Míg anyáink sokszor tökéletesen meg tudták élni nőiességüket a hatalmas trapéznadrágokban, addig nekünk már csak a Burda-szabásminta, a kötött pulcsi, a nadrágszoknya és a komplexusok maradtak. Szocialista divat őszinte vallomással.

Nem tudom, meséltem­-e már, hogy nagymamám egy ideig boltvezető volt Dédestapolcsányban. Vigyázni kell, mert könnyen túlhajt az embert a kanyaron, de a bolt még a kanyar előtt van, balra – régebben fehér volt, ma sárga. Nem tudom, van­-e már benn vécé, amikor én ott nyaraltam, még a kertben volt a budi. De ez nem zavart, mert vita nélkül járt a napi két Leó jégkrém.

Mit keres az értékes Scheiber Hugó-festmény a felforgatott irodában? Miért törtek be Musek Jánosné trafikjába? Miért húzta le a redőnyt a szabómester? Ki rejtegette az avar alatt a fegyvereket? Mit jelent a férfi testére tetovált Kümi szó? Ki fosztotta ki a józsefvárosi kápolna perselyét? Mit loptak el a fiúk a könyvtárszobából? Megannyi rejtély az ötvenes-hatvanas évekből, amelyet a rendőrség helyszínelői pontosan dokumentáltak. Rejtélyekkel teli Fortepan-válogatás, nyomozzon velünk!

Tömegben másként viselkedik az ember, mint amikor egyedül vagy kisebb közösségben van. Megváltozik a viselkedése, mondhatjuk laikusan, bár sok szociálpszichológiai és politikai pszichológiai elmélet szerint épp ellenkezőleg: akkor, ösztönösen, a közösség elszemélytelenítő hatásának köszönhetően felszabadultan adja az igazi önmagát. Nem csoda, hogy a magyarországi rezsimek az elmúlt száz évben, ha szerették is tömegrendezvényekkel önnön erejüket demonstrálni, féltek a spontán utcai megmozdulásoktól - ilyenek nem is nagyon voltak, vagy ha igen, rendre erőszakba torkolltak.

Június 16. Nagy Imre, Gímes Miklós és Maléter Pál 1958-as kivégzése miatt az ‘56 utáni megtorlás jelképes dátuma. A miniszterelnök akkor csak mínuszos hírben közhírré tett meggyilkolásával a nemzeti tragédia kiteljesedett - az itt látható fotók ellenben azt mutatják meg, hogy kezdődött a forradalom utáni “rendteremtés”. Bauer Sándor képein a Kádár-rezsim első és bizonytalan hetei, amikor a hatalom még instabil, az utcákon romok, sírok és sorok, de a falakon már megjelennek a konszolidációs propaganda korai jelei. Bukott forradalom után: Fortepan, nagykép.

A fényképész Bauer Sándor neve két korábbi Fortepanos Index-sorozatból is ismerős lehet, a Vendéglátás című lap fotósaként ő örökítette meg a gulyáskommunista bisztrókat és a létező szocialista értelemben véve modern szállodákat a hatvanas meg a hetvenes években. Itt látható, ‘56-os képei azonban egy számára személyesen is nagyon más időszakban készültek, amikor és azután, hogy a forradalom napjaiban az állás nélküli Bauer fotóriporterként aktivizálta magát. A képeit eleinte nyugatra szerette volna eladni, de amikor ez nem jött össze, a forradalmat eltipró rezsimmel kötött üzletet.

 

A sok és sokféleképpen izgalmas Fortepan nagykép között csak szubjektív sorrend lehet, de nekem, azt hiszem, ez az egyik kedvencem idáig. Megkapó képek, a szigorú rend és a derűs spontaneitás pillanatainak furcsa, de természetesnek ható keverékei ródlizókkal és gerelyhajító szerzetesekkel, hálóteremben pakoló és gyertyafénynél magoló diákokkal, klerikális láncos ördöggel és vicces élőképekkel. A magyar jezsuiták kínai missziójának fényképei után most a rend itthoni iskoláiról fennmaradt fotókból válogattunk; a képek miatt annak is érdemes végigpörgetnie, aki úgy érzi, nincs sok köze a témához.

