Urbán Tamás 1983 és 1986 között követte Nikonjával Budapesten és vidéken az Országos Mentőszolgálat munkatársait. Éjjel és nappal, esettől esetig, az anyósülésen kapaszkodva kísérte őket. Néha nemcsak az objektívet, de Prestont, vagyis a „Preston 7512” szirénát is ő kezelte. Mindent gondosan dokumentált, szabályos esetlapot töltött ki magának. Hogy ki volt az orvos, az ápoló, a gépkocsivezető, és mi történt az esetnél, most, harminc évvel később is pontosan tudja.

“Nem mondom meg, mi a jó áruház, csak azt mondom, a Corvin rossz. Nem mondom meg, hogy melyik újság a jó, csak azt, melyik a rossz. Nem mondom meg, mit kéne felépíteni, mert belezavarodnék, még önmagamat is tagadom” – vallotta meg érzéseit az egyik csöves az Ifjúsági Magazin hasábjain a nyolcvanas évek legelején. Urbán Tamás képein keresztül mutatjuk be a mindennapjaikat.

Ilyenek voltak a rendszerváltás és kora legendás alternatív klubjának főszereplői Urbán Tamás egykori fotóin.

Ma már a Fekete Lyuk is valami olyasmi, mint a budapesti Nirvana-koncert: utólag mindenki törzsvendég volt a rendszerváltás korának ikonikus alternatív klubjában, pedig akkor a Lyukat egy viszonylag szűk szubkultúra látogatta rendszeresen, a nagyközönség azokban az években inkább  lakodalmasrock-kazettákat vásárolt nyakra-főre. Igaz, a Lyukban fellépett egy sereg, akkor vagy később országosan ismertté vált zenekar, megfordult ott a következő két évtized legtöbb fontos alakja az alternatív kultúrában, nem is beszélve a tucatnyi, a Lyuk köpönyegéből kibújó későbbi budapesti klubról. A Lyuk és a korszak néhány meghatározó zenekar Urbán Tamás fotóin.

A Fekete Lyuk a korábbi Ganz-Mávag Vörösmarty művelődési házának pincéjében nyílt meg 1988-ban a 8. kerületi Golgota utcában, amikor már érezhetően lazábban fogta a gyeplőt az állampárt. A klubvezető, Nagy Gyula underground klubot akart, alternatív/rock/punk/dark zenékkel és koncertekkel, és rövid idő alatt a Lyuk lett A Hely a budapesti éjszakában. Bár a Lyukról durva, sokszor túlzó sztorik is keringtek, verekedésekkel, azért a hely nem erről szólt a visszaemlékezések szerint: "Elfogadottá vált, hogy akinek kedve tartja, az asztalon vagy a földön feküdhet, a közönség gyakran lejtette vadóc össztáncát, a pogót. Egy laza, több százas társaság számára, ha prüdériájától kellőképpen megszabadult, a Lyuk-as magatartás csöppet sem formabontó" - büszkélkedett egy korabeli interjúban Nagy Gyula.

A Lyuk még a kilencvenes évek első felében is a város vezető klubjai közé tartozott, de addigra már volt számos új hely a budapesti éjszakában, a Rockokótól kezdve a Saigonon át a Night Oilig. A Fekete Lyuk egyeduralma megszűnt, bár a hely hosszabb szünetek után még az évtized végén is működött, csak éppen már addigra többször is átkeresztelték. Urbán Tamás fotóin néhány hangulatkép a klubból, és jó néhány kép az ott gyakori vendég zenekarokról. Utólag nem sikerült mindenkit azonosítani, de aki felismeri magát vagy mást a fotókon, az bátran jelezze nekünk!

