Filmek, amikre emlékezni fogunk az évtizedből

Egy évet, sőt, egy hónapot is nehéz összefoglalni a filmgyártásban, nemhogy egy egész évtizedet. 2020-ban lesz 125 éves a filmművészet, aminek a történelmét folyamatosan meghatározta a technológiai fejlődés, a változó közönségigények és a piacot uraló cégek gazdasági érdekei. Ez az elmúlt tíz évben sem volt másképpen, csak most nem a színes-, vagy a hangosfilmet találták fel, hanem a streaminget, ami mindenféle fizikai hordozó nélkül bevitte bárkinek egyenesen a zsebébe a filmeket. És a fejlődés annyira gyorsan halad, hogy már attól is nagypapának érzem magam, hogy egy ilyen magyarázó félmondatban kellett leírnom a jelenséget, mintha nem lenne ez 2019 végére teljesen magától értetődő.

Viszont 2010-2019 időszaka nem kizárólag a technológiai fejlődésről szólt: divathullámok dagadtak hatalmasra, csapódtak partra, és tűntek el teljesen nyomtalanul. Trendek haltak el, franchise-ok születtek és döglöttek meg sorban, sztárok tűntek fel, a Weinstein-botrány után addig ünnepelt rendezők és színészek lettek nemkívánatosak, miközben a Marvel-univerzumban a rendezők személye lett általában teljesen felesleges, hiszen csak ki kellett tölteniük az időt a már jóval az érkezésük előtt összerakott akciójelenetek között.

És minden komorság ellenére, ez az évtized sem különbözött sokban a többitől: az emberek tódultak a mozikba, a rendezők ugyanolyan szép, elgondolkodtató, megható, izgalmas, érdekes filmeket készítettek, mint bármikor máskor. Kilistázni mindet csábító, de értelmetlen, úgyhogy inkább a New York Times mintáját követve összeraktuk, hogy szerintünk mik voltak azok a filmek, amik a legnagyobb hatással voltak a filmkészítésre, és amikre emlékezni fogunk még sokkal később is.

Mission: Impossible - Fantom protokoll (2011)

A pont, ahonnan kezdve a sorozatot úgy is lehetne nevezni, hogy “Tom Cruise meg akar halni”. A Mission: Impossible-filmek 2011-ig is furcsa anomáliáknak számítottak az akciófilmek történetében, méghozzá azért, mert minden egyes részt valaki teljesen más rendezett, gyökeresen más vizuális stílussal és érzékenységgel, amit aztán a saját ízléséhez szabott: az első rész Brian DePalmának köszönhetően egy stílusos kémfilm lett, John Woo a második részt egy giccses akcióorgiává változtatta, J.J. Abrams pedig a tévés titkolózását (Alias, Lost) ültette át a harmadik részre. A negyedik résztől senki sem várt igazán csodát, már attól eltekintve, hogy a rendező Brad Bird lett, aki az új évezred legjobb szuperhősfilmjét rendezte, csak valahogy mindenki elfelejti, valószínűleg azért, mert animációs, és az a címe, hogy A hihetetlen család.

Bird pedig úgy bánt Tom Cruise-zal, mint egy animációs film főszereplőjével, egy Prérifarkassal, aki alatt egyszerre robban a TNT, esik szét az Acme-repülő, és zuhan le a kanyonba. A Fantom Protokoll középső, Dubajban játszódó része az akciórendezés csodája, a Burdzs Kalifa megmászásának pedig ott a helye a világ legelképesztőbb kaszkadőrjelenetei mellett, a jelenet annyira lélegzetelállító, hogy az utána jövő brutális homokvihar alatt tudjuk csak kipihenni magunkat. Bird pedig nem hagyta hasonmásokra, kaszkadőrökre, CGI-dublőrökre a legveszélyesebb jelenetet, minden egyes pillanatban látjuk Cruise arcát, és még ha a digitális utómunka be is segít, egy percig sem kételkedünk abban, hogy amit látunk, valójában megtörténik. Az évtizedben voltak még hasonlóan szép, elegáns, követhető akciófilmek, amik a rángatott kamera és az esztelen vágás helyett a kompozíciókra, a látványra és a tapinthatóságra helyezték a hangsúlyt (lásd Mad Max: A harag útja vagy Eredet), de a Fantom Protokollban minden olyan könnyűnek tűnt. A Mission:Impossible-sorozat pedig ment tovább ebbe a valószerű, hiperlátványos irányba, amitől James Bond minden egyes újabb próbálkozása egyre inkább azt mondatja velünk, hogy ok boomer. (klág)

