Jason Momoa beállt sorba, és nem lóg ki onnan
Emlékszünk még arra, amikor Mel Gibson csak arra vágyott (Visszavágó), hogy visszaadják az ellopott hetvenezer dollárját, aztán mi lett belőle? Vagy arra, mit tett Liam Neeson azokkal, akik elrabolták a lányát (Elrabolva)? Arról nem is szólva, hogyan jártak az oroszok, amikor Denzel Washington elhatározta, hogy pártfogol egy jobb sorsra érdemes lányt (A védelmező).
A lista még folytatódhat, a filmipar ugyanis ontja magából a bosszúállós filmeket, aminek az az oka, hogy az igazságtalanság hatása olyan, mint egy anyahajóról felszálló vadászrepülő: meglöki a vért az ember ereiben. De ez egyben veszélyes is. Mert mi történik akkor, ha a film klisés lesz? Talán csak annyi, ami a Sweet Girl (Édes kislányom) című filmmel is történt.
Pedig Jason Momoa szépen végigverekszi a forgatókönyvet, láthatjuk sírni, kacagni, merengőn gondolkozni, de a film végén mégsem mondjuk azt, hogy na, ez már valami. Mert ilyen valamit már láttunk. Nem is egyet. De ettől még nem kell mindjárt a táviránytóért nyúlni. Délutánra, matinéra lehet program. Csak az eső essen odakint.
Yesterday, a film, amelyben a Beatles a mennybe megy
Trükkös ez a Netflix. Lehet, a pandémia sok nézőt ültetett a képernyők elé, a sorozatok úgy pörögtek a szemük előtt, hogy nem győztek ébren maradni, de most megint elénk hord néhány magányos gyöngyszemet a múltból, olyan filmeket, amelyek eddig is keringtek az éterben, lapultak DVD-n, és ment a szóbeszéd, hogy: te, figyelj, láttad már a…
Na, ilyen gyöngyszem a Yesterday.
Nem sorozat, nem is horror, percenként nincs négy halott, s bár baleset, az van benne, mégsem véresen rémes, következményét tekintve pedig különösen szívet melengető. A hívő Beatles-rajongók lehet, sokkot kapnak ettől a filmtől, de nekik fontos üzenet lehet az, hogy ha valami örök és egyetemes, az éppen a Beatles zenéje – még akkor is, ha az életnek van olyan dimenziója, ahol a liverpooli fiúk nem álltak össze egy bandába, a Yesterday és a többi sláger meg sem született.
A történet nem bonyolult. Inkább álomszerű. Hősünk, Jack Malik (Himesh Patel) nem túl sikeres zenész. Azzal nincsen baj, hogy ne tudna gitározni, saját dalai is vannak, az egyik különösen átlagos, de a barátai mindig azt kérik tőle, játssza el nekik, a koncerten is, ahol lényegében csak a barátai vannak, de ennél több siker nem jut neki, pedig vágyik rá, mint tükör a figyelemre.
Menedzsere is van, a szépséges tanárnő, Ellie Appleton (Lily James), aki leginkább abban tehetséges, hogy reménytelenül szerelmes hősünkbe, de ezzel együtt tényleg minden tőle telhetőt megtesz, hogy Jack színpadra állhasson.
Férfiként nyert olimpiát, nőként nyerte el végső alakját
Milyen az ideális sportember? Az ideális sportember a születésétől fogva érzi – az idő múlásával már tudja is –, hogy más, mint a társai. Az ideális sportember nem másokért, hanem saját magáért dolgozik, a saját korlátait feszegeti. Az ideális sportembernek van példaképe, mégis önmaga legnagyobb ellenfele. Az ideális sportember nem sajnálja az egész életét feláldozni egyetlen olimpiai aranyéremért, még akkor sem, ha a himnusz felcsendülése után az addigi önmaga megszűnik létezni.
Az ideális sportember önmagát edzi, ha nincs edzője. Az ideális sportember a kutyájával edz, ha nincs edzője. Az ideális sportember nem fizetésért edz, ha akkor sportol, amikor az élsporttal nem lehet pénz keresni. Az ideális sportember minden testi és lelki eredetű feszültségét a sportban adja ki. Az ideális sportember minden testi és lelki erényét a sportban kamatoztatja. Az ideális sportember eredményei – egy bizonyos fokig – függetlenek a személyétől. Az ideális sportember a sportban éli ki azt, amit az élet többi területén nem tud. Az ideális sportembert úgy hívják, hogy Bruce Jenner.
Azaz Caitlyn Jenner.
Kínosan aktuális vígjáték sztárokkal az összeomlásról a Netflixen
Az emberiség túlnyomó részét történelmi korokon át kínzó alapkérdések között ott a tojás és a tyúk problémája, továbbá a „Vajon hány angyal fér el egy tű hegyén?” dilemma, és végül, de nem utolsósorban az a rejtély, hogy ezek tényleg ennyire hülyék, vagy ekkora gazemberek?
A 2015-ös The Big Short – A nagy dobás című film, amely a Netflixen is elérhető – az utóbbi problémát elemzi, majd megadja a választ: ezek nagyon hülye gazemberek.
2008-ban az USA ingatlanrészvényes gigacsalása bedöntötte a világgazdaságot. A megoldás: iszonyatos pénzt kaptak a bankok ott is, nálunk is, hogy ne menjenek csődbe, mert akkor ugye mindennek vége. A dollármilliárdos mentőmellényeket a kormányok dobták be, de a milliárdokat a „zemberek” dobták össze. A kormánynak nincs pénze, a befolyó adókból gazdálkodik.