Csodásan indult az év a Fortepan életében, az olvasók segítségével nyolc helyszínt azonosítottunk be a múlt heti fejtörőnkből. Ezek többé már nemcsak tippek, hanem a roppant szigorú szerkesztői próbát is kiállták – bátran állíthatjuk: tudjuk, hol készültek a képek. Alig hittünk a szemünknek, de kizárólag konstruktív hozzászólások érkeztek, nem volt semmi trollkodás, olvasóink komolyan vették a feladatot. Sokan hagyatkoztak gyerekkori emlékeikre: volt, aki szemben lakott, mást pedig tejért küldtek a szomszédos boltba. Pont az egyik kisboltnál még egy másik, rafinált bűntény gyanúja is felmerült, de lehet, hogy csak egy pletyka volt. Egyik megfejtőnk egy negyvenes évekbeli légi felvétel felhasználásával a környező kémények elhelyezkedése alapján lőtte be a pontos helyszínt. Személyes kedvencünk az az olvasó, aki a hentesüzlet kirakatában tükröződő cégérről, az előző tippeket figyelembe véve kereste elő az üzletlánc telephelyeinek címét egy 1967-es kártyanaptárról, majd pontosított ügyesen. Bravó, ez igazán szép volt! Természetesen a gratuláció mindenkinek jár, és köszönjük a segítséget!

Egy dolog biztos, ezeken a helyszíneken bűncselekményeket követtek el. A másik dolog, amit még tudhatunk, hogy a képek Budapesten készültek, és a Fortepan a BRFK helyszínelőinek felvételeiből idén publikált 700 képes válogatásában szerepelnek. Még egy titkot elárulunk, de azt már nem a képekről: létezik egy lista, a Fortepan szerkesztőtársainak a listája, ahol ezeket a képeket a legidegesítőbb, nem megtalált képeknek hívják. Volt már ünnepi fejtörőnk, sok sikeres, valódi megfejtéssel. Nincs is annál jobb, mint a szilveszter utáni értelmetlen bambulást valami izgalommal töltsük meg. Ha tud valamit ezekről a képekről, helyszínekről, segítsen, írja meg, de csak azokat a megoldásokat fogadjuk el, amiket bizonyítani is lehet. És egy egész friss hír: néhány képnél a kerületet sikerült megnevezni, ott be is írtuk. Kalandra fel, elő a régi fényképekkel, térképekkel, emlékfoszlányokkal! A megfejtéseket ide várjuk.

A Hámori Gyula-hagyatéknak egy hónappal ezelőtt újabb része került fel a Fortepanra, benne az ötvenes évek katolikus egyházi életének pillanataival. Az újjáépítés-újrakezdés éveiben készült esküvői felvételek és a budapesti ortodox zsidóság hétköznapjait bemutató fotók után most az ötvenes évekbeli katolikus karácsonyok és hétköznapok képeiből válogattunk. Hámori a Katolikus Papok Országos Békebizottságának kiadásában megjelenő A Kereszt (1950–1956), majd a Katolikus Szó (1956–1990) fotósaként készítette a következő anyagot. Nyomtatásban az egyház lelkes, rendszerrel együttműködő arca jelent meg, az egyház mindennapi arca a fiókban lapult.

Jávor Istvánt ma dokumentumfilmesként ismerjük, de fotósként kezdte, és egészen véletlenül: Érettségi után, hogy ne vigyék el rögtön katonának, lépnie kellett valamit, és éppen a Fényképész Szövetkezethez tudott bejutni. Ott megtanulta a szakma alapjait a gyerekfotótól a riportig, az exponálástól az analóg retusálásig, és nagyon megszerette az egészet. A szakiskola után Ragályi Elemér segítségével a Filmgyárba került, ahol 1973-87-ig számtalan magyar játékfilm standfotósa volt, maradék idejében pedig a valóságot fényképezte. Válogattunk már korábban az Indexen a Kárpátalját és a Taurus gumigyárat bemutató sorozataiból, most pedig élete első, meghatározó amerikai útjáról készült fotóit szemlézzük.