Bosszúállók (2012)

A cikket itt be is lehetne fejezni szinte, mert ha valami eszünkbe juthat majd a 2010-es évek tömeges filmgyártásáról, az a Marvel-univerzum kiépülése és totális világuralma lesz. Kedveljük, vagy sem, óriási rizikójú, szinte egyedülálló stratégia volt hollywoodi szuperprodukciókkal úgy bánni, mintha tévésorozatok epizódjai lennének. És ennek az egyedi, filmes tévésorozatnak volt az évadzárója a Bosszúállók, ami összehozta négy évnyi tervezés, matekozás, sakkozás eredményét, és amit a riválisok azóta is próbálnak másolni.

A DC-univerzum sok bábája között elvész a gyerek (a rajongók a premier óta követelik az Igazság Ligája rendezői változatát), az Universal klasszikus szörnyes tervéből (aminek az első része, a Múmia még elkészült, de fogadjunk, hogy legtöbben már el is felejtették) nem lett semmi, és valószínűleg azért, mert egyik projekt mögött sem állt annyira céltudatos, a képregények világát kívülről-belülről ismerő szervezőfigura, mint Kevin Feige, aki asszisztensből küzdötte fel magát a szórakoztatóipar csúcsára. A Bosszúállók kulturális hatása sokkal nagyobb, mint amilyen a film maga: a sikerének köszönhető az, hogy a Marvel gyakorlatilag elpusztította a konkurenciát, a Bosszúállók harmadik részével pedig még a világ legtöbb bevételét hozó filmjét is sikerült elkészítenie. (klág)

Az éhezők viadala (2012)

A fiataloknak szóló könyvsikerek filmes feldolgozásai (rövidebben: a YA-filmek, a “young adult” kifejezésből) garantáltan a legnagyobb pénzszivattyúk tudnak lenni, ha betalálnak. Betalált a 2000-es évek végén az Alkonyat-sorozat, aminek az ebbe az évtizedbe is átcsúszó vámpírmániát, illetve korunk két legizgalmasabb színészét, Kristen Stewartot és Robert Pattinsont is köszönhetjük. Betalált a Harry Potter-sorozat is, bár sanda gyanúm, hogy a könyvekhez képest a filmek feledésbe fognak merülni. És minden egyes sikeres sorozat mellé ott van legalább huszonöt, ami hatalmasat bukott, és még egy filmes szakújságírónak is komoly fejtörést okoz, hogy ne keverje össze a címeiket.

Ezért annyira nagy szám, hogy Az éhezők viadala a Harry Potter-filmsorozat lezárása után egy évvel azonnal be tudta tapasztani a kialakult piaci rést, ráadásul egy radikálisan más történettel, helyzettel és főszereplővel. Az éhezők viadala ugyanis egy disztópia, ahol az elnyomó diktatúra éhezésben tartja a lakóit, és csak azoknak ad elegendő ételt, akiknek a delegáltjai nyernek egy egymás elleni küzdelemben. Egy olyan küzdelemben, amiben szinte csak és kizárólag fiatalok vesznek részt, és aminek minden percét közvetíti a tévé, még ha ez utóbbit a filmekben nem is látjuk soha. A főszereplő nem egy kiválasztott, legendás felmenőkkel rendelkező varázslókölyök volt, hanem a talpraesett Katniss Everdeen, aki jól tudott bánni az íjjal, és nem hagyta, hogy úgy beszéljenek vele, mint egy csitrivel – az íjas részen kívül ez mind igaz volt az őt játszó Jennifer Lawrence-re is, akiből egy pompás bemutatkozó szerep után (a Winter’s Bone című nyomasztó drámában) azonnal a világ első számú gigasztárja lett. Lehet, hogy a sorozat első filmje nem a legjobb volt (minőségben a második, Futótűz alcímű magasan verte), a sztoriját, egész pontosan az egymás elleni élet-halál harcot vívó tiniket pedig alsó hangon a japán Battle Royale mangából és filmből lopták, de a 2012-es Az éhezők viadala egy új sztárt adott nekünk akkor, amikor mindenki elkezdett kételkedni a sztárok létezésében, és egy új példaképet azoknak, akiknek el kellett búcsúztatniuk Harry Pottert, Hermionét és Ront egy évvel korábban. (klág)