Jön a kultikus animesorozat élőszereplős változata
Még nem lehet tudni, hogy a rajongók álma vagy rémálma válik valóvá, a készítők személye és az eddig megjelent kedvcsinálók, képek azonban biztatók. Novemberben érkezik a nagy sikerű, kultikus Cowboy Bebop animesorozat élőszereplős változata a Netflixen.
A 1998–1999-es sorozat az ezredforduló után a magyar animerajongókat is gyorsan meghódította. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy A+/Animax csatorna többször is műsorra tűzte. Később DVD-n is megjelent a teljes sorozat, 2001-ben jött a ráadás, egy majdnem kétórás film, ez is eljutott a magyar nézőkhöz.
A Cowboy Bebop története 2071-ben játszódik. Az emberiség kilépett az űrbe és meghódította a Naprendszert. Bár a jó öreg Föld is szerepet kap a sorozatban, de a legtöbb szál leginkább az „új vadnyugathoz”, a Marshoz kötődik, és egy Bebop nevű űrhajóhoz. Ez az otthona a főszereplőknek, három fejvadásznak, a laza Spike Spiegelnek, a cserfes Faye Valentine-nak, a sokat megélt exzsaru Jet Blacknek, továbbá a nem teljesen komplett, de zseniális hackernek, Ednek, meg a Naprendszer legokosabb corgijának, Einnek, az adatkutyának.
Az ő kalandjaikat, csetlés-botlásaikat, balszerencsés vagy vicces, máskor pedig különösen drámai helyzeteiket követhetjük nyomon. A Cowboy Bebop noirhangulatot idéző fő szála Spike Spiegelhez köthető, aki „egyszer már meghalt”, de a múltja nem ereszti, és ő sem tudja elengedni.
Már a lengyeleknek is van Van Damme-ja, csak gyöngécske
Krimi, sportfilm, akciófilm, filmdráma. Nagyjából felsoroltam, milyen műfaji besorolást adnak a Bartkowiak című lengyel filmnek, amit ha valaki nagyon, de nagyon és valamiért nagyon meg akar nézni, a Netflixen megteheti.
Ha árnyaltabban szeretnék fogalmazni: mi már megnéztük helyette is.
Ez a film ugyanis lehetne remek is, csak éppen attól nem lesz az, amitől hitelesnek szánták: olyan színészeket láthatunk benne, akiket simán megnéznénk bármelyik sportcsatornán, ahol éppen az aktuális MMA-küzdelmeket közvetítik. Kezdetben a belga Jean-Claude Van Damme-mal is ez volt a gond: ügyesebben rúgott a plafonra, semmint a színészi játéka ragadta volna meg figyelmünket.
Denzel Washington fia messze esett a fájától
Ez a film, ha húsz évvel korábban készül, akkor sem lehetne ikonikus. A Beckett legfeljebb egy old school, hétvégi délutáni filmélmény egytől háromig, és akkor még aludni is lehet az ötórai tea előtt.
S hogy érdekes volna? Ezt nagyjából onnan lehetne megközelíteni, hogy a filmben van két színész, Alicia Vikander (Anna Karenina, A dán lány, Lara Croft) és John David Washington (Ballers, Tenet), és marketingszempontból mindketten nem csupán önmaguk miatt érdekesek, hanem azért is, mert Vikander Michael Fassbender felesége, Washington pedig Denzel Washington fia, de azért mondjuk ki bátran: nem biztos,
hogy csak azért kellene megnézni egy filmet, mert híres emberek híres családtagjai játszanak benne. Akik amúgy alanyi jogon is lehetnének jók, Vikander például oscar-díjas is.
Vagyis ha Vikandert és Washingtont kivennék a képletből, lehet, nem is maradna sok indok arra, hogy ezt a filmet megnézzük. Vikander így sem tűnik fel sokszor, de annyiszor éppen, hogy a filmet vele is lehessen promotálni.
Az Öngyilkos osztag lehozta nekünk a csillagot az űrből
A 2016-os Öngyilkos osztag (Suicide Squad) után erős fenntartásokkal és a lelkesedés teljes hiányával ültünk be a moziba megnézni az új, kreatívan Öngyilkos osztag 2-re keresztelt (The Suicide Squad) filmet, de megérte. Egy agyeldobós, teljesen abszurd és kifejezetten ötletes moziélményt kaptunk.
A DC-filmek már évek óta próbálják felvenni a harcot a Marvel-univerzum sikerével, amely a Wonder Woman első részével rövid időre sikerült is. Viszont Gal Gadot szuperhősének debütálása előtt már volt egy film, amely esélyesnek tűnt erre az időszakos győzelemre. 2016-ban nagy várakozás előzte meg az Öngyilkos osztag című filmet, amely impozáns szereplőgárdájával, érdekes alapkoncepciójával és a trailerekben csepegtetett látványos képi világával rendesen felcsigázta a képregényfilmek szerelmeseit.
Majd jött a nagy koppanás, ugyanis a kész film nem tudott felérni az alapötlethez, a sztori sok helyen kínosra sikeredett. Ám a Warner vászonra álmodott néhány olyan karaktert, akik miatt a lelkesedés a gagyira sikeredett mozifilm után sem ült le.
Ha már megírta, de a szerelmes levelet nem küldte el, ne adja fel!