Téli séta a katonatársakkal, az utolsó keményvonalas május 1. a forradalom előtt, nyaralás, intim fotó a Néphadsereg egyik hadnagynőjéről – lomtalanításon bukkantak elő azok a fotók, amelyek ismeretlen szerzője a Rákosi rendszer támaszainak hétköznapjait örökítette meg. Olyan katonatisztekét, akiknek a nagy fekete autó a nyaralást, nem pedig az Andrássy út – vagyis Sztálin út – 60-at jelentette. Igaz, a ÁVH világában sosem lehetett tudni, kiből lehet a nép ellensége.

Ofner Károly albumai néhány évvel ezelőtt egy pincéből kerültek a Magyar Zsidó Levéltár polcaira, majd a Fortepan archívumába. A harmincas években Ofner a Richter Gedeon Rt. építészeként gyógyszeripari létesítményeket tervezett, és családjával beutazta Európát. 1939 nyarán, szinte pillanatokkal a második világháború kitörése előtt jártak Lengyelországban, elkapva a hamarosan már nem létező ország utolsó, látszólag mit sem sejtő mozdulatait. Most először a Fortepan Nagykép történetében egyetlen fotót választottunk az Ofner-hagyatékból. Egyetlent, amelyben mégis benne az egész XX. század: a kultúrpápa Révai József testvérének, Emilnek családi fotója végezetesen sűríti magába a múltat.

1939 nyara, egy kellemes délután emléke Varsóból. A bal szélen ülő hölgy a látogatóba érkező Ofner Károlyné, mellette lánya. Az elegáns férfi a Richter rt. varsói kirendeltségének vezetője, Révai Emil. Ha ismerősek a vonásai, az nem a véletlen műve: az ötvenes években öccsének, Révai Józsefnek arcképe alatt nemegyszer görnyedtek elvtársak és pajtások a felvonulások alatt. A gyerekét fogó anya Révai Emil felesége, Tiertsch Rózsi. 1933-ban, lengyelországi kiküldetésük előtt kötöttek házasságot Budapesten. Péter, a kisfiúk 1937 novemberében már Varsóban született.

Mosolygó arcok néznek a kamerába, a következő és még sok-sok idilli nyár eljövetelébe vetett bizonyossággal. Pontosabban eszükbe sem jut, hogy világuk pár hónapon belül kifordul a sarkából, és ők a porba hullanak, zsidó származásuk miatt kartonra gépelt sorok és számok lesznek vagy eltűnnek jel nélkül, mint cipőik nyoma a kerti homokban.

Most még ér, most még számít, hogy úrinő térdet takaró szoknyát és decens gyöngysort visel, lábat nem keresztez és egyenes tartással ül a kényelmetlen nyugszékekben is, kisgyerekre világos ruhát ad és kunkori fürtöket gondosan fésül. Most még keretet ad a polgári világ a létezésnek.

De szeptember elsején kitör a második világháború: Németország megtámadja Lengyelországot, mely hetekkel később már nincs többé. Ofnerék ekkor már ismét Budapesten vannak, de Révaiék Varsóban maradtak.

Miért? Révai Gábor Bemutatkozásaim története című könyvében azt írja, Emilt állítólag előre figyelmezették a testvérei a veszélyre és könyörögtek, hogy jöjjenek haza. Ám húga, Emma szerint „ő nem akarta otthagyni a zsíros állást. Beledugta a kezét az arannyal teli korsóba, felmarkolta az aranyat, de a keze beszorult.”

A közlekedési múzeum egyik idáig feldolgozatlan hagyatéki dobozából került elő egy köteg rendkívül izgalmas, huszadik század eleji fotó, amelyek az itthon széles körben a magyar repülés egyik úttörőjének, a helikopter világszerte ismert, elismert feltalálójának tartott Asboth Oszkár munkájába engednek betekintést. A most megismert fotódokumentumok azonban más képet rajzolnak Asbothról.

