A brit Salfordi Egyetem entomológusa, Stephen Martin akkor fedezte fel a három méteres földkupacok sorát az út mellett, amikor néhány évvel ezelőtt a méhkolóniák globális összeomlását ment kutatni Brazíliába. Először azt hitte, hogy az útépítés során keletkezett törmeléket hagyták ott az út mellett. Mint kiderült,

Minthogy egy-egy kupac térfogata is sok köbmétert tett ki, és ezek végeláthatatlanul sorakoztak az út mellett, nem volt nehéz kiszámolni, hogy döbbenetes sok termesz kellett ezek kitermeléséhez, és a rovarok elképesztően nagy földalatti járatrendszert hoztak létre.

Földkupacok, amíg a szem ellát

Fotó: Roy Funch / Universidade Estadual de Feira de Santana

Mint kiderült, az egymással kommunikáló, gyakorlatilag egyetlen hatalmas kolóniához tartozó alagútkomplexumok több százezer négyzetkilométeres területet is elfoglalhatnak.

Magyarországon a skótokat mindenki a fukarságról szóló skót viccekkel kapcsolja össze. De tényleg spórolósak a skótok? Furcsa mód, Nagy-Britanniában - noha korábban valóban elterjedt vélekedés volt, hogy a skótok a fogukhoz verik a garast - mára szinte teljesen eltűnt ez az előítélet. Nálunk azonban megmaradt, sőt sokaknak szinte semmilyen más ismerete nincs a skótokról, mint ez, plusz a férfiak szoknyahordása. Miközben arra nagyon keveseknek adatott lehetőségük a múltban, hogy élőben is találkozzanak egy skóttal.

Vének tanácsa a skót presbiteriánus egyházban (John Henry Lorimer, 1891)

Fotó: Scottish National Gallery

Olyan ez, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni - szoktuk mondani, ha olyasvalamivel szembesülünk, amit már hosszú évek óta nem csináltunk, és kiderül, hogy a kihagyás ellenére megy mint a karikacsapás. A mondás szó szerint értelmezve is működik, ezt tanúsíthatja bárki, aki gyerekként sokat biciklizett, aztán évtizedekkel később, felnőttként jutott eszébe újra, hogy kerékpárra pattanjon. De miért megy ez ilyen könnyedén, miközben más ismereteket meg vért izzadva sulykolunk a fejünkbe, aztán a vizsga után, amint kilépünk a tanterem ajtaján (rosszabb esetben: amint belépünk a terembe), úgy hullik ki az agyunkból, mintha soha nem lett volna ott?

Ha minden igaz, ön most az “izommemória” kifejezést kapta elő magyarázatként: a testünk egyszerűen jobban megjegyzi a mozdulatok kivitelezését, mint az agyunk. Egy ajtónyitó, telefont feloldó, vagy bankkártyához tartozó PIN-kód sem biztos, hogy számszerű formában azonnal beugrik, de a mozdulat, amivel végignyomogatja a billentyűzeten, egyszerűen “benne van az ujjaiban”.

Fotó: Alex Segre / Getty Images Hungary

A helyzet az, hogy természetesen nem az ujjaiban van, hanem ez is az agyában, csak másképpen és máshol eltárolva mint hogy hová tette a slusszkulcsot, a mohácsi csata évszáma, vagy ennek a cikknek a címe. (Most automatikusan felpillantott a képernyő tetejére a címért, ugye? És igen, 1526, eltalálta. A slusszkulcsban nem tudunk segíteni.)

Memory, all alone in the moonlight

Az emlékezetünk nem úgy működik, mint egy memóriakártya, amin szépen sorban üldögélnek az adatok, és amit egyszer felírtak, az ott is marad, míg felül nem írják valami mással. Az agyunkban először is van rövid és hosszú távú memória: előbbiből másolódnak át a dolgok az utóbbiba, ezt a Memento című film óta nagyjából mindenki tudja. (Vagy azóta, hogy elolvasta itt nálunk, hogy az ember miért emlékszik néha arra, mit álmodott, máskor meg nem.)

