Szegény macskák a történelem során gyakran találhatták magukat különösebbnél különösebb emberi rituálék középpontjában. Bár a nyilvános macskaégetéseknél jóval kevésbé volt brutális, mai szemmel szintén morbidnak ható szokás, hogy az angolszász kultúrkörben előszeretettel építettek újonnan épített házak falába kiszárított macskatetemeket.

Ian Evans, az ausztráliai Newcastle-i Egyetem kutatója szerint a telepesekkel Ausztráliától Amerikáig világgá hordott szokás Nagy-Britanniából ered, ahol már az 1400-as évektől gyakorolták. A korabeli hiedelmek szerint a macska a hatodik érzékének köszönhetően távol tartotta a saját világukból átszökő gonosz szellemeket, illetve általában is szerencsét hozott.

Felmerülhet, hogy szegény cicák nem csak véletlenül ragadtak-e rossz helyen az építkezés alatt. Vannak olyan felfedezett esetek, amelyeket ez is magyarázhat, de találtak olyan példányokat is, amelyek kifejezetten erre kialakított üregekben voltak elhelyezve. Egyes források szerint a macskákat élve falazhatták be, de a később megtalált példányok vizsgálata alapján a legtöbb esetben biztosan nem ez történt.

A középiskolai irodalomórákon mindenki találkozhatott az ókori görög költőnő, Szapphó nevével, aki annyi szenvedélyes verset írt nőkhöz (is), hogy a 20. században az ő egykori otthonától, a görögországi Leszbosz szigetétől kölcsönöztek nevet a leszbikusoknak. 

A történetnek itt akár vége is lehetne, ha 2008-ban három leszboszi lakos nem fordult volna bírósághoz, hogy tiltsák be a "leszbikus" kifejezés használatát a meleg nőkre. Szerintük ugyanis ez a szóhasználat sérti a leszbosziak identitását.

Ehhez tudni kell, hogy bár a magyarban ez kevésbé jön át, más nyelvekben, például a görögben és az angolban is, a sziget nevéből képzett melléknév azonos a leszbikus közösségek tagjait jelölő szóval. A perre menő leszbosziak vezéralakja, Dimitrisz Lambru szerint ők az igazi leszbikusok, és az, hogy az őket is leíró kifejezés nemzetközileg szexuális kontextusban használatos, sérti a személyiségi jogaikat, sőt, napi szinten okoz problémát a szociális életükben.

A világűr legkézenfekvőbb tulajdonsága már a nevéből is kiolvasható: űr, azaz nincsen benne semmi. Valójában az űrben sincs tökéletes vákuum, de olyan ritka benne az anyag – köbméterenként alig néhány hidrogénatom, szemben a földi levegő köbméterenkénti 10²⁵ molekulájával –, hogy még ezzel együtt is ez áll a legközelebb a teljes ürességhez.

A hang terjedéséhez szükség van valamilyen közegre, ami a mindennapokban jellemzően a levegő. Mivel azonban az űr közel tökéletes vákuuma légüres tér, ott a hangok sem terjednek. A gyakorlatban ez ritkán okoz problémát, legfeljebb a sci-fi filmek űrcsatáiban kell kicsit elszakadni a fizika törvényeitől. Az asztronauták nyílt űrbéli csevegését meg elsősorban nem ez lehetetleníti el, hanem hogy szkafander nélkül amúgy sem kapnának levegőt, a beszélgetéshez meg nem árt életben lenni. A világűr csöndjének azonban van egy kifejezetten jótékony hatása: ennek köszönhető, hogy nem szenvedünk maradandó halláskárosodást a csillagok hangzavarától.

Az Egyesült Királyság innen a kontinensről nézve gyakran tűnik fel a fura hagyományok és különutas megoldások földjeként, elég csak az út bal oldalán közlekedő autókra vagy akár a brexitre gondolni. Ilyen elsőre szokatlannak hangzó tradíció az is, hogy a britek évszázadok óta állatbőrt használnak a törvényeik archiválására, egészen a mai napig – még ha ez a szokás az elmúlt években komoly veszélybe is került, majd jelentősen visszaszorult, és mára inkább már csak mutatóba maradt belőle.

Milyen állatról is beszélünk?

Iktassunk be még itt az elején egy gyors állatbőrreírás-ügyi fogalomtisztázást. Általánosságban pergamennek szokás hívni azt az írásra használt anyagot, amelyet állatok bőréből készítenek, és a középkorban nagy népszerűségnek örvendett. Leggyakrabban birka-, esetleg kecskebőrre használták a kifejezést, míg a borjúbőrből készült változatot vellumnak hívták.

Legalábbis eredetileg, mert később a kettőt rendszeresen összekutyulták. Végül a pergamen általánosabb fogalomként terjedt el mindenféle állat bőrére (ezt már a Hamlet is megörökítette), de az eredetileg kifejezetten a borjúból készült változatra használt vellum is rendszeresen előkerül más állatoknál, például kecskénél is. Szokás még olykor minőségbeli különbségtételre is használni a két szót: a vellum a finomabb, a pergamen a durvább anyag, állati eredettől függetlenül.

Ha az univerzum legjeiről van szó, jó eséllyel nem a Földön keressük a rekordereket, hiszen a mi kis bolygónk szinte minden létező szempontól eltörpül az emberi ésszel felfoghatatlan nagyságrendekkel leírható világmindenség mellett. Mégis, ha az univerzum leghidegebb pontját keressük, a csillagos égbolt helyett inkább Massachusetts irányába érdemes nézelődni.

