Magyarországon él Közép-Európa legnagyobb létszámú kínai kisebbsége, több tízezer kínai bevándorló lakik Budapesten, a legtöbben mégis csak a városi legendák szintjén tudnak róluk bármit is. Honnan jöttek, és miért éppen ide? Hogyan élnek, milyen szerepet töltenek be a magyar gazdaságban? A magyarországi kínai bevándorlás története a 90-es évek úttörői, a második generációs fiatalok és a letelepedési kötvényesek sztoriján keresztül.
A Kelet-Közép-Európába irányuló kínai bevándorlás az 1980-as években vette kezdetét, bár kínai kereskedők már a 20. század elején is megfordultak a régióban. Az első néhány ezer kínai munkás azután érkezett a térség szocialista nagyvállalataihoz, hogy a szovjet blokk több évtizedes távolságtartás után újramelegítette kapcsolatait a Kínai Népköztársasággal.
Magyarországra szintén ekkoriban jöttek kínai vendégmunkások a Rába Gépgyárba (Győrben külön panelblokkot is építettek számukra, amit a helyiek azóta „kínai ház”-ként emlegetnek). Bár a Rábába érkezett fémmunkások legkésőbb három év után majdnem mind hazatértek, akadt, aki maradt, és kereskedni kezdett – mesélte az Indexnek Szabó Linda, magyarországi kínai vállalkozásokat kutató városszociológus.
Az igazi lökést azonban nem a vendégmunka lehetősége, hanem a magyar és a kínai állam között 1988-ban köttetett vízummentességi megállapodás adta a migrációnak. Ennek az egyezménynek köszönhető, hogy
Magyarországon jött létre a régió legnagyobb, több tízezer fős kínai közössége, és Budapest a kínai diaszpóra régiós hubja, kereskedelmi központja lett.
Mindez részben nem szándékolt módon történt, mivel a vízumkötelezettség eltörlésekor a magyar hatóságok nem gondolták, hogy rövid időn belül tömegesen indulnak majd Magyarország felé a hivatalosan turistaként utazó, de valójában „batyuzó” kínai árusok, akik egy joghézag alapján céget alapítva tartózkodási engedélyhez juthatnak. És hogy e cégek munkát ígérő meghívóleveleire újabb kínaiak ezrei érkeznek hozzánk. Mire a magyar állam felismerte a helyzetet, és lépésre szánta el magát, már 1992 volt, és a hazai kínai közösség több tízezer főt számlált, de más országokba is ezrek mentek tovább Magyarországról indulva.
Kínaiak Magyarországon
Kik, mikor és honnan érkeztek?
A Magyarországra irányuló kínai migráció – még ha ebben a formában nem is volt tervezett – mindkét ország számára járt előnyökkel: Kínában a 80-as évek végén gazdasági válság volt, a rendszeren nyitott némi szelepet a kivándorlás lehetősége, Magyarországnak pedig jól jött egy olyan kereskedőréteg, amely olcsó fogyasztási cikkeivel ki tudta szolgálni az alacsony jövedelmű társadalmi csoportokat.
A kínaiak oldaláról a jó üzleti lehetőségek mellett további motivációt jelentett az 1989-es Tienanmen téri mészárlás, amely aggodalommal töltötte el a kialakulóban levő helyi magánszektort, ráadásul a válaszként érkező nyugati szankciók csak súlyosbították a gazdasági nehézségeket. Sok friss vállalkozó attól való félelmében, hogy keményvonalas fordulat jön, igyekezett menekülési útvonalat biztosítani maga és családja számára.
Rajtuk kívül szép számmal útnak indultak olyanok is, akik teljesen mással foglalkoztak, de a politikai klíma miatt menekülőre fogták: állami tisztviselők, értelmiségiek, földművesek sokasága lett egyszerre migráns és vállalkozó (többnyire kereskedő) teljesen idegen kultúrájú országokban.
A magyarországi kínai közösséget kutató (pdf) Nyíri Pál szerint – ellentétben a vietnami diaszpórával, ahol frontvonal húzódik az antikommunista és a rendszerpárti migránsok között – a kínaiaknál nem jellemzőek a politikai különbségek, legalábbis nyilvánosan semmiképp. A szervezeteik inkább abban versenyeznek, hogy kinek vannak jobb kapcsolatai az otthoni funkcionáriusokkal.
A legelső hullámban a kínaiak mintegy negyede Pekingből érkezett, később a legtöbben Fucsienből és Csöcsiangból jöttek, a mai kínai közösség legnagyobb részét e két tartomány szülöttei és leszármazottaik teszik ki.
Fucsien és Csöcsiang tradicionálisan Kína legnagyobb kibocsátóinak számítanak a nagy népsűrűség és a tengerparti fekvés miatt, az errefelé élők számára megszokott a tengerentúli utazás. Az eredeti földrajzi hovatartozás a diaszpórában is fontos, az egyes tartományoknak saját informális egyesületeik vannak az onnan származó jómódú vállalkozók vezényletével. Ezek célja a közösség segítése. Például ha valaki súlyos beteg, vagy továbbtanuláshoz van szüksége pénzügyi segítségre, akkor fordulhat az egyesülethez támogatásért, tudtuk meg egyik interjúalanyunktól.
A magyarországi kínaiak számáról már a letelepedési kötvényesek érkezése előtt sem álltak rendelkezésre megbízható adatok. A Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal kétezres évek eleji adatai szerint összesen csak valamivel több mint 9 ezer kínai állampolgár érkezett hazánkba, de az adatbázis rendkívül kusza. Maga a hivatal sem tudja, hogy a teljes kínai közösségre vonatkozó számok tükrözik-e a lejárt, illetve meghosszabbított engedélyek okozta változásokat, és nem tartalmazzák azon kínaiak számát sem, akik rövid távú tartózkodási engedéllyel, esetleg azt meghosszabbítva tartózkodnak itt.