Számunkra most a hosszú távú memória az érdekes, ebből is kétféle van, a deklaratív és a procedurális emlékezet. Előbbi kategóriába tartoznak például az emlékeink arról, hogy mi történt velünk és körülöttünk - ezt epizodikus memóriának hívják, és a rögzítése alapjáraton teljesen automatikus (de csúnyán be tud tenni neki például az alkohol). De a deklaratív emlékezet raktározza el azokat a dolgokat is, amiket akarattal gyömöszölünk be a memóriánkba, vagyis megtanulunk. Például hogy melyik ország fővárosa Ouagadougou, hány méter magas a Kékestető, vagy hogy ég a napmelegtől a kopár szik sarja. (Burkina Faso, 1014 vagy 1015 attól függően, melyik tenger szintjéhez mérjük, és tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.) Az ilyenek laknak a szemantikus memóriában.

Végül ott a procedurális memória, ahol a motorikus dolgok tárolódnak, például egy akkord lefogása a gitáron, hogy hová kell nyúlni a billentyűzeten az A betű lenyomásához, vagy akár az, hogy hogyan kell biciklizni. Hogy ez egy teljesen különálló rendszer a deklaratív memóriától, azt egy híres kísérlet bizonyította be az 1950-es években. Egy súlyos epilepsziás rohamokkal küzdő páciensen végeztek el lobotómiát az orvosok, az agyának több területét is eltávolították. A rohamok valóban elmúltak, de vele a beteg képessége is az új emlékek alkotására. A műtét előtti emlékeinek is törlődött a nagy része. Egy kísérletben arra kérték, hogy rajzoljon le egy csillagot úgy, hogy nem pillant a papírra, csak egy tükörben látja azt. Néhány nap után már egész jól ment neki a mutatvány, azonban sosem emlékezett arra, hogy ezt már az előző nap is csinálta, és azelőtt is, és azelőtt is. Tehát képes volt procedurális emlékeket létrehozni, míg deklaratívakat nem.

Fotó: Stanislav Krasilnikov / Getty Images Hungary

A kérdés az, miért időtállóbbak a procedurális emlékeink a deklaratívaknál akkor is, ha az agyunk tökéletesen ép. A procedurális emlékek, így a biciklizés mikéntje a bazális ganglion, vagy törzsdúc nevű agyterületen tárolódnak. Ez mélyen az agy központi részén található, így jobban védett, mint a többi memóriaterület. Ráadásul ezen a részen felnőtt korban lelassul a neurogenezis, vagyis az új agysejtek formálódása. Ez a deklaratív memóriában állandó, az agy folyamatosan átstrukturálja magát, aminek egyes emlékek halványodása és törlődése a mellékhatása.

A legfontosabb tényezőt a procedurális memória stabilitása mögött csak néhány éve fedezték fel: ez egy speciális idegsejt-típus, amit a tudósok molekuláris réteg interneuronnak neveztek el. Ezek a sejtek írják, és olvassák ki a memóriánkból a koordinált mozgások végrehajtásához szükséges adatokat. Mivel az ilyesmik annak idején az életben maradáshoz a legfontosabb dolgok voltak, az evolúció úgy intézte, hogy elég legyen egyszer alaposan megtanulni és begyakorolni, és onnantól nem felejtjük el. Ma már nem ezen múlik a túlélésünk, de azért jól jön, hogy sosem felejtjük el, hogyan kell pálcikával enni, vagy éppen biciklizni.

(Scientific American, Psychology Today, Telegraph)

1799 telén a 67 éves George Washington kilovagolt a szakadó esőbe, aztán pár nappal később lázzal és torokfájással ágynak esett. Korának legjobb amerikai orvosai próbálták meggyógyítani az Egyesült Államok első elnökét, először ecet, melasz és vaj keverékével kezelték, de amikor már nem tudta lenyelni a csodaszert, magához hívatta a rabszolgái és jószágai felügyelőjét, és megkérte, hogy vágjon eret rajta.