Az igazsághoz azért hozzátartozik két dolog:

• Az egyik, hogy mint minden ilyen rekordnál, ezúttal is hozzá kell gondolni, hogy eddigi ismereteink szerint, hiszen egy-egy újabb felfedezés bármikor felülírhatja az aktuálisan elfogadott rangsort.
• A másik, hogy a földi rekord kicsit csalás, mert nem egy természetes jelenség megfigyeléséről, hanem mesterségesen előállított eredményről van szó.

Mindez azonban nem változtat a tényen, hogy jelenlegi tudásunk szerint a Földön mérhető az univerzum legnagyobb hidege.

Andy Warhol kétségkívül az amerikai popkultúra egyik legkiemelkedőbb művésze, nem lehet modern művészetről beszélni anélkül, hogy meg ne említsük a nevét. Pedig nagyon sokáig aggódott azon, hogy soha nem lesz elismert, és nem jön neki össze a áttörés.

Ha a stadionok olyan mértékegységek lennének, amik kifejeznék egy nemzet testi-lelki egészségét, akkor minden bizonnyal a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság lakossága lenne a világon a legfittebb és legboldogabb. Hogy ez mennyire nincs így, azzal természetesen tisztában van vele a Koreai-félsziget északi felén kívül nagyjából mindenki, közép-európai perspektívából is jól látszik, hogy nem a stadionok és hasonló monumentális építmények számossága vagy nagysága határozza meg egy adott ország élhetőségét.

Észak-Koreában ettől függetlenül – és ahogy az minden valamire való elnyomó diktatúrában lenni szokott – a szeretett vezérek és kedves vezetők iránymutatásai alapján egyre-másra épültek a dinasztikus rezsim megalomán épületei. A hatvanes-hetvenes évektől kezdve gombamód nőttek ki a fővárosban, de a vidéki nagyvárosokban is az észak-koreai nép szorgalmát és áldozatosságát hirdető vasbeton építészeti alkotások.

A hetvenes évek közepétől kezdve kilenc 25 ezer főnél nagyobb befogadóképességű stadion épült a világtól elzárt sztálinista országban, de a sporton kívül se fogta vissza magát a hagymázas országépítés – elég ha csak a főváros, Phenjan látképét 1992 óta uraló, 330 méter magas, szerkezetkész, de máig befejezetlen Rjugjong Hotel piramisára, a világ legmagasabb lakatlan épületére gondolunk. Visszatérve a hatalmas sportlétesítményekhez: a stadionépítési láz a nyolcvanas évek vége felé ért csúcsra Észak-Koreában. Ekkor, 1986 és 1989 között épült föl a Phenjant két félre osztó Tedong folyó egyik nagy szigetén, a Rungna-szigeten (vagy latinos átírással: Rungra-szigeten) a Május Elseje Stadion, avagy a Rungnado-stadion (vagy latinos átírással: Rungrado-stadion, ahogy azt angolszász nyelvterületeken szokás használni).

Lénárd Fülöpre akár zseniális fizikusként is emlékezhetnénk ma, hiszen 1905-ben Nobel-díjat nyert a katódsugarakkal végzett kísérletei alapján megalkotott atommodelljéért. Ezzel ő lett az első Magyarországról származó Nobel-díjas. Azért fogalmazunk ilyen furcsán, mert ő magát németnek tartotta, a szülei is német származásúak voltak.

A 20. század elején az egyik legelismertebb fizikus volt a világon, viszont az elméleti fizikával nem nagyon tudott mit kezdeni. Úgy gondolta, hogy csak laboratóriumi kísérletekkel lehet bármit is megtudni a világról. Mások a szakmában nem így gondolták, például egy bizonyos Albert Einstein sem. Ő éppen Lénárd Nobel-díjának évében robbant be a tudományos köztudatba a teljes fizikai világképünket átformáló négy tanulmányával (a fotoelekromos effektusról, a Brown-mozgásról, a speciális relativitásról, illetve a tömeg-energia egyenlőségről) - és ezeket a felfedezéseket mind gondolatkísérletek útján érte el, miközben a berni szabadalmi hivatalban unatkozott.

Lénárd először pozitívan viszonyult Einsteinhez, amint azonban nyilvánvaló lett a számára, hogy az egyre inkább szupersztárrá váló kolléga állva hagyta őt a fizikában, egyre inkább konkurenst látott benne.

A verseny nem feltétlenül válik a tudományos fejlődés kárára, ha ez még nagyobb erőfeszítésekre sarkallja a versenyzőket. Lénárd azonban más utat választott, féltékenysége nőttön nőtt, és nem magában találta meg szakmai kudarcai okát. Rájött, hogy őt (és az úgynevezett német fizikát) elnyomják a zsidók, akik az absztrakt őrültségeikkel bepiszkítják a tiszta kísérleti tudományt. Így belőle lett a nácik egyik első és leglelkesebb támogatója, ami a Harmadik Birodalomban pozícióhoz juttatta, de eközben kiírta magát a valódi tudósok sorából.

Új akcentusok akkor alakulnak ki, amikor emberek egy csoportja elszigeteltségben él, és szinte észrevétlenül, de elkezdik egy kicsit máshogy ejteni a szavakat. Az akcentusok kialakulása az első lépcsőfoka a nyelv változásának. Elég csak belegondolni, hogy az egykori nyelvcsaládokból mára hány különböző nyelv alakult ki és lett annyira különböző, hogy mára már nem is értik egymást. Tehát először az akcentus alakul ki, aztán jönnek a különböző nyelvjárások és dialektusok, majd teljesen új nyelvek, az egész alapja pedig az elszigeteltség.