Magyar szerzetesek konfuciánus módra vágott ritkás szakállal, kínai gyerekek nevetgélve silabizálják a magyar újságot: a jezsuita misszionáriusok Kínában végzett munkájának páratlan dokumentumai a Jezsuita Levéltárban őrzött fényképek. A két világháború közötti felvételek most a Fortepanra is felkerültek: magyar iskola a Sárga-Folyónál, amikor még nagy kincs volt Kínában a bicikli.

Egy fiatal pár házat vásárolt Budakeszin, majd amikor a régi lakóktól megörökölt holmikat selejtezték, a padláson rengeteg a hatvanas évekből származó negatívra bukkantak. Az új tulajdonos, Pataki Péter ezután emailben kereste meg a Fortepant, a filmeket nekik adományozta, és mindjárt az átvételkor kiderült, hogy rendkívül értékes anyagról van szó, ami egy Hunyady József nevű írótól származik.

Hunyady 1921-ben született Pécsen, ahol a helyi jezsuita gimnázium kirúgta, miután Ady Endre verseit dicsérte egy írásában. Nem sokkal később Badacsonytomajra került kántortanítóként, majd 1942-től katonai szolgálatot teljesített a második világháborúban, ám Németországban a szövetségesek fogságába esett.

A háború után visszatért Pécsre, ahol a Nemzeti Parasztpárt városi titkára lett, majd Várkonyi Nándor mellett a népi írókhoz kötődő Sorsunk folyóirat prózai és kritikai rovatvezetőjeként, illetve a városi szabadművelődési hivatal munkatársaként dolgozott. Első novelláskötete, a Szerencsétlen emberek 1947-ben jelent meg. Az ebben szereplő nyolc történet helyszínei is a falvak, illetve a városi peremvidékek voltak.

A rá következő évben Budapestre költözött, ahol mintegy hét évet dolgozott a Magyar Nemzet szerkesztőségében. Közben megjelent első regénye, az Elsüllyedt ország, majd első drámája, a Bányászbecsület is, amit a Belvárosi Színház mutatott be. 1956-tól az Állami Déry Színház dramaturgja, 1960-tól pedig a Képes Újság kulturális rovatának vezetője lett. Innen az úttörőszövetség lapjához, a Pajtáshoz került, majd két évre a Magyar Horgászhoz, innen pedig a Népszavához.

Közben sorra jelentek meg a magyar történelem jeles alakjait bemutató ifjúsági regényei: a Hunyadi Jánost bemutató Hollós vitéz, a Petőfiről szóló Viharmadár vagy a magyar Robinson Crusoe, Jetting Károly kalandjait ismertető Hét tenger vándora. Ezek mellett írt még ifjúsági regényeket az inkákról, a spanyol polgárháborúról, az 1437-es erdélyi parasztfelkelésről, leghíresebb műve pedig talán a nándorfehérvári diadal idején játszódó A fekete lovag.

Az írói, újságírói és fordítói pályája mellett azonban Hunyady fényképészettel is foglalkozott. Az úttörőgyűlések és -szakkörök (Pajtás), illetve a magyar halastavak és holtágak (Magyar Horgász) mellett gyakran fotózott más művészeket. Hunyady ugyan író emberként elsősorban az írókra fókuszált, de alkalomadtán filmeseket, színészeket, zenészeket és képzőművészeket is megörökített. Az írókról készült fülszövegportréi a Magvető és a Szépirodalmi kiadó könyvein jelentek meg, amelyekért képenként 200 forintot fizettek neki.

Az író és fotós Budapesten halt meg 1983 decemberében, örököseit egyelőre nem sikerült felkutatni. A nemrég előkerült Hunyady-anyaggal a jövőben még fogalkozunk az Indexen, és a nyár során a Fortepanra is felkerülnek majd az első képek, ezúttal azonban az író művészportréióból válogattunk.

A Fortepan tele van rengeteg olyan családi képpel, amelyet lomtalanításból mentettek meg. Legtöbbször már nem sikerül kinyomozni, kik vannak a fotókon, de néha előfordul, hogy a névtelen családok visszakapják identitásukat. Rothmann Katalin (1924-2000) és családjának története a Fortepan Fórumán született megfejtés nyomán bontakozott ki. Az eredmény egy elfeledett színésznő és egy szerteágazó, izgalmas családtörténet, amelynek kibogozásában a 95 éves, Izraelben élő Egon Philip segített.