Az ember családjában előfordulhatnak olyan felmenők, akikre nem szívesen emlékezik. Ilyen lehet egy alkoholista nagypapa, egy családot elhagyó szülő vagy akár egy kellemetlenebb nagynéni. Az már jóval ritkább, hogy valaki azért szégyenkezzen egy elődje miatt, mert az kirobbantotta a második világháborút, és elrendelte a holokausztot. Márpedig a világtörténelem egyik, ha nem a legnegatívabb megítélésű figurájának, Adolf Hitlernek ma is élnek leszármazottai, akik mást sem szeretnének, mint feledni a sötét családi örökséget.

Talán érdemes itt leszögezni, hogy egy ideális világban senkit nem érdekelne, hogy ki kinek a gyereke, a magyar közéletben is nagy hagyományra visszatekintő apák-fiúkozás azonban még mindig annyira elterjedt, hogy érthető, ha a Hitler-utódok igyekeznek magukat eltávolítani a problémás elődtől.

Az vitatott, hogy ezért milyen messzire voltak hajlandók elmenni. Egy nagy karriert befutott könyv szerzője szerint megállapodtak, hogy tudatosan nem vállalnak gyereket, hogy ezzel véget vessenek Adolf Hitler vérvonalának. Egyikük ezt később tagadta, de az tény, hogy gyereke egyetlen ma élő leszármazottnak sem született, és a korukból ítélve nagy valószínűséggel már nem is fog.

A címben feltett kérdésre alighanem mindenki egyből rávágja, hogy fehéret, ezért pedig nem is hibáztatom önöket, azzal ugyanis vélhetően mindenki tisztában van, hogy a fekete tárgyak – sajnálatos módon beleértve ebbe a kedvenc zenekaros pólóinkat is – a tűző napon könnyebben felmelegednek, mint a fehérek. Ennek az a nagyon egyszerű oka, hogy a fehér dolgok azért fehérek, mert a fehér fényt verik vissza, ez pedig minden látható színnek a kombinációja. Ha a fehér veri vissza minden szín közül a legtöbb fényt, az azt is jelenti, hogy a fehér dolgok nyelik el a legkevesebb fényt, tehát azok melegszenek fel legkevésbé a napon. 

Na de mi a helyzet például az észak-afrikai sivatagban élő beduinokkal, akik gyakran viselnek feketét, dacára annak, hogy iszonyatosan meleg, a napsütésnek hatványozottan kitett területen élnek? Ők csak nem hordanának fekete ruhákat, ha nem lenne valamilyen előnye a dolognak – gondolhatja az ember. Az már ebből a furcsa kettősségből is látszik, hogy nem annyira evidens az egész, ahogy azt elsőre hinnénk. Hogy rögtön az elején lelőjük a poént, a tudomány jelenlegi állása szerint a fehér a nyerő, de

Sok honfitársunk odavan a csípős ételekért, hiszen nincs is jobb mint égő szájjal lehúzni egy deci pálinkát. Ennek több oka is van, de arról, hogy a csípős paprikának mi az egyetlen célja az életben (ugyanaz, mint a többi növénynek) már írtunk korábban. Most nem azt járjuk körül, hogy miért jó nekünk a csípős paprika, hanem azt, hogy miért kell kétszer szenvednünk az apró élvezetért.

A gyémánt egy átverés, pusztán a DeBeers cég ügyes piaci trükközése és mindent elárasztó propagandája miatt került be a köztudatba úgy, mint ritka kincs és státuszszimbólum. Az talán javítana a helyzeten, ha legalább szupernehéz lenne rátalálni, de ma már ez sem igaz, sőt, 1954 óta már mesterségesen is elő tudjuk állítani.

A gyémánt annyira gyakori, hogy szinte mindenkinek volt már több millió gyémántrészecskéje otthon a lakásában, sőt, minél messzebbre megyünk vissza az időben, annál gyakoribbak voltak ezek az otthonokban, vagy éppen a színházakban. Tulajdonképpen minden épületben, ahol sötét volt, és egy ember nem akarta, hogy sötét legyen.