Kicsit azért bosszantó, ha egy romantikus film nem dobbantja meg a szívet és nem juttatja eszünkbe azt, hogy talán nekünk is van egy utolsó szerelmes levelünk valahol a fiókban, olyan, amit kaptunk vagy amelyiket fel sem adtunk. De nem akarom elégetni sem a reményt mindjárt a kritika elején, hiszen annyifélék vagyunk, és minden szerelem, ami valaha átölelt bennünket, más és más. Másként éget, másként fáj.
Egyvalami azonban örök, ha már tudjuk, milyen a szerelem: a vágy és az emlékezet. Fellobbanó, sebet hagyó, gyógyító.
Ha valamit Az utolsó szerelmes levél című film rovására írhatunk, az talán éppen az, hogy bár egyszerre akar fellobbantani, sebet ejteni és gyógytani, de ez sosem egyszerre történik. De nézzük sorjában.
Már az első rész is ütős, de a következő nyolc igazi krimi
Néha az az érzésem, hogy akik címet adnak egy filmnek, főleg sorozatnak, nem is látták azt. No, a Hit & Run éppen ilyen, hiszen magyarul a Cserben hagyva címet kapta, de az amerikai–izraeli sorozat esetében az alkotók sem vitték túlzásba a kreativitást. Hit & Run címen ráadásul már kijött egy nem túl erős film 2012-ben (magyar címe: Üss vagy fuss!), de abban Bradley Cooper legalább hosszú, rasztás hajjal rohangál, de a címek csak címek, és valahogyan el kell adni a filmeket, hogy aztán beszélhessünk róluk.
Majd e cikk végén, aki akar, szavazhat arról, hogy ennek az amerikai–izraeli sorozatnak mi is lehetett volna a jó címe, persze azok is csak opciók. De ehhez meg is kellene nézni ezt a filmet, ugye.
Nyugi, nem lesz spoiler, és azt sem árulom el, hogy a kertész amúgy lehetne a gyilkos, de ebben a történetben nincsen kertész, ellenben annyi gyilkos szerepel – kettőjükről egy ideig azt is feltételezik, hogy magyarok, de lássuk be, olyan film nincs, amelyik kőkemény magyar bérgyilkosokról szólna –, hogy amikor már azt hisszük valakiről, hogy jó, akkor kiderül róla, hogy ugyan, amikor meg gonosznak gondoljuk, az, mondjuk, gonosz is.
De a lényeg: a Netflix végre elénk hozott egy olyan sorozatot, amelyikben nem a blue vagy green box határozza meg az élményt, hanem a klasszikusan felépített, csavaros, izgalmas és főként nézhető történet.
Véresen komoly filmet forgattak a németek, a vámpírok a terroristáknál is gyilkosabbak
Kedvelhető rémisztő film. Szinte már oximoron ez a jelölés, de tény, a Netflixen látható Blood Red Sky (Vérvörös égbolt) című film éppen ilyen. Kedvelhető és rémisztő.
Önvallomással kezdem. Horrorfilmet ritkán nézek. Nem azért, mert rosszak volnának, csak minek rettegtetni magamat, amikor örömködni is lehet. Ez a film azonban igazán megér annyit, hogy a kezemben maradjon a kitöltött kóla, töppedtre száradjon a vajas popkorn, és a helyzet az, hogy a Kedvencek temetője után megfogadtam, pedig az már mikor volt, 1989-ben, jesszus, hogy az ilyen zsánerfilmeket csak mértékkel szabad fogyasztani, és akkor is csak akkor, ha sokan mondják, hogy megéri, de ez a film – szigorúan filmes szempontokat alapul véve – ebből a megközelítésből nézve egészen egyedi.
A vámpíros filmekkel, érdekes, sosem volt gondom, azokat rendesen darálom, és a Vérvörös égboltnál főként arra voltam kíváncsi: vajon milyen újat tudnak mutatni a németek?!
Miért kapott rá Hollywood a pankrátorokra?
Hamarosan elérkezik az idő – talán már el is jött –, amikor kijelenthetjük, hogy leáldozott a filmsztárok kora, és a márkanevek adják el a produkciókat, semmint a filmek szereplői. A 2010-es évek 50 legnagyobb bevételű filmje egytől egyik egy sorozat része/folytatása, vagy egy korábbi film átdolgozása volt: ismeretlen sztorikból nem jutott a nézőknek. A kilencvenes évekkel ellentétben ma már nem elég, ha Will Smith vagy Tom Hanks képe köszön vissza a plakátokon, hiszen az ő arcuk sem garantálja, hogy a néző beüljön a moziba.
Az utolsó húzónevek egyike azonban már maga is márkanév: Dwayne „The Rock” Johnson.
Karrierjét a WWE (World Wrestling Entertainment) pankrátoraként kezdte, majd az ezredforduló környékén megkörnyékezte a filmipart. Mi az, hogy megkörnyékezte! Az emberek egyenesen rajongtak ezért a szép szál legényért, aki kis túlzással túlnőtt a képernyőn.
A Netflix koreai zombijai nem annyira félelmetesek, csak kegyetlenek
Dél-koreai zombis filmet azért jó nézni, mert a hörgő, rángatózó lényeknek is lelke van. Volt. Vagyis nincs. Aki rákattant már a félszigetnyi ázsiai ország Kingdom (A királyság titkai) című, élőholtas kalandfilmsorozatára, az értékelni fogja a saga kiegészítő, egész estés, önálló mozis verzióját.
Ám jó hír azoknak, hogy akiknek fogalma sincs arról, hogy a Netflixen fut egy dél-koreai zombis horrorsorozat, amelyik annyira nem is horror, mint amennyire lehetne, ellenben igen látványos és székbe kényszerítő, az is élvezni tudja a Kingdom: Ashin of the North című háttértörténetfilmet.