Az Egyetemi Színpad 1957-es megalakulását követő harminc évben legendává vált. A piarista gimnázium Váci utcai épületébe költöző ELTE kultúrteremként kapta meg a kápolnát, ahol a komolyzenei hangversenyek, irodalmi estek, az Universitas Együttes produkciói mellett a csillagászati előadások és filmvetítések, beatkoncertek vagy néptáncbemutatók is jól megfértek. A hely befogadóképességét időnként meghaladta az érdeklődők száma, így előfordult, hogy a rajongók betörték az egyetem és a színpad közti ajtót és a jegyszedőket félresöpörve elfoglalták a színháztermet. Itt tartotta Jancsó Miklós a Még kér a nép filmpremierjét, itt mutatkoztak be a hazai irodalmi-, színházi- vagy jazzélet szereplői – Térey Jánostól Garaczi Lászlóig, Schilling Árpádtól Ónodi Eszterig, Kamondi Ágitól Dresch Mihályig. Kádas Tibor 1970 és '74 között készült képei a Fortepan-válogatásban.

Rémülten figyeltem fel a közelmúltban egy fiatal, de tényleg fiatal dizájncsapat fotópályázatára. A 25 év körüli srácok olyan fényképeknek hirdettek pályázatot, amelyek a hatvanas-hetvenes évek retrovilágában mutatták be az általuk tervezett tárgyakat. Az ötlet érthető volt, mert a kor tárgyi világa tényleg szuperizgalmas.

A két világháború közt volt a magyar turizmus fénykora, tele volt az ország szállodákkal, a szállodák meg emberekkel. Aztán jött a háború, lezárult a vasfüggöny, és a többségnek elment a kedve az utazgatástól. Nem véletlen, hogy egészen a hatvanas évekig (addig még a szocialista országok közt is vízumkényszer volt) nem nagyon épültek új szállodák. Akkor viszont szépen lassan kitárult a világ és felpörögtek a fejlesztések. Ebben, az akkor aranykornak tűnő világban készültek Bauer Sándor fényképei a szocialista szállodák világáról.

Kisgyermekként nagyon szerettem Marék Veronika Játsszunk utazást! című felelgetős könyvecskéjét. Az 1975-ben kiadott mesekönyvben végigkérdezik, mivel lenne érdemes Bandinak átmennie Andihoz. Repülővel? Vonattal? Busszal? A válasz mindegyikre annyi, hogy: "Nem, nem lakunk mi olyan messze!"Az összes ismert közlekedési eszköz felsorolása után végül kiderül, hogy "Akkor legegyszerűbb, ha gyalog megyek, hisz itt laktok a szomszédban!". Bár Görög Júlia rajzaival is imádtam a mesét, a Fortepanra most felkerült (1965 és 1985 között készült) színes közlekedési fényképek mintha kifejezetten ennek az illusztrálására születtek volna. Vegyük sorra, mi mindennel közlekedtünk akkoriban Budapesten.

Nem volt városi gyerekkor a szocializmusban gömbmászóka, púpos macska, rakéta, horzsoló aprókavics és vasszag, azaz jóféle, igazi, csupa fém és beton paneljátszóterek nélkül. Traumák, szerelmek, bátorságpróbák meg ronda sérülések: Fortepan-képek és nosztalgia indexesekkel.

Egy hét múlva, április 16-17-én a Nagykörutat ünnepli a Budapest100. Az egész várost megmozgató házünnep az OSA Archívum és a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) kezdeményezésére indult 2011-ben, azért, hogy különböző társadalmi hátterű embereket és generációkon átívelő közösségeket hozzon közelebb egymáshoz. Ebben az évben 58 nyitott épület, közel 200 program várja a felfedezőket.

Jávor István a nyolcvanas évek elején készített sorozatot a Kerepesi úti Taurus Gumigyárban. Képei a könnyűipar büszkeségének tartott gyár teljesen más arcát mutatják, mint amit a korabeli propaganda sugallt. Színpompás, tiszta gépsorok mellett mosolygó dolgozók helyett fáradt, megtört munkásokat láthatunk, és a gumigyártás fő alapanyagát: a legapróbb zugba is beférkőző, mindenhol jelen lévő kormot.

Bauer Sándor 1946-ban került az MTI-n belül működő Magyar Film Irodához fotóriporternek, majd 1957-től a Vendéglátás magazin munkatársa volt. Több mint négy évtizedes pályájának hagyatéka mintegy húszezer, nagyrészt negatívban fennmaradt fotó. Ezek a kereskedelmi és vendéglátó-ipari szektor fejlesztéseit mutatják meg, az utókornak pedig arról festenek képet, a legvidámabb barakk hogyan szerepeltette propagandájában a gulyáskommunizmust, vagyis a puha diktatúrát legitimáló kádári jólétet.