Miközben a nácik ideológiájában a európai (azon belül is az észak-európai) embereken kívül gyakorlatilag mindenkit alsóbbrendűnek tartottak, a háború szükségszerűsége időnként felülírta az ideológiai szempontokat. Ezért a Wehrmacht által meghódított területekről millió számra sorozták be a továbbra is megvetett és állatnak tekintett fiatal férfiakat, hogy a német hadsereg különböző egységeinél a Harmadik Birodalmat szolgálják.

Mellettük rengetegen voltak olyanok is, akik önkéntesnek jelentkeztek a hadseregbe. Tették ezt nyilván félelemből (így próbálva elkerülni a deportálást és a koncentrációs tábort), illetve sokszor azért, mert a korábbi gyarmati sors semmivel sem volt rosszabb számukra, mint a náci elnyomás. Sőt, a toborzótisztektől hallott propaganda még szimpatikusan is hangozhatott néhányuk számára, hiszen úgy érezhették, hogy nincs veszteni valójuk.

A St Albans-i Ye Olde Fighting Cocks pub üzemeltetői azt állítják, hogy övék a leghosszabb ideje folyamatosan üzemelő brit kocsma (apró szépséghibája a dolognak, hogy jó pár tucat egyéb kocsma is ugyanezt állítja magáról). A harci kakasokról elnevezett ivó jelenleg a brit lezárás miatt elvitelre főző étkezdeként, illetve élelmiszer-házhozszállítást vállaló elosztópontként működik. Azt hihetnénk, hogy a járványhelyzet soha nem látott krízist idézett elő a kocsma - illetve általában a brit kocsmák - életében.

Pedig erről szó sincs. Sőt, valójában, ha nem lettek volna a régmúltban országos kiterjedésű járványok, amelyek a normális élet rövidebb-hosszabb ideig tartó leállását okozták, talán nem is jött volna létre a sokak által kedvelt, és világszerte utánozni próbált brit kocsmakultúra. A Ye Olde Fighting Cocks mostani, közösség-összetartó szerepe egészen a Fekete Halál néven elhíresült 14. századi pestisjárványra vezethető vissza.

Számos olyan márka van, aminek a neve összeforrt egy színnel, és erre örömmel építik az egész marketingjüket.  Vannak színek, amikről sokaknak azonnal beugrik egy márka, ilyen például az élénk rózsaszín (sőt, magenta!) telekommunikációs cég vagy a kék-sárga bútorbolt. Van olyan, amikor egy színről két márka is beugorhat, hiszen a pirosról van akinek kóla, van akinek egy másik telekommunikációs cég jut eszébe.  Ugye, hogy mind a négy esetben egyből megvolt a márkanév önnek is? Na, ennyire működik a dolog.

De mi van akkor, ha más is elkezdi használni azt a színt, vagy egy leheletnyi árnyalattal eltérőt, ami között legtöbb ember nem is érzékeli a különbséget? Sajátjaként, kizárólagosan használhat valaki egy színt és annak különböző árnyalatait? Egyáltalán milyen alapon lehet levédetni egy színt? Előfordulhat, hogy elfogy az összes színárnyalat, és a színes ceruzák árusítása is jogdíjköteles lesz?

1964 júliusában az apák rémei, lányok térdeinek megremegtetői, a lemezboltosok aranytojást tojó tyúkjai, a Beatles Londonban vakációzott. A Dél-Amerikában élő rajongóik viszont óriási izgalomban voltak: ő úgy tudták, hogy a gombafejűek éppen hozzájuk indultak turnézni. Csalódniuk kellett, a koncerteken csak négy floridai srácot kaptak.

Tom, Vic, Bill és Dave nem sokkal korábban még kocsmákban játszottak The Ardelles néven. Amikor a brit együttes világszenzációvá vált, Bob Yorey, a The Ardelles menedzsere úgy döntött, hogy azok csak a brit Beatles, itt az ideje, hogy valaki előrukkoljon az amerikai változattal, az American Beetlesszel. Rávette a srácokat, hogy növesszék meg a hajukat és húzzanak öltönyt, így a Beatles farvizét meglovagolva egyre több néző csődült a banda koncertjeire.

19 évvel ezelőtt, 2001. június 6-án egy jacht sodródott túlságosan közel az Azori-szigetekhez tartozó São Miguel borotvaéles szikláihoz. A helyiek azt hitték, egy kutyaütő gazdag turista bérelte ki a méregdrága járművet, mellyel most készül zátonyra futni. Mint pár nappal később kiderült, ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna.

A jachtot egy gyakorlott hajós vezette, aki nem sokkal korábban már többször átszelte az Atlanti-óceánt. Kábítószer csempészéséből élt, és akkor is dugig volt a hajó téglányi vízhatlan csomagokra osztott kokainnal, amelyet Venezuelából Spanyolországba szállított. Csakhogy ez alkalommal nem volt szerencséje az óceán átszelésekor, viharba került, és annyira megrongálódott a hajója, hogy kénytelen volt megállót közbeiktatni.