Sőt, talán kedvet is kap ahhoz, hogy elmerüljön egy olyan világban, amely a legszebb tolkieni hagyományokat követi, és rajzolt (webcomic) verzióban komoly rajongótábort tudhat magáénak. Egy jól felépített univerzum ereje egyébként éppen abban rejlik, hogy bárki, aki rácsatlakozik annak kitalált vagy jól kiszínezett történelmi fonalára, az olyan világba kerül, amiről akár képes el is hinni, hogy megírt események valósak.
Jean-Claude Van Damme terpeszt, és röhög önmagán
Paródiának majdnem jó, de hát, ugye, a majdnem azért fontos szó. Jean-Claude Van Damme újabb filmmel jelentkezett, melynek eredeti címe: Az utolsó zsoldos, de elsőre nézve lehetne a címe Az utolsó filmem is.
- Az alkotás vígjáték, s tán több is, paródia, ami lehetne jó, de nem az.
- Ennek ellenére szórakoztató.
- Együléses, mint az roncsderbik összes járgánya.
- Újszerűségében megkopott, és lehetne értékes, ha 1987-ben forgatták volna.
- Minden rövidlátó szentjánosbogárként halványuló poénja ellenére ámulatba ejtő.
A Netflix mégis műsorra tűzte, és ha már látható, muszáj megnézni, hová is tart a nem csupán fénykorában széles terpeszéről ismert belga színészsportoló, sportolószínész.
Monroe: egy sztár a butuska szőkeség bélyegével
Ötvenkilenc éve halt meg a valaha volt leghíresebb színésznők egyike, Marilyn Monroe. A szőke szexszimbólum 1962. augusztus 4-én, altatótúladagolás következtében távozott az élők sorából, neve és arca azonban máig Hollywood egyik jelképe.
A címbéli állítás A film krónikája, a mozgókép történetét átfedő lexikon egyik flekkjében olvasható. Való igaz, hogy Marilyn Monroe pályafutására rányomta bélyegét a szexbombaimage, de szakmailag sokat profitált a szőkeciklon-külsőből. 1942-től fotómodellként dolgozott, karrierje erotikus vonzerejére épült. A 20th Century Fox filmstúdió először 1948-ban szerződtette kisebb szerepekre.
A vonzó külsőnek megvolt azonban a hátulütője is. Monroe sokszor próbált olyan szerepet kapni, amelyben megcsillogtathatta volna színészi képességeit, azonban sem a filmgyártóknak, sem a közönségnek nem fűlött a foga változáshoz: a színésznő komolyabb szerepben sosem aratott sikert.
Élet az elfuserált tetkókon túl
Kevés show-műsor-formátum megy annyira egy kaptafára, mint az átalakítós típusú sorozatok. A struktúra általában a következő: beérkezik a stúdióba egy szedett-vedett nő (vagy férfi), a stylist és a műsorvezető kis híján elájul, mire az átalakításra szoruló vendég könnyek között megválik a borzasztó frizurájától/ruhájától, végül vadonatúj – rendszerint lehengerlő – megjelenést ölt, amely láttán mindenkinek eláll a szava. A külső és belső metamorfózison áteső „páciens” rút kiskacsából gyönyörű hattyúvá változik, és ebben nagyjából ki is merül a sorozat mondanivalója.
A Netflix Tetkószerviz (Tattoo Redo) című sorozatában minden olyan elem megvan, amely az átalakítós műsorok 99 százalékában. Igen ám, csakhogy ez a műsor kicsit más, mint a többi: az elfuserált tetoválással érkező kliens új mintáját nem a pórul járt ember, hanem annak kísérője választja ki.
Nem elég tehát, hogy az illető testét eleve rusnya ábra díszíti, az új minta sorsa is más kezében van. Vajon mennyire megbízható az ember szerelme, legjobb barátja vagy testvére? És mi van akkor, ha a kísérő pont azt az ábrát választja ki, amelyet a tetoválásra váró barát/kedves/rokon nem szeretne viszontlátni a bőrén?
Netflix kontra ultraortodox zsidóság
Úgy tűnik, a Netflix rákapott az ultraortodox zsidók életét bemutató sorozatok gyártására. Ezzel semmi baj nincs, ugyanakkor a szolgáltató előszeretettel filmesíti meg a judaizmus ezen ágának állítólagos sötét oldalát, hiszen kissé egyoldalúan, a közösséget elhagyó szereplő szemszögéből ragadja meg a történetet – a vallásos zsidók legnagyobb felháborodására.
Tavaly tavasszal tarolt A másik út (Unorthodox) című sztori, amely egy Deborah Feldman azonos című regénye alapján készült minisorozat. A megtörtént eseményeken alapuló könyv – és sorozat – részletes betekintést nyújt a New York-i Williamsburgben élő szatmári zsidó közösség mindennapjaiba, a külső szemlélő okuláréján át nézve radikálisnak mondható szokásrendszerébe.
A másik út fő problémája abban rejlett, hogy nem kerülte el a műfajra jellemző sztereotip ábrázolásmódot: egyre több film és sorozat készül az ortodox közösségből elmenekülő zsidókról, akik azért döntenek a kilépés mellett, hogy aztán normális, modern életet élhessenek. Az ilyen műsorok szerint az illető mindent egy lapra tesz fel, vagyis ezek a sorozatok azt sugallják, hogy ha az ember nem azonosul az ortodox nézetekkel, akkor az egyetlen út a közösségből való kiválás.
