huszadik század első felének egyik legfontosabb építésze volt. Hogy akkor mégis hogyan maradhatott majdnem száz éven keresztül az ismeretlenség homályában egy háza, az kiderül Bolla Zoltán izgalmas nyomozásából, mely a könyve nyomán először itt jelenik meg az Urbanistán két részben: előbb a ház történetével, majd az építésszel és a különös megbízással ismerkedhetünk meg.  Annyit elárulhatunk, hogy nem elfelejtették, hanem kifejezetten titkolták, ki is a tervező.

Át is adjuk a szót a könyv szerzőjének.

Fotó: Szemerey Bence

Deszkából építtetni mindenféle csodákat egyetemistákkal a legjobb mókák egyike, nem véletlenül olyan népszerűek a HelloWood hasonló húzásai. Csakhogy ezek általában általában a nagyvárosi forgatagtól távol születnek, legutóbb például a tokaji borvidék falvaiban. Na többek közt ezért is remek dolog, hogy a MOME Építészeti Intézete olyan kurzust hirdetett, ahol a hallgatóknak épp egy ilyen feladatott kellett megoldani, ráadásul Budapesten.

Idén nyáron egy csomó ronda vasat pakoltak ki a Rákóczi téri metrómegálló oldalába. A cél a hajléktalanok eltávolítása volt, mint azt az illetékesek is elismerték, ugyanis áldatlan állapotok uralkodtak az állomásépületnél. Persze el lehet vitatkozni azon, hogy ez mennyire helyes, de én akkor csak az építészeti megoldást elemeztem a blogon három pontba szedve, hogy mi is a baj vele:

1. Megelőzhető lett volna.
2. Lehetett volna indirekt módon.
3. Lehetett volna stílusosabban.

És azt hittem, hogy ezzel le is van zárva a lista, de most Balázs nevű olvasónk egy levelet küldött, amiben nagyon tömören összefoglal még egy pontot:

Napokon belül elkezdődik a hármas metró vonalának felújítása, ami az állomások felújítását is jelenti - joggal kérdezgette hát több olvasónk is, hogy vajon mi lesz majd az ott található műalkotásokkal. Hogy micsodákkal? Milyen műalkotásokkal? Na igen a többségük olyan absztrakt kompozíció, amelyeket talán észre sem veszünk, hiába sétálunk el előttük naponta kétszer. Talán mert már nem vagyunk elég érzékenyek rájuk, talán mert annyira jók, hogy tökéletesen öltöztetik fel a teret, olyanok, mintha mindig is ott lettek volna. Na és persze ne csússzunk át teljesen sznobba: talán mert nem is a legtökéletesebb mindegyik. Ettől függetlenül nagy kár lenne, ha eltűnnének.

Ezek a megállók ugyan messze vannak a négyes metró építészeti értékétől (kiváltképp az északi hosszabbításon), vagy akár a kettes (felújítás előtti) kialakításától, de éppen ezek a műalkotások azok amelyek életet, egyediséget visznek beléjük. Leginkább az 1990-ben átadott (Újpest-Központ, Újpest-Városkapu, Gyöngyösi utca, Forgách utca), illetve két 1984-ben elkészült megállóban (Árpád híd, Dózsa György út) találkozhatunk tudatosan elhelyezett, a metró megépültével együtt komponált művekkel.

Másfél évtizede Nagy Attila Károly fotózta végig a legfiatalabbakat az Indexnek. Az állapotuk már akkor is elég siralmas volt, és persze nem lett sokkal jobb azóta sem. Lássuk hát akkor végig Újpesttől Ferencvárosig: csodálatos posztmodern kiállítás egyetlen vonaljegy áráért. Az összeállításhoz elsősorban a BKV honlapján található információkat és a Köztérképet használtuk fel.

Az art deco az új szecesszió: ez az a stílus, amiért tényleg mindenki tud lelkesedni, amit a szakma és a nagyközönség is egyformán szeret. Talán mert egy évszázad már elég nagy idő. Oké, ebben persze benne van, hogy a korszak, a húszas évek nyugata és kiváltképp Amerikája mindig is menő volt a filmvásznon, a gengszterekkel, meg a titkos, pezsgős szvingpartikkal. Bár a menetrend szerint, átlagban húszévente elkészülő Gatsby-filmekből már a legutolsó is négyéves, azért a kor stílusa most is izgalmas. És hát, hogy ne lenne érdekes, hogy ebből a pezsgésből mi csapódott le nálunk?