Mindössze tizenhat éves volt Bauer Sándor, amikor 1946-ban a Sajtófotó Osztály munkatársaként az elsők között csatlakozott az MTI kebelében működő Magyar Film Iroda Rt.-hez: az MFI huszonötödik tagja volt. A filmirodánál azonban csak három évig riportfotózott, mert 1950-ben kitelepítették. Budapestre 1953-ban tért vissza, 1956-ig szabadúszóként dolgozott. Több mint kétszáz képet csinált a forradalomról, legalábbis a visszaemlékezései szerint, a képek azonban nem kerültek elő.

A pályafutása 1957-ben vett új irányt: a Belkereskedelmi Minisztérium által indított új, negyedévesnek szánt, de már 1958-ban havilappá vált Vendéglátás folyóirat egyetlen fotóriportere lett. A nagyjából húszezer, fele-felerészben színes és fekete-fehér képből álló, főként negatívon fennmaradt hagyaték jelentős részben ennek a lapnak az archívuma, ahogy a válogatásba bekerült képek is.

A Vendéglátás magazin (amely mellett Bauer kis ideig az Esti Hírlapnak is dolgozott) egy jellegzetes Kádár-kori propagandalap volt. Azzal a céllal jelentették meg, hogy bemutassa: az országban minden rendben működik, minden nagyon szép, minden nagyon jó, látványos a fejlődés a kereskedelemben és vendéglátásban. 

Bauer Sándor nem eseményfotós volt, nem a helyek átadását örökítette meg (bár fotóriporterként járt eseményekre is, például a Vendéglátóipari Főiskola versenyeit is ő fotózta), és nem is szociofotós, aki azokat és azt fotózta, akik és ahogyan ezeket a helyeket jellemzően használják. Ő inkább építészeti fotósnak mondható – emellett egy időben korabeli dizájnfotókat is csinált például bútoripari vállalatoknak –, jellemzően azt rögzítette, ahogyan ezek a helyek átadáskor kinéznek. Sajnos a képeiről nem vezetett pontos nyilvántartást, így nagyon sok fotóról nem lehet tudni, hogy pontosan mikor és (beltéri képek esetén) hol készült.

2015 márciusában égett le az Uvaterv székház szuterénje, benne a felbecsülhetetlen értékű gyűjteménnyel, ami az 1949 után építkezéseket dokumentálta. Száz önkéntes mentette a képeket, egy évvel később a sérült, hibás képeket értelmezte újra a Hibaisták csapata, ebből nyílt kiállítás a Müsziben.

Hány év után felejtjük el az arcokat? Felismerjük-e a szüleinket egy sosem látott képen? Én is ott lehetek egy ismeretlen szerző '56-os fotóján? A Fortepan és a Blinken OSA Archívum új projektet indított Ki Kicsoda 56-ban címmel. A feladat egyszerű: próbáljuk meg felismerni rokonainkat, vagy magunkat a forradalomban készült fotókon és filmrészleteken.

Kevés misztikusabb fotós történet kering a köztudatban, mint az '56-os fényképek ügye. Tucatszám olvashatunk elkobzott, elrejtett, megsemmisített, nyugatra csempészett vagy bírósági tárgyalásokon terhelő bizonyítékként bemutatott fotókról. Sokaknál a családi legendárium része lett apa, vagy a nagybácsi kalandos úton fennmaradt/eltűnt '56-os képeinek története. A rendszerváltás körül úgy tűnt, hogy nem is nagyon lesz mit elővenni a parketta alól, minden megsemmisült, maradnak a kusza emlékek. Aztán apránként, muzeológusok és történészek kutatásainak és sok-sok véletlennek köszönhetően mégis több ezer fotó került elő, jórészt amatőr szerzőktől. A képek egy része a Fortepanon is elérhető, több mint ezer fotót kaptunk az elmúlt években. A felvételek többségéről szinte minden tudható, ismerjük a szerzőt, a fotó helyszínét, sokszor a pontos időpontot is. Egyetlen ismeretlen részlet maradt, hogy – a Bizottság zenekarral szólva – kik ezek az emberek? Kik szerepelnek a képeken?

