Csopakon helyreállították a körömpörkölt becsületét
A japán szilva, ami valójában kínai, mégis japán, megterem itthon is. Nem tojásdad alakú, mint az európai kékszilva, hanem kerek, nagyobb méretű, sárga belsejű gyümölcs. Héja kevésbé hamvas, mint az európai fajtáké. Az umeboshi, japánul, héja lehet világos, de egész sötétlilába hajló is, fajtától függően.
Ez a kis szilvatanulmány csak elterelés, eszem ágában sem volt a szilvákról komolyan értekezni. Inkább megpróbálnék a magyar vasúti közlekedés elavult infrastruktúrájáról szövegelni, bár nem hiszem, hogy ez tőlem bárkit is érdekelne.
Akkor mi legyen… Se szilva, se vasút, és mégis mintha közelednék tényleges tárgyamhoz, legalább olyan lassan, mintha vasútra szálltam volna. Döcögve, kitérőkkel tarkítva, alvó bakterekkel, elfelejtett sorompókkal, és mégiscsak odaérek a csopaki állomásra.
Resti, ha már ott van…
Egyszer, nem is olyan régen, a MÁV azt álmodta, hogy ha már annyi kihasználatlan utasellátó büféjük van, mi lenne, ha ezeket meghirdetnék újrahasznosításra. Aztán felébredtek, de az álmot nem felejtették. Így lett a csopaki zsebkendőnyi méretű valamikori büfé, talponálló kifinomult kóstolómenüs bisztró a budapesti Laurel étterem kihelyezett előőrse.
Nagyon nem mindegy, hogy a szakácsnak a haja vagy a feje hullik
Jó a kalap, kell is, főleg annak, aki a konyhán dolgozik. De mi van akkor, ha a séf kopasz, ő vajon miért visel sapkát?
Nincs nyafogás, sem ízlésficam, mert ma olyan téma kerül terítékre, ami a konyha része, a gasztronómia elkerülhetetlen eleme, mégis kevés szó esik róla:
a szakácssapka, a séfkalap.
Az, amelyik a szakácsok, a séfek fején látható. Amelyik ránézésre inkább tornyosul, semmint lapul, és mégse billen, a mester kobakjáról le nem esik.
Pierre most arról mesél, hogy mi is ez a sapka vagy kalap, amelynek neve franciául toques blanches vagy toque, és túl azon, hogy tornyosul, még rakott is – de ennek oka van.
A fehér kalap valamikor az 1800-as években terjedt el, és nem más vezette be, mint a szakácsok királya, a királyok szakácsa becenévre hallgató francia zseni, Marie-Antoine Careme (1784–1833).
- A fehér szín a tisztaságot szimbolizálta,
- a kürtő mérete a szakács ranglétrán elfoglalt helyét mutatta,
- a rakott kalap élei pedig azt jelezték, hogy a szakács hány receptet tud fejből,
- vagy hányféleképpen tudja a tojást elkészíteni.
A redők ma már nem a számszerűséget jelentik, mint inkább tisztelgést a nagy elődök előtt, valamint a kiválóság elismerését.
Ám a szakácskalapnak is van egy izgalmas eredetlegendája. Ez nyilván jót tesz a történetének, még akkor is, ha az rémisztő. Ez úgy hangzik, hogy VIII. Henrik angol király (1491–1547) egyszer hajszálat talált az ételében, és azon nyomban elrendelte, hogy a felségsértésért a szakács fejét válasszák el a testétől. Pedig kérhette volna azt is, hogy a szakácsok ezentúl legyenek kopaszok.
De ez, persze, csak legenda, és valószínű, hogy már az ókorban élt szakácsok haja is hullott, és olykor a fejük is, csak nem biztos, hogy ugyanazon okok miatt.
Amit azonban Pierre kér, hogy szakácskalapot csak az viseljen, aki tényleg szakács, és tényleg megérdemli. Arra nem tér ki, hogy mi történik akkor, ha ez nem így lenne – de nyilván nem véletlenül idézte meg VIII. Henrik szellemét…
Pierre gasztroesztéta. Az adásban elhangzottak nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő beszélgetést. Várjuk az ön véleményét is.