Az SR–71 Blackbird nevű szuperszonikus repülőgép minden idők leggyorsabbja volt, és egyben széles körben a legsikeresebb felderítő gépnek tartják. Az 1964-es debütálásától egészen az 1998-as visszavonultatásáig, azaz épp a hidegháború legsűrűbb éveiben végzett jó szolgálatot az Egyesült Államoknak, legfőképpen a Szovjetunió elleni kémkedésben. A sors iróniája, hogy tudtukon kívül a megépítését is épp a szovjetek tették lehetővé.

A Blackbirdöt a Lockheed titkos fejlesztéseken dolgozó részlege, a Skunk Works tervezte, és tényleg elképesztő sebességre volt képes. Az 1976-ban felállított 3529,6 kilométer per órás rekordjával a mai napig birtokolja a leggyorsabb ember vezette sugárhajtású repülőgép címét. Az extrém sebesség azonban a nagy súrlódás miatt nagyon magas, több mint 400 Celsius-fokos hőmérséklettel is járt, ezért olyan anyagot kellett találni, amely képes elviselni ezt a forróságot, hogy a szuper kémrepülő ne égjen el menet közben, mint egy csillagszóró.

A választás a titánra esett. Legalább olyan strapabíró, mint a rozsdamentes acél, de jóval könnyebb annál, és jól bírja az extrém hőmérsékletet is, így elvileg ideális alapanyag a repülőgépgyártáshoz. De nem egyszerű dolgozni vele, mert bár erős, érzékeny is, ezért bonyolult a megmunkálása. Az acél-kadmium ötvözetből készült szerszámokkal érintkezve a titán ridegebbé vált, ezért minden gyártóberendezést újra kellett építeni – szintén titánból.

1503-ban Firenzében virágzott a reneszánsz kultúra. A Medici családot lassan 10 éve űzték el, és az 1502-ben megválasztott vezető, Piero Soderini el akarta érni, hogy a köztársaság valóban a népet szolgálja; ennek a képviseletnek az egyik szimbóluma volt a Palazzo Vecchio, a Firenzei Köztársaság szíve.

Soderini úgy döntött, hogy a tanácsterem dekorációját nem lehet bárkire bízni, így a kor nagyjait, Leonardo da Vincit és Michelangelo Bounarrotit bízta meg a falfestmények elkészítésével.

Ahány ország, annyi fura nemzeti ünnep, érthetetlen, archaikus törvény és politikai szokás. A briteknél és az ausztráloknál például aranybuzogányt visznek körbe minden parlamenti ülésnap kezdetén, az Egyesült Államokban pedig néha extrém hosszú beszédekkel meg lehet akasztani a törvényhozás menetét.

A magyarul obstrukciónak nevezett eszköznek szigorú szabályai vannak, ami országról országra változik. A lényeg az, hogy amíg a szónok beszélni akar és tud, nem lehet félbeszakítani, és nem lehet elindítani például egy szavazást. A dolog ismerős lehet esetleg a Városfejlesztési osztály (Parks and Recreation) című sorozatból, amiben a főszereplő, Leslie Knope volt, hogy a saját lakossági fórumát obstruálta felesleges fecsegéssel, amikor a közhangulat nem neki kedvezett.

Az USA eddigi leghosszabb filibusterét Strom Thurmond adta elő 1957 augusztus 28-án. A szenátus (az amerikai törvényhozás felsőháza) a Civil Rights Actről (polgárjogi törvény) szavazott volna, ami megerősítette volna a kisebbségek választójogát. A törvényt Eisenhower elnök javasolta, miután néhány, főleg déli államban különböző eszközökkel ellehetetlenítették, hogy sok afroamerikai szavazzon, és az oktatás is szegregált volt. 

2005-ben a Brainiac című népszerű brit ismeretterjesztő tévéműsorban Richard Hammond (Top Gear, The Grand Tour) azt állította, hogy ha sétálunk az esőben, kevésbé ázunk meg, mint ha futnánk. Ezt azzal indokolta, hogy sétálás közben inkább a vállunk és a fejünk lesz vizes, míg futás közben a mellkasunk is, hiszen "nekiszaladunk" a hulló esőcseppeknek.

Hogy ezt bebizonyítsa, összerakott egy elég életszerűtlen tudományos kísérletet, amiben két résztvevőt tetőtől talpig szivacsba öltöztetett, majd az egyik fel-alá rohangált, a másik pedig sétált, miközben vízpermettel locsolták őket. Ugyanakkor indultak, és ugyanakkor álltak meg, és a végeredmény az lett, hogy a futó szivacsruhája több vizet szívott be.

Az internet népe azóta is azon rágódik, hogy vajon korrekt-e a megállapítás, igaz-e az elmélet. Hiszen lehet, hogy egységnyi idő alatt a futó jobban megázik, de a haladás inkább a távolságról szól, amit a futó ember hamarabb megtesz, mint egy sétáló. A kérdés olyan megosztó, hogy az Mythbusters (Állítólag) című műsorban kétszer is letesztelték: az elsővel arra jutottak, hogy sétálni jobb, de mivel a mesterséges eső torzított az eredményen, újrapróbálták igazi esőben, és másodjára már a futás volt a nyerő. A kétféle eredmény nem hozott igazán konszenzust a milliárdokat izgató, rendkívül fontos kérdésben.