A késő hetvenes évek megkopott pompájú Budapestje elvarázsolta az ifjú művésznövendéket, Makovecz Benjamint, aki fotók ezrein örökítette meg a várost. A képekről egy ismerős, de ma már nem létező világ néz vissza ránk.

Teljesen véletlenül kerültek elő azok a képek, amik egy, az 1910-es évektől Kolozsváron dolgozó urológiai sebész első világháborús kényszerpályáját mutatják meg. Steiner Pált nem a harctéren, hanem a hátországban ragadta el az első világháború forgataga, sebészként számos sebesültet kellett ellátnia, és egy részüket le is fotózta a kezelés különböző stádiumaiban.

Vitorlások az égkék Balatonon, mosolygó feleség, vadászat vizslákkal, magas élet - mintha csak az Instagramon járnánk, pedig Ember Károly színes fotói a 30-as években készültek. Az orvos egyszerűen azt fotózta, amitől boldog volt. A barátokkal töltött nyarak és a nagypolgári család emlékezete a szintén fotós unokája, Ember Sári munkáiban is visszhangzik; idén tavasszal zárta le a három generáció óta meghatározó körúti lakás történetét.

A nyolcasi félsoról, színésznői ambíciókkal induló Záray Márta (1926-2001) és a gyermekkórusban suttogásra intett, gépipari technikumban végzett Vámosi János (1925-1997) az ötvenes évektől alkottak párt a színpadon és a magánéletben is. A közös csaknem 50 év sikerek mellett tele volt hullámvölgyekkel, csalódással és mellőzöttséggel. A hatvanas években az Orsó utcai otthonukban és a stúdióban készült Hunyady József-fotók is egy ilyen válságkorszak képei lehetnek. A beat-forradalom háttérbe szorította a Záray-Vámosiék által képviselt „dallamos tánczenét”, és bár továbbra is koncerteztek és turnéztak – nem ezek voltak a legszebb éveik. Záray Márta a legtöbb, ebből a korszakból származó fotót összetépte, csak mementóként hagyott párat.

Több fotógyűjteményben is maradtak fent felvételek azokról az ideiglenes sírokról, amelyekbe 1956 október-novemberében földelték el a forradalom áldozatait. Szabadságharcosok, civilek, járókelők, nemzetőrök, katonák - a holttesteket sokszor hetekig nem lehetett rendesen eltemetni. Ideiglenes sírok, gyorsan elföldelt halottak: 1956, Fortepan, nagykép.

Már csak közegészségügyi okokból is tenni kellett valamit, de az utcasarkon, parkokban, a gangos házak belső udvarán álló rögtönzött sírok az egyéni és a kollektív gyász és emlékezés spontán helyszínei is lettek. Az azonosítatlan áldozatok fölött név nélküli fejfa nemzeti szalaggal átkötve, másokon név, néhol fénykép is - ha már az örök nyugalom nem adatott meg nekik, legalább arra a néhány hétre, amíg nem exhumálták és temették el őket újra.

A Fortepanra is több ilyen kép került fel különböző albumokból és adományozóktól, de ezek nem csak távoli történelmi emlékek. Segítségükkel némi képet kaphatunk a város valós történetéről is, és arról, hogy mit jelent kicsit konkrétabban például a “véráztatta” kifejezés.

De vannak, akiknek a Fortepan képei sokkoló személyes felfedezést is jelentettek. Amikor Mink András történész (kutatási területe a Kádár-rendszer) meglátta az alábbi fotót, neki ez egészen mást jelentett, mint egy amúgy önmagában is erős kordokumentum. A képen a Petőfi-híd pesti hídfőjét láthatjuk valamikor november elején, a síron virágok és rögtönzött kettős fejfa, rajta girgbe-gurba betűkkel felvésve két név: Metz György és Radó Gyula. A név, a helyszín és az életkor alapján nem lehetett kérdés: az internetes böngészés a kutatót saját nagyapjának ismeretlen sírjához vezette.