Aki lemaradt volna a legutóbbi Pierre-podcastról, amelyben mást is kóstolgat, ide kattintva meghallgathatja.
A becsvágyó konyha műdzsungelében pohárba kényszerítik a mákos gubát
Besétál az ember az étterembe, aztán ott rajoskodik, körbenéz, máris véleménye van, okoskodik, ezt így csinálná másképpen, azt meg úgy.
Ott van például ez a Várkert Bazárban felhúzott panorámatetős, modern üvegdobozszerű épület, amely Monkey étterem néven üzemel. Meg se merem kérdezni, hogy ezen a helyen miért pont „majom”, és miért angolul. Lehet, hogy überkonzervatív vagyok, azért kérdezek ilyesmit.
Mi a baj? Miért ne legyen Monkey? Tőlem aztán, legyen, bár „k” nélkül kifejezőbb lenne.
Amúgy a látványt és az idegenforgalmi szükségleteket figyelembe véve úgy jó, ahogy van: praktikus, látványos, funkcionális. Nem is próbál archaizálni, hangulatával, látványával barátságosan „tegezi” a látogatót, mint a svéd bútoróriás. Félezres befogadóképessége imponáló. Csak legyen képzett személyzet, amely képes ilyen tömeget üzembiztosan kiszolgálni.
Létezik egy úgynevezett nemzetközi étlapmix, ami a helyi sajátosságokról sem megfeledkezve megpróbálja keletet és nyugatot egyetlen menübe sűríteni. A világ minden tájáról érkező turisták ízlése, pénztárcája, átlagos gasztronómiai elvárásai határozzák meg az adott menü tartalmát. A Monkey-ban az étlap tartalma mintha a fentiekben kifejtettnek ellentmondani látszana, ugyanis egy képzelt „dzsungel” narratívára próbálja felfűzni az ételkínálatot. És így a „majomkodás” is némi értelmet nyer. Nem vagyok meggyőzve, de lássuk az ételeket.
Eljött a végítélet napja: az alga ringbe száll a mangalica-szalonna ellen
Vannak finom, és vannak nem annyira kedvelt ételek. Pierre nem titkolja, hogy ételkritikusként az úgynevezett hagyományos gasztronómia dzsungelében érzi magát otthon. Persze a superfood is izgalmas, a kagylók, az algák is pazar alapanyagok, csak ez még olyan terület, amely
- gyakran a saját útját is keresi, nemhogy a termelők és séfek az algák és moszatok nevelésének és felhasználásának lehetőségeit.
Mindenre is jó a moszat
Mert nagyon nem mindegy, hol és milyen körülmények között terem a csoda, s hogy a superfoodok nevelése milyen hatással van a környezetre, a társadalomra. És ez még akkor is így van, ha sokan állítják, hogy az ebből készült az ételek jelentik az élet esszenciáját.
Merthogy tele vannak olyan tápanyagokkal, amelyek jótékony hatással vannak az emberre. Vagyis nemcsak az éhséget csillapítják, de hatásuk élettanilag is jótékony. Kihat a vérnyomásra, a vérzsírra, az emésztésre, az agyműködésre, és napestig lehetne sorolni az előnyöket.
És most tegye fel a kezét az, aki még nem hallott a chlorelláról vagy a spirulináról! Nekik különösen jó hírrel szolgálhatunk, hiszen Pierre éppen erről a két csodaételalapanyagról mesél. Vagyis moszat és alga kerül itt terítékre. Mert kiderül, hogy egy ilyen alga vagy moszat miben is kiváló:
- könnyen emészthető,
- teljes értékű fehérjék vannak benne,
- aminosavak pótlására alkalmas,
- nyomelemtartalma kiemelkedő,
- az összes B-vitamin benne van, meg C és A is.
