Ismeretlen fotós ismeretlen forrásból származó képei kerültek a táti Szabó József adományaként a Fortepanhoz. A képek készítésének helye és ideje nagyjából körülhatárolható: Mexikó, 1947 júliusa és/vagy augusztusa. Ekkor járt ugyanis először a magyar futball szimbolikus klubja, mondhatni, kirakatcsapata, a Ferencvárosi a latin-amerikai futball egyik fellegvárában, Mexikóban. A túra a korabeli körülményekhez képest szövegben meglehetősen jól dokumentált: a Nemzeti Sport több tudósításban és színes riportban is beszámolt róla – részben a küldöttséget vezető Nagy László levelei alapján, amiket az FTC ügyvezetőjének küldött –, de írnak róla Fradi-könyvek és fradista portálok, fennmaradtak egyes mérkőzések jegyzőkönyvei, anekdoták az útról, de még egy álhír is.

A túra azonban képekben eddig nem volt dokumentálva. A Fortepannak adományozott fényképekből úgy tűnik, azok ilyen szándékkal készültek, ám nem leltük nyomát annak, hogy végül bárhol megjelentek volna. Biztosat azonban nem tudhatunk, mert nem ismerjük sem a képek készítőjének (vagy készítőinek) kilétét, sem azt, hogy kinek a megbízásából és milyen céllal fotózott.

De nézzük, mi az, amit tudunk! A Ferencváros futballcsapata néhány „légióssal” felturbózva 1947 júliusának közepén érkezett Mexikóba. Persze nem a mai értelemben vett légiósokról van szó, hanem arról, hogy kölcsönkapták Szusza Ferencet az Újpesttől, Puskás Öcsit és Mészáros Józsefet pedig a Kispesttől (azzal az indoklással, hogy az egész magyar labdarúgást képviselik a túrán). A Fradi akkoriban nem volt épp topformában – az előző két szezonban 4. és 5. lett –, Szusza és Puskás több góllal, utóbbi tö mesterhármassal is bizonyította, hogy ráfért az FTC-re a kölcsönvételük. 
A Fradi 1947. július 21. és augusztus 17. között, tehát szűk egy hónap alatt összesen 8 meccset játszott Mexikóvárosban, Vera Cruzban és Guadalajarában. A mérleg ötven százalékos, nyertek és vesztettek 3-3 meccset, és volt két döntetlen, a gólarányuk 24:20 volt. Ha csak a számokat nézzük, a legjobb eredményt a Montezuma elleni 5:1 jelentené, valójában azonban a Mexikó válogatott csapata elleni 3:3-as döntetlen jelentette a legjobb eredményt.

Ami azért is volt nagy siker, mert az első meccset, Vera Cuzban, az állami válogatott ellen még 3:2-re elveszítették. Igaz, ez nem sokkal volt az érkezés után, a játékosok még minden bizonnyal küzdöttek a jetlaggel is, a magaslati levegő okozta nehézségekkel is, meg bennük lehetett az is, hogy a landolás majdnem katasztrófába torkollt. Ennek híre Magyarországra is eljuthatott, valószínűleg torzítva, mert a Nemzeti Sportnak július végén vezércikkben kellett cáfolnia azt a hírt, hogy repülőszerencsétlenséget szenvedtek.

Közel 1100 csodás, és zömében magyar vonatkozású képpel gazdagodott pár nappal ezelőtt a Fortepan amúgy is lenyűgöző gyűjteménye. A fotók a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum gyűjteményéből kerültek elő és lettek digitalizálva az elmúlt hónapokban, általuk korábban sosem tapasztalt betekintést kaphatunk a hazai közlekedéstörténet talán legizgalmasabb korszakába, a XX. század első felének évtizedeibe. (Mellékszál, de érdemes itt megjegyezni, hogy azt nem sok hazai közgyűjtemény mondhatja el magáról, hogy a kezelésében lévő gyűjtemény széles körű megosztásán dolgozna olyan elánnal, mint a Közlekedési Múzeum, ahol jelenleg is folyik az archívum újraleltározása és digitalizálása. Az, hogy most bárki megtekintheti ezeket a fotókat, annak köszönhető, hogy a múzeum szeretné, ha a nyilvánosság a lehető legnagyobb hozzáférést kaphasson anyagaikhoz, és ezért szerződtek a Fortepannal az archívum egyes részeinek közzétételére.)