Már a franciák is a legintimebb szféránkba hatolnának
Nincs már szinte nemzet, amely ne készítette volna el a maga verzióját „a mobilt kitesszük az asztalra, és borul a bili” tematikájú párkapcsolati drámáról, és hát miért pont a franciák maradnának ki. Ha valakik, ők aztán értenek a szerelemhez, a viharhoz és a képmutatáshoz is, és hát jó pár évtizednyi vígjátéki tapasztalat is van a tarsolyukban.
Persze itt azért jóval többről van szó, mint egy jól megszerkesztett vígjátékról, a Teljesen idegenek különböző nemzeti verziói nagyon komoly drámák, és itt most mindegy, hogy fois gras, spagetti vagy bejgli a menü, és hogy biodinamikus bort isznak vagy tokaji szamorodnit, a lényeg az, hogy hazugságok, de legalábbis elhallgatások nélkül nem tudunk élni. (Tisztelet a ritka kivételnek.)
A Tolvajok társasága egy dolgot rabol el: az időnket
Július 15-től mozikban a Tolvajok társasága című film Pierce Brosnan főszereplésével.
Ilyen a lóháton megélt boldogság
Azt mondják, a pásztor ember nem beszél feleslegesen, ezt a bőrömön tapasztaltam a Hajszra és cselőre című dokumentumfilm bemutatóján: a vetítést követően megkérdeztem pár csikóst, hogy azt kapták-e vissza a filmtől, ami miatt belementek a forgatásba.
A válasz „igen” volt, így minden további fejtegetés feleslegessé vált.
Dokumentumfilmekre szükség van, szerencsére itthon is sorra kerülnek moziba olyanok, amik korunk problémáit boncolgatják. A Hajszra és cselőre is ilyen lett.
Bodnár V. Róbert rendező és Seres Péter producer többször dolgozott már együtt, így agyuk meglehetősen egy rugóra jár. Pár éve kitalálták, hogy le kéne utazni az Alföldre, és bemutatni azokat a hortobágyi pásztorokat, akiknek személyazonosságuk alappillérét képezi a csikós, vagy gulyás lét. Akik nem rendezvényekre járnak lovastrükköket bemutatni, és nem szórakoztatás céljából csattogtatják a karikás ostort, hanem életük mindennapjaival konzerválják a múlt egy sokak által elfeledett szeletét.
Nagyot szól az Atypical utolsó évada a Netflixen
Keserédes napra ébredtek július 8-án a Több, mint normális (Atypical) rajongói: ekkor debütált ugyanis a sorozat negyedik, egyben utolsó évada. A Netflix egyik legszerethetőbb, legfelkapottabb és leggyorsabban fogyasztható – ugyanakkor bizonyos szempontból megosztó – szériája négy év után végre elérkezett az utolsó fejezethez. Sajnos.
Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalni az Atypical lényegét, akkor azt mondanám: a műsor egy, az önállóvá válás rögös útján elinduló autista fiú, az önmagával vérre menő harcokat megvívó és érzelmileg gyakran megingó húga, valamint a se veled, se nélküled kapcsolatban felváltva őrlődő és virágzó szüleik mindennapjait megfilmesítő sorozat. Zárójelben még hozzátenném, hogy tucatnyi más, a saját problémáikkal megküzdő karakter is kiemelt figyelmet, mondhatni, főszerepet kap, de ebben a szériában talán éppen ez a pláne. Hiába az autista Sam (Keir Gilchrist) a főszereplő, az ő története semmivel sem kap több figyelmet, mint bárki másé.
(Ami talán nem is baj, tekintve, hogy a közösségi médiában sokan kritizálták a sorozatot, arra hivatkozva, hogy nem reálisan ábrázolja az autizmust. Megint mások éppen az ellenkezőjét állították: többen leírták, hogy pontosan úgy éreznek és viselkednek, mint a sorozat hőse, és különben is, az autizmus egy spektrum, tehát nincs két egyforma érintett.)
Budapesztből Budapestet csinált a nem csak szexi Fekete Özvegy
Hát helló újra, pezsgő moziélet! Nem is lehetne jobb filmmel ünnepelni az újranyitást, illetve a korlátozások eltörlését, mint egy régóta várt Marvel-filmmel. Végre megérkezett a Fekete Özvegy, ami több mint egy évig pihent a dobozban, mielőtt megtöltötte a mozitermeket.
Natasha Romanoff, azaz a Fekete Özvegy karakterén végig lehet követni a világ változását az elmúlt bő tíz évben. Először kaptunk egy atomszexi Scarlett Johanssont feszülős bőrszerkóban, ahogy dobálja a dögös vörös tincseit.
Belefáradt a színlelésbe a fitneszinfluenszer
Hiába gondolná azt az ember, senkinek sem fenékig tejfel az élete – még az influenszereké sem. A 2020-as Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál egyik legnagyobb visszhangot kiváltó filmje, az edző és influenszer Sylwia cseppet sem mesébe illő életét bemutató Sweat július 8-án debütál a hazai mozikban.
A lengyel–svéd koprodukció Magnus von Horn rendező filmje, Magdalena Kolesnik, a szőke, modellalkatú és -külsejű, igazi Instagram-sztár megjelenésű színésznő főszereplésével.
Ezüstöt érdemel a szörnyen aranyos Disney-sztori
A hetekben debütáló Luca (k-val ejtve, hiszen olasz filmről beszélünk) már a hazai mozikban is megszipogtatja a nézőket.
Eddig egyetlen mesén sírtam az elmúlt 23 évben, igaz, azon minden egyes alkalommal. A könnycsatornáimat máig működésbe hozó animációs film – ki hitte volna – nem más, mint Az oroszlánkirály.