De Pierre azt is megérti, ha valakinek hínárt volna kedve enni, a laminaria meg fel is veszi a harcot a súlytöbblettel és a magas vérnyomással, de van olyan barna algafajta, amelyik segít az anyagcsere-folyamatokban.
Az alga természetes alternativája
Vagyis Pierre semmit nem von kétségbe, csak azt a kérdést teszi fel, hogy mindez hogyan és mikor lehetne a mindennapi étkezéskultúra része – az olyan konyhákban, amelyek amúgy távol esnek minden tengertől és óceántól.
Gasztrokritikusunk azért a podcast végén elmondja, mitől pazar egy mangalica-szalonna kenyérrel, ami azért, lássuk be, az algák és moszatok erős alternatívájaként jelen van a magyar konyhákban.
Pierre gasztroesztéta. Az adásban elhangzottak nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő beszélgetést. Várjuk az ön véleményét is.
Aki lemaradt volna a legutóbbi Pierre-podcastról, amelyben mást is kóstolgat, ide kattintva meghallgathatja.
Éljen a Vasüzlet sokáig, meg ne tudjam, hogy feladtátok!
Van remény, halvány, bár a maga módján elég kontúros, vidám, de kegyetlenül radikális, persze nem konkrétan a reményről van szó, hanem a reményt keltő kulináris vagányokról, akik dalolva, mosolyogva radikalizálják a vendéglátást.
Egyelőre csak a balatonit, de ami késik, az nem múlik.
A vagány fiúk konkrétan a balatonfüredi Vasüzlet vendégterét üvegfallal elválasztó konyhából kitörve fogják meghódítani a magyar ugart. Ott az üvegfal mögött, ahogy régen a szülészeten, büszkén felmutatták a reményt keltő újszülöttet.
Mint a népzenében, amikor ifjú radikálisok felfedezték a tiszta forrást, és onnantól befellegzett minden hamis dallamnak, pengették, fújták még, de mind hangosabban szólt, zengett a valódi, befészkelte magát a fülekbe, szívekbe, lelkekbe, minden repedésbe. Szétfeszítette a rendszert is.
Egy tál dödölle
Aztán jött a visszarendeződés: a rossz ízlés lakodalmas köntösben, trikolórra mázolva fertőzi a lelkeket. Ugyanez a gasztronómiában: lovagi vértben büszkélkedik a műhagyomány, eltorzítva azt is, ami kevés még megmaradt a tiszta források környéki gasztronómiából.
Rejtő Jenő nyolcvanhárom éve leírta, ma fény derül a titokra, vagy nem
Pierre ezúttal fejtörővel érkezik, nem is akármilyennel. Neve is van:
a Turbigo-sejtés.
Ehhez képest William Shakespeare örök kérdése a Hamletből, a „lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés”, egyszerű feladvány. Ennek azonban oka van.
Megálmodott halszelet Turbigo módra
A Turbigo-sejtéshez ugyanis nem kell Shakespeare műveit ismerni, ehhez elegendő elolvasni Rejtő Jenő remekművét, melynek címe: A három testőr Afrikában. Gasztrotörténeti megközelítésből ez a forrás ugyan aligha a legmegbízhatóbb a Turbigo-sejtés kibontásához, de legalább szórakoztató.
Mert istenuccse!, ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy mi is az a regényben megálmodott
- marinírozott halszelet Turbigo módra, kétfelé vágott tojással, egész kevés vörösborral párolva.
Ami a regényből kiderül, az olyan biztos, mint ahogyan Pierre most elmondja, és nem Venesz József szakács után szabadon, hanem Rejtőtől megtudva, hogy
- „aki ezt az ételt készítette, az Levinnél tanult,
- francia, mert nem használ elég borsot,
- nőtlen, mert nem édesíti meg a tartárt…
- és legalább negyvenéves.”