Gravitáció (2013)

Kevés film tud egyszerre látványos, elgondolkodtató, előremutató, személyes, és érzelmes lenni egyszerre, és közben olyan feszült jeleneteket felmutatni, amitől az ember szétkaparja a mozi karfáját. És még kevesebb olyan van, ami mindezt a világűrben képes elérni. Alfonso Cuarón csöpögős, de bődületesen látványos sci-fi-akciófilmje leginkább egy 3D-hullámvasút volt, vagy egy akkori szemmel naprakész tech-demó, de képes volt összeházasítani a személyes Canossa-járást az űrbeli kalandokkal, és pont akkor, amikor Barack Obama elkezdte megnyirbálni a NASA költségvetését. Hollywood viszont azonnal meglátta a potenciális pénzcsinálási lehetőséget, érkezett ebben az évtizedben a Csillagok között, a Mentőexpedíció, az Ad Astra vagy az Érkezés – mind-mind olyan filmek, amik képesek voltak összeereszteni a szívet a geek aggyal, és a néző mindkét szervét egyszerre stimulálni. (klág)

Sráckor (2014)

A Sráckor példátlan bravúrral készült: Richard Linklater tizenkét éven át forgatta ugyanazokkal a színészekkel. A gyerekszereplők a szemünk előtt nőttek fel, míg a felnőttek viszonylag fiatal emberekből őszülő, néhány kilót felszedő középkorúak lettek a film három órája alatt. Ez a látvány és az érzelmi hatás, amit kivált a nézőkből, önmagában is emlékezetessé tenné a Sráckort. De Linklater filmje nem érte be ennyivel: a legfontosabb témákról, a családról, a szerelemről, a szülő-gyerek viszonyról és végső soron a szeretetről akart és tudott beszélni. És ehhez a lehető legegyszerűbb történetet választotta: a hatéves Masont és nővérét elvált édesanyjuk neveli egyedül, mert az apjuk lelépett, és valahol Alaszkában keresi önmagát. Aztán egyszer csak az apa hazatér, és az élet megy tovább, csak most már vele (is). Linklater filmje azt bizonyította, hogy még a 2010-es években is lehet és kell is új utakat keresni a filmezésben, hogy megéri kockáztatni, nagyot vállalni. Ráadásul ebben az évtizedben meglepett minket egy másik emlékezetes filmmel is, elkészítette a Mielőtt-trilógia zárófilmjét, Mielőtt éjfélt üt az óra címmel, ami méltó folytatása lett az évtizedeken átívelő románcnak. (matalin)

Mad Max: A harag útja (2015)

George Miller író-rendező 1998 óta próbálkozott azzal, hogy kezdjen valami újat a Mad Max-franchise-zal. A projekt valami miatt mindig megakadt, tragédiák és szerencsétlen véletlenek állták útját, míg végül 2012-ben tudták elkezdeni a 120 napos, pokolinak nevezett munkát Namíbiában. A szenvedés megérte: a negyedik Mad Max-film hat Oscart nyert, és új irányt szabott az akciófilmeknek. És nem csak azoknak. Miller filmjében három nagy autós/kamionos/motoros üldözésre bontották a szerkezetet lényegében egy perc üresjárat nélkül. A filmben minden robbanás, ütközés, kicsúszás valósnak hat, egyszerűen azért, mert valóságos is, a CGI használata (ebben a CGI-jal túltelített évtizedben) egészen minimális volt. Minden leforgattak, az autók tényleg a namíbiai és ausztrál sivatagban száguldoztak, a 150 fős statisztagárda tényleg ott rohangált közöttük. Emellett a Mad Max és különösen a Charlize Theron által alakított Furiosa a női karaktereknek is új irányt szabott, utoljára Ellen Ripley volt ilyen kemény női főhős az Alien-frachise filmjeiben. És amit a kegyetlen hadúr, Halhatatlan Joe háreméből kiszabadított nők kántáltak, miszerint “Nem vagyunk tárgyak!” az tovább visszhangzott az évtized sok más filmjében. (matalin)

