Sokan az 1990-es évtizedre teszik azt az időszakot, amikor hazánkban is igazán népszerűek lettek a nyugati extrém sportok, például a bmx-ezés vagy a gördeszkázás. A Fortepan fotóiból készült válogatásunkból azonban kiderül, hogy bár ez a két sport valóban nem volt túlságosan ismert a rendszerváltás előtt, azért a Kádár-korszak gyermekei és fiataljai sem maradtak különleges sportok nélkül.

1946-ban bontott zászlót a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség vezetése alatt működő Magyar Úttörők Szövetsége, a rendszerváltás óta viszont már nem kötelező az általános iskolák 2–8. osztályos tanulóinak őrsökbe tömörülve mozgalmi dalokat énekelni, számháborúzni és tűzgyújtási emlékérmekért sorversenyezni. A '80-as években születetteknek azonban a kötelező úttörőmozgalmi tagság eltörlése valószínűleg máig feldolgozatlan trauma: jelen sorok íróját például 1989. szeptember 1-jén ünnepélyesen kisdobossá avatták (kék kendővel, zsinóros síppal és dobos övcsattal, ahogy kell), be is magolta a 6 pontot, de már soha nem lehetett a Gyíkkirály őrs vezetője, hatalmi ambícióit elfújta a rendszerváltás szele.

Akik a Rákos- vagy a Kádár-korszakban voltak gyerekek, sokszor ma is nosztalgiázva gondolnak vissza a Csillebércen vagy a Balatonon eltöltött nyári sátortáborozásokra, amikor még összetartottak a kisiskolások, és nem a tévét bámulták vagy az utcán csavarogtak. Mások szerint viszont az úttörőmozgalom nem közösségi összetartó erő volt, hanem aljas agymosó propaganda: utálatos nyűg minden tizenévesnek. Mi most nem akarunk ítélkezni senki felett, egyszerűen csak összegyűjtöttük a Fortepanra feltöltött legérdekesebb úttörős fotókat.

A Fortepan öt évvel ezelőtt ötezer fotóval indult. Az induló képek kétharmada a nyolcvanas évek közepétől lomtalanításokon talált fényképekből állt. És bár azóta sok minden változott a honlap és a gyűjtés karakterében, a lomtalanítás mint szenvedély és szérum megmaradt. Többször gondoltunk rá, hogy egy-egy lomtalanításon talált sorozat (stílusosan kupac) történetét a háttérrel együtt mutassuk meg. Hogy kiderüljön, hol találtuk a fotókat, és milyen állapotban voltak. A véletlen úgy hozta, hogy ezt most meg is tehetjük. A helyszín a IX. kerület, az időpont november 9., hétfő. A szmogos-napsütéses délutánba beletenyerelt egy félórás eső, ennek még jelentősége lesz a történetben.

Régen nem az országgyűlési és az önkormányzati választásokhoz igazították a nagy átadókat, hanem április 4-hez, meg november 7-hez. Így aztán egy csomó fontos épületünknek, gyárunknak és közlekedési járatunknak van egyszerre születésnapja. Így van ez az Árpád híddal is, melynek ráadásul két évfordulója is van ma: épp 65 éve indult meg rajta a forgalom, és pont 31 éve, hogy teljesen elkészült. Ez pedig elég apropó ahhoz, hogy összeszedjünk néhány képet róla, és dióhéjban elmeséljük a történetét.

Biztos önnek is volt Tacskója, BMX-e, Campingje, ha idősebb, akkor talán Diadalt vagy Mátrát is hajtott. Ezekben a márkákban azonkívül, hogy kerékpárokat takarnak, egy közös dolog van: mindegyiket Csepelen gyártották. A gyár története lassan százéves, de most nem a hősidők képeit vettük elő, hanem a szocialista korszakot mutatjuk be Urbán Tamás (Fortepan) fotóin, amikor százezresével ontotta a gyár a bringákat.

'56 fizikai jelei helyenként még ma is láthatók a városban, a kitapintható golyónyomok mellett főként hiányként, az elpusztult épületek és épületrészek halványuló emlékezetnegatívjaiként. A Fortepan archívumában a forradalom napjaiban és a szovjet megtorlás után közvetlenül készült képek még egészen friss sebeket mutatnak. Nézze meg, átderengenek-e még a hegek nyomai a mai utcaképeken.