Az illegális bevándorlókról pedig értelemszerűen nem tudunk semmi biztosat, kivéve, hogy a vízummentesség néhány éves időszakában Magyarország volt az Európa többi országa felé irányuló kínai illegális migráció legfőbb kiindulópontja. Összességében valószínű, hogy
a hazai tényleges adat valahol a hivatalos számok és a túlzó becslések (a sajtóban 50-100 ezres nagyságrend is elő-előfordul) között mozog.
Ez az elmúlt harminc év során mindig mást jelentett. Az 1992-es, kb. 30-40 ezres csúcshoz képest a Magyarországon tartózkodó kínai állampolgárok száma jelentősen visszaesett a következő évtizedben. Sokan hazamentek, illetve nyugat vagy a régió más országai felé hagyták el az országot, a kétezres évekre már csak 10-15 ezren lehettek. A kínai bevándorlásnak a második Orbán-kormány alatt indult – de azóta eltörölt – letelepedési kötvényprogram adott új lendületet. Becslések szerint emiatt újra 20-25 ezer környékére nőhetett a magyarországi kínai közösség létszáma, bár a kötvényesek közül sokan egyáltalán nem vagy csak időszakosan tartózkodnak az országban.
Bár Budapesten hivatalosan nincsen kínai negyed, mégis elég jól körülhatárolhatóak azok a városrészek, ahol a kínaiak többsége lakik vagy legalábbis dolgozik – derült ki Szabó Linda kutatásaiból. Az első generációs bevándorlók általában a józsefvárosi régi Négy Tigris piac közelében vagy Kőbányán vettek lakást – és még mindig arrafelé élnek, akkor is, ha esetleg azóta az anyagi lehetőségeik megengednék, hogy a város egy drágább részébe költözzenek.
Ez részben annak tudható be, hogy a kínaiak körében az ingatlan nem számít akkora státuszszimbólumnak, mint az európai kultúrkörben. Ha valakinek jobban megy a biznisz, előbb vesz egy nagyon drága autót, mint egy nagyobb vagy elitebb helyen lévő lakást: a józsefvárosi piacon és környékén járva alapélmény, hogy 20-30 millió forintos luxusautók állnak a düledező egykori Ganz-csarnokok árnyékában. A nagy lakás kényelmi szempontjai is kevésbé érvényesülnek, mivel az átlagos kínai vállalkozó jóval több időt tölt az üzletében, mint egy átlag magyar a munkahelyén – jószerével csak aludni jár haza.
Ezek a trendek a legújabban Magyarországra költöző, eleve jómódú kötvényes kínaiaknál már nem érvényesek. A vonatkozó statisztikák szerint ők leginkább a Nagykörúton belül, a II. és III. kerületben, illetve Zugló kertvárosi részén vesznek lakást az 50-80 millió forintos árkategóriában, a lukratív piacot felismerve kiszolgálásukra már külön erre specializálódott ingatlanos cégek is alakultak.
A Belügyminisztérium adatai szerint a Magyarországra bevándorolt kínaiak összességében magasabb iskolai végzettségűek, mint az otthoni átlag, a globális kínai migráció korábbi hullámaihoz képest több közöttük a nő. A gyerekek száma csak lassan növekszik, de nem az alacsony születésszám miatt, hanem mert jellemző, hogy a gyerekeket hazaküldik Kínába a nagyszülőkhöz. A kínai állampolgárok túlnyomó többsége Budapesten él, néhány százas csoportok csak határ menti nagyvárosokban, például Nyíregyházán és Szegeden telepedtek le, ami valószínűleg azzal magyarázható, hogy ott van szükség a közeli országok piacait kiszolgáló nagyobb kereskedelmi központokra. Egy-két kínai üzlet viszont mára szinte minden községre jut, emiatt vidéken is sok helyen él egy-egy családnyi kínai.
Évtizedek óta tartja magát a városi legenda, miszerint Magyarországon papíron sohasem halnak meg kínaiak, mert a halottak tartózkodási engedélyét „újrahasznosítják”, vagyis illegális bevándorlók fedezik magukat vele. Noha ilyen esetek is előfordulhatnak elvétve, olyan léptékben biztosan nem jellemző, mint ahogy azt a hazai közbeszéd tartja. A legendának az a része mégis igaz, hogy Magyarországon viszonylag kevés kínai hal meg, de ennek egészen prózai oka van:
az idősebbek közül a legtöbben visszamennek Kínába a családjukhoz nyugdíjas éveikre.
A mobilitás nem csak ebből a szempontból jellemző a kínai diaszpórára. A kereskedők nagy része évente többször utazik Kínába, mivel versenyképességük a hazai gyártás és szállítás költségén, a lebonyolítás gördülékenységén múlik. Ezt pedig úgy a legkönnyebb garantálni az erősen bürokratikus, állami hivatalnokok által dominált gazdaságirányításban, ha a vállalkozó személyesen is ápolja a kapcsolatot a kintiekkel. A kereskedő elit tagjainak akár saját árubeszerző cégeik is lehetnek Kínában, vagy több üzletük Közép-Európa más országaiban, illetve Magyarországon belül több városban.
Egy ilyen helyzet szintén sok utazásra kényszeríti őket – gyakori, hogy a házaspárok azért látják keveset egymást, mert a vállalkozás érdekében folyton úton vannak. Az egyik második generációs interjúalanyunk elmondása szerint úgy nőtt fel, hogy szinte sohasem látta egyszerre az apját és az anyját, mert miközben Budapesten volt a lakásuk, a szülők egyikének mindig a család vidéki ruhaboltjában kellett vinni az üzletet.