Saul fia (2015)

Amit Nemes Jeles László véghezvitt a Saul fiával, az soha magyar filmrendezőnek még nem sikerült. Megnyerte az Oscart, a Golden Globe-ot, a cannes-i filmfesztivál zsűrijének nagydíját, a BAFTA-t és még egy sor másik fontos filmes díjat. De a Saul fia nem csak emiatt fontos film. Nemes Jeles László és munkatársai (elsősorban a forgatókönyvíró Clara Royer, az operatőr Erdély Mátyás és a főszereplő, Röhrig Géza) azzal az újszerű koncepcióval, amit kitaláltak, megmutathatóvá tették, amiről addig azt hittük, hogy hitelesen megmutathatatlan. Úgy viszik be a nézőt a koncentrációs tábor borzalmába, hogy közben annak érdekében, hogy játékfilmet készíthessenek róla, nem kell elhazudniuk semmit.

“Az eddigi, holokauszttal foglalkozó filmek egy kollektív történést próbáltak elmesélni, nem foglalkoztak a haláltáborok érzetével, sem az egyéni helyzetekkel. Azt gondolom, hogy többek között ezért nem is értettük meg, hogy mi történt itt hetven évvel ezelőtt. Hiszen mindig kívülről láttuk ezt a témát a filmekben, mindig volt az ábrázolásban egy távolság, ahonnan néztük, nem tudták átélhetővé tenni, és a túlélés mindig fontos szerepet kapott. Mindig volt egy túlélő, általában a főhős, de ettől az egésznek csökken a morális hatása, hiszen túlélhető. A holokauszt csak egy drámai tényező volt, amit bemutatnak ezekben a filmekben, az nem a holokauszt” – mondta erről a rendező az Indexnek. Mellékszál, de a Saul óta Röhrig Gézából Amerikában foglalkoztatott filmszínész lett, aki például Jézust alakította Terrence Malick új filmjében. (matalin)

Liza, a rókatündér (2015)

Nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy belássuk, a 2010-es évek a magyar filmgyártásban a modern aranykornak fogják nevezni, amikor az ország fesztiváldíjakat, Oscarokat, sőt, még magyar nézősereget is képes volt szerezni. Andy Vajna filmbiztos halálával – és a Magyar Nemzeti Filmalap átszervezésével – ennek a korszaknak elég nagy valószínűséggel vége lesz, a zárást azok a filmek jelentik, amiket még a Filmalapnál kezdtek fejleszteni, de már a Filmintézet logójával lesznek ellátva. Hogy a jövő mit hoz, arról csak még találgatunk, de az biztos, hogy ennek az időszaknak a filmtermését még sokáig emlegetni fogjuk: Saul fia, Testről és lélekről, Kincsem, A Viszkis, Fehér isten, Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, A martfűi rém, Brazilok, és így tovább. De ha nem is minőségében, különcségében volt egy film, ami magasan kiemelkedik közülük, ez pedig a 2015-ös Liza, a rókatündér.

A magyar közönség eléggé kiszámítható, kasszasikerek azok a magyar filmek lesznek, amik egyértelműen térdcsapkodós vígjátékok, és amiben egy mindenki által ismert magyar sztár a főszereplő, akinek az arcát jó nagyban rá lehet tenni a plakátokra. A Liza, a rókatündérre egyik tétel sem volt igaz: egy nőről szólt, aki gyilkos tündérnek hiszi magát egy alternatív Kádár-korszakban, és attól fél, hogy mindenki meghal körülötte, pedig csak egy gonosz démon hatása alatt áll. Az addig főleg reklámokat készítő Ujj Mészáros Károly pedig a bizarr, papíron eléggé nagy hülyeségnek látszó sztoriját úgy filmesítette meg, hogy egy 2010-es években érthető, Wes Anderson-szerű képi világgal házasította össze, a főszerepet pedig saját feleségére, Balsai Mónira osztotta. Így is megnézték a Liza, a rókatündért majdnem 130 ezren a mozikban, ezzel pedig a Vajna-korszak első, magyar viszonylatban számított sikerfilmje lett. Nem tett kevesebbet, mint bebizonyította, hogy a közhelyekből kilépve, kevésbé ismert színészekkel, markáns stílussal és bombajó zenével is lehet olyan filmeket készíteni, ami érdekelni fogja az embereket, és nem kell a címében a Valami és az Amerika szavaknak szerepelnie. (klág)