Az izgalmas családi hagyatékok mellett egyre több profi fotós és szervezet adományozza személyes archívumát a Fortepannak. Ennek köszönhetően a képek között olykor-olykor feltűnnek napjaink híres emberei is, akik a hetvenes-nyolcvanas években még feltörekvő tehetségként álltak a kamerák, mikrofonok elé.

A szocializmusban a hatvanas években kezdett el enyhülni az utazással kapcsolatos szigor, viszont a nyugatra irányuló külföldi utazás a rendszerváltásig nem a ma ismert szabad jogként, hanem kiváltságként működött. Ezzel szemben a keleti blokkba, Jugoszláviába, Csehszlovákiába és a Szovjetunióba a hatvanas évektől – nagyon kevés kivételtől eltekintve – korlátozás nélkül indulhattak az akkor éppen legvidámabb barakknak tekintett országunkból az utazók, és ezt a lehetőséget tömegesen ki is használták. A Fortepan 1960–1981-es képein a Kádár-korszak határátkelői elevenednek meg.

Ottfelejtett fegyver a kenyértartó mellett, szürke eső és hányólavór: Kárpátalja Brezsnyev alatt, egy pesti fotós szemével. Jávor István képei 1980-ban politikai okokból nem jelenhettek meg, most a Fortepan menti meg őket az enyészettől. Ennyi idő után is szorítja a szívet a megörökített fekete-fehér szovjet-magyar világ, az azóta is legfeljebb csak pillanatnyi egzotikumként felvillanó örök pangás birodalma.

A kutya az ember legjobb barátja, sok helyen igazi családtag, aki akár a kedvenc fotelunkban is alhat. Őrzi a házat, futkározik a gyerekkel, velünk pancsol a balatoni nyaraláson, és ha kell, még háborúzni is elkísér minket. Nem érdekli, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában, a király nélküli királyságban vagy a Magyar Népköztársaságban él-e, csak legyen vele a gazdi. A Fortepanra feltöltött kutyás fotókból válogattuk össze a legjobbakat: ezt látták a magyar blökik 1900-tól 1984-ig.

1950. szeptember 17-én, a Szabad Népben jelent meg az örömhír: földalatti gyorsvasút épül Budapesten! Gyors lesz, modern és gyönyörű, mint a moszkvai nagytesó. A Népstadion (ma Puskás Ferenc Stadion) és a Déli pályaudvar közötti kapcsolat kiépítéshez azon nyomban hozzá is láttak, de hamarosan kiderült, hogy pusztán lelkesedéssel, acélos akarattal, meg munkaversennyel nem lehet megoldani egy ekkora feladatot. A határidőket és a költségvetési keretet egy darabig tologatták, azután feladták. 1954-re kellett volna elkészülnie, ehelyett abban az évben fújták le az egészet: ekkorra még csak az alagutakat sem sikerült teljesen kiásni. A kettes metró ügye jó időre feledésbe merült, csak egy évtizeddel később láttak neki megint, hogy 1970-ben valóban megnyíljon. Az alábbiakban az első, kudarcba fulladt kísérletnek a képeiből válogattunk.

A fotózás hajnalán az emberek egy része még rettegett attól, hogy lefényképezzék őket, mert úgy tartották, hogy a fényképek elrabolják azok lelkét, akik meg lettek rajtuk örökítve. Később, a dagerrotípiák elterjedésével a kételyek feloszlottak, és akár komplett családok is műtermekbe vonultak azért, hogy szeretteik és egyéb hozzátartozóik társaságában megörökítsék őket.

Volt idő, amikor még csak egyetlen ember lakását díszítették Csontváry-alkotások – viszont azok mind eredetiek voltak! Ő volt Gerlóczy Gedeon építész, aki egy csomó menő épületet tervezett, például a legendás Napraforgó utcai kísérleti lakótelep egyik házát. Ám, ami miatt igazán hálás lehet neki az utókor, az az, hogy megmentette nekünk Csontváry-Kosztka Tivadar képeit. A festő örökösei ugyanis fuvarosoknak akarták eladni a vásznakat: ha már egyszer összekoszolták azokat, legalább valami hasznuk legyen belőle. A fiatal Gerlóczy viszont felismerte, micsoda kincsekről van szó, és felvásárolta valamennyit. Így került a páratlan hagyaték egy belvárosi bérház negyedik emeleti lakásába, ahol csak néhány beavatott láthatta azokat. Ilyen beavatott volt a legendás fotóriporter Urbán Tamás is, akinek életéről, s pár képéről már itt a Fortepan blogon is esett szó. Hogy mit tapasztalt ott, arról meséljen ő maga szövegben és képekben – át is adjuk neki a szót:

A manapság gasztroforradalomtól pezsgő, második aranykorát élő Balaton nem volt ám mindig a szocmodern szállodasorok, a „Zimmer frei” táblás nyaralók és a lángosszagú bazársorok bűnös Szodomája és Gomorája, ahol most trendi kézműves kajáldák próbálják elfeledtetni a lengőtekés, beton pingpongasztalos üdülői retrót. A XIX. századi balatoni gőzhajózás elindulása és a Budát Fiumével összekötő vasútvonal megépítése idején még csak az arisztokrácia és a tehetős polgárság engedhetett meg magának egy-egy kiruccanást a falusias Balatonhoz. A vitorlázás és a sétarepülés sokáig a nagyon gazdagok hóbortja és a nagyon szegények álma maradt, a '30-as évekre azonban már kiépült a balatoni műút, a vendégfogadók pedig villanyvilágítást kaptak, hogy az úri közönség esténként lámpafénynél költhesse el halvacsoráját, és rophassa egészen hajnalig. A gyerekek és a munkában megfáradt dolgozók balatoni táboroztatása viszont nem kommunista trükk volt: már a Horthy-korszakban is itt üdültek az ipari tanulók és a belügyminisztériumi dolgozók. Íme a magyar tenger kevésbé ismert arca.

Schmidt Albint nem kell bemutatni a Fortepan blog olvasóinak. Ő az a gazdag biztosítótársasági titkár, aki imádott fotózni, így pontos képet kaphattunk arról, milyen is volt egy igazi nagypolgári lakás a századfordulós Pesten. Ám a fényképezőgépét nem csak otthon használta, hanem magával vitte sörözni, lóversenyre vagy épp a családi nyaralásra is.Most megnézhetjük, milyen volt a tengeri fürdőzés vagy az oldalkocsis motorozás akkor, amikor azt még csak a felső tízezer engedhette meg magának Magyarországon.

Az első világháborús szibériai hadifogság magyarok százezreinek volt sorsa és halálos ágyig kísérő emléke – már akinek megadatott, hogy ágyban haljon meg, és ne tömegsírba temessék hastífuszos bajtársai mellé. A fogolytáborok nyomorúságos, de a későbbi világégések lágereihez képest még viszonylag szabad mikrovilágok voltak, ahol bezárva is leképeződött kicsiben a Monarchia. Eredeti felvételek a tízezer kilométerre vetett ifjú dédapákról, a Fortepan jóvoltából.

Világot látni a magyar úgy nagyban 1914-ben kezdett. Messzebbi utazásra előtte se módja, se különösebb oka nem volt az egyszerű alattvalónak, a „n agy verekedés” azonban kitárta a látóhatárt  –  hogy aztán rögtön végtelenül be is szűkítse azt. A keleti frontról a Magyar Szent Korona országainak félmillió alattvalója került a következő években orosz hadifogságba, szinte mind a félelmetes hírű Szibériába.

Lőw Márton is csak úgy járt, mint mások. Az ifjú geológust júliusban bevonultatták, és decemberében már fogságba is esett Galíciában. Ettől fogva közel hat év telt el, mire haza térhetett. Addig megjárta a hatalmas Oroszország legtávolabbi táborait, belakva-túlélve azokat a pontokat, amelyek nevé t legfeljebb a földgömbről ismerheti az ember, annak is a túloldaláról. Habarovszk, Skotovo, Krasznaja-Rjecska után a Japán-tenger partjáról, Vlagyivosztokból a fél világot megkerülve hozta haza a hajó 1920-ban, egy másik Magyarországra, mint ahonnan a többi honvéddal együtt anno elpöfögött.

Hátborzongató érzés, jó értelemben, ahogy egy személyes történeten keresztül ismerhetjük meg a XX. század közepének fontosabb eseményeit. Láthatjuk a háború hátországát egy fiatal katona szemével, a béke rövid éveit egy átlagos család mindennapjain keresztül, akik a budai hegyekben kirándulnak, és a Dunapartról figyelik a naplementét, majd azt is, ahogy ezekre a szinte idilli fotókra ráborul az '56-os forradalom minden borzalma.