Változó gazdaság
A fast fashion miatt több az ázsiai étterem
A rendszerváltás után Magyarországra érkező kínaiak közül sokan kereskedni kezdtek, ennek talán legfontosabb oka az volt, hogy a jelentős árukészletekkel rendelkező kínai állami vállalatok kedvező fizetési feltételekkel adtak áruhitelt az ide érkezőknek.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy ennek nyomán a magyarországi kínai közösség gazdasági alapja a textil-, ruha- és cipőkereskedelem lett, ami azon is látszik, hogy a kőbányai kínai negyed bérlőinek nagy része textil-nagykereskedő. Az Opten adatai szerint 2017-ben 1186 kínai tulajdonú cég működött Magyarországon, ennek 20 százaléka kis-, 45 százaléka pedig nagykereskedelemmel foglalkozott. Viszont úgy tűnik, hogy
a globalizáció trendjei egyre inkább a kínai textilkereskedők ellen dolgoznak, ami idővel komoly változásokhoz vezethet a város kínai kereskedelmi központjaiban.
A 80-as évektől kezdve Kína a világ ruhaiparának középpontjává vált, az olcsó és óriási mennyiségben elérhető munkaerőre épülve az olcsó, tömegtermelt divatcikkek előállítása a kínai gazdaság egyik alappillére lett. Különösen igaz ez azokban a déli és délkeleti tartományokban, mint Csöcsiang és Fucsien, ahonnan az Európába és ezen belül Magyarországra vándorolt kínaiak többsége származik. A rendszerváltás és az azzal járó gazdasági válság után az olcsó kínai áruk kiváló keresletre találtak Közép-Európában, a régió ruhakereskedelmének pedig Budapest lett a központja. A kőbányai kínai negyed nagykereskedői mind a mai napig az egész régióba szállítanak ruhákat és cipőket, ahogy az Ázsia Center és a Kőbányai úti Ganz piac is a textilipari kis- és nagykereskedelemre épít nagyrészt.
A kínai kereskedők dominanciáját az olcsó ruhák piacán viszont két trend is kezdi letörni:
- a fast fashion cégek térnyerése
- és a kínai ruhaipar versenyképességének romlása.
A H&M és hasonló üzletek elburjánzása Budapest és más kelet-közép-európai városok plázáiban egyre inkább elveszi a kínai árusok kenyerét, hiszen hasonlóan olcsó termékeket árulnak, a kínai „kamumárkák” társadalmi stigmája nélkül. Ezek a ruhaláncok pedig egyre inkább nem Kínában termelnek, az ország ugyanis a folyamatosan emelkedő bérköltségek miatt mindjobban veszít vonzerejéből az ilyen cégek szemében. Kínában az átlagos bérek már csaknem háromszor akkorák, mint más délkelet-ázsiai országokban, ami egyrészt az ország fejlődését jelzi, másrészt viszont komoly kihívást is jelent az iparnak.
Míg egy H&M vagy Inditex (a Zara, Pull and Bear stb. gyártója) el tudja vinni a termelését mondjuk Bangladesbe, Vietnamba vagy Indiába, a kínai importőrök ezt már nem tudják megtenni. Ők inkább a kisebb üzemekkel, beszállítókkal állnak kapcsolatban, a bangladesi vagy pakisztáni termelőkkel nem, így nem tudják követni a multinacionális versenytársaikat.
Kína még mindig a világ legnagyobb textil- és ruhaexportőre, de a piaci részesedése folyamatosan csökken. A WTO adatai szerint 2016-ban a textilexportban 3, a ruhaiparban 7 százalékkal esett vissza a kínai kivitel, miközben a kisebb ázsiai versenytársak exportja folyamatosan növekszik. A kínai válasz erre az, hogy egyre inkább a bangladesi és vietnami ruhagyárak anyagbeszállítója lesz, de ez a budapesti kínai kereskedőknek sovány vigasz.
A kínai árusoknak ezért idővel változtatniuk kell, akárcsak a nekik helyeket kiadó kínai üzletembereknek. Ez már részben el is indult, leginkább két irányba:
- az áruk diverzifikálása felé
- és a szolgáltatások felé.
Az első annyit jelent, hogy az importőrök elkezdenek átállni a ruhák és cipők helyett más termékekre. Egyre többen importálnak például telefonos kiegészítőket, de van már a kínai negyedben LED-lámpa-importőr és gamerszék-nagykereskedő is. Persze a ruhakereskedés sem fog megszűnni, de középtávon várhatóan csak a nagyobb, erősebb szereplők maradnak meg a piacon.
A másik stratégia az, hogy áruk helyett szolgáltatásokat kezdenek nyújtani a kínai vállalkozók, ami tipikusan éttermeket jelent. A kőbányai kínai negyedben például egyre több az étterem az olcsó kínai büféktől (amelyek leginkább a kínai keresletet elégítik ki, úgyhogy nem sok közük van a városban bárhol megtalálható kínai büfékhez) az igazán drága éttermekig. Ezek viszont akkor pörögnének igazán, ha a kínaiakon kívül a magyar foodyk is odaszoknának, és a zuglói Wang vagy a ferencvárosi Taiwan étterem mellett a He Hébe vagy a Wanhaóba is tömegesen zarándokolnának. Ez már persze elindult, a kajahipszterek körében már ismert például a Spicy Fish és a Milky Way, de a kínai negyed vállalkozói azt remélik, hogy ennél még jóval nagyobb is lesz a forgalom a magyarok részéről.