Pearl Harbor bombázása után sok amerikai fiatal kapott vérszemet, milliók akartak bosszút állni a támadásért, és alig várták, hogy csatába indulhassanak. Megugrott az önkéntesek száma, de sokan nem akarták megvárni, míg betöltik a 17 éves alsó korhatárt. Ilyen volt Calvin Graham is, aki 12 évesen kitalálta, hogy csatlakozik a haditengerészethez.

Graham Texasban élt hét testvérével és erőszakos nevelőapjával. Amikor hatodikos volt, egyik bátyjával albérletbe költöztek, és rikkancsként dolgozott. 1942-ben jártunk, egy figyelmes újságárus ekkor igen jól informált lehetett a háború állásáról. Amikor Graham megtudta, hogy unokatestvére elesett egy ütközetben, elhatározta, hogy csatlakozik a haditengerészethez.

Palmerston egy nagyon kicsi sziget a Csendes-óceánon, mindentől messze, teljes nyugalomban. Úgy tűnhet, mintha ez lenne a tökéletes nyaralóhely azoknak, akik valóban ki szeretnének szakadni a mindennapokból, mégsem lett Palmerstonból üdülőközpont, sőt magánsziget sem, hanem a tökéletes illusztráció az "isten háta mögötti hely" kifejezéshez a szótárba.

A déli féltekén télen van nyár. Pontosabban a január a legmelegebb hónap. Ennek megfelelően amikor az északi félgömbön nyár van, akkor van délen a leghidegebb. Persze a déli féltekén sokkal kevesebb szárazföld esik a mérsékelt éghajlati övbe, ezért kevesebb helyen van európai vagy észak-amerikai értelemben vett tél, de azért, főként a hegyekben, időnként szokott esni a hó, például Ausztrália délkeleti részein is.

Az 1940-es Júliusi karácsony című film plakátja.

Fotó: Wikipedia

A nyugati kultúrkörben a télhez kapcsolódik az év legfontosabb ünnepe: a karácsony. Emiatt, főként a britek által kolonizált déli területeken, legfőképpen Dél-Afrikában, Új-Zélandon és Ausztráliában, nem kis frusztrációt okozott a telepeseknek, hogy mit kezdjenek a legrekkenőbb hőség idejére eső karácsonnyal. Hiszen az ünnep kellékei, szimbólumai mind a hóhoz, a fagyhoz és a télhez kapcsolódnak, a prémes ruhás Mikulással, a behavazott fenyőfákkal, szánnal, rénszarvasokkal és így tovább.

A himalájai só már a nevével is hazudik, ezek után hogy lehetne neki bármit elhinni? Nyugaton pár évtizede kezdett el elterjedni, és hála az internetnek, a közösségi médiának és a rengeteg követős influenszereknek, mára elnyerte az "egészséges só" címét a közvélekedésben.

Ugyan a modern konyhákban évtizedek óta a teflonbevonatú edények dominálnak, az utóbbi években az öntöttvas eszközök is egyre inkább visszatértek a köztudatba, köszönhetően a különféle főzőműsoroknak és sztárséfeknek. Ezekről köztudott, hogy nem szabad őket a hagyományos módon elmosni, ezzel ugyanis lejön a főzőfelületre felvitt fűszerréteg, ami nemcsak a rozsdásodástól védi az edényt, hanem az ételek letapadását is meggátolja. Sokak számára ez is unortodox megoldásnak tűnik, annál azonban tagadhatatlanul sokkal jobban hangzik, mint amikor az Egyesült Államokban évtizedekig hittek abban az emberek, hogy a jó saláta titka az, hogy

A fatál esetében ez a módszer pozitívumok helyett kizárólag avasodáshoz és penetráns bűzhöz vezet, mondhatni fatális a konyhai eszköz szempontjából. De akkor mégis mi a francért vált hivatkozási alappá évtizedekig az amerikai konyhaművészetben, és miért viselték el az 1940-es évektől évtizedeken át a büdös fatál szagát?