Star Wars: Az ébredő Erő (2015)

1977 óta a Csillagok háborúja világában élünk, csak vannak néhányan, akik erről nem akarnak tudomást venni: Star Warsos videojátékok, figurák, társasok, rajzfilmek, sorozatok, kütyük, uzsonnásdobozok, párnahuzatok, pelenkák vesznek körbe minket már évtizedek óta, de a filmek 2005 után elmentek nyugdíjba. Összesen 10 évre. 2015 decemberében ugyanis megjelent Az ébredő Erő, egy új trilógia legelső része, a rendezői székben a fátyolos tekintetű nosztalgiázás mesterével, J.J. Abramsszel, a főszerepekben pedig olyan, széles közönség előtt egészen biztosan ismeretlen arcokkal, mint John Boyega, Adam Driver és főleg: Daisy Ridley. Négy év távlatából már okosabbak vagyunk: Az ébredő Erő példátlan sikere egy olyan Star Wars-meteorzáport zúdított a bolygónkra, hogy lassan az éveket is két premier között kell mérni, miközben minden próbálkozás a kreativitásra (Zsivány Egyes, Solo) csúnyán lemorzsolódik a Disney-cégbirodalom ipari csiszolószalagján. De ezt akkor még nem tudhattunk, csak annyit, hogy George Lucas szeme fénye végre kikerült az egyre problémásabb alkotó kezei közül, és abszolút alkalmasnak tűnő emberekhez vándorolt.

Mert Az ébredő Erő egy bombajó kalandfilm, csupa szimpatikus színésszel, remek akciójelenetekkel, ami egyik lábával még az előző generáció területére támaszkodik, de már úgy sprintel át valami újba, ahogy Finn és Rey az Ezeréves Sólyom ponyvával letakart őskövülete felé. Minden rizikó, amit vállaltak – a főgonosz Darth Vader-fétise, a méltatlan körülmények között búcsúzó Han Solo, a legutolsó képkocka – ezerszeresen megtérült, és megteremtette azokat az alapokat, amikre fel lehetett építeni egy új generációnak szánt Csillagok háborúját. Azt majd az utókor fogja eldönteni, hogy mennyire hozott jó döntéseket a Lucasfilm azzal, ahogy Lucas örökségét kezelte Az ébredő Erő utáni években, de az biztos, hogy az új trilógiát indító első filmnél még minden a helyén volt. (klág)

Tangerine (2015)

A könnyen elérhető, olcsó technológia mindig is befolyásolta a filmkészítést, a VHS, a digitális kamerák, ingyenes vágóprogramok mind-mind hozzásegíthettek valakit, hogy kiélje a rendezői vágyát. Viszont arra, hogy egy kizárólag Iphone-nal forgatott, kis költségvetésű független film bejárja a világ fesztiváljait (többek között a miskolci Cinefestet is), arra egészen 2015-ig várni kellett, amikor megjelent a Tangerine című film. Amit igen, végig telefonnal forgattak, egy fizetős app és egy telefonra szerelhető objektív plusz segítségével, de a kiegészítők ellenére a képrögzítés nem sokban különbözött attól, amivel felvesszük, hogy a részeg haverunk orra fog esni dülöngélés közben.

Sean Baker munkája nem az első alkalom volt, hogy egy elismert rendező a telefonjához nyúlt, hogy filmet készítsen, ez már megtörtént pár évvel korábban Park Chan Wook dél-koreai filmrendezővel (Oldboy), de ő csak egy 33 perces horrorfilmet készített vele. A Tangerine sikerével viszont a technika egyre nagyobb népszerűséget kapott, Steven Soderbergh két különböző filmet (Unsane, High Flying Bird) is készített telefonokkal, miközben a telefongyártók is rendezőkkel próbálták eladni az újabb termékeiket: Terrence Malick a Google-nek, David Leitch a Verizon nevű telekommunikációs cégnek készített reklámot az iPhone 11 segítségével. A telefonnal forgatott mozgóképet sosem tévesztenénk össze egy olyannal, amit filmes vagy digitális kamerákkal forgattak, de Baker rendezői képessége ezt teljesen elfeledtette velünk, és akármennyire tűnik független filmes bingónak az, hogy két Los Angeles-i transznemű prostituáltról szólt a filmje, a tartalomhoz abszolút illeszkedett a nyers, energikus forma. (klág)