Gondolom, senkinek nem újdonság, hogy a kádári államszocializmusban az ideológiai ígéretek ellenére nem volt mindenki egyenlő, és ez abban is meglátszott, hogy ki, hol és mit tud vásárolni. És bár elég sok minden változott a 70-es évek óta, ahogy most is, a legdrágább, igazán exkluzív holmikat akkor is a Váci utca és a Petőfi Sándor utca környékén lehetett beszerezni.

Szerelmek, megcsalások, házasságok és válságok, válásokat is túlélő, örök összekapcsolódások az irodalomtankönyvekből (is alig) ismert írók, költők, művészek életéből. Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs túl van már lobogáson, börtönéveken és váláson, Rab Zsuzsa és Csanádi Imre az első férj, Kormos István egykori lakásában kezd új életet, Szántó Piroska és Vas István hatalmas könyvtárral, szinte polgári jólétben Hunyady József újabb fotóin a Fortepanon.

Minőségi divatszalon és cukrászda a dolgozói igények kielégítésére, a telepakolt kirakatok fölött golyószaggatta falak. A Vérmezővel szemben sétálunk, másfél évvel a forradalom leverése után, közeledik a húsvét, a játékboltból mereven bámulnak a nyuszifigurák.

A Fővárosi Tanács korabeli fényképei a kora-kádári Budapest utcaképét mutatják nagy részletgazdagsággal. Semmi művészkedés, a Városrendezési és Építészeti Osztály intézkedési terveihez dokumentálták a főútvonalak épületeit. A készülő adatbázisba végül 2737 fotó került, főleg Budáról, átfogó képet nyújtva a megsebzett városarculatról. Utcabútorok, reklámtáblák, homlokzatok, igyekvő járókelők - 58 esztendővel ezelőttről.

A századfordulós Budapest híres kávéházi miliőjét elsöpörte a két világháború, az ötvenes évek közepéig a lakosság az ország helyreállítására koncentrált. 1956 után azonban felpezsdült az élet, a politikai nyomás már kevésbé volt érezhető a mindennapokban. Sorban nyíltak az áruházak, boltok, és a keleti blokk országai közötti munkamegosztásra létrehozott KGST-nek hála, az üzletek polcai kezdtek megtelni árucikkekkel. Szabadabban áramlottak be a zenék, a divatcikkek, a szocialista mérnökök sokszor a nyugati termékeket másolták és gyártatták le. Begyűrűzött néhány újdonság is – köztük a krémkávé.

Az alábbi fényképeket Carl Lutz svájci diplomata készítette Magyarországon 1942 és 1949 között. Lutz a "Svájci Követség Idegen érdekeket képviselő osztályát" vezette, és ebben a funkcióban tizennégy, Magyarországgal hadban álló ország érdekeit képviselte Budapesten. Öntevékenységének és bátorságának köszönhetően 1944-ben az embermentés egyik legfontosabb alakja lett. Nevéhez fűződik a "palesztina-cerifikátok" kiadása, amely elvileg arra jogosította fel tulajdonosait, hogy Palesztinába vándorolhatnak ki. Az érintettek kivándorlásukig svájci diplomáciai védelmet kaptak. Lutz hatáskörét túllépve védőokmányokat és kollektív útleveleket is kiadott. Ő vált a budapesti diplomáciai embermentés motorjává, döntő szerepe volt a "védett házak" és a vöröskereszt égisze alatt működő zsidó gyermekotthonok rendszerének kialakításában. Szívós tárgyalási taktikájával még a nyilas kormányzatot is kompromisszumokra tudta kényszeríteni. Lutz nemcsak embermentő, hanem szenvedélyes fényképész volt, emellett erős dokumentarista vénával is rendelkezett. Fotóiból már Svájcban és Magyarországon is rendeztek kiállítást. A Fortepan megkapta a felvételek nyilvánosságra hozásának jogát az örökösöktől és a hagyatékot gondozó svájci archívumtól. Igy mától Carl Lutz 220 budapesti fényképe szabad hozzáféréssel kutatható és publikálható bármilyen célra. A továbbiakban ezekből adunk közre egy válogatást.