Hóhérnak lenni sosem volt egy népszerű munka, a nők körében pedig végképp nem ez volt a legkeresettebb jövedelemforrás. Írország egyetlen női hóhérja sem karriert látott benne, hanem a saját életét mentette meg azzal, hogy hóhérnak állt – igaz, a gyilkolás előtte sem állt távol tőle.

Elizabeth Sugrue nem volt népszerű asszony – sőt az erőszakos természete miatt Roscommon lakossága kifejezetten kerülte a nőt –, de nemcsak az emberek, a sors sem volt valami kegyes vele. 1750 körül született Írországban, Kerry megyében. Férje halála után egyedül maradt a két gyerekével, és miután a rá maradt tanyát sem tudta fenntartani, úgy döntött, hogy útnak indul.

A feljegyzések nem térnek ki arra, hogy miért éppen a 300 kilométerre lévő Roscommon lett az úti cél, mindenesetre gyalog vágtak neki a hosszú útnak. A kisebb gyereke az út során éhen halt, ő a nagyobb fiával egy útszéli kunyhóba költözött.

A sajt az egyik legnépszerűbb étel a világon, ami nem csoda, hiszen közel 10 ezer éve az emberi étrend egyik alapja. Nem tudjuk pontosan, hogy mikor készült az első sajt, de az biztos, hogy hamarabb, mint hogy az ember kitalálta volna ezt az írás dolgot. A tudósok annyit azért sejtenek, hogy a nagy felfedezés a véletlen műve lehetett.

A régmúlt korok embere nemcsak cserépedényekben tárolt dolgokat, hanem felfújt állati belekben is. Valószínűleg az történt, hogy egy bélbe tejet raktak, de egy enzim miatt kiváltak kemény részek, ami gyakorlatilag a sajt. Az emberek örvendezének vala, és a következő évezredeket azzal töltötték, hogy a lábszagú ízbombáktól a gumidarabszerű ízetlen fehér kockákig kipróbálják, mit is lehet varázsolni a romlott tejből.

A legenda szerint Kleopátra annak köszönhette szépségét, hogy tejben fürdött. A világsztárok gyakran számolnak be arról, hogy kizárólag ásványvízzel mossák a hajukat vagy az arcukat, a gazdagság egyetemes fokmérője pedig az, hogy mennyiszer fürdenek pezsgőben. Néhány luxushotel árul is olyan kezeléseket, amikben szó szerint lehet pezsgőfürdőzni. De összességében meg lehet-e tölteni egy medencét tömény szesszel, és vajon mennyibe kerülne ez a fajta luxus? Na meg az is kézenfekvő kérdés, hogy egyébként mi az értelme.

Kevés növényi hatóanyag van állatra egyértelműbb hatással, mint az illatos macskamenta nepetalakton nevű komponense. A macskák egyszerűen megvesznek tőle: ha megérzik az illatát, hozzá dörgölőznek, dorombolni, nyáladzani kezdenek, hempergőznek, játszanak vele. Teljesen megrészegülnek, és ezt az állatfelszerelés-ipar ki is használja. Ha azt akarjuk, hogy valami (például egy játék) vonzza a macskákat, akkor macskamenta- (vagy hasonló hatású más növényi) hatóanyaggal kell bevonni.

Bill Clinton formájú, macskamentával töltött párnácskával sokkal vidámabb az élet

Fotó: Ken Hively / Getty Images Hungary

De miért rajonganak érte ennyire? Nos, a nepetalakton (amely nevét az illatos macskamenta latin nevéről (Nepeta catarina) kapta, hatásában egy feromont utánoz. Vagyis a macska szexuálisan vonzódik a növényhez. És nemcsak a házi macska, hanem a legtöbb vadon élő macskaféle, sőt más emlősök, illetve bizonyos rovarok is.

Az Anschluss után a bécsi spanyol lovasiskolában használt lipicai lovakat a fellépő állatok kivételével a németek a csehszlovákiai hostaui tenyészközpontba szállították (ma Hostouň, Csehország). A lipicai lovakat arra akarták használni – arab telivérekkel és a legjobb versenylovakkal együtt –, hogy kitenyésszék az árja lovat.