A minutephysics ismeretterjesztő YouTube csatornán merőben elvi alapokon gondolkodva úgy fogalmaztak, hogy

nedvesség = (nedvesség/másodperc * az esőben töltött idő) + (méterenkénti nedvesség * megtett távolság)

Tehát a cél az, hogy minimalizáljuk a minket ért esőt, ezt pedig úgy tudjuk megtenni a leghatékonyabban, ha kevés időt töltünk az esőben, tehát futunk.

És most jön a csavar: David Bell, akkoriban Cambridge-i, ma már Harvard Egyetem matematikusa már 1976-ban levezette, hogy a séta vagy a futás a hasznosabb. Az eredmény persze nem lesz kontrasztos fekete-fehér,

A Mathematical Gazette-ben megjelent tanulmánya szerint ha az eső függőlegesen esik, vagy a szél szemből fúj, akkor érdemesebb futni, és minél gyorsabban fut valaki, annál kevésbé ázik el. Ha a szél hátulról fúj, akkor is jobb a futás, de akkor a legoptimálisabb, ha a szél sebességével megegyező tempóban futunk, az annál lassabb és gyorsabb is nagyobb elázáshoz vezet.

Elméletileg ez egy egyértelmű válasz, vita lezárva. A baj csak az, hogy gyakorlatilag nem számít, milyen gyorsan fut az ember. Usain Bolt élete legjobb futásával is csak 10 százalékkal ázna meg kevésbé, mint ha egyszerűen sétált volna. Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy az a 10 százalék megéri-e a testmozgást és lihegést.

Ausztrália Victoria államának törvényhozása sok mindent átvett a brit parlamenti kultúrából: II. Erzsébet az államfő, őt képviseli az állam kormányzója, és a törvényhozás két házból áll. Az ausztrálok azonban nem csak az unalmas adminisztratív részeket másolták le, hanem a szimbolikus ceremóniákat is. Ilyen például a bazinagy arany(ozott) buzogány, amit körbehordoznak az ülésnapok megnyitásaként.

A mai főváros megalapításáig az ausztrál törvényhozás a victoriai Melbourne-ben ülésezett. Miután átköltöztek Canberrába, az épületben Victoria állam parlamentje működik. Az első buzogány arannyal bevont fából készült, a második már ezüstből és aranyból volt.

1891-ben a Melbourne-i csatorna lángra kapott, a várost elöntötte a víz, majd sáskajárás sújtotta a helyieket. 1891 lehetett a melbourne-iek 2020-a. De nem csak természeti katasztrófák zúdultak a városra: október 9-én, pénteken egy hosszú ülésnap után a buzogány őrei elzárták az ereklyét a dobozába, nem tudván, hogy utoljára látták a másfél méteres, 7,5 kilós szimbolikus fegyvert.

A házelnök csak négy nappal később, kedden értesítette a képviselőket, hogy eltűnt az ereklye, a rendőrségnek pedig csak szerdán küldték el a buzogány leírását. Míg a rendőrség teljesen eredménytelenül nyomozott, leporolták a régi, aranyozott fabuzogányt, és mint ha mi sem történt volna, az élet ment tovább.

Egészen addig, míg a Sydney Bulletin be nem lengette a bordélyházas pletykát, ami aztán bejárta a nemzeti sajtót. Az eredeti bulvárcikk szerint néhány képviselő (köztük kormánytagok) az ülés után bent maradtak a parlamentben, és buliztak egy nagyot, ráadásul az utca túloldalán lévő vöröslámpás negyedből is beugrott a partira néhány lány.

A cikk szerint a képviselők kivették a buzogányt a dobozából, és átvitték az egyik bordélyházba, ahol a lapok szerint nem pontosan a rendeltetésének megfelelően használták. Egy meg nem nevezett szemtanún kívül semmilyen bizonyíték nem támasztotta alá a történetet, de a nép érdeklődését így is sikerült felkelteni (csak gondoljanak bele egy hasonló sztoriba a magyar parlamenttel). 1893 januárjában a parlament három órán át vitatkozott arról, hogyan kéne reagálni a – nyilván hazug – állításokra. A Ballart Courier egyik cikke már a parlament bezárását követelte, hogy az erkölcstelenség ne válhasson a politika részévé.

A képviselők fele úgy érvelt, hogy mivel a vádak nevetségesek és megalázóak, nem szabad rájuk reagálni, míg a másik felük szerint a vádak olyan degradálóak, hogy azonnal reagálniuk kell rájuk. Abban természetesen teljesen egyetértettek, hogy a vádak alaptalanok.

Végül behívták a Ballart Courier kiadóját, hogy megmagyarázhassa tetteit. Az idős Robert Clark pár nappal később bebotorkált, és füléhez illesztette a hallókürtjét, elmagyarázták neki a problémát. Amikor Clark megértette, azonnal tagadta, hogy valaha látta volna a saját újságában megjelenő cikket, majd visszavonatta az írást és kiadott egy bocsánatkérést.

Nyomozás 2.0

Ezzel azonban nem ért véget a képviselők kálváriája, sőt! Annyit foglalkoztak már a kérdéssel, hogy a nép is rávetette magát a szaftos pletykákra, amik futótűzként terjedtek az országban. Mindenki tudni akarta – vagy tudni vélte –, hogy hol a buzogány.