A Fortepan közel hatéves történetében elvétve fordult elő, hogy egy olvasó felismerte volna magát, vagy a rokonait egy fotón. Miközben több tízezer (!) személy szerepel a felvételeken. Úgy tűnhet, mintha szinte mindenre emlékeznénk, csak magunkra nem. Arra gondoltunk, hogy egy koncentrált helyzetet hozunk létre, ahol semmi mást nem kérünk Önöktől, mint hogy a résztvevőkre figyeljenek. Erről szól a Ki Kicsoda 56-ban.

Tankokról nézelődő kissrácok, ipari tanulók, kokárdás egyetemisták, suhancok és ávósok, libazsírért sorban állók, és fegyveres felkelők – 56-ban mindenki az utcán volt. Ritkábban jut eszünkbe, hogy Kós Károlytól, Kassák Lajoson, Göncz Árpádon, vagy Antall Józsefen keresztül Bibó Istvánig és Kodály Zoltánig ki mindenki szerepelhet a képeken mint járókelő, vagy alkalmi forradalmár. És még elképzelni is nehéz, hogy talán a 330, a forradalom után kivégzett ember közül is néhányan ott lehetnek a fotókon. Jórészt olyan gyári munkások, vasesztergályosok, kocsikísérők, akikről egyetlen fénykép maradt fenn – a letartóztatásuk után készült rabosító fotó.

Hogy teljesebb legyen a kép, a Blinken OSA Archívum gyűjteményéből filmrészleteket is válogattunk. Olyan snitteket, ahol – lelassítva a felvételt – egyértelműen látni az arcokat. A projekt Facebook-oldalán naponta frissülnek a mozgóképek – érdemes rápillantani. Még csak október 23-ánál járunk, épp a XX. század legszebb budapesti délutánját láthatjuk, több tucat filmrészleten, megunhatatlanul. Felismer valakit a képeken? Írja meg a Ki kicsoda oldalra!

A pórias pillantásoktól gondosan elzárt kastélyparkok, délszaki növényekkel teli orangerie-k, kirándulás fellépő ruhákban, automobil őrület és más nagyúri hóbortok beállított képeken: a történelmi arisztokrácia exkluzív hétköznapjai elevenednek meg a Zichy család képein. Magyar mágnások a kihalás előtt - Fortepan, nagykép.

A Fortepan egyik nagy érdeme, hogy a fotóarchívum segítségével a sokszor véletlenül elkapott hétköznapok is teljes jogú tagjai lesznek a magyar történelemnek, az úgynevezett kisemberek ácsorgó nézőből visszaváltozhatnak főszereplővé, a pillanat banalitása pedig önmagán túlmutató jelentést kaphat – ha nyitottak vagyunk rá. Hétköznapból azonban sokféle van és mind máshogy banális, ahogy ácsorogni is százféleképpen, száz ruhában lehet.

A valamikori taxisok, rendőrök, részegek figuráin kívül az ismeretlen privát Magyarország kivételezett státuszú alakjai is felbukkannak a képeken, most éppen az egyik legjelentősebb arisztokrata família, a Zichy család élete jelenik meg az egyik leszármazottnak köszönhetően. A fotók attól is különlegesek, hogy bepillantást engednek egy, a korban szinte teljesen zárt világba, a külvilágtól a születéstől a sírig elszeparálódó „mágnások” mindennapjaiba, megmutatva valamit egy nem sokkal később elpusztuló történelmi elit életmódjának utolsó évtizedeiből.

Kotnyek Antalról keveset tudunk - írtuk az előző, róla és fotóiról szóló Fortepan Nagyképünkben. Pedig az a könnyebb falat volt, hiszen Kotnyek a Film, Színház, Muzsika fotósaként rengeteg híres embert fotózott a munkája során. Most azonban a privát fotóiból válogatunk: sólymok, medvék és design babakocsik.

Kotnyek Antalról keveset tudunk, pedig a Fortepan gyűjteményében számos privát és sztárfotója is van. A Film, Színház, Muzsika fotóriportereként minden híres ember környékén ott volt, fotózott színházakban, artistaképzőben és forgatásokon, így lettek képei Gobbi Hildáról, Rátonyi Róbertről és Makk Károlyról is.