A Cowboy-hadműveletben megmentett lovakat hajtja az amerikai hadsereg

Fotó: US Army

A lipicaiak a háború szinte teljes időtartama alatt Hostauban időztek, de 1945 tavaszára a Vörös Hadsereg egyre közelebb jutott hozzájuk. Nagy volt a valószínűsége, hogy pont Hostau vonalában fognak egymással találkozni az amerikaiak és a szovjetek. Az amerikaiak részéről George Patton tábornok Harmadik hadserege várta a parancsot Hostautól 30 kilométerre nyugatra, hogy felszabadíthassa Prágát, a másik irányból pedig a Vörös hadsereg nyomult előre. (Végül erre a szovjeteknek nyílt lehetőségük.)

Több évszázada foglalkoztatja a testi deformitások és az igazságszolgáltatás morbid vonatkozásai iránt érdeklődőket, hogy ha egy sziámi ikerpár egyik tagja bűncselekményt követ el, akkor lehet-e az ártatlan ikertestvérét is büntetni azzal, hogy a gyilkost börtönbe zárják vagy kivégzik. Sőt, az is felmerült, hogy felelősségre kellene-e vonni őket bigámiáért, ha két külön feleséggel házasodnak össze.

Nos, a rövid válasz az, hogy nem tudni. Ilyen esetekre szinte sehol a világon nem hoztak konkrét törvényt. A sziámi ikrek az élve születések 5 milliomod részét teszik ki, és jelentős részük nem éri meg a felnőttkort. Akik mégis, általában meglehetősen korlátozott és rövid életet kényszerülnek élni, és állandóan szem előtt vannak, vagyis praktikusan nincs alkalmuk bűncselekményt elkövetni.

Nem kell ahhoz pszichológusnak lenni, hogy nagy vonalakban belőjük, mitől lesz valaki boldog. A tánctól kezdve a zenén át a természetjárásig egy sor dolog van, ami a legtöbb ember számára örömet okoz, de meg lehet említeni a közeli barátainkkal történő folyamatos kapcsolattartást is, mint az elégedettség általános forrását (lásd a népi bölcsességet, miszerint a Isten a barátainkkal kér bocsánatot a rokonainkért). Ez azonban amennyire általános vélekedés, annyira nem egyetemes: minél intelligensebb valaki, annál alacsonyabb ennek a pozitív hatása, sőt,

Mindez egy olyan kutatásból derült ki, melynek szerzői egy kérdőívből kinyert adatok elemzésével arra jutottak, hogy az őseink vadászó-gyűjtögető életmódja a mai napig meghatározza azt, hogy mitől érezzük magunkat boldognak. Az intelligensebb emberek viszont sokkal jobban tudnak alkalmazkodni a modern világ merőben eltérő körülményeihez.

Pontosabban: tényleg nagy és jellegzetes vonalú orruk van-e? És ha nem, akkor miért él ez a sztereotípia évezredek óta az antiszemitákban? Sőt, szinte mindenki másban is, magukat a zsidókat magukat is beleértve.

Először a tények: nem, a zsidóknál nem gyakoribb a nagy, karvalycsőrszerű orr, mint az általános népességben. Megdöbbentő, de úgy tűnik, a rasszista propaganda ebben (is) hazudott. Ennek fényében különösen érdekes, hogy hogyan válhatott egy nem is létező testi adottság a zsidóságot a közfelfogás szerint - fizikai értelemben - leginkább meghatározó jellegzetességgé.

A hidegháború békésebb összecsapásai arról szóltak, hogy melyik nép keményebb: az amerikai vagy a szovjet. Nem csak az űrbe és Holdra jutásért  versengett a két nagyhatalom, hanem a Föld kies vidékeinek meghódításáért is. A Szovjetunió többek között ilyen megfontolásból, 1955-től egészen a feloszlásáig rendszeresen küldött tudományos expedíciókat a déli sarkkörön túlra. Az első kutatóállomásuk az 1956 februárjában létrehozott Mirny volt.