Persze a kínai kereslet is növekszik, ahogy egyre több kínai cég jön Magyarországra, és hoz ide kínai alkalmazottakat. A Huawei vagy a Bank of China ide költöző alkalmazottai valószínűleg rendszeresebb látogatói lesznek a kínai negyed éttermeinek, ide fognak járni kínai élelmiszereket vásárolni, stb. A helyiek pedig azt remélik, hogy a magyar kormány közeledése Kínához indirekt módon az itteni kínai vállalkozókra is pozitív hatással lesz. Vagy akár közvetlenebb módon is hatással lehet, mert mondjuk a kínai óriáshitelből épülő Budapest–Belgrád-vasúton a Magyarországra importáló vagy az innen Kínába (például gyapjút) exportáló cégek is tudnak majd szállítani.
Párhuzamos világok
Saját templom, saját újság, saját iskola
A magyarországi kínaiak nagyobb része nem gyakorol semmilyen vallást, de ha vallásosak, akkor alapvetően protestáns keresztények. Budapesten több gyülekezet is működik, amelynek kizárólag kínai bevándorlók a tagjai. A legnagyobb, a Monori Center szélén saját templommal rendelkező közösség a Magyarországi Kínai Református Gyülekezet Egyesülete, ami 1990 körül jött létre, és először két kis csoportként indult. Az egyik csoportot a kőbányai úton a Négy Tigris piac koreai misszionáriusa, a másikat egy amerikai prédikátor alapította.
Ezek aztán összeolvadtak, és 1996-ban hivatalosan is egyházat alapítottak. Eleinte a református egyház épületét bérelték a Kőrösi Csoma sétányon, és csak 2014-ben költöztek a Mázsa utcába.
A kilencvenes évek közepén 40-50 tagja volt az egyesületnek, manapság a nagyobb összejöveteleken átlagosan 200-an jelennek meg, de ennél többen tartoznak az egyházhoz. A gyülekezet átlagéletkora nem túl magas, leginkább harmincas szülők járnak az összejövetelekre a gyerekeikkel, így egy istentiszteleten átlagosan 30-40 gyerek is részt vesz. Keddtől szombat estig mindennap tartanak kiscsoportos összejöveteleket, szövegeket olvasnak és énekelnek, szerdán van egy nagyobb közös ima is.
A gyülekezet kétféle énekes eseményt szervez, az egyiken tradicionális dalokat énekelnek, a másik viszont poposabb, ott hangszeres kíséret is van, és erre kifejezetten fiatalokat várnak. Az egyházban kínaiul beszélnek, ugyanakkor szeretnének a vallásos magyarok felé is nyitni, ezért nemrég például a szerb határ közelében szerveztek programokat és istentiszteletet tolmács segítségével egy helyi cigány közösségnek. A környékbeli országok kínai közösségeivel is tartják a kapcsolatot, például nemzetközi gyerektáborokat szerveznek.
A magyarországi kínaiaknak saját médiájuk is van, sőt, a 90-es években kilenc-tíz lap működött párhuzamosan. Mára ezek közül csak néhány maradt talpon, a két legnagyobb újság szerkesztőségét fel is kerestük.
A United News 1999 óta, az Új Szemle 2000 óta jelenik meg hetente, a lapoknak online verziójuk is van. Az újságok tartalma két részre osztható. Az első blokk kifejezetten magyar hírekkel foglalkozik. Mivel az olvasók közül sokan foglalkoznak üzlettel, ebben a rovatban gyakoriak az üzleti, szabályozási változásokat érintő információk, de gyakran számolnak be helyi kulturális eseményekről is. A lapok nagyobb részét pedig kínai belpolitikai, gazdasági tudósítások teszik ki.
Az újságok nyomtatott verziója ingyenesen hozzáférhető a negyed boltjaiban, éttermeiben, de például a helyi kínai bankban is. A lapok nem csak reklámokból tartják fenn magukat. A United News kiadója nyelvoktatással is foglalkozik, illetve a Magyarországra települő kínaiaknak intézik a költözéssel együtt járó adminisztrációt, például ingatlanvásárlásban segítenek. Az Új Szemle kiadójához pedig reklámcég is tartozik, és gazdasági konferenciák szervezésével is foglalkoznak.
A negyed közepén magánnyelviskola is működik, ide főleg a nyitott, tehetős kínai családok küldik gyerekeiket. Angolt, kínait és magyart lehet itt tanulni. Az itt élő kínaiak közül sokan járatják nemzetközi iskolába a gyerekeiket, de hogy angolból igazán jók legyenek és a nemzetközi nyelvvizsgákat is gond nélkül letegyék, szükségük lehet plusz nyelvórákra, és bíznak a kínai közegben. De a Magyarországra látogató, szabadságra érkező kínai családok is vesznek nyelvórákat itt a gyermekeiknek, mivel úgy érzik, külföldön jobb angol nyelvi képzést kaphatnak, mint a hazájukban.
A három generáció
Az elsők, a banán és a kötvényesek
Ahogy az a bevezetőből már kiderülhetett, nem lehet azt mondani, hogy van egy életútséma – változatos körülmények között jutottak ide az első generáció tagjai. Ennek ellenére a magyarországi kínaiak társadalmi helyzetüket tekintve elég egységesnek tűnnek, hiszen a különböző pozíciókból, különböző szakmai háttérrel érkezők nagyon hasonló üzleti mintát követnek: majdnem mind családi kisvállalkozást visznek maximum néhány alkalmazottal. Harminc év elteltével persze már ezen belül is kialakult az anyagilag sikeresebb és kevésbé sikeres vállalkozók közti rétegződés, de nincs éles elkülönülés ennek alapján.