E rejtély megfejtésével amúgy már Cserna-Szabó András író is megpróbálkozott, merthogy az benne is van nagy Levin Kétszáz étel ábránd című színes, puha fedelű szakácskönyvében. Pierre most azt mondja, hogy a Turbigo módra titkát ő a ködös Albionban keresné. A Turbigo módra receptek ugyanis többnyire bárány- vagy borjúveséből készült ételekre vonatkoznak, és ennek azért van gasztrotörténeti előélete. Pierre el is merül ennek ismertetésében. Aki szeretné megtudni, miről is mesél, az nyomja meg a lejátszó gombját, és máris érkezhet a megvilágosodás…
Pierre gasztroesztéta. Az adásban elhangzottak nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő beszélgetést. Várjuk az ön véleményét is.
Aki lemaradt volna a legutóbbi Pierre-podcastról, amelyben mást is kóstolgat, ide kattintva meghallgathatja.
Olyat tettek a tányérra, amit végül ki sem kellett fizetni
Egy kezdő étterem önmeghatározásakor nem szerencsés összekeverni az aktuális állapotot a megcélzott jövővel. Hasznos lehet az önismeret, megóv a csalódásoktól.
Budapesten a Corvin tér és környéke a város egyik legvonzóbb negyede. Régi, békebeli budai szívdobogás, csipetnyi párizsi borzongás, és mindenképpen magyar történelmi szélfúvás – némelykor fájdalomteli örömbe ágyazva. Irodalom és építészet egybekulcsolt kiteljesedése, légszomj és büszkeség összefonódása. Ima és káromkodás egymást váltó mormogása.
Itt, ebben a környezetben bontogatja a szárnyait a stilizált fekete holló, a Corvin holló, amelyet emblémául választott a Corvin GastroPub.
Légvonalban ide nem messze valamikor a csőrében gyűrűt tartó fekete holló egy legendás kisvendéglő címerében tollászkodott. Gebines üzemként működött, nem is fárasztanám az olvasót azzal, hogy a gebines üzemeltetés csavaros üzleti részleteibe belemennék, annyi a lényeg, hogy a kor átlagától felsőbb irányba feltűnően eltérő kulináris minőséget kínált.
A fekete holló kötelez, mondhatnám, némi begyöpösödött konzervativizmus nevében, de nyilván röhejes lenne ezt komolyan számonkérni. Ez a mai holló már megjelenésében is más, amolyan konstruktivista újragondolása a Brehm-féle hollónak.
Hangulatos belső tér, nem túl tágas, de a galériás megoldás növeli a férőhelyet, a látványkonyha pedig látszólag betekintést biztosít a folyamatokba, ha valaki arra lenne kíváncsi. Néha nem árt az óvatosság. Ezenkívül két látványelem teszi vonzóvá a helyet:
- az egyik a kilátás a térre, amelyről fentebb már zengedeztem,
- és a másik, nem kevésbé megéneklésre érdemes, az a hatalmas, egész falfelületet betöltő polcrendszer, amelyen legalább hetvenféle, de lehet, hogy több különböző sör foglal helyet. Borokban sincs hiány.
Elmélkedés a szakácsról, mert…
Mi van, ha a látszólag jól működő konyhai rendszer az emberi erőforrás átmeneti akadozása miatt összeomlani látszik. Konkrétan: nincs éppen séf, és állítólag egy beugrós szakács próbálja egyben tartani a konyhát, és a számára nem ismert ételeket a megszokott minőségben kiadni a konyháról.
Persze nem arról van szó, hogy teljesen magára maradt volna, hiszen a szakácsok közül van még ott néhány, akik ismerik az aktuális étlap fogásait. A nyersanyagok mindegyike előkészített állapotban van, de hiányzik a határozott, begyakorolt irányítókéz.
Egy gyöngytyúk ígéretével könnyű rászedni a vendégeket
Ki gondolná, hogy egy gyöngytyúk ígéretével könnyű rászedni a vendégeket… De gondoljunk csak bele: manapság, amikor a városias lét lényege az, hogy a polgárokat lehetőleg minél gazdagabban szolgálják ki a hatalmas áruellátók, értsd: bolt, üzlet, ABC és bevásárlóközpont, a húsos pultok árnyékában bóklászó emberfia ritkán találkozik rohangáló baromfival. Amire pedig az átlagfagyasztóban azt írják, hogy gyöngytyúk, arról az átlagfogyasztó simán elhiszi, hogy az. Még akkor is, ha a zacskóban valójában sápadt csirke didereg.