A “sebhelyes arcú” kifejezésről a legtöbb embernek Al Pacino ikonikus szerepe, a floridai alvilágban a csúcsra emelkedő, majd csúfos véget érő maffiózó, Tony Montana ugrik be az 1983-as, Sebhelyesarcú című kultuszfilmből. (Ami egyébként egy 1932-es film újrafeldolgozása, ami pedig egy 1930-as regényen alapszik.) A kubai bevándorlóból kegyetlen és nagy hatalmú maffiavezérré váló karakter a világ leghíresebb gengszterére, Al Caponéra épít, a nevében legalábbis biztosan: Caponénak is sebhelyek csúfították el az arcát, és scarface volt a gúnyneve. A filmben nem derül ki, hogyan szerezte a főszereplő a sebeket – sőt maga a név is csak egyszer hangzik el, a hírhedt láncfűrészes jelenetben, akkor is spanyolul, cara cicatriz. (Ezt a jelenetet egyébként szintén a valóság ihlette, Oliver Stone egy nyilvános FBI-aktából emelte át szinte egy az egyben a forgatókönyvbe.)

A valóságban Capone háborús sérülésként hivatkozott a sebhelyeire, és gyűlölte őket, rendszeresen úgy fényképeztette magát, hogy az arca bal oldala takarásban legyen a fotón. Persze a rejtélyes sebhelyek és a köré épülő legendák csak még félelmetesebbé tették a maffiavezért.

A pizsama ma már annyira a mindennapjaink része, hogy nem sokan gondolkoznak azon, hogy vajon mióta ez a legnépszerűbb éjjeli viselet. Sőt már nemcsak a hálóba való ruhadarab, van, aki az ételfutárt is ebben fogadja, esetleg a közeli kisboltba is átugrik benne – és az elmúlt hónapok során otthonról dolgozók jelentős része is bizonyára tudna arról mesélni, hányszor nyomott le egy egész munkanapot pizsamában. Pedig nem olyan régi ruhadarab, népszerűsége az első világháborúnak köszönhető, amikor az embereknek szembe kellett nézniük azzal, hogy a légicsapások során az ő házuk is bármikor megsérülhet. 

Henry Johnson 1917-ben belépett az amerikai hadseregbe. Nem tudni, hogy pontosan hány éves volt, de a sereg 1892. július 15-re saccolta a születési dátumát (ennek ellenére akár öt évvel előbb és később is születhetett). A világháború előtti éveiről nem sokat tudunk, de a háborús hőstettéről annál többet.

miközben ő maga több mint húsz sérülést szerzett, mikor egy erdőben éjszaka rajtuk ütöttek a németek.

Johnson Észak-Karolinában született, és tizenévesen New Yorkba költözött, ahol mindenfélét csinált: dolgozott szénbányában, pályaudvari hordárként, de volt sofőr és alkalmi munkás is. Mikor 1917 tavaszán egy újságban azt olvasta, hogy a New York-i Nemzeti Gárda önkénteseket toboroz, azonnal jelentkezett. A 15. ezredbe került, amibe csak feketéket soroztak be.

Ha elképzelünk egy középkori csatát, minden bizonnyal az egymásnak csattanó lovagseregek, a Napot elhomályosító nyílzáporok vagy sisteregve becsapódó katapultlövedékek jelennek meg lelki szemeink előtt. Pedig ahogy a lovagkor (a 12-13. század) mindennapjai, úgy a mindennapok részének tekintett háborúk is sokkal kevésbé voltak regényesek, mint ahogy azt a történelmi kalandfilmek kulcsjelenetei vagy a Total War-játékok küldetései sugallják.

A háborúskodás fő formáját a chevauchée jelentette, amit Geoffrey Hindley hadtörténész így definiál:

Rajtaütések és fosztogatások sorából álló hadjárat, ami tudatosan az ellenfél alattvalóinak megfélemlítésére, erőforrásainak felaprózására és kimerítésére irányult, hogy végül rákényszerítse egy, a támadónak kedvező békemegállapodásra. Ebben a hadviselésben a döntő ütközetet nem a csatamezőn vívták, hanem a várak és városok falain.