A 90-es években érkezett kínai bevándorlók többsége kereskedelemmel kezdett foglalkozni, elsősorban ruhákat importáltak, de olyan is volt, aki éttermekbe hozott itthon nem kapható alapanyagokat. Volt, aki a 90-es évek elején egy kereskedelemmel foglalkozó cég piackutatójaként került ide, de olyanok is akadnak, akiknek már itt élő és vállalkozó ismerőse szólt, hogy milyen jó lehetőségek vannak errefelé. A rendszerváltás időszakában, de még később is a 90-es években Kínában úgy gondolták, hogy nagyszerű lehetőség Európába jönni és szerencsét próbálni, az anyaország ekkoriban még elég fejletlen volt gazdaságilag.
Az első generációsokra jellemző, hogy nem igazán tanultak meg magyarul, emiatt főleg munkakapcsolatuk van magyarokkal.
Többen mondták, hogy nem voltak rákényszerítve a magyar nyelv megtanulására, viszont azt is kiemelték, sajnálják, hogy nem tanulták meg, mert akkor jobban integrálódhattak volna.
Liu Weijie és Zhao Jun is rendszeresen ellátogat Kínába. Utóbbi évente egy hónapot tölt el a szülőföldjén, előbbi akkor megy, amikor üzleti útra kell Kínába mennie. Weijie kereskedő, 15 évig foglalkozott ruhaimporttal, most viszont már ő exportál Kínába Magyarországon jól menő termékeket, például csokoládét, müzlit és teát.
Mindketten Henan tartományból jöttek, és a Monori út környékén van az üzletük. Jun azt mondta, hogy ez itt egy nagyjából kétszáz fős henani közösség, amelyet lassan két évtizede építenek. Fontos, hogy tagjai ugyanabból a tartományból jöttek, ugyanis – mint mondták – a külföldön élő kínaiak csak azért nem barátkoznak egymással, mert kínaiak. Az egyes tartományok nagyon más kulturális fejlődési utat járhattak be, így az emberek is különbözőek.
Mivel az első kínai bevándorlók a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején érkeztek az országba, a gyerekeikből mára kialakult egy tinédzserekből, fiatal felnőttekből álló második generációs kínai bevándorló réteg Budapesten. Őket banángenerációnak is szokták nevezni, mivel „kívül sárgák, belül fehérek”, bár ez azért erősen személyfüggő. Sokukra egyáltalán nem jellemző, hogy életmódjukban hasonultak volna a többségi társadalomhoz, inkább az elég zárt és összetartó kínai közösségben mozognak otthonosan.
Ebben közrejátszik, hogy a magyarországi kínaiaknál gyakori, hogy a már itt született gyerekeket visszaküldik Kínába a nagyszülőkhöz, unokatestvérekhez lakni és tanulni. Az úttörő bevándorlógenerációnál az is előfordult, hogy a szülők eleve magukkal sem hozták a kisgyereküket, csak évekkel később, mikor már stabil körülmények között éltek.
De akik Budapesten nőnek fel, azokat is sokszor inkább nemzetközi vagy minimum két tannyelvű iskolákba íratják be a szüleik. Vagyis akadnak köztük olyanok, akik bár Magyarországon élnek, kiskorukban nem voltak huzamos ideig magyar nyelvi közegben, a magyart csak mint idegen nyelvet tanulták, és nem is beszélik túl jól. Legtöbbjük egyébként nem is magyar állampolgár: a gyerekek születésekor a szülők eldönthetik, hogy magyar vagy kínai állampolgárságot kapjanak-e az újszülöttek, és a legtöbben a kínait választják. Kettős állampolgárság nem lehetséges, mert a kínai állam azt nem ismeri el.
Az egyik második generációs interjúalanyunk éppen az ellenkezőjére példa: a magyar egyetemet végzett, magyarul szinte tökéletesen beszélő huszonéves srác tudatosan, 18 éves korában vette fel a magyar állampolgárságot, mert addigra a családdal eldöntötték, hogy neki és testvérének már nem érdemes hazatelepülésben gondolkodniuk.
Történetéből kirajzolódott egy tipikus banángenerációs jelenség:
„A magyar közösségbe sikeresen integrálódott kínai fiataloknak már nem feltétlenül az a leghőbb vágyuk, hogy heti hét napot végigdolgozzanak, ahogyan azt a szüleik korosztályából sokan teszik.”
Mint mondta, egy időre szívesen kipróbálná, milyen Kínában dolgozni, de hosszabb távon nem tudná elképzelni, hogy ott éljen, elsősorban a durva munkatempó és verseny miatt. Kínában a gyors gazdasági fejlődés miatt kiéleződött a verseny az emberek között, szerinte ők már nem tudnának oda visszailleszkedni.
A „banánemberekre” az is jellemző, hogy nem feltétlenül szeretnék folytatni a családi vállalkozást, legyen az büfé vagy ruhaüzlet. Magyarországon több kínai nagyvállalatnak működik már leányvállalata, ahol örömmel alkalmazzák a magyarul és kínaiul is jól kommunikáló második generációs bevándorlókat. Elsőre furcsán hangozhat, de nem mondható el minden második generációsról, hogy jó kínaiból, ugyanis az üzleti világban használt formális kínai nyelv írott változatát nem tanulja meg az ember csak úgy otthon magától, családi beszélgetések közben. Aki nem Kínában járt iskolába, vagy hétvégenként nem képzi magát a kínai negyedbeli vasárnapi iskolában, annak lehetnek gondjai a kínai cégek elvárásaival.
Interjúalanyaink szerint bár sok banángyerek számára már nem igazán perspektíva a kereskedelmi vagy vendéglátós kisvállalkozás, egyelőre nem jellemző, hogy konfliktus lenne abból, ki vegye át a családi céget. Az első generációs bevándorlók többsége fiatalon alapított családot, és hiába van már felnőtt gyereke, maga is bőven aktív korú még.