A Fortepanon bárki számára hozzáférhető fotók felölelik a repülés, a hajózás, a közúti és kötöttpályás közlekedés hazai történetének kezdeti éveit. A javarészt amatőr fotósok által készített képek jellemzően a második világháború előttről származnak és akad köztük jó pár kényes darab is: az értékes, üvegnegatívra készült fényképek megőrzésére és közzétételére külön hangsúlyt fektettek a projektben dolgozók.

A képek több forrásból, hagyatékokból, múzeumi gyűjteményekből származnak. Több mint ötszáz képpel kiemelkedik a repülés történetét feldolgozó képgyűjtemény, amiben most elérhetővé vált az Asbóth-örökség fotóanyagának jelentős része, de lenyűgöző fotókkal mesél a korai magyar repülés történetéről a repülőgép- és repülőgépmotor-tervező Kolbányi Géza, Czapáry Jenő (Magyar Aero Szövetség) vagy épp Wéber Károly akrobata-repülő hagyatéka is. Ezek mellett fontos megemlíteni, hogy 1978-ban Pölös István szentesi tanár a Közlekedési Múzeumnak adományozott több száz 1910-1930 között készült üvegnegatívot, amik a közlekedéstörténet szinte minden ágát felölelik a korai villamosoktól, mezőgazdasági lokomotívokon át automobilokig és repülőkig.

Az Index az elmúlt időszakban már többször foglalkozott a Közlekedési Múzeum archívumával, az alábbi válogatás egyes képei kapcsolódnak is ezek közül pár korábbi cikkünkhöz, de itt érdemes lehet külön feleleveníteni az első magyar légballon vagy a felcsúti határba pottyant első magyar óceánrepülők történetét is. (Ez utóbbiról több új kép is került fel a Fortepanra, Endresz György és Magyar Sándor utazását ugyanis végigkísérte a már említett Czapáry Jenő, akinek özvegye számos üvegnegatívot adott át a Közlekedési Múzeumnak.)

Az ingyenesen elérhető és kutatható Fortepan adó 1 százalék felajánlásával is támogatható: a Summa Artium Alapítvány adószámára befolyt teljes összeget a Fortepan működtetésére fordítják: 18128510-1-41.

Jó napot kívánok, érdeklődni szeretnék, hogy az NDK turmixgép, a levehető ajtós, megérkezett-e már?

A magyar kabarétörténet egyik legjobb darabját és abból az egész korszakot elképesztő sűrűséggel leíró szállóigévé vált kérdést köszönhetjük Kern Andrásnak: az 1979-es Halló, Belváros ugyan a korszak állami telefonszolgáltatását figurázta ki, de a fentebb olvasható, a kabarétréfa során többször visszatérő sor a szocialista tervgazdálkodásról, a hiánygazdaságról és pult fölötti és alatti kereskedelemről ugyanúgy mesél.

Alábbi válogatásunk olyan képeket mutat meg a Fortepan archívumából, amik mintha egyenesen a Kern András által megidézett Vasedény boltban készültek volna. Ha nem pont így, de azért szépen szemléltetik, miként váltak ha lassan is, de egyre biztosabban a magyar háztartások részeivé a különféle háztartási műszaki cikkek, kisgépek. És elöljáróban annyit elárulhatunk: fotósorozatunk happy enddel zárul!

Nagy, földöntúli dolgok estek meg Felcsúton hajdanán. Egy nyári délután az Úr 1931. esztendejében például egyenesen egy repülőgép pottyant a kukoricásba. Óperencián túlról hozta az égi üzenetet: Igazságot Magyarországnak, “Justice for Hungary”! A kényszerleszállás ellenére a hős aviatikusokat világrekorderként ünnepelte a trianoni csonkaország: az óceánt elsőként átrepülő magyarok, revíziós propaganda és a tragikus vég a Fortepan archív fotóin.

„Nézze, öcsém! Ha maga mindenáron propagandát akar csinálni hazájának, menjen fel az Empire State Building felhőkarcoló tetejére. A hátára akasszon egy táblát, írja rá: Justice for Hungary, és ugorjon le az utcára. Bizonyos vagyok benne, hogy az összes lapok megírják a szenzációt. Ez nem kellemetlenebb, mint a vízbe fulladás, és lényegesen olcsóbb.”

Így hajtották el emlékei szerint a Légügyi Minisztériumból Magyar Sándort, az első magyar légipostajárat pilótáját, amikor előhozakodott merész tervével: átrepülné ő az Atlanti-óceánt Amerikából, ha egy mód van rá, de úgy, hogy meg sem áll a magyar anyaföldig.