A parlament végül másfél évvel az ereklye eltűnése után hivatalos nyomozást indított, ami annyit jelentett, hogy átnézték az egy évvel korábban készült rendőrségi jelentéseket. A parlamenti nyomozásból egy újdonság került elő: egy szemtanú, bizonyos James Merrick. Merrick villamosvezető volt, és a buzogány eltűnésének éjszakáján pont a parlament mögött járt a villamosával, amikor egy alak kirohant a parlament hátsó kapuján, és anélkül, hogy leintette volna, felugrott a villamosra. Ez éppen hogy csak összejött, mert a csomag, amit cipelt, nekiütközött a megálló korlátjának, és majdnem lerántotta a férfit. A leszállás se volt szerencsésebb, nagy igyekezetében a férfi majdnem belerohant egy lámpaoszlopba.

A csomagról azt mondta, hogy nagyjából 5 láb hosszú (másfél méteres) lehetett, barna papírba volt csomagolva, és az egyik vége sokkal nagyobb volt, mint a másik. Amikor az oszlopnak csapódott, tisztán, fémesen csengett, tehát nem fából volt. Ezek mind buzogányra jellemző tulajdonságok, nem igaz? Merrick ezen felül nem csak a két lehetséges megállót adta meg, ahol a férfi leszállhatott, hanem még meg is nevezte: Thomas Jeffery, a parlament elektrotechnikusa.

Jeffery mindent tagadott, bár nem volt biztos a sztorijában. Először azt mondta, hogy nem vitt haza aznap este csomagot, majd azt, hogy oké, néha vitt haza némi tűzifát és hasonló hasznos dolgokat, és lehet, hogy az volt nála aznap este. Végül a rendőrség rávette, hogy mutassa meg, hogy szoktak kinézni ezek a csomagok, de a bemutatott darab Merrick szerint egyáltalán nem hasonlított arra, amit a bűnös estén látott.

A melbourne-i rendőrségnek nem csak a buzogány rejtélye okozott fejfájást: 1892-ben a külvárosban felbukkant két papírba csomagolt, fehéren-zölden rothadó láb, majd egy pár kar. A lábakat az utcán találták, a karokat pedig a lábak lelőhelyétől több kilométerre lévő parkban.

Egy városnyi fotelnyomozó hosszú óráiba tellett, de végül az a közvélemény alakult ki (legalábbis azt írta a Peerybingle Papers), hogy

lehet, hogy történt, de az is lehet, hogy nem történt gyilkosság, de az biztos, hogy egy emberi test feje és törzse hiányzik.

Aminek önmagában semmi köze a buzogányhoz, de a lap így érvelt:

Az a tény, hogy a kolónia legszembetűnőbb és legértékesebb közkincse eltűnhet, és az, hogy lábak és karok nagy feltűnést keltve és rejtélyesen felbukkanhatnak anélkül, hogy kiderülne honnan jöttek vagy hova tűntek nem erősíti a nép biztonságérzetét, ahogy a nyomozóirodák képességeibe vetetett bizalmat sem.

Bár az okfejtés logikus, és valóban, a rendőrség inkompetensnek, vagy akár korruptnak is tűnhetett, valójában a nyomozók a lehetőségekhez képest alapos munkát végeztek. Ne felejtsük el, hogy akkoriban jelentősen szegényesebb volt az eszköztáruk, mint napjaink nyomozóinak. A nép erre azonban nem látott rá, mint minden nyomozási iratot titkosítottak, és csak a képviselők láthatták azokat. A nyomozást vezető két detektív korábban beszélt Merrickkel, átkutatták Jeffery házát és a bordélyházakat, minden nyomnak utánajártak, de nem jutottak előrébb.

Már annyi pletyka és elmélet keringett, hogy szinte értelmetlen lett volna bárkivel beszélniük.

Úgy tűnik, hogy mindenki tudja, hogyan és hova tüntették el a buzogányt. Mindenki, kivéve a rendőrséget

– írták  az egyik jelentésükben.

Az 1900-as években néha-néha újra felbukkant a buzogány története, hol cikkekben, hol dokumentumfilmekben vagy színdarabokban, de minden elbeszélés már részletre helyezte a hangsúlyt, és volt, amelyik hozzá is költött. Közben a tanúk meghaltak, így a mai napig nem tudni, mi történt valójában. 1988-ban ásatást indítottak a régi vöröslámpás negyed helyén, hátha megtalálják a buzogányt, később pedig egy képviselő arra kérte a kormányt, hogy ajánljanak amnesztiát annak, aki az ereklyét őrzi, hátha így beismeri, hogy egy őse lopta el.

Egy darabig az az elmélet volt a legnépszerűbb, hogy egy akkori miniszter, Thomas Bent nyúlta le a buzogány, de erre semmi bizonyíték nem mutatott. Legutóbb 2013-ban bukkant fel egy lehetséges megoldás: egy történész nyilvánosságra hozott egy dokumentumot, amit elvileg Jeffery fia írt 1963-ban. Az írta szerint az Thomas Jeffery azt mesélte az ifjú Henry William Jeffery-nek, hogy a rendőrség már a nyomozás elején letartóztatta, de nem a buzogány ellopása miatt, hanem mert összeszólalkozott egy rendőrrel és összeverekedett egy képviselővel. Ennek semmilyen nyoma sincs a rendőrségi iratok között.

Ennek Henry írása szerint az az oka, hogy az apja azzal fenyegetőzött, hogy ha nem ejtik ellene a vádakat, akkor mindenkinek elmondja, hová tűnt a buzogány. Eszerint a közismert történet eleje igaz: képviselői tivornyával indult, ami gyakran előfordult (Jeffery onnan tudta, hogy mint parlamenti technikus, neki is gyakran sokáig bent kellett maradnia). Jeffery szerint 1891 október kilencedikén a képviselők valóban lenyúlták a buzogányt, és valóban átvitték egy bordélyházba, de amikor reggel visszavitték volna, megijedtek, mert nem tudták észrevétlenül becsempészni a parlamentbe - így inkább felbéreltek két helyi rosszarcú fickót, hogy tüntessék el. A szóban forgó két alak elvileg a Maribyrnong-folyóba dobta a buzogányt.