Nem sírok, csak nedves a szemem!
– mondogattam totyogós koromban anyukámnak, mintha szégyellnem kellett volna a megható történet rám gyakorolt hatását. Két évtizeddel később, azaz most, újra megjelent egy Disney/Pixar-koprodukció, amely miatt valami hasonló történt a szememmel: Enrico Casarosa rendezése, az olasz kisvárosban, Portorossóban játszódó Luca két tengeri szörny kalandjait mutatja be.
A két szörnyen jó barát a vizek védett világát elhagyva a szárazföldön próbál érvényesülni – pontosabban egy képzeletbeli Vespa nyergébe pattanva körberobogózni a földet. Az álmokig azonban – szó szerint – rögös út vezet.
Van munka a nézéssel, de már tudjuk, miért kapott Lilla Ezüst Medvét
Fliegauf Bence filmje letaglózó. Letaglóz az őszintesége, a benne felvillanó-felvillantott, teljesen különböző sorsok mélyben húzódó tragikuma, s az ezekhez kapcsolódó, illeszkedő elbeszélői tónus. Voltaképp kamarafilmet látunk, méghozzá hét kis, önállóan is értelmezhető kamarafilmet, történetet, hét beszélgetés, hét sors megszorozva a partnerekkel-benne résztvevőkkel.
Vannak köztük kiélezett helyzetek, mint például a rákbetegség leküzdésére tett kísérlet, a hozzátartozó közeli halála, a meddőség és az X-edik sikertelen lombikpróbálkozás, de vannak tulajdonképpen banális, mindennapi küzdelmek mindannyiunk környezetéből, mint például a fiát egyedül nevelő anyuka harca kamaszodó gyermekével (a rendező fia, Fliegauf János játssza kiválóan), amely gyermek már messze meghaladta őt nyitottságban, világlátásban, felfogásban, vagy pedig szimpla féltékenységi szituáció, melyben ugyan fizikai valójában nincs jelen a harmadik, mégis mindent behálóz, beleng.
Mind mély beszélgetések, s noha a szereplők (szülő-gyerek, szerelmesek) se korábbi, se későbbi életéből nem tudunk semmit, ez a néhány percnyi felvillanás kiválóan összegzi egész jelen életüket. Az operatőri munka, a kamera is, azontúl, hogy az egész film meglehetősen sötét tónussal van bevonva, részleteket mutat, kezeket, művégtagot, egy mindent kifejező profilt, illetve a párbeszédek alatt szinte már idegesítő módon ide-oda ugrál, talán a beszélgetésben résztvevők eltérő pozícióit, s az ebből fakadó feszültséget, vibrálást érzékeltetve. Van munka a nézéssel.
A világűrbe kilőtt szemetet sem lehet a szőnyeg alá söpörni
Olyan ötlet is csak az embernek jut az eszébe, hogy ha már a Földön nem tudjuk hová tenni a sok szemetet, egyszerűbb volna mindet kilőni a végtelenbe. Például bele a Napba. Ehhez, persze, nem kell sok ész, ám annál több pénz, és nagyjából az a szemlélet, amit az emberiség gyakran a problémákkal is tesz: bizonyos dolgokat szeret a szőnyeg alá söpörni. Vagy arra vár, hogy a gondok majd csak megoldónak, úgy, maguktól.
Persze.
Az életet, bármennyire szeretnénk is, lehetetlen úgy élni, hogy ne termeljünk szemetet. De úgy lehetne, hogy a lehető legkevesebb hulladékot termeljük. A filmek világa tele van olyan alkotással, amely valamilyen módon, közvetve vagy közvetlenül ezt az ideális állapotot mutatja be. Vagy ennek hatását.
Íme, öt film, amely akarva és akaratlanul is beleillik ebbe a témakörbe.
Mindenki űrlényektől származik, vagyis…
A földönkívüliek között egy emberibb űrlény és az emberek közt idegen lány közös története az Űrpiknik. A filmet sci-fi műfajba sorolták, és ha ezt nézzük, akkor egy elég gyenge alkotást kaptunk. Viszont ha kivesszük a science fiction kalapból, sima felnövéstörténetté alakul, amit szórakoztató és elgondolkodtató elemekkel pont jó arányban fűszereztek.
Így vizsgálva a nagy egészet még mindig nem az év filmje az Űrpiknik, de mindenképp egy olyan alkotás, amely a covidióta idők után kicsit felfrissíti az elmét; olyan, mint a száraz és fullasztó nyári melegben egy hűsítő limonádé.
Egy estére visszatér a Maffiózók, de nem a folytatás
Tavaly decemberben Ann Sarnoff a WarnerMedia vezetője még arról beszélt a Fortune oldalán, de akkor még éppen belendülőben volt a Covid-járvány harmadik hulláma, és sokan a mozi halálát jósolták, hogy nem mondanak le arról az élményről, hogy a mozifilmeket az emberek nagy képernyőkőn nézhessék.
Nem sokkal korábban pedig még arról is szólt a Varietyn, hogy bár soha nem látott időket élünk, 2022-ben már nem készülnek arra, hogy filmjeiket egyszerre off- és online mutassák be. De Sarnoff azt is megjegyezte, hogy tisztában vannak azzal, hogy alkalmazkodni kell a valósághoz, köztük ahhoz is, hogy 2021-ben az Amerikai Egyesült Államok legtöbb mozija minden bizonnyal még csak korlátozott kapacitással működik.