A magyar átlaghoz képest fiatal korban történő házasság és gyerekvállalás a második generáció tagjaira is jellemző, de ebben van különbség az egyes tartományok között. A Fucsienből származóknál gyakori, hogy 20–24 éves korukra már családot alapítottak, és van egy vagy két gyerekük – mesélte nekünk Anije, aki felszolgálóként dolgozik a Monori Center egyik éttermében.
Nála és többi interjúalanyunknál is érdeklődtünk, van-e olyan hely vagy szórakozási forma, ami tipikusan rájuk jellemző, de egyöntetűen azt a választ kaptuk, hogy a fiatal kínaiakból álló társaságok nem igazán járnak úgy – pláne nem olyan rendszeresen – bulizni, ahogy azt mondjuk a magyar vagy más európai fiatalok teszik. Nagyobb eseményekkor esetleg elmennek egy karaokebárba, egyébként pedig a plázákat látogatják, vagy beülnek egy kávézóba.
A magyarországi kínai közösség legújabb tagjai a letelepedési kötvénnyel ideérkezettek. Az ő pontos számukat nehéz megmondani, mert azt ugyan lehet tudni, hogy nagyjából 15 ezren igényeltek letelepedési engedélyt, de azt nem, hogy ezekkel pontosan hányan is költöztek ide. Az biztos, hogy pár ezer fővel ezen keresztül is gazdagodott a magyarországi kínai közösség.
A kötvényesek szociokulturális és gazdasági értelemben is elég mások, mint a már a 90-es évek óta itt élő kínaiak: míg az első bevándorlási hullámmal inkább vidéki, szegényebb, gazdasági lehetőségeket keresők jöttek, ebben az új hullámban leginkább a városi középosztály menti ki a gyerekeit a kínai szmogból és a húsdaráló oktatási rendszerből. A kötvényesek nagy része nem szakad el teljesen Kínától, és nem kezd új életet Magyarországon.
Sőt, a tipikus kötvényes családmodell úgy néz ki, hogy a feleség és a gyerek vagy gyerekek itt élnek, míg a férj ideje jó részében otthon van Kínában, és csak látogatóba jön ide a családjához.
Ez érthető is, hiszen mondjuk egy jól menő üzletember, akinek nem okoz nagy anyagi megterhelést, hogy kifizesse az államkötvényt, és vegyen itt egy drága ingatlant, a gyerekét pedig drága magániskolába járassa (tipikusan amerikai vagy brit suliba, netán hasonló nemzetközi intézménybe), az nem adja fel a karrierjét egykönnyen. Ráadásul a helyi jogi környezet és nyelv ismerete nélkül sokaknak fölöslegesen nagy kockázat itt vállalkozást indítani.
Így van itt például Luo Aiwu, avagy Annie, egy középkorú kínai hölgy, aki 15 éves fiával él itt, míg a férje Kanton városában maradt, és csak évente egy-két hónapra látogatja meg őket. Beszámolója szerint a legtöbb itteni kötvényes ismerőse hasonló cipőben jár, vagyis egy kínai vállalkozást igazgatnak tovább; kevesen vannak, akik magyarországi cégből próbálnak megélni. Sokan fektetnek viszont ingatlanba, amelyek bérbeadása állandó bevételt jelent.
Azért olyan is van, aki Magyarországon próbál szerencsét. Hallottunk például egy sanghaji úrról, aki Budapest belvárosában nyitott japán éttermet, vagy olyanról, aki a kínai negyedben kezdte a családja kínai gyárának LED-lámpáit árulni. És olyan is van, aki tényleg szinte teljesen maga mögött akarja hagyni Kínát, de azért ők számítanak a kivételnek. Ilyen kivétel Yang Cheng, avagy Jason, egy húszas évei közepén járó fiatalember, aki Skóciában járt egyetemre, beleszeretett az európai életstílusba, ami hiányzott neki, amikor visszatért Pekingbe dolgozni, úgyhogy inkább újra Európába jött. Neki a szülei fizették ki a kötvényeket, hamarosan pedig megházasodik, így nemsokára a felesége és édesanyja is csatlakozik hozzá Budapesten.
Ahogy a 90-es években, most sem azért jönnek ide a kínaiak, mert mindig is Magyarországról álmodoztak, hanem mert jó lehetőségnek ígérkezett.
A többi hasonló programhoz képest ugyanis a magyar letelepedés roppant egyszerű és nagyon olcsó.
Annie és családja régóta tervezte, hogy elhagyják Kínát, elsősorban azért, hogy a fiuk egészségesebb környezetben nőjön fel, és ne kelljen a kínai oktatási rendszer borzasztóan kompetitív, versenyistálló-szerű intézményeibe járnia. Eredetileg Ausztráliába, Spanyolországba vagy Portugáliába akartak menni, de egy közvetítő cég portfóliójában megtalálták a magyar programot, aminél nem találtak vonzóbbat. Annie férje azt mondta, mindegy, hogy hová mennek, mindenhol csak jobb lehet, mint Kínában.
A magyar programban leginkább az tetszett nekik, hogy a befektetésüket az állam garantálja, vagyis elég biztonságos és egyszerű, mert a magyar állam a fizetésen kívül gyakorlatilag semmilyen követelményt nem írt elő a letelepedési engedély megszerzéséhez. Ez a könnyebbség vonzotta ide Jasont is, aki állítása szerint végignézte és összehasonlította Európa összes országának bevándorlási programját, és a magyart találta a legvonzóbbnak, pontosabban a legegyszerűbbnek. A magyar bevándorlási program emellett kifejezetten olcsónak számít, ráadásul a pénzt vissza is kapják, aminek Annie már tudja is a helyét: a gyereke egyetemi tanulmányaira akarják költeni.
