A XIX. században felfedezett Parma-kengurukat mintegy hetven éven át kihaltnak hitték, és csak az 1960-as években derült ki, hogy néhány helyen mégis fennmaradtak. Az apró termetű kengurukat a Budapesti Állatkert közönsége is láthatja az eddigi háromféle kengurufaj után. A három Parma-kenguru az Antwerpeni Állatkertből került a fővárosba, írja közleményében az állatkert.
A fehértorkú kenguru néven is ismert Parma-kenguruk (Macropus parma) a kisebb termetű kengurufajok közé tartoznak: a kifejlett állatok súlya 3 és 6 kg között szokott lenni. Általában magányosan élnek, de időnként kisebb, 3-4 állatból álló csapatokban is látni őket. Kelet-Ausztráliában, ezen belül is Új-Dél-Wales északkeleti felében, a Nagy-Vízválasztó-hegység mentén őshonosak, és a sűrű aljnövényzetű élőhelyeket kedvelik.
A fajt 1845-ben fedezték fel, de az Ausztráliába betelepített rókák és más veszélyeztető tényezők miatt számuk annyira megritkult, hogy
az 1890-es évekre a természettudósok már kihaltnak hitték ezeket az állatokat.
Több mint hetven év elteltével, 1965-ben aztán felfedezték a Parma-kenguruk egy populációját az Új-Zélandhoz tartozó Kawau szigeten, ahová még az 1870-es években telepítették be őket, éppen attól tartva, hogy az ausztrál kontinensen kipusztultak. 1967-ben pedig kiderült, hogy Ausztráliában, Új-Dél-Wales egyes területein is fennmaradtak kisebb állományai.
A Fővárosi Állat- és Növénykertben, ahol az 1866-os megnyitás óta foglalkoznak kengurukkal, az elmúlt bő másfél évszázadban tizennégy különböző kengurufajt láthatott a közönség. Jelenleg négy fajt mutatnak be: a most érkezett Parma-kengurukon kívül vörösnyakú, vagy más néven Bennett-kengurukat (Macropus rufogriseus), az apró termetű ecsetfarkú patkánykengurukat (Bettongia penicillata), valamint a kormos kenguru néven is emlegetett nyugati szürke óriáskengurukat (Macropus fuliginosus). Az új Parma-kenguruk a szürke óriáskengurukkal közös kifutóban kaptak helyet.