A nagy dobás (2015)

Lehet szórakoztató filmet készíteni a gazdaságról? Adam McKay bebizonyította, hogy lehet. Még tíz év sem telt el a 2008-as gazdasági válság kitörése óta, McKay máris lerakott egy okos, alapos és mégis viszonylag könnyen befogadható elemzést arról, hogy mi és miért történt. A film hősei befektetési alapok stratégái, akik között vannak mizantróp zsenik és egyszerű alkuszok, de akik mindannyian jóval előbb ébredtek, mint a többiek, és észrevették, hogy a nem túl távoli jövőben óriási baj közeleg. Bíztak a tudásukban, és erre alapozva, miközben mindenki más teljes képtelenségnek tartotta, az amerikai lakáspiac ellen fogadtak. És ezzel hatalmasat nyertek.

McKay nem érte be azzal, hogy a világot két részre osztja, keményen dolgozó kisemberekre és az őket becsapó, kizsákmányoló, kokainban úszó bankárokra és tőzsdeügynökökre. A nehezebb utat választva elhatározta, hogy a történetet a maga összetettségében mutatja be, kifejtve, hogy van olyan, hogy valaki nagyon ügyes a szakmájában, nagyon jól végzi a rá bízott feladatot, és közben ezzel sokakat hoz nehéz helyzetbe. Hogy nem mindenki gonosz, aki jól ért a pénzhez, és nem mindenki jóságos, aki sajnos hülye hozzá. Hogy minden történet egyedi: vannak, akiket becsaptak, és vannak, akik inkább önmagukat vezették félre. Azért a kokainozó, kurvázó szemétláda pénzemberekről is készült egy nagyszerű film az évtizedben: Martin Scorsese rendezése, A Wall Street farkasa. (matalin)

Holdfény (2016)

Barry Jenkins rendezése történelmet írt a 2017-es Oscar-gálán. És nem azzal, hogy egy hatalmas bakival Warren Beatty és Faye Dunaway véletlenül a Kaliforniai álmot hirdette ki győztesnek a Holdfény helyett, hanem azzal, hogy egy ilyen film egyáltalán nyerni tudott több fontos kategóriában. A Holdfény ugyanis egy nagyon személyes, intim történet, amire nagyobb hatással voltak az európai és az ázsiai művészfilmek, mint Hollywood. A film egy szegény, fekete, meleg fiú életútját követi végig a felnőttkorig, amit nehezítenek a drogok, a bűnözés, a társadalmi kirekesztettség, az apa nélküli gyerekkor és az iskolai bántalmazások. Barry Jenkis filmje ennek ellenére soha nem megy át nyomorpornóba, végig arról szól, bármilyen körülmények közé kerülünk, még a legrosszabb helyzetben is, ha akár csak egy valaki akad, aki szeret, a helyzet menthető, túlélhető, javítható.

Barry Jenkins műve lett az első film, ami a legjobb film kategóriában nyerni tudott és egy afroamerikai művész rendezte. És bár manapság szokás azt hangoztatni, hogy ha egy film főhőse meleg vagy fekete, pláne, ha meleg és fekete, akkor nyert ügye van, azért a statisztikák egészen mást mutatnak. A Holdfény sikere azt jelezte, hogy véget ért egy korszak, a nem szándékolt, de strukturálisan létező rasszizmus időszaka Hollywoodban, hogy mostantól a nők, a feketék, a melegek vagy bármilyen kisebbség problémái éppen olyan érdekesek és fontosak a filmeseknek, mint a többségi társadalom szenvedélyei. (matalin)

Tűnj el! (2017)