Magyarország amúgy nem könnyen nyerte meg magának az összes kötvényest, Annie és családja például elég szörnyű első benyomásokkal érkezett az országba. Budapest Kantonhoz képest egy meglehetősen fejletlen kisvárosnak tűnt, ami ráadásul elég rossz arcát mutatta 2015 nyarán, a menekültválság tetőpontján, Annie fiát pár nappal az ideérkezése után pedig meg is lopták. A többség viszont jól érzi itt magát, mert Kínához képest nagyon jó a levegő, jobb az idő, az EU-s standardok miatt nagy az élelmiszer-biztonság (ami a kínaiaknak nagyon fontos szempont az ottani nagy élelmiszerbotrányok miatt), és sokkal nyugisabb az élet. Idővel Annie is megbékélt Budapesttel, és már szeret itt lenni. Jason pedig a kezdetektől nagyon élvezi a várost, amelyet sokkal biztonságosabbnak tart, mint a nyugati városokat.
Az új érkezők, bár sokban eltérnek a már itt élő kínaiaktól, azért valamennyire igyekeznek csatlakozni az itteni közösséghez. Annie és Jason is dolgozik egy itteni kínaiak által alapított külkereskedelmi cégben a kínai negyedben, így közvetlen munkatársai sok, már régebb óta itt élő kínainak és magyarnak is – igaz, ezzel mindketten kivételnek számítanak a kötvényesek között. Emellett részt vesznek a pesti kínai közösség eseményein: eljárnak a kínai templomok istentiszteleteire (bár Jason eredetileg buddhista), részt vesznek a tartományi egyletek programjain is.
Sok szempontból rá is szorulnak az itteni kínaiak segítségére, akik ismerik a jogi környezetet, a nyelvet, és akik egy külön kis iparágat alakítottak ki arra, hogy kiszolgálják a kötvényesek igényeit. A bizalom viszont nem töretlen. Volt olyan, már itt élő interjúalanyunk, aki szerint a kötvényesek közül többen attól tartanak, hogy az itteniek átverik és lehúzzák őket. Jason viszont azt mondta nekünk, hogy az itt élő kínaiakkal sokkal egyszerűbb dolgozni, mint az otthoniakkal.
A kötvényesek legnagyobb támasza valószínűleg a többi kötvényes, akikkel folyamatos a kapcsolattartás. Ez leginkább a Wechat nevű kínai közösségi médiaszolgáltatáson keresztül zajlik, ahol a kötvényesek több csoportban is átadják a tapasztalataikat, és megbeszélik a problémáikat. Most például állítólag azon izgulnak a csoport tagjai, hogy vajon rendesen visszakapják-e a pénzüket, mert az első kötvényeseknek lassan esedékes, hogy az állam elkezdjen törleszteni, a programról viszont már semmilyen információ nem érhető el a kormány oldalán. Emellett személyesen is szoktak találkozni kisebb csoportokban, vacsorázni, kirándulni mennek, magyarul tanulnak együtt.
Örökre viszont valószínűleg a kötvényesek sem maradnak itt. Annie azt mondta nekünk: az, hogy meddig marad, nagyrészt attól függ, hogy a fia hova megy majd egyetemre. Ha valahol az EU-n belül tanul tovább, akkor lehet, hogy ő is abba az országba költözik, vagy itt marad. Ha viszont a fiú mondjuk Amerika mellett döntene, ahová már nehezebb vele tartani, akkor Annie talán visszamegy Kínába. Jason viszont azt mondja, ő nem akar visszatérni Kínába, ő itt akar élni és családot alapítani, azt szeretné, ha a gyerekei magyar állampolgárok lennének, sőt, idővel ő maga is fel akarja venni a magyar állampolgárságot.
Integráció
Keleti nyitás országon belül
A magyarországi kínai közösségről azt szokás gondolni, hogy egy befelé forduló, a külvilágtól elzárt, magát elbarikádozó világban él. Ez részben igaz is, hiszen sokan nem tudnak magyarul vagy más idegen nyelven, és ahogy a bevándorlók mindenhol, elsősorban a saját köreikben keresnek segítséget, támaszt, ha valamire szükségük van. Tény, hogy van egy párhuzamos kínai világ, amely az itt élő kínaiakat szolgálja ki, az újságtól a templomon, ének- és tánckaron, festő szakkörön át a kínai személyi edzőig és latin táncklubig.
Viszont egyre inkább látszik a szándék a közösségben, hogy kitárja kapuit a magyarok felé, és hogy aktívabban részt vegyen a többségi társadalom életében.
Ezzel párhuzamosan pedig a helyi és országos politikai vezetés is minden korábbinál nyitottabbnak tűnik a kínaiak felé. A kínai kereskedőknek hagyományosan mindig is volt valamiféle munkakapcsolatuk magyarokkal: sofőrök, pincérek, tolmácsok, ügyvédek, könyvelők egész hálózata kapcsolódik a kínai cégekhez. Ez a kőbányai kínai negyedben is látszik, ahol számos magyar munkavállalót lehet látni, akik éttermi kisegítőként, rakodóként, közérti hentesként, portásként vagy ügyintézőként és tolmácsként segítik a negyed különböző cégeit. Ezen viszont az első generációs kínaiak személyes viszonya a magyarokkal nem igazán terjed túl, baráti kapcsolatai leginkább a már itt felnőtt kínaiaknak vannak magyarokkal, leginkább az iskolából.