Tele van a város újépítésű házakkal, leginkább persze társasházak és irodák épülnek. Megígértem, hogy nem fogok mindegyikről beszámolni, mert a többségük elkeserítően unalmas. Csak azokról ejtünk szót, amelyek valamilyen szempontból különlegesek: vagy jobbak vagy rosszabbak az átlagnál, esetleg olyan fontos helyen vannak, hogy érdemes róluk szólni. Nos a Frankel Leó utcába tervezett új szakrendelő az utóbbi miatt nagyon fontos.

Tegnap elnéztem egy előadás erejéig az Iparművészeti Múzeum amúgy bezárt épületébe a Talks inspired by HB Reavis nevű minikonferenciára, hogy meghallgassam a Gensler nevű irodatervező és -építő szupercég tótumfaktumát (egész pontosan "tanácsadó vezetőjét").

Látszólag csak egy menő iroda a sok között, de van a képen egy hatalmas poén!

Fotó: Gensler / gensler.com

Philip Tidd előadásában vázolta, amit nagyjából mindenki tud: elmondta, hogyan alakultak ki a mai irodák, meg hogy nem vagyunk kreatívak az unalmas helyeken, bezzeg a jó ötletek a zuhany alatt és futás közben, single focus és amúgy is változik a társadalom, az internet átformálta a világot, bla-bla-bla. A végén megoldásként felvillantotta pár irodadizájnjukat, amelyek természetesen választ adnak a változó világ jelentette kihívásokra, kreatívak és alkalmazkodnak az emberi igényekhez, meg ilyenek. Vagyis tök ugyanúgy néznek, mint azok a helyek, amelyekkel tele vannak a dizájnoldalak, és amilyen irodák már évek óta nyernek (és nem nyernek) az Év irodája pályázaton. 

Szóval teljesen csalódott lettem volna, de volt egy slide és két mondat, ami tényleg felvillanyozott! 

Az alkotás mindig akkor a legnehezebb, ha már egy kész művet kell átalakítani valami egészen másmilyenné. Teljesen mindegy, hogy újságcikkről vagy pörköltről van szó. Meg van szabva, miből kell dolgoznod, és az is, hogy a végeredmény azért térjen el az eredetitől. Persze éppen ezért izgalmas kihívás, és éppen ezért születhetnek így izgalmas alkotások.

A MOME Építészeti Intézetének hallgatói az előző félévben azt a feladatot kapták, hogy székekkel játszanak el, azokból kiindulva hozzanak létre valami egészen újat, valami egészen mást. Olyat, ami azért persze szék marad.

A múlt héten nagyot ment a sajtóban a Mol Campus, ami aztán felhívta a figyelmet a BudaPartra is. Ez az az épülő városnegyed a Lágymányosi-öböl partján, ahová a Fosterék tervezte új magasház is kerül, amit azután a következő évtizedben több lakóház, iroda és egy bevásárlóutca egészít majd ki a tervek szerint. 

Egy olvasónk most ezzel kapcsolatban küldött néhány kritikát. Neki alapvetően semmi baja az új mini felhőkarcoló tervével, sőt annyira tetszik neki az egész fejlesztés, hogy már le is foglalózott egy lakást az egyik épülő lakóházban. Ám most lehet, hogy visszatáncol.

Nincs mese, ez a hét a Mol-székházról szól a sajtóban, ami valahol elég komoly elismerés, nem is emlékszem, utoljára mikor váltott ki ekkora érdeklődést építészeti terv. Hétfőn mutatták be az első látványterveket a sajtónak, és azok alapján nekem egyértelműen tetszik a Mol Campus névre keresztelt minifelhőkarcoló. Ugyanakkor az Urbanista helyt adott az ellenvéleménynek is: Schneller István szerint nem lehet különválasztani a helyszínt és az épületet. Sőt, a kormány részéről is fejcsóválás érkezett, hogy túl magas az épület (ennek az időzítése egyébként kicsit érthetetlen, hiszen a beépítési tervek egy éve nyilvánosak voltak, pontosan lehetett tudni, mekkora épület kerül erre a pontra).

Ezekre az észrevételekre reagált most ismét a megrendelő egy csomó modellképpel, amelyek elsőként a Figyelőben jelentek meg.  Vagyis hogyan befolyásolja majd az új ház a budapesti látképet, honnan látszik majd és honnan nem.