2017 egyik legnagyobb mozis meglepetése a Tűnj el! sikere volt. Azóta az is bebizonyosodott, hogy a film kiállta az idő próbáját, legalábbis ezt az azóta eltelt pár évet mindenképp. Ma is hivatkozási pont, a szatíráké éppen úgy, mint a horroroké. A Tűnj el! egyrészt azzal lepte meg a közönséget és a kritikusokat, hogy Jordan Peele író-rendezőtől egyáltalán nem ilyen filmet vártak. Peele egy csomó amerikai tévésorozatban játszott, többek között a Fargóban is, és volt egy saját szkeccssorozata, a Key & Peele. Ebben komikustársával, Keegan Michael-Key-el sok egyéb mellett az előítéleteket gúnyolták ki. Vagyis mindenki egy vicces filmre számított tőle, amiben esetleg van némi társadalomkritika is. Ehelyett kaptunk egy véres horrort, ami egyben egy maró szatíra is napjaink Amerikájáról. Úgy beszél a rasszizmusról, ahogy korábban szinte senki: pátosz és kioktatás nélkül, felhívva a figyelmet arra, hogy az előítéletek egyáltalán nemcsak az iskolázatlan suttyók, hanem az Obama-szavazó elit köreiben is vannak. Sőt, ott vannak a feketékben is, éppen ezért kell beszélni róla újra és újra. A jó horror sokkal több egy ijesztgetős filmnél, ez a műfaj tökéletesen alkalmas arra, hogy súlyos személyes és társadalmi problémákról beszéljünk a segítségével. Erre emlékeztetett a Tűnj el! és szerencsére ez az ambíció azóta is sok horrorban visszaköszön az Örökségtől az Az-ig. (matalin)

Roma (2018) és Az ír (2019)

Az első játékfilm, amit a Netflix felvásárolt saját magának, a Beasts Of No Nation című, ugandai gyerekkatonákról szóló háborús film volt, ami nem sok vizet zavart még kritikai fronton. Két évvel később a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában már két saját filmjük volt: az Adam Sandler főszereplésével, Noah Baumbach rendezésével készült The Meyerowitz Stories, valamint a dél-koreai Bong Joon-ho állatvédős sci-fije, az Okja, de komoly visszhangja egyiknek sem lett. Aztán 2018 végén bemutatták a Romát, Alfonso Cuarón (Gravitáció) személyes ihletésű, de nagyszabású történelmi és családi drámáját. Kicsit több, mint két hónappal később a Netflixnek már volt három Oscar-díja a legjobb külföldi film, a legjobb operatőr, és a legjobb rendező kategóriájában.

A 2010-es évek közepétől a Netflix egyszerre két lovat ül meg: egyrészt ott vannak a Madarak a dobozban-szerű egyszerű közönségfilmek, amik a saját adataik szerint nevetségesen nagy nézőszámot tudnak generálni, másrészt pedig a szolgáltató egyértelműen arra hajt, hogy legalább olyan megítélése legyen, mint egy nagy múltú filmstúdiónak, és az utóbbi egy olyan tudatos építkezés jele volt, amit a saját szemünkkel végignézhettünk, akár a telefonunkon is. A Roma ráadásul egy Oscar-kompatibilis, de azoknak a stílusától radikálisan eltérő film volt, ami inkább emlékeztetett a hetvenes évek filmművészetére (akár Jancsó Miklós munkásságára is), mint a jelenére. Cuarón fiatalkori visszaemlékezésein alapuló dráma fekete-fehér volt, hatalmas méretű, mozdulatlan tablókban építette fel a jeleneteit, a Mexikóban játszódó történetet pedig még azoknak is feliratokon kellett követniük, akik tudtak spanyolul, hiszen a cselekmény egy része a helyi nyelvjárásban, mixtec dialógusokban zajlott. Egy ambiciózus, egyedi, személyes film volt, amit lehet, hogy más körülmények között nem is lehetett volna megcsinálni, ha nem áll éppen mögötte egy világuralomra törő tartalomszolgáltató cég.

Ami szintén igaz volt 2019 talán legnagyobb filmes eseményére, Az ír című Martin Scorsese-filmre, aminek a gyártás során egyre nagyobbra duzzadó költségvetése sem tántorította el a Netflixet, hogy támogassa – és feltehetőleg egészen az Oscar-jelölésekig és -díjakig vigye az évtizedek alatt játszódó, digitális technológiával fiatalított színészóriásokat szerepeltető, nagyszabású maffiafilmet. Az írt a fáma szerint senki más nem akarta elkészíteni úgy, ahogy Scorsese szerette volna, kivéve a Netflixet, ami az új évtizedet úgy kezdheti, hogy megítélésben bőven lekörözte már az Amazont, az Apple-t és a Disneyt. (klág)

(Borítókép grafika: Aradi László / Index)