Csoóri Sándor még a református gimnázium VII. osztályos tanulója volt, amikor 1949-ben a Pápai Néplapban verseket és termelési riportokat publikált. „Én a proletárokkal fejlődöm/ mint anyaméhben a kisgyerek” - írta abban a korszakban, amikor „nem is nagyon fontos az emberi szó: a traktor és a cséplő dalol.” A háború utáni új világ a munkásosztály és a parasztság diadalától harsogott, tömegesen kerültek az oktatásba és a nagyvárosokba az olyan tehetséges parasztgyerekek, mint az „elzárt és elzárkózó” Zámolyon született Csoóri.

Budapest egyik legidegesítőbb jelenségei a kósza pavilonok, bódék és egyéb tákolmányok. Talán ezek az ideiglenes (vagy ideiglenesnek álcázott) kis építmények, amelyek leginkább balkáni hangulatot tudnak adni a városnak. Bár a harc folyik ellenük, olyanok, mint lernéi Hüdra fejei: minden eltüntetett helyére kettő nő. Hiába adnak át egy szép új parkot vagy teret a fővárosban, néhány hónapon belül már megjelennek rajta az első kelések. Üdítő kivétel a Kossuth tér, ahol a rekonstrukció óta rend van, a lejtő alján pedig az Erzsébet tér van szegény, amely időnként úgy néz ki a sok reklámbódétól, mint egy menekülttábor, ahol minden menekült marketinges. Egyetlen vigaszunk, hogy régen sem volt minden jobb, sőt. Elnézve a Fortepan fotóiból készült bódéválogatásunk, talán még javult is a helyzet.

A második világháború után a romokat eltakarították, a korszerűtlen tankönyveket bezúzták, a gyerekekből „öntudatos, önérzetes, képzett magyar állampolgárt” akartak nevelni. 1948, vagyis a kommunista fordulat után új falakat húztak, szovjet tanítómesterek és magyar pajtások iránymutatása szerint kellett pontosan és szépen megtanulni a „legeslegszebb nevet.” Az iskolások a nagy kommunista triász hőstettein gyakorolták a hibátlan és kifejező olvasást, aztán a plébániákon megtartott hittanon fejből sorolták a szentek jócselekedeteit és titokban ministrálni jártak. A hatvanas-hetvenes években maradt az úttörőszett, bejött a rakottszoknya és az éltartó nejlonnadrág, meg az ideológiai szélerősségtől független bambulás az évnyitókon. A háború utáni harminc év tanévkezdéseiből válogattunk a Fortepanon.

Hámori Gyula (1913-1977) izgalmas, a háborút követő újrakezdés és újjáépítés levegőjében született esküvői képeiből nemrég válogattunk. Mára az is kiderült, hogy Hámori a legendás újpesti Tizian műteremben tanulta a fotózás alapjait. Tizian egyébként nemcsak az üzlete előtt a Váci útig kígyózó, esküvői fotózásra várakozók soráról volt híres, hanem jól kiválasztott reklámszlogenjeiről is: „Poloskának cián, fényképésznek Tizián!” Hámori Gyuláról mindeddig nem sokat tudtunk. Néhány fejléces számla árulkodott róla, hogy műterme a Lázár utca 13-ban volt, a Fortepanhoz került fotók szerint a budapesti templomok "házi fényképészeként" dolgozott és fotózott a Kereszt, illetve a Katolikus Szó c. lapoknak. Fia, Hámori Péter most azzal egészítette ki az életrajzot, hogy az ötvenes években apja iparengedélyét bevonták és üzemi fényképész lett az Egyesült Izzóban. A kádári évek új műtermet hoztak neki: a Király utca 78-ban együtt dolgozott feleségével, Hámori-Skultéty Erzsébettel. Hámori Gyula utolsó sötétkamrája Fehérvári úti lakásán volt.