Igaz, ami igaz, a Trianon után légi erejétől is megfosztott Magyarország nem volt éppen nagyhatalom a levegőben: a katonai korlátozásokkal a hadra fogható repülők zöméről is le kellett mondani. A maradék olyan volt, amilyen, ócska gépével Magyar is lezuhant pár évvel korábban. Csak 50 méterről és szerencséje volt: néhány műtét után el tudott menni földet művelni, aztán meg szerencsét próbálni Amerikába.

Az Atlanti-óceán átrepülésének ötlete Magyar fejéből pattant ki, de ez amúgy is benne volt a levegőben, mint vihar előtt a villamosság. Lindbergh 1927-es világszenzációja után nem volt hiány vakmerő jelentkezőből egyik parton sem, sikeres kísérletből azonban már inkább: sok próbálkozó már a felemelkedésnél elbukott; az extra üzemanyaggal terhelt gépek könnyen égő vesztőhellyé válhattak.

A hazai koncert- és fesztiválszervezés aranyozott pillanataiként szokás emlegetni azokat az eseményszámba menő fellépéseket, amikor egy pályája csúcsán lévő, ezer százalékosan aktuális világsztárt sikerül hazánkba csábítani. A repüléstörténetben kétségkívül ilyen csúcspont volt – miután 1929-ben és 1930-ban már egy-egy alkalommal átrepült Magyarország fölött – a német Graf Zeppelin léghajó 1931-es budapesti látogatása. A merev vázas, kormányozható léghajók legsikeresebbikét világszerte ismerték és csodálták, ami nem csoda, csaknem hatszáz útján másfél millió kilométert tett meg, több mint 17 ezer órát repült, 34 ezer főt szállított, megfordult a Közel- és Távol-Keleten, Észak- és Dél-Amerikában, de még az Északi sarkvidéken is. Napilapok, magazinok folyamatosan cikkeztek róla amerre járt, mondhatni folyamatos volt a hírverés körülötte, aminek eredményeképp a léghajó köznevesült: vele köszöntött be a szivar formájú légijárművek, a zeppelinek aranykora.

A 236,6 méter hosszú, 115 km/órás sebességre képes Graf Zeppelin először 1929. október 16-án éjjel repült át Budapest fölött, a következő évben pedig Görögországból Németországba tartva úszott át Nyugat-Magyarország egén, amivel már kiemelten foglalkozott a hazai sajtó. Az LZ-127 lajstromjelű léghajó iránti fokozott érdeklődést látva Budapesti látogatást és egy félnapos körrepülést szerveztek az üzemeltető Zeppelin vállalat és a Magyar Aero Szövetség.

A húsz utas és 45 fős személyzet szállítására alkalmas léghajó 1931. március 28-án este 11-kor indult Friedrichshafenből indult Budapest felé. Fedélzetén tizenketten utaztak, köztük Karinthy Frigyes, Horthy István és gróf Almássy László, valamint egyetlen nőként Bethlen Pál Andorné. München, Salzburg, Bécs érintésével érték el a határt, és a Fertő-tónál léptek be a magyar légtérbe. Pápa, Tihany és Székesfehérvár útvonalon repülve (közben a Balatonnál kicsit elidőzve) ért a Graf Zeppelin Csepelre, ahol reggel nyolckor meglehetősen szeles, hózáporos időben kötött ki.

Balra: a Magyarország 1931. március 29. vasárnapi címlapja. Jobbra: a lap két nappal későbbi száma, benne Karinthy Frigyes pátoszos írása a Graf Zeppelin friedrichshafeni bázisáról.

Fotó: Arcanum

A Weiss Manfréd Művek repülőterén a sajtóhíradások szerint harmincezren várták a Graf Zeppelin érkezését. A léghajót maga a főpolgármester, Ripka Ferenc üdvözölte, és úgy volt, az össznépi eseményen megjelenik Horthy Miklós kormányzó is, hogy fiát Istvánt üdvözölje a különleges légikaland alkalmából, de a léghajó kapitánya az időjárás előrejelzés hallatán úgy döntött, hogy hamarabb megkezdi a túrarepülést.

A Horthy nélkül megtartott ünnepélyes fogadtatás után  – a zenekar a Deutschland, Deutschland Über Alles-t játssza – indult a hazai repülés. A léghajón ekkor már harmincan utaztak, újságírók és magyar notabilitások, és kipróbálta a Graf Zeppelin által nyújtott légi luxust Gömbös Gyula honvédelmi és ifj. Wekerle Sándor miniszter is. A kedvezőtlen tavaszi idő miatt a tervezett útvonal Dunántúli állomásait törölték, egy másfél órás Budapest feletti kör után a keleti országrész felé vették az irányt: Eger, Mezőkövesd, Miskolc, Szentes, Hódmezővásárhely és Debrecen lakossága láthatta a méltóságteljesen elsuhanó ezüstös szivart. A tervezettnél rövidebb repülés végén ismét leszállt Csepelen a zeppelin, majd késő délután indult is vissza Németországba.