Nem tudom, hogy sportnemzet vagyunk-e, és egyáltalán: jó-e sportnemzetnek lenni. Ha a nyári olimpiákon szerzett aranyérmek számát nézzük, akkor mindenképpen: csupán hét ország előz meg minket, miközben lakosságszámot tekintve 83. Négyévente van is okunk örülni, de vajon nem érezzük azt, hogy az olimpiai statisztikákat a négyévenkénti örömünkkel szívesen elcserélnénk, mondjuk: a) kiszámítható, osztrák típusú életszínvonalra; b) mosolygósabb, egészségesebb, kevésbé telt képű környezetre; c) a vb-kre, Eb-kre kijutó fociválogatottra; d) akármire?

Ha eltekintünk a magyarok halálozási statisztikájától, valamint a sportolásra való hajlandóságuktól (a nagy siránkozás közben azért ne feledjük: a Margitszigeten csúcsidőben az egymást érő futók miatt néha szinte lehetetlen futni), és a nyári olimpiai aranyérmeken túl is bizonyítékot akarunk találni sportnemzeti mivoltunkra, akkor ott a Fortepan. Nem tudom, van-e még egy ország a miénken kívül, amelynek össznépi képarchívumában olyan magától értetődően szerepelne szinte az összes sportág fényképe a 20. század legelső éveitől az utolsókig. És döntően ne profikra tessék gondolni, hanem lelkes amatőrökre, akik nyakig becipzározva tollasoztak, kerékpárost ölelgettek befröccsözve, vagy munka után lementek egyet íjászkodni a Hunfalvy utca végébe.

A Fortepanról ezúttal a teljesség igénye nélkül az olimpiai sportágak fotóit szedtük össze, valamint azt, hány olimpiai aranyérmet szereztünk ezekből a sportágakból. Akár sportnemzet vagyunk, akár nem.

Hogyan élt egy valóban jómódú, polgári család száztíz évvel ezelőtt? Ennél szebben talán még sohasem láthattuk. Egy lomtalanításon bukkant rá valaki azokra a múlt század eleji negatívokra, amelyeket egy menő biztosítótársaság titkára, Schmidt Albin készített annak idején, merő kedvtelésből. A közel kétszáz fotó hamarosan a Fortepanon is látható lesz, mi most azokból válogattunk, amelyeket saját, Nádor utcai otthonáról készített. Ritka, hogy egy századfordulós, pontosan meghatározható lakásról ennyi és ilyen jó fénykép maradt fenn. Lássuk hát, milyen volt az igazi luxus a XX. század elején!

Hiába a zárt fizikai és ideológiai határok, a hatvanas évek lázadó kultúrája Magyarországra is beszivárgott. Bár Kádár Jánosnak sosem volt hosszú a haja, és a nagy lobonc a magyar nép dolgozói számára is az erősen nem ajánlott viseletek közé tartozott, voltak néhányan, akik fittyet hányva az elnyomó konvenciókra, megnövesztették. És voltak, akik nem álltak meg itt, ha szabadságkeresésről volt szó.

 

Ilyen volt Sándor László is. Egy átlagos budapesti srác, aki nem csinált semmi különöset, csak megpróbált úgy élni, ahogy jólesett. Az életét pedig részletesen dokumentálta, szenvedélyesen fotózott. Nem sokkal a II. világháború után született, első gépét már a Práterben töltött középiskolás évei alatt megvette, onnantól pedig nem volt megállás. Sosem csak fotózással foglalkozott, dolgozott ápolóként, mélyépítkezésen, vagy éppen a geodéziai kutatóműhelyben segített be. Az élete egy nagy kaland volt – három szóban összefoglalva: szex, drogok és fotózás.

Urbán Tamás fotóriporter, a Fortepan első – és ezidáig egyetlen – ösztöndíjasa hetven éves. A Pest Megyei Hírlap, az Ifjúsági Magazin, majd a Stern fotósaként (utóbbinál hetente közel kétmillió olvasóval!) képek tízezreit exponálta. Ismertté a korábban elképzelhetetlen bátorsága tette, ő fotózott először javítóintézetben és börtönben, gyilkosságok és balesetek döbbenetes helyszínein, portrézott csövesek, punkok és kurvák közt. Talán ugyanez a bátorság áll a mostani döntése mögött: teljes életművét megosztja, és szabadon publikálhatóvá teszi a Fortepanon. Ősztől a hetvenes évek közel háromezer fotója lesz látható, jövőre jönnek a korai, majd a 80-as évek. A tengernyi képből ezúttal egy budapesti sorozatot szeretnénk megmutatni, a legfontosabb “urbántamási” karakterekkel: figurák, dokumentarizmus, helyzetek az 1973-ban centenáriumra készülő Budapesten.