A tűzfegyverek korszaka előtt a feudális Európát ellepő kővárak védői óriási előnyben voltak az ostromlókhoz képest. Hiszen annak ellenére, hogy a falak aláaknázásától az ostromgépek felvonultatásán át a kiéheztetésig egy sor eszköz állt az erősség bevételének előmozdítására – a roham mindig csak a végső felvonást jelentette –, ezen eszközöknek volt egy nagy közös hátrányuk: sok időt emésztett fel a használatuk.

A függetlenségi háború főparancsnokaként, az Egyesült Államok egyik alapító atyjaként, illetve az ország első elnökeként George Washingtont vélhetően senkinek nem kell bemutatni. Az teljesen egyértelmű, hogy Washington államférfiúi tevékenységével bőven bebetonozta a renoméját, az egykori elnök azonban nem pusztán ezen a területen alkotott nagyot.

Abraham Lincoln mellett például ő is megállta a helyét a birkózószőnyegen, a japán sintóizmusban kvázi szentként szerepel, a függetlenségi háború során pedig hajlandó lett volna felgyújtani New Yorkot, hogy a britek ne vegyék be magukat a városba. De ide sorolható az is, hogy elnöksége után nem sokkal belevágott a whiskybizniszbe, és két évvel később pedig már

Ha valakinek valaha volt kutyája és tévéje egyszerre, alighanem találkozott már azzal a jelenséggel, hogy a kedvence teljesen beindult valamilyen tévéműsor hatására, fel-alá rohangált a képernyő előtt, ugatott, netán megpróbálta megkeresni az alakokat a szerkezet mögött. De hát manapság igazából már se kutya, se tévé nem kell ehhez, tele van az internet ilyen felvételekkel, többek közt például ezzel itt:

A videó alapján teljesen egyértelmű, hogy a tévénézés elég intenzív reakciót tud kiváltani a kutyákból, és ez nem is véletlen. Az eddigi kutatások alapján a kutyák képesek az emberekhez hasonlóan érzékelni és feldolgozni a tévében látott képeket, elég okosak ahhoz, hogy felismerjék az ott szereplő állatokat – még akkor is, ha a valóságban sosem látták őket – és az ugatást, illetve más kutyahangokat is. Az ugyanakkor, hogy mennyire élvezik a dolgot, vagy élvezik-e egyáltalán, egy sor dologtól függ.

Az állatokban előforduló tumorok megértése komoly előrelépésekhez vezethet az onkológia területén. Nézzük például az elefántokat: sokkal nagyobbak mint mi, tehát több sejtjük van, tehát elméletben nagyobb az esélyük a sejtburjánzásra is. Majdnem annyi ideig élnek, mint az emberek (60-70 évig), mindezek ellenére ritkán lesznek rákosak.

I. Frigyes Vilmos porosz király számlájára a történelemkönyvek elsősorban a porosz hadsereg európai jelentőségű erővé emelését írják. Volt azonban egy kevésbé jelentős, ám annál egyedibb jellegzetessége is az uralkodásának: a magas katonák iránti különös vonzalma, amelynek egy egész ezredet szentelt.

A 6. számú porosz gyalogezredet 1675-ben alapították, akkoriban két zászlóaljból állt, a parancsnoka Frigyes brandenburgi választófejedelmi herceg volt. 1688-ban, miután III. Frigyes néven választófejedelem (1701-től pedig I. Frigyesként porosz király) lett belőle, az ezred élére fia, a későbbi I. Frigyes Vilmos király került. Amikor ő 1713-ban megörökölte apjától a trónt, jelentősen megerősítette a porosz hadsereget, például 40 ezer zsoldos felbérelésével, és a korábban 38 ezer fős sereg 83 ezer fősre duzzasztásával, amivel ki is érdemelte a Katonakirály (Soldatenkönig) nevet.