Hogy valóban mennyire felfokozott várakozás előzte meg és mekkora érdeklődés övezte a világhírű léghajó érkezését, remekül szemléltetik a korabeli lapok cikkei, tudósításai, riportjai. Az Est 1931. március 27. pénteki számában így ír:

A Zeppelin-láz kezdi már megszállni nemcsak a fővárost, hanem az országot, de még a környező államokat is. […] Olyan nagy arányokban fokozódik az érdeklődés, hogy külön zeppelin-rendező bizottság alakult, amely a rendőrséggel és az Aero Szövetséggel karöltve percről-percre kidolgozta a leszállás programját és az előreláthatóan százezednyi [sic!] közönség felvonulási rendjét.

Benda Jenő, a Pesti Hírlap tudósítója is ott volt a Budapestre tartó léghajón. Tudósításában igyekszik felkészíteni az otthoniakat, hogy mire számítsanak, ha megjelenik fejük fölött az öt 12 hengeres Maybach-motorral hajtott Zeppelin:

A Zeppelin-művek […] állandó pörpatvarban élnek a környékbeli falvakkal és városokkal, amelyek hivatalos átiratokban tiltakoznak az ellen, hogy a léghajó lépten-nyomon megjelenik felettük és a lakosokat felveri a legédesebb hajnali álmukból. Minden viszonylagos ezen a világon! Ami itt megunt nyüg, az másutt élvezet és szenzáció. Budapesten senki sem fog haragudni azért, hogy a Zeppelin felveri álmából.

És Budapest nem haragudott, hanem lelkesedett, miképp az Ujság zsunalisztája, Wallesz Jenő is a lap másnapi hasábjain:

Szép, fenségesen szép a lázas és lelkes embertömeg, csaknem oly szép, talán még szebb, mint a nyugodtan úszó léghajó. Csak ilyen lázas és lelkes embertömeg számára érdemes dolgozni, mert ennek az embertömegnek lelkiállapotában ismeri fel a tudomány a maga diadalát.

Érdekes mellékszála a léghajó-látogatásnak, hogy másik égi látványosság, holdfogyatkozás követte. Az Ujság április 3-i számában olvasható a következő glossza, Azért a Zeppelint valamivel többen nézték, mint a holdfogyatkozást cím alatt:

Nyolc óra tájban néhány ember összeverődik az Oktogonon és felbámulnak az égre. Jön egy nő, aki kutyáját és férjét vezeti. Meglátja a csoportosulást és felsikolt:
– Ah, ujra itt van a Zeppelin!
– Nem Zeppelin ez,  – világosítják fel, – csak holdfogyatkozás.
Erre vállat von és elmegy. A holdfogyatkozás nem érdekli.

Újabb privát adománnyal gyarapodott a Fortepan képgyűjteménye, dr. Horváth Miklós jóvoltából mintegy háromszáz színes, zömében budapesti fotót lapozhatunk át, főként a II. világháború utánról, az ötvenes évekből. A fotók egyfelől a színes nyersanyag miatt is végtelenül izgalmasak, másrészt a rajtuk keresztül elénk táruló békés, már-már polgári világ képei is mintha nem a tomboló kommunizmus alatt készültek volna, hanem valamikor a húszas-harmincas években.

A fotók készítője sokszor saját Kossuth Lajos úti lakásából, annak erkélyéről illetve a környező utcákban örökítette meg a mindennapokat, e jeleneteket színesítik strandoló emberek, a téli utcaképek, városligeti pillanatképek, majd jó kedélyű felvonulók, hogy a végén bekússzon a drámai végszó, hogy mégsincs minden a legnagyobb rendben: 1956.

Biztos vannak, akiket érdekel a különleges hangulatú képek technikai részletei. Horváth Miklós az Indexnek erről a következőket mondta:  “a fényképeket egy FUTURA  márkanevű, Freiburgban gyártott fényképezőgéppel készítettem, szinte kivétel nélkül. A gép compur zárral működik, ami akkoriban az ötvenes években még eléggé ritka volt. Optikája:ELOR 1:2,8/50. A felhasznált negatív vagy diapozitív filmek az esetek többségében Orwo, Agfa és Forte gyártmányúak voltak, attól függően, hogy aki apánknak szállította a nyersanyagot a nagyüzemi fotós cégnél, mihez jutott éppen hozzá.”