Nekünk, azaz a Kádár-korszak gyermekeinek az igazi nyári szünet mindig csak akkor kezdődött el, amikor a család Trabantjával magunk mögött hagytuk Osztapenko kapitány szobrát, és az M7-esen ledöcögve a vállalati beutalóval végre birtokba vehettük a balatoni SZOT-üdülő Junoszty tévés, csipketerítős szobáit. Sokunknak még a világútlevél kiváltása után is a magyar tenger maradt a világ legjobb üdülőhelye, ahol sosem bántuk, hogy csak a vasúti sínen átvágva, kockanyaralók labirintusát leküzdve lehetett lejutni a tópartra, hogy ott aztán farzsebükben fésűt hordó német turistákkal fussunk versenyt a friss lángosért és főtt kukoricáért, vagy a családdal közösen alufóliából majszoljuk el az otthon sütött csirkecombot. A balatoni turizmus aranykora egyértelműen a Kádár-rendszer időszakára esett, ezért most mi is a Fortepan-gyűjtemény '60-as, '70-es és '80-as évekből származó privát fotói közül válogattuk ki a leghangulatosabb nyári képeket. Nosztalgiamaratonra és gumimatracra fel!

Mindjárt itt a csók világnapja, és ahogy két éve Valentin-napon, úgy most is összegyűjtöttük a legjobb archív csókolózós fotókat a Fortepan segítségével. A csók világnapja elvileg arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy mennyire lehet örülni egy annyira egyszerű emberi gesztusnak, mint a csók, de valószínűleg a már csókolózott emberek 99 százaléka tisztában van vele, hogy az ajkunkat mások ajkára tapasztani alapvetően is király érzés. Nyilván tudták ezt elődeink is évtizedekkel ezelőtt.

A Fortepanon az automobil kulcsszóra keresve 2254 találat jön elő. Bár ezekben benne vannak azok az utcaképek is, ahol feltűnik egy-egy kósza autó, de mégis tekintélyes mennyiségről van szó. Megkértük Négyesi Pált, a magyarjarmu.hu szerkesztőjét, autótörténészt, aki egyben a Fortepan munkatársa is, hogy válassza ki 13 kedvenc képét és írjon azokról ismertetőt.

Alig serdülő fiúk egyenruhában; tanteremben; hálótermekben vigyázzban állva, gyakorlótéren a frontra indulás előtt. A Fortepan 102 éves képein a Monarchia katonaiskoláinak életképei, rajtuk mai szemmel gyerekek, mielőtt kivezényelték volna őket, hogy életüket és vérüket áldozzák a császárért és a királyért, meg a soknyelvű hazáért.

Klösz György nem csupán a magyarországi városfotózás úttörője volt, hanem máig az egyik legjelentősebb alakja. A németországi Darmstadtban született, eredetileg Johann Justus Georg Kloess néven, majd ideházasodott, magyarrá lett, és rengeteget tett a hazánkért – például az angol Adam Clarkhoz hasonlóan, akit mi inkább Clark Ádámként ismerünk.

Kendős lányok szégyenlősen somolyognak a kamerába, kalapos férfi, mellette karonülő gyerek kapaszkodik a nővérébe. Sok a népviselet, de még több az egyenruha. Kelet-Európa felkerekedett, hogy mások otthonában próbáljon otthon lenni, mert így parancsolták. 1940-es színes diák a kitelepítésekről.