Sajnos Jefferey történetét semmilyen bizonyíték sem támasztja alá – több részét is csak utólag hallotta. A leghihetőbb része az, hogy gyakran látta bulizni a képviselőket. A két rosszarcúról csak évekkel később hallott egy barátjától, akinek az a pap mesélte, aki beszélt a két bűnözővel.

Valószínűleg sose fog kiderülni, hogy hol a buzogány (hacsak valakinek hirtelen fel nem támad a lelkiismerete, és előhúzva a billegő asztalláb alól be nem viszi a rendőrségre), de a mai napig 50 ezer ausztrál dollár jár a becsületes nyomravezetőnek.

Ha az ember meghallja azt a szót, hogy országút, alighanem az autós közlekedés jut eszébe először, ami nem is meglepő, hiszen ezeket az utakat jellemzően ilyen célból építik. Elég csak a világhírű Route 66-re, vagyis a 66-os amerikai országútra gondolni, melynek végigautózása sok bakancslistán foglal el előkelő helyet. Az Egyesült Államokban kétségtelenül a Route 66 a legismertebb országút, ám annak ellenére, hogy a mai napig járható,1985 óta már nem szerepel az ország hivatalos autópályarendszerében.

A Route 66 ebben a tekintetben hasonlít a michigani M–185-ös országútra, de fontos különbség, hogy míg előbbi azért került ki onnan, mert az államközi pályarendszer szép lassan kiváltotta, utóbbi azért nem került be oda, mert

Meg azért, mert az M–185 az egyetlen állami országút Amerikában, amelyre nem engednek fel gépjárműveket. De miért hívják egyáltalán országútnak, és eleve mi a francnak létezik?

Mikor Adolf Hitler 1945. április 30-án öngyilkos lett a berlini bunkerében, Németország vezetése látta, hogy eljött az idő, hogy letegyék a fegyvert. Hitlert egy (erősen náci érzelmű) haditengerészeti admirális, Karl Dönitz váltotta, de neki nem volt kedve közvetlenül részt venni a Harmadik Birodalom felosztásában, így gyorsan elküldte maga helyett Alfred Jodl vezérkari főnököt, hogy tárgyaljon Dwight D. Eisenhower amerikai tábornokkal.

A vízi állatokat folyamatosan víz veszi körül, így a hidratációjuk is teljesen máshogy működik, mint a szárazföldieké. Pontosabban annyira nem is működik máshogy. A vízben élő gerincesek, így a halak és a bálnák többsége is iszik, és vizeletet ürít, mint mi. Ennek mennyisége a testméretükkel arányos, vagyis a bálnák egészen sokat pisilnek. A vizeletük eloszlik a tengervízben, a benne oldott tápanyagok pedig egész ökoszisztémák táplálását fedezik.

De ennél sokkal fontosabb, hogy a hal- és bálnavizelet mindenhol ott van a tengerekben. Vagyis minden ember, aki frissítő fürdőt vesz a kristálytiszta tengervízben, valójában felhígított bálnapisibe merítkezik. (És ha emiatt kimenekülne a gyönyörű fehér homokos trópusi fövenyen napozni, hát, attól is van egy rossz hírünk.)

A Franciaország északi partjainak közelében található Csatorna-szigetek volt az egyetlen olyan terület a II. világháború alatt, amely brit fennhatóság alól a nácik irányítása alá került. A szigetek 1940-es elfoglalása után eszement építkezések kezdődtek, Hitler gyakorlatilag egy hatalmas erődöt csináltatott a szigetcsoportból - de végül sosem használták a katonai létesítményeket élesben, a D-napon is egyszerűen kikerülték azokat a szövetséges partraszálló erők. 

Jön a nyár, így pont időszerű, hogy beszéljünk a hóról, a hidegről és az Északi-sarkvidék fagyos pusztáiról. A legtöbb magyar valószínűleg soha nem járt még arra (és nem is feltétlenül akar), de mégis legtöbbünk hallott már az iglukról, de legalább képen látott ilyet. Egy ilyen fehér hótéglákból készült félgömbben él például Pingu és családja.

A valóságban az inuitok azért építenek iglukat, mert semmiféle más építőanyag nem áll rendelkezésükre, amikor a jégmezőkön vadásznak. Márpedig csak akkor építenek iglut, amikor vadásznak, ugyanis általában ők is teljesen átlagos kőházakban élnek, a jégkunyhók csak ideiglenes menedékek.

Hónapok óta dúl már világszerte a koronavírus-járvány, így a legtöbben alighanem már tisztában vannak azzal, hogy a koronavírus azért kapta a latin corona nevet, mert a felfedező kutatók úgy látták, hogy a mikroszkópos képén a burokba ágyazott fehérjetüskék a Nap koronájához hasonlítanak. Minden bizonnyal hasonlóan sokan tudják azt is, hogy az új vírus hivatalos neve SARS-CoV-2, az általa okozott betegség pedig a Covid-19. 