1956-ban, két hónappal a forradalom kitörése előtt kegyetlen rablógyilkosság rázta meg Budapestet. Két nőt ölt meg a zuglói posta revolveres kifosztója, aki a zsákmánnyal együtt kámforrá vált. A gyilkos bíróság előtt soha nem felelt a tettéért. Ha tényleg Bubcsó Jóska volt, mint ahogy egy nyomozó jó okkal megsejtette, öngyilkos lett, még mielőtt igazságot lehetett volna szolgáltatni.

1953-ban itt, az egykori Esterházy-kastélyban avatták fel a Magyar Népköztársaság Irodalmi Alapjának alkotóházát. A szovjet mintára létrehozott Irodalmi Alap az ötvenes évek mindennapjaihoz képest jó ellátást és nyugalmat biztosított a népköztársaság szolgálatába állított ceruzáknak és beélesített írógépeknek. Az első beutaltak még szigorú, szinte tábori napirend szerint keltek-feküdtek, távozáskor pedig le kellett adniuk az itt született kéziratok másolatát. A hatvanas évekre eltűntek a szigorú szabályok és „Szigliget nemcsak munkahely, hanem ismerkedési otthon, az írók családi köre” lett, ahol dupla tészta, jégbe hűtött ásványvíz, a vázában szegfű, a társalgóban tévé várta a SZOT-beutalóval érkező írókat. A kéziratot sem kellett leadniuk, ekkor már az állambiztonság beépített emberei jelentettek róluk.

Nem viccelünk, a kép 1976-ban készült, akkor kezdődött a farmergyártás Magyarországon, a Levi'st például a Május 1. ruhagyár ontotta. Korszerű volt-e az ex-LMP-s Vágó Gábor bajsza 1959-ben? Hol volt a város leghíresebb vintage retro shopja 1963-ban? Mit gondolt Kádár János a hipszterszakállról? Rengeteget változott a magyar férfidivat, mégis keveset.

Ha diák vagy, ne tanulj, vígan élj és ne búsulj! Ha tanulsz is, ne sokat, ölelgesd a lányokat! - szólt a dal az Aranysárkányban, 1966-ban. Kosztolányi Dezső regényéből Ranódy László készített filmet, a forgatáson az a Hunyady József fotózott, akinek képeit nemrég fedezték fel egy budakeszi padlás mélyén.

Hunyady József fotóinak szinte mesébe illő történetét nemrég írtuk meg itt az Indexen: egy fiatal pár házat vásárolt Budakeszin, majd amikor a régi lakóktól megörökölt holmikat selejtezték, a padláson rengeteg a hatvanas évekből származó negatívra bukkantak. Az egészet a Fortepannak adományozták, akik azóta is folyamatosan dolgozzák fel az anyagot. Legutóbb a művészportrékból mutattunk párat, most egy filmforgatás fotóit gyűjtöttük egybe. 

A boldog, büszke, mosolygó pár esküvői képe egy idő után már csak a rokonoknak érdekes – de nem akkor, ha a második világháború után újjáéledő Budapest adja a hátteret. Esküvők az újrakezdés és újjáépítés éveiben a Fortepanon.

Hámori Gyula, aki egyébként a Kereszt és a Katolikus Szó című lapok fotóriportere is volt, valószínűleg az összes budapesti templombejáratot és az összes, akkoriban közlekedő taxit lefotózta. Látunk romokat és a képre odakéredzkedő mezítlábas utcagyerekeket, bundás nőket és túlméretezett kölcsönfelöltőben esküdő férfit, zsidó és katolikus násznépet, először házasodót és idősebb párt. Az elmúlt, átélt és túlélt viharos évek nyoma letörölhetetlen az arcokról, és ott bújik a mosolyokban – mégis, ezek az emberek hittek és építettek: új családot és új Budapestet.