1945. február 13-án, a reménytelen német kitörés után alig másfél nappal az oroszok elfoglalták a budai Várat, ezzel véget ért Budapest ostroma, a háború a fővárosban, mely az egyik legtöbb pusztítást szenvedte el. A rommá lőtt Várnegyed középkori pincerendszeréből előbújtak a túlélők, és kezdetét vette egy új világ; a Várnegyed lassan újjáépült, de nem lehetett többé az, ami korábban volt. Ezekből a hetekből és évekből is maradtak fent azonban családi fényképek, melyek közül egy sorozat most a Fortepanra is felkerül. Családi idill, sírhely a belső udvaron és élet a szovjetizálás után a negatívokon.

„Az aknatűz mellett most már reggel ½ 8 – 8 óra felé megjelennek a repülőgépek is. Mire észrevesszük, hogy a fejünk fölött vannak, élesen süvítő hanggal már föl is emelkednek, azelőtt azonban gépfegyver és gépágyú lövedékekkel szórják tele a terepet. Csak úgy pattognak a cserepeken, falon és a kövön, mint a jégeső. Ez azonban csak egyik része a támadásnak. A repülők szünet nélkül szórják kisebb nagyobb bombáikat is. Egyre több a rom mindenfelé. Öreg házunk sem kerülheti el sorsát.”

Az idézet egy Várban írt ostromnaplóból való, szerzője Neÿ Klára-Mária, a sorsát el nem kerülő ház pedig az Úri utca 19.-es számú épület, ennek a cikknek a főszereplője. Miközben Pesten már január közepén véget értek a harcok, a budai oldalon egészen február 13-áig tartottak, és csak azután fejeződtek be, hogy a Várból megkísérelte az eleve reménytelen és értelmetlen kitörést az oda beszoruló 20 ezer német katona. Addigra a Várnegyed házait agyonbombázták, a helyi civil lakosság pedig az óvóhelyként használt pincékben próbálta túlélni azt az állapotot, ami némileg egy középkori várostromhoz hasonlított.

Ezek a Fortepanra hamarosan felkerülő képek a naplóbejegyzést író asszony családjától származnak, de a háborús pusztítások dokumentálásán túl bepillantást nyújtanak egy tekintélyes budai polgári család, a Buzinkay-Neÿ család életébe is. Különösen izgalmas, hogy különböző időszakokon átívelve: a háború előtti békeévektől a nyilas uralmon át 1945 utánig, amikor az övékéhez hasonló egzisztenciákat az új rendszer fő ellenségnek tekintette.

Lassan az egymillió alkoholista országa leszünk, ami nem is csoda. Amikor nem volt más, a cirokból és a lóbabból főztünk sört, hogy ihassunk. Ha kellett Jugoszláviáig mentünk a nyugati szeszekért. Hiába tiltanak tőle, mindig iszunk.

A borainkról vagyunk híresek, de mégis sört iszunk. Hiába tiltanak el tőle, lassan az egymillió alkoholista országa leszünk. A világháborúk alatt még a cirokból is sört főztünk csak hadd ihassunk, a kommunizmusban pedig délelőtt nem vehettünk töményet, hogy legalább munkában józanok legyünk. Mindenkinek van egy jó alkoholos története, sőt, a magyar irodalomnak és zenének is szerves része lett. Kis magyar iszákosságtörténelem 1915-től ’90-ig.

Folytatódik sorozatunk, amiben az 1948-1990-ig működő Magyar Rendőr újság képeiből válogattunk a rendőrök munkáját bemutató darabokat a Fortepan gyűjteményéből. A fotóriportok a szocialista Magyarországot mutatják be a Belügyminisztérium szemszögéből. Az újabb részből kiderül, hogyan szondáztattak, miként keresték a gyorshajtókat a szolgálati Ladával, hogy dolgoztak együtt az önkéntes rendőrökkel, miként ellenőrizgették, irányították a korszak embereit. A képek a kommunista évtizedek hangulatát varázsolják elő, a szigorú rendőrök körül beszédes arcú állampolgárokat láthatunk.