De honnan kapta a nevét a malária, a gonorrhea vagy az ebola? Van egyáltalán bevett szokás a vírusok és betegségek elnevezésére? Ahogy a gének esetében, úgy itt is vannak érdekességek, néhány ismertebb betegséget végigzongorázva viszont összességében azért teljesen logikusnak tűnik a helyzet. Főleg, ha az ember beszél latinul.

A fenti ábra a szavak eredetével hobbiszinten, valamint tanulmányaiban is foglalkozó Adam Aleksic honlapjáról származik, akinek gyűjtéséből világosan látszik, hogy a betegségek esetében szintén rengeteg módszer létezik, ha nevet akar találni az ember. A koronavírushoz hasonló névadás más esetekben is feltűnik, a rotavírusban a rota a kerék latin megfelelője, a vírus pedig mikroszkóp alatt egy kerékre hasonlít.

Aztán ott vannak azok a betegségek, amik az általuk okozott tünetek alapján kapták a nevüket. Ilyen például a hepatitis, ami a latinon keresztül az ógörög hepar, vagyis máj szóból ered, utalva ezzel arra, hogy a betegség májgyulladással jár. Vagy a tetanusz, ami a görög tetanos, vagyis feszültség szóból ered, mert a betegség gyakran okoz izommerevséget. A gonorrhea eredete is hasonló, ám egy fokkal talán még érdekesebb – a betegség neve az ógörög gonos (ondó), illetve a rhein (folyni) szavak összetétele, annak idején ugyanis tévesen ondónak nézték a húgycsőből kiürülő fehér, gennyes váladékot.

Az utolsó szovjet pártfőtitkár megítélése nem mondható ellentmondásosnak Oroszországban, hiszen szinte egyöntetűen negatívan vélekednek róla az emberek. Az ember, természetéből fakadóan, csak a szépre emlékezik, és az orosz állami propagandagépezet is szorgosan munkálkodik azon, hogy az elmúlt évtizedekben megszelídüljön a Szovjetunió emléke.

Így a közvélemény azok ellen fordult, akikben a Szovjetunió összeomlásának okát látták - legfőképpen Mihail Gorbacsov ellen. Emiatt a volt főtitkárt a kilencvenes években nem vetette fel a pénz. Bár egyszer-kétszer próbált visszatérni a politikába, alapvetően a partvonalra szorult, és így a bevételei sem voltak kiugrók.

Ezért hiszik sokan azt, hogy még egy vodkához is eladta a nevét - hiszen a Wodka Gorbatschow Németországban még ma is vezető márkának számít. Ez azonban csak véletlen névazonosság, hiszen az ital a cégalapítóról, Leo Leontovics Gorbacsovról kapta a nevét, aki a nagy októberi szocialista forradalom idején menekült el Szentpétervárról, és 1921-ben alapított Berlinben szeszfőzdét.

Talán ma már városi legendának hangozhat, hogy valaha léteztek olyan, kereskedelmi szolgálatot teljesítő, menetrend szerinti utasszállító repülőjáratok, amelyekre nőket és gyerekeket egyszerűen nem engedtek fel, ez bizony valóban így volt. A United Airlines az ötvenes évektől 1970-ig üzemeltetett ilyen járatokat Chicago és New York, illetve Los Angeles és San Francisco között. 

A járatokat Executive-nak (azaz vezetőinek) nevezték, ami arra utalt, hogy jellemzően üzletemberek utaztak rajtuk. Az ötvenes-hatvanas években az üzletember a férfit jelentette, a fedélzeten mellettük csak a stewardessek lehettek nők (akiket akkor még nem utaskísérőknek hívtak). 

Mezopotámia. Kína. Egyiptom. Ókori kultúrák, amelyekről mindenki hallott. Na de volt élet a Földközi- és Fekete-tengertől északra is, méghozzá egészen közel a Kárpát-medencéhez. A hegylánc keleti oldalán virágzott a Cucuteni–Tripolje-kultúra, amely rengeteg település-maradványt hagyott ránk, de képviselői egyetlen betűt sem voltak hajlandóak leírni, így nem sok biztosat tudunk róluk. A mai Északkelet-Romániát és Ukrajna nyugati részét felölelő területen lakhattak.

A Cucuteni–Tripolje-kultúra tagjai valamikor időszámításunk előtt 5500 és 2750 között éltek és alkottak. Övék lehettek a neolitikum Európájának legnagyobb városai, amikben a fénykorban 20-46 ezer ember lakhatott. Ezért különös, hogy hatvan-nyolcvan évente porig égették a városokat. Szerencsére hátrahagytak rengeteg cserépedényt és szobrocskát, így a régészek legalább találgathatnak.

Egy saját szigetre elég sokan vágynak, de viszonylag keveseknek adatik meg. De mi van akkor, ha a semmiből feltűnik egy sziget ott, ahol eddig nem volt semmi?

A II. világháború utáni haditechnikai fejlődés fő csapásiránya az atomenergia kiaknázása, a különféle atomfegyverek, az azok hordozására alkalmas, esetenként atommeghajtású eszközök kifejlesztése volt. A hidegháborús évtizedekben a két nagyhatalom (az Egyesült Államok és a Szovjetunió), valamint a világpolitika nagyobb-kisebb alakítói (Nagy Britannia, Franciaország, illetve Kína, India és Pakisztán) a kölcsönös nukleáris elrettentés minél hatékonyabb kialakításán dolgoztak, aminek egyik fő katonai alapelve az atomtriád létrehozása lett.