Ami a kormányt vagy az önkormányzatokat illeti, eddig nem nagyon foglalkoztak a kínai közösséggel, gyakorlatilag nem vettek róla tudomást. Ez viszont az elmúlt pár évben látványosan változni kezdett. Korábban Budapest és – a legtöbb kínai üzletnek és lakosnak otthont adó – Józsefváros valamint Kőbánya vezetése nagyrészt igyekezett teljesen figyelmen kívül hagyni, hogy kínai cégek töltik meg a kerületek kiüresedő rozsdaövezeteit. Szabó Linda tanulmánya szerint a főváros vezetését még a 90-es években aggasztani kezdte a sok itt lévő kínai, ezért megrendeltek egy jelentést róluk. Ennek az volt a konklúziója, hogy a fővárosnak nem lenne szabad hagynia, hogy kialakuljon egy klasszikus értelemben vett kínai negyed, mert az ott lakók csak elszigetelődnének, ehelyett inkább kínai plázás és egyéb piacterek létrejöttét kellene támogatni, amelyekben a hatóságok számára is átlátható módon zajlik az üzlet.
Ez nagyjából meg is valósult, de nem igazán azért, mert az önkormányzat sokat tett volna érte. A józsefvárosi és kőbányai önkormányzat a fejlesztési terveiben még említést sem tett a komoly kulturális és gazdasági beruházásokat végző kínai közösségről, a kerület vezetése pedig nem kereste a kapcsolatot annak tagjaival. Persze nem is utasította el, ha a kínaiak szerettek volna valamit, például vasárnapi iskolának használni a kerület egyik általános iskoláját. Ennek az iskolának volt amúgy az igazgatója Kőbánya jelenlegi polgármestere, Kovács Róbert.
Az elmúlt négy-öt évben határozott közeledés indult meg, legalábbis Kőbányán. A kerület például pozitívan fogadta a hagyományos kínai újévi ünnepség szervezőinek ötletét (akik korábban csak a Müpában tartották ezt a rendezvényt), és meghívta őket, hogy a kőbányai Kőrösi Csoma Sándor Kulturális Központban is rendezzenek újévi programokat. Ez az attitűdváltás állítólag annak is betudható, hogy a magyar kormány is egyre nyitottabb Kína felé, ez pedig valamennyire lecsorog a helyi politikába is. Mindenesetre Kőbányán már nem csinál úgy az önkormányzat, mintha ott se lenne a kínai negyed.
De nem csak a magyar politika foglalkozik többet a kínaiakkal – úgy tűnik, a kínaiak is többet foglalkoznának a magyar közélettel.
Egy kínai üzletemberekből és értelmiségiekből álló csoport például elindított egy kezdeményezést, hogy a magyar állam ismerje el nemzetiségként a kínaiakat.
A Magyarországon Élő Kínai Kisebbség Érdekvédelmi Szervezete (MÉKKÉSZ) ennek a kezdeményezésnek leginkább a szimbolikus jelentőségét szereti hangsúlyozni, vagyis azt, hogy a kínai kisebbség ezzel szeretné kifejezni, hogy Magyarországot tekinti az otthonának, és szeretnének aktív részei lenni a magyar társadalomnak. A nemzetiségi státusz ugyanakkor konkrét előnyökkel is járna: lehetne kisebbségi önkormányzati képviselőket választani, állami védelmet élvezne a kínai kultúra, egyszerűbb lenne kínai oktatási intézményeket létrehozni, például azt a kínai két tannyelvű gimnáziumot, amelynek tervéről több interjúalanyunk is beszámolt.
A MÉKKÉSZ már el is kezdte a szükséges hivatalos eljárást, hogy a magyar állam ismerje el hivatalosan is a kínai kisebbséget. Ennek viszont két elég komoly akadálya van, a nemzetiségek jogait meghatározó, 2011-ben elfogadott törvény szerint ugyanis csak „Magyarország területén legalább egy évszázada honos” népcsoportot ismer el az állam nemzetiségként. Ilyen múltat a kínai közösség pedig jó eséllyel nem tud bizonyítani, bár Szabó Linda szerint akár ez sem lenne lehetetlen a kínai kereskedők szórványos, 20. század eleji felbukkanása miatt.
A másik akadály pedig az, hogy a nemzetiséggel járó jogokat, például azt, hogy kisebbségi önkormányzati jelöltre szavazzon, csak az adott kisebbséghez tartozó magyar állampolgár gyakorolhatja. A kezdeményezést elindító szervezet szerint pedig ilyen a több tízezer itt élő kínai közül is csak pár száz van, vagyis még ha meg is kaphatnák a nemzetiségi jogokat, nem igazán tudnának vele mit kezdeni.
Ez persze nem jelenti azt, hogy veszett az ügy. Csehországban a közel 18 ezer főt számláló vietnami kisebbség hasonlóan járt. 2004-ben nem akarták őket hivatalos kisebbségként elismerni, arra hivatkozva, hogy a csoport nem történelmi kisebbsége az országnak, 2013-ban aztán mégis bevették a képviselőiket a nemzeti kisebbségek tanácsába, elismert kisebbség lett a vietnamiakból.
De még ha jelenleg elég esélytelennek is látszik, hogy a közeljövőben védett kisebbségnek számítsanak a magyarországi kínaiak, az mindenképpen jelzésértékű, hogy mostanra a budapesti kínaiak közül többen elkezdtek azon gondolkodni, hogyan intézményesíthetné magát jobban a közösség, és hogyan lehetne kulturális és politikai értelemben is szerves része a magyar társadalomnak.
A cikk megjelenését a Monori Center támogatta.
- Kocsis Kriszta, Szémann Tamás
- Szabó Zoltán, Klág Dávid, Szabó Péter, Hermann Irén, Előd Fruzsina, Csurgó Dénes, Péter Dávid, Fábián Tamás, Stubnya Bence, Jenei Miklós
- Tao Zhang/Getty Images (1)
- Barakonyi Szabolcs (7, 12)
- Bődey János (3, 4, 5, 6, 8, 9, 10, 11, 13 )