A Fortepan újabb gyűjtéséből kiderül, egyáltalán nem új keletű, hogy a hivatásos rendőrségi fotózás a legszürreálisabb fotókat eredményezi, a valóságnak egy számunkra elképzelhetetlen szegletét mutatja meg, és hogy ez nemcsak a Police.hu-korszakban, hanem mindig is így volt. 1947 és 1990 között működött a Magyar Rendőr magazin, amit nem lehetett újságosnál kapni, csak belsőleg terjesztették, és kizárólag a belügyi állomány tájékoztatását szolgálta. A magazin képei majdnem teljesen megsemmisültek, de egy szerencsés véletlen során Urbán Tamás megtalálta őket, és nemrég online is elérhetővé vált az archívum. A Fortepan felismerve a hagyaték jelentőségét, és látva, hogy ezek a képek alig-alig jelennek meg a médiában, átemelte a fotók egy részét saját gyűjteményébe. Újraválogatták a hagyatékot, és szabad felhasználásúvá tették a már nagy felbontású változatot, ezekből közlünk most válogatást. Első körben az abszurd fotó kedvelőinek kedveskedünk.

Nagy Feró hetven, ez itt pedig a Ricse és a magyar rock egyik leghíresebb koncertje 35 évvel ezelőttről, korábban sehol nem látható képeken. Az 1980 augusztus 23-i Fekete bárányok koncerten 25 ezren tomboltak a Hajógyári-szigeten a rendszeridegennek minősülő együttesek, a Beatrice, a P. Mobil és a Hobo Blues Band közös koncertjén, ahol Feró személyes közbenjárására a Bizottság volt az előzenekar. A Nagy Ferenc művész úrral készült videónk után Jávor István Fortepanos fotóival köszöntjük a születésnapost, valamint a történet igazi főszereplőit, az egykori csöveseket. (És persze küldjük mindenkinek, aki szereti.)

Tavaly felnőtt ember létükre összeveszett két gyerekkori jó barát, aminek egyik következménye, hogy most az összes hirdetőoszlop eltűnik Budapestről. Az ok-okozati összefüggések boncolgatása helyett mi inkább végigpörgettük a Fortepan XX. századi képeit, és kiválasztottunk néhány hirdetőoszloposat Budapestről. Egyrészt nem volt nehéz, hiszen sok van belőlük, másrészt persze nehéz volt, hiszen annyira megszoktuk, hogy szinte észre sem vesszük őket. Teljesen természetesnek tartjuk, hogy ott vannak majd minden utcai fotón, akár vidáman hintázó gyerekek, akár egy úthenger, akár egy tank a kép főszereplője.

Fromm Géza nagyváradi ügyvédjelölt 1894-ben egy kis belföldi kirándulásra indult: elutazott Budapestre, Veszprémbe, majd Balatonfüredre. Ami miatt ez érdekes nekünk, az az, hogy fényképezőgépet is vitt magával, nem is akármilyent! Már egy szimpla fotósorozat is izgalmas lenne ebből a korból, azonban ő sztereofotókat készített. 77 ilyen alkotása került nem is olyan rég a Fortepan gyűjteményébe. Kiválogattunk pár fővárosi képet, hogy lássuk milyen is volt 120 éve Budapest három dimenzióban!

Nagy utat jártunk be a karácsonyozásban a Fortepan régi képei alapján. Volt, ahol a kenyér volt a nagy buli szimbóluma, másokhoz a második világháború alatt is eljutott a legújabb Walt Disney mesekönyv. A karácsonyi képeken a gyerekekre figyelünk, különös tekintettel, ha drága ajándékokat kaptak, a bulira és az ételekre. Nézze meg, milyen csenevész fákkal ünnepeltek az ötvenes években vagy, hogy hogy nézett ki ideálisnak beállított karácsonyi menü 1977-ben!

Valószínűleg kevesen olvasgatják önök közül a Fortepan Index-fórumát, ahol a fotók helyszínének megfejtése folyik. Pedig a fórum tagjainak közel negyvenezer fényképet sikerült azonosítaniuk az elmúlt öt évben. Időnként elképesztő, ahogy apró fényképrészletek alapján sikerült rájönni egy hetven vagy száz évvel ezelőtt exponált kocka készítésének helyszínére, legyen az a Rajna-vízesés vagy a Zsókavár utca. Kutatás egy rég megszűnt villamosvonal felsővezeték-tartó csigái után, autópálya-építés miatt félbevágott pécsi lakóházak visszakeresése régi térképek segítségével – szinte minden hétre jut egy-egy bámulatba ejtő felfedezés. Nem gondolnák, de az egyik legnehezebb feladat a panelházak, lakótelepek pontos azonosítása. Hát igen, volt idő, amikor a házak is gyárakban készültek.