És ami akkoriban még csak beszédtéma volt, az lassan valósággá válik. Már ami a Maffiózók sorozatot illeti. Egy estére The Many Saints of Newark címmel előzményfilmmel folytatódik a nagy sikerű saga.
Többet érdemelsz egy ágynál és egy vajas kenyérnél
Csak erős idegzetűeknek ajánlható a nálunk még nem túl ismert Burhan Quarbani afgán származású fiatal negyvenes német filmrendező legfrissebb mozija, a Berlin, Alexanderplatz, és még ők se jönnek ki se erősebben, se bátrabban, se cinikusabban, se megkönnyebbülten belőle.
Aki esetleg látta a Katona József Színház egész társulatát felvonultató adaptációját Alfred Döblin regényéből, hát annak ehhez képest könnyű nyári kánikulaélményben volt része, illetve nyilván sokan ismerik a Fassbinder-féle, a regényből készült tizenöt részes sorozatot is, mindazonáltal semmiféle felkészülés vagy előzetes tudás nem elég a befogadás viszontagságaihoz, a mű keménységéhez: a mostani alkotás
a durvábbnál is durvább mind megvalósításában, mind üzenetében, mind végkicsengésében.
Szabó Győző megint rátaposott a tigris farkára
Az elmúlt évszázad legforróbb napja se tartotta vissza a veszprémi közönséget, hogy csütörtök este kiállják az ötven-hatvan perces sort a Hangvilla nevű mini-MÜPA előtt. Elszántságukat bizonyítja, hogy majdnem egy órát kellett várni a forróságban, míg érkezési sorrendben helyet foglalhattak a nézőtéren Herendi Gábor Toxikoma című filmjének magyarországi premierjén. Miután végre kinyílt a terem ajtaja, percek alatt megteltek a széksorok. Sok nézőnek már csak állóhely jutott, volt, aki a lépcsőkön ülve várta, mit hozott létre a Valami Amerika rendezője és egyik főszereplője egy véresen komoly történetből. Természetesen a film előtt ismét sor került egy kis beszélgetésre az alkotókkal, de most segített a műsorvezetőnek Szabó Győző, és az őt játszó Molnár Áron, akik elvitték a show-t. Látszott a két színész közötti régi a barátság, és az a tény, hogy a film után sem ellenségek, határozottan jó előjelnek számít.
Herendi Gábor többszörösen bizonyította, hogy tud közönségfilmet készíteni. Többek közt három Valami Amerika, egy Magyar vándor és a Kincsem is igazolják, hogy rendezőként, producerként, forgatókönyvíróként is érzi, mit szeret a magyar publikum. Feltehetőleg ezt a filmet sem azzal a szándékkal vállalta, hogy készítsen végre egy olyan alkotást, amit senki se néz meg másodszorra. Ezzel persze óriási kockázatot vállalt, mivel Szabó Győző Toxikoma című önéletrajzi regénye nem könnyű olvasmány, és nem is hollywoodi történet. Persze úgy is meg lehetett volna csinálni a filmes adaptációt, de ők más utat választottak.
Győző elmondta, hogy azért vett részt a munkákban, azért volt ott szinte minden előkészítési fázisban, és csaknem az összes forgatási napon, mert valódi történetet szeretett volna látni a vásznon. Egy bevállalós filmet arról, mit okoz a heroin, hazugságok nélkül. A valóság pedig kegyetlen.
Azt hiszem, ez a film volt az egyik legkegyetlenebb valós történetet feldolgozó, élő, ráadásul nagyon sokak által ismert emberek sorsát feldolgozó fikciós alkotás, amit valaha láttam. Félreérthetetlen a megegyezés, hiszen az egyik főszereplő, akit Molnár Áron alakít, Szabó Győző nevét viseli, a másik főhőst, akit Bányai Kelemen Barna formál meg, Csernus Imrének hívják.
A történet egy koncert képeivel indul, Szabó Győző Lacht el Bahhtar énekesi alternatív korszakát idézve. Dübörög az alterosított punkrock – Hrutka Róbert írta a számot –, majd a sztár lezúz a színpadról, berohan egy elmondhatatlanul mocskos nyilvános vécéfülkébe, kipakolja a deszkára a felszerelést, és belövi magát. Itt már eldőlt, hogy ez valami más lesz, nem Amerika.
Ez a film olyan, mint a drog, nem kér és nem ad kegyelmet. Ez a film nem játék. Csernus dokitól származik az idézet, amely a drogfüggőt olyan emberhez hasonlítja, aki összezárta magát egy ketrecben alvó tigrissel, és rátapos a bestia farkára. Ha nem látja be, hogy ebből csak rosszul jöhet ki, és tovább próbálkozik, a tigris felébred, és szétmarcangolja.
Történetünk főhőse, a sikeres színész, reggeli műsorvezető, menő zenész, egy csodálatos nő férje, és egy fantasztikus kislány édesapja, nagyon erős srác. Azt gondolja, ő megúszhatja, és rátapos. A film legelején rájön, hogy ez óriási hiba volt. Elkezdődik a harc a függőséggel és a különös drogdokival, Csernus Imrével.
Aki ezt a filmet külföldön nézi meg, olyan helyen – a világ meghatározó része idetartozik –, ahol minimális a valószínűsége annak, hogy hallottak volna Szabó Győzőről, vagy Csernus Imréről,
egy furcsa, kegyetlen, mocskos háborúba csöppen. Ebben a háborúban nem könnyű eldönteni, milyen a viszony a kábítószer, a drogfüggő és a mániákus pszichiáter között.