Az Országház előtt gőzös pöfög, kéményén vöröskereszt, farán horogkeresztes zászló. A Ferenc Józsefről Jupiterre átkeresztelt utasszállító 1940 őszén 26 másik hajóval együtt szállította új hazájuk felé utasait, a furcsa nevű távoli falvakból a harmadik birodalomba igyekvő besszarábiai németeket. A mai Moldáviából a világháborús felfordulás, a rettegett oroszok és a náci propaganda miatt költöztek az ismeretlenbe a derék gazdálkodók. Más népcsoportokhoz hasonlóan ők is át lettek verve: titkos nagyhatalmi paktum döntött a sorsukról, politikai propagandakelléknek és ágyútölteléknek kellettek, majd maguk is asszisztáltak mások elüldözéséhez, hogy aztán újra menekültek legyenek, akiknek emlékezni sincs joguk. Szászok, svábok, székelyek, lengyelek, magyarok tudják, nincs itt ebben semmi különös, nagy errefelé a forgalom.

A Széll Kálmán téri metrómegálló most vázig visszabontott épületét 1972-ben adták át. Szerencse, hogy nem előbb épült, mert akkor bombabiztos, betonkupolás bunker állna a helyén. Máig tartja magát a városi legenda, hogy engedély nélkül húzták fel a mostani harmonikatetős pavilont. A Fortepan képein megelevenedik a múlt, szinte látjuk magunk előtt a rigmusbrigádok jampec melósait, ahogy a munkásruhát ledobva, lezseren a munkásszálló felé tartanak, rázni az amerikai giccsre.

A Fortepan életében is egyedülálló fotóhagyaték feldolgozása folyik Érden a Magyar Földrajzi Múzeumban. Egy több mint kétezer darabos üvegnegatív-gyűjtemény digitalizálását végzi a Fortepan – és egy megdöbbentő sorozat darabjai kezdenek kirajzolódni.

A hagyaték története nehezen rekonstruálható, mert egyelőre nem áll rendelkezésre elegendő adat. Ami biztos, hogy az üveglemezek a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem pincéjéből kerültek a Földrajzi Múzeumba, harminc évvel ezelőtt. (Ezt sajnos a fotók állapota is igazolja, sok az erősen sérült lemez, az emulzió levált az üvegről, pereg és töredezik).

 

A szerző kiléte egyelőre csak feltételezhető. Az eredetileg keményfa dobozokban tárolt, többször át- és újraszámozott negatívok egy része ugyanis Erdélyi Mór fotográfus céges emblémájával ellátott borítékokban, illetve műtermi tasakokban volt. Hogy valóban ő készítette-e a képeket, még nem tudni. De hogy egy nagy szakmai tudású, hivatásos fényképészről van szó, az a képeket látva bizonyos.

 

A történelmi Magyarországot keresztül-kasul utazó fotós erdélyi és felvidéki kisvárosok főtereit, szállodáit, fürdőit és villamosvonalait dokumentálta – a fotókból pedig sejthetően nagyítások vagy képeslapok készültek. A pár hónapon belül online is látható több száz kép közül bevezetőként egy tabáni sorozatot szeretnénk bemutatni. A fotós itt láthatólag kilépett a cs. és kir. udvari fotográfus szerepéből, és egy korai szociosorozatot készített nekünk, helyenként a belső udvarokat, lakókat is megörökítve.

Nagyon kevés okunk van egy olyan időutazásra, ami a negyvenes-ötvenes-hatvanas-hetvenes évekbe visz vissza minket, de a futball, az az egyik ilyen ok. Mert mit bánnánk, ha a vérkommunista Gerő Ernővel és Farkas Mihállyal kellene is végignéznünk a válogatott meccsét, ha éppen 6:1-re nyerne a még éppen csak formálódó Aranycsapat az osztrákok ellen? Vagy ott van az a hatalmas sor a Fradi korabeli stadionjában, pedig hol volt még a vénaszkenner, de örömmel beállnánk mi is a sorba negyvenezrediknek, hiszen az 1948–49-es volt az a bajnokság, amikor 140 rúgott góllal lett bajnok a hamarosan Édoszra keresztelt, zöld-fehér színétől megfosztott Fradi, a gólkirály pedig Deák Ferenc 59 góllal. De mai ésszel az is felfoghatatlan, hogy volt idő, amikor egy szimpla színész-újságíró futballmeccsre telt meg a Népstadion. A Fortepan válogatása a szocializmus szurkolóit mutatja be, ők azok, akikkel most is találkozhatunk Dorog, a szegedi Felső Tisza-part vagy Rákospalota rozoga lelátóin. Már nem kiabálnak úgy, mint régen, talán a meccset se látják már egészen jól, de emlékeznek mindenre, ami az elmúlt hatvan-hetven évben történt a magyar futballpályákon.