Pazar gyöngytyúknak nincsen párja
A gyöngytyúk tragédiája amúgy a domesztikációban rejlik. Tenyérhez szoktatott jószággá vált.
- De mi a helyzet akkor, amikor az étteremben kínálnak gyöngyöző tyúklevest, amelyik nem gyöngytyúkból, hanem bőrén elholt csirkéből főtt?
- Vajon a tollától és fejétől megfosztott nemes baromfiról az íze alapján meg tudjuk mondani, hogy az nem tálcás csirke?
Pierre ezt most elmagyarázza. Csak azért, hogy értsük, hogy a gyöngytyúk fejedelmi étek. Ennek a baromfinak történelme van.
Vagyis a lényeg, hogyan ismerjük fel a gyöngytyúkot, hogyan különböztessük meg más földszintes, amúgy jó röptű csőrösöktől:
- édeskés, vadakra jellemző íze van,
- sokan fácán lightnak gondolják,
- ha látjuk, már tudjuk, hogy csőre rövid, taraja sisakszerű, tollazata pöttyös,
- húsától, zsírjától aranylóbb a húsleves.
A szárnyas melle is fejedelmi eledel, vagyis nem csupán levesbe darabolható. Nem mellesleg a baromfi ára a felső tízezer tagjainak különösen örömteli, vagyis aki abban bízik, hogy ársapkához igazított áron vásárol gyöngytyúkot vasárnapi ebédhez, az nyilván téved, és már annak is örülhet, ha gyöngytyúkjához becsületes kereskedőt talál.
A kísértés persze az éttermekben is nagy. Így ha valaki valóban gyöngytyúkos ebédre vagy vacsorára vágyik, annak vagy bíznia kell a séfben, vagy ismernie kell a séfet, hogy tudja róla, nem holmi elbólintott tyúkkal traktálja majd, hanem tányérjára igazi Numida meleagris kerül – vagy hívják bárhogyan latinul ezt a tyúkalakúak rendjébe tartozó kapirgászt.
Ezt a madarat ugyanakkor felesleges ragozni. Csak sütni, főzni és enni kell – akkor is, ha ennek legkevésbé a gyöngytyúkok örülnek.
Pierre gasztroesztéta. Az adásban elhangzottak nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő beszélgetést. Várjuk az ön véleményét is.
Aki lemaradt volna a legutóbbi Pierre-podcastról, amelyben mást is kóstolgat, ide kattintva meghallgathatja.
Elegánsnak tervezett fogás, mégis olyan, mint öltönyhöz a bokazokni, ha kivillan
Minden a Lenin körúton kezdődött. A Margit hídtól haladva a Petőfi híd irányába, egyre elhanyagoltabbá vált a bulvár, nevet is váltott, de hiába, szürkéllett a reménytelen szegénység. Ritkán mentem végig, valahol a Corvinnál megálltam és visszafordultam, de már ez is sok volt. Alapjáratban a Nyugatinál vagy a Majakovszkij utcánál tovább nem mentem. Volt a Royal meg az Erzsébet söröző, néhány keresztutcával korábban a Béke Szálló, Szondi söröző, aztán meg a Kéményseprő, Lúdláb és a Gong. Még közelebb a Luxor meg a Sziget cukrászda. Ez utóbbi volt a legotthonosabb. Apám a Luxorban kávézott vagy a Berlinben ebédezett, én inkább a Sziget cukrászdába vágytam.
Ha szerencsém volt, még ott értem apámat a Luxorban. A fityulás, kerek tomporú kávéscicákkal volt elfoglalva, máskor lelkes feltalálókkal, kiknek világraszóló találmányairól hallgatott véget nem érő meséket. Eközben egy marék aprót nyomott a kezembe, én pedig