Lassan tisztázódik, ki az ellenség, és ki a barát. Azt persze gyorsan leszögezik, hogy a heroin mindenkit megöl, aki hozzá fordul, de előtte még elpusztít mindent, ami jó a függő életében. Az már lassabban derül ki, hogy vajon az orvos hogyan vesz részt ebben a harcban. Győző a filmben igen lassan dönti el, kell-e neki szövetséges, és vajon Csernus doktor-e az, akire számíthat.
Ebben sem szépít a film. Csernus Imre másképp kezeli betegeit. Nem használ gyenge drogot az erős ellen. Kegyetlen, mert a visszavonhatatlanságban és a saját felelősségben hisz. Nehéz eldönteni, hogy a módszer miatt ellenszenves, vagy a kíméletlen őszinteség és döntéshelyzet-függés olyan erős addikciója, mint a láncdohányzás.
Molnár Áron külsőre kevéssé hasonlít Szabó Győzőre, de a belső viharokat hitelesen transzformálja színészi játékká. Egy erős, tehetséges, néha karizmatikus ember kudarcait, szégyeneit, kínjait és szánalmas kísérleteit láttatja a filmvásznon. Ez már rég nem rock and roll. A heroin desztillált diktátor, pillanatok alatt átveszi a hatalmat, és attól fogva olyasmikre kényszeríti azokat, akiket leigázott, amiktől józanul napokig hánynának az undortól. Nagyon bátor tett Szabó Győzőtől ez a film. Ez a bátorság mutatja, hogy bár vannak bulvárkampányok és celebshow-k, ez az ember művész. Művész a szó valódi értelmében, hiszen az alkotás megkerülhetetlen feltétele az őszinteség. Hazudni csak giccset lehet.
Bányai Kelemen Barna esetében már erősebben használták a külső jegyeket.
Távolról, hunyorogva akár hasonlít is a tévékből és magazinokból jól ismert excentrikus pszichiáterre, és a valódi Csernus Imre gesztusait, hanghordozását is felismerhetjük a vásznon.
A valódi doktor majdnem olyan bátor dologra vállalkozott, mint volt páciense. A Toxikoma addiktológusa nem szimpatikus. Lehet, hogy sikeres, de ő maga is tele van elfojtott indulatokkal, rosszul használt vagy értelmezett gesztusokkal, kockázatos döntésekkel. Elmondja, hogy ő is hibázik, abban viszont hisz, amit csinál. Ha össze kell csapnia az igazáért, akkor egy lépést se hátrál, agresszív és kérlelhetetlen. Nem lehet könnyű ez neki sem. Minderről persze a film mesél, ezt látjuk a képeken, ez bontakozik ki a rendezésből, a szereplők játékából, az operatőri munkából, a végső vágás alapján. Az igazi Csernus Imre nyilván sok szempontból más, mint a filmben megjelenő szakember, de mivel névvel vállalta a filmet, talán van néhány valódi párhuzam.
A történet többi szereplőjéről már nem érdemes találgatni, vajon kik a valódi minták. A tökéletes főnővér reménytelen szerelme a morcos doki iránt tekinthető fikciós elemnek, hiszem ez mégiscsak egy film.
Török-Illyés Orsolya egy nagyon erős, kivételesen jó, sugárzóan szép, és mégis a halál szélén táncoló nőt épít fel a vásznon.
Saját története lesz, film, a filmben, amiben ő a főszereplő.
Sodró Eliza a junkie lány szerepében szintén jó alapanyagot hozott létre annak, aki a filmből kivágott jeleneteiből rövidfilmet szeretne készíteni. Mindketten hitelesek, akár a helyszín, az Országos Pszichiátriai Intézet lerohadt falai, elhanyagolt kertje, rozsdafoltos zuhanyozói. A Marwel-univerzumban már terveznék velük a saját filmet, de a Toxikomából valószínűleg nem lesz sorozat.
A jóságos és megalkuvó főorvos szerepét Gáspár Tiborra bízta Herendi Gábor. Lehet, hogy kihagyok valamit, de az biztos, hogy a fesztiválon is szereplő A feltalálóban ő alakítja Béres Józsefet, és az Így vagy tökéletes című versenyfilmben is ügyeletes orvost alakít. Herendinél megmutatja, hogy nagy pazarlás lenne beskatulyázni a megbízható doktor szerepébe.
Szatmári Péter kameráján keresztül gyönyörű és félelmetes víziók részesei lehetünk, szinte szagokat is érzünk a drogtanya megdöbbentő képsorait nézve, a széthullófélben lévő pszichiátria látványa szíven és gyomron üti a nézőt. Kegyetlen és művészi képi világ.
A film furcsán ér véget. Egyszer csak nem megy tovább. Kidob a történetből, megtudjuk, hogy a főszereplő lejött a drogról, és máig jóban van Csernus dokival. Először nem értettem, de talán ez volt a cél. A bizonytalanság, hogy épp most talán minden jóra fordul, de ez még nem a vége. Lehetne akár az is, de a heroinnal szemben nincs végső győzelem, se boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Az egy másik film. Ezt a filmet amúgy szeptembertől láthatják a mozikban.
A főcím után percekig zúg a vastaps. Olyan, mintha Győző megint rálépett volna a tigris farkára. Ezúttal nem azért, hogy felébressze, hanem hogy valami különös, nem racionális, mégis valóságos módon megmutassa, mégis ő az erősebb. Jó elhinni, hogy igaza lehet.
(Borítókép: Jelenet a Toxikoma című filmből. Fotó: Vertigo Media / Port.hu)
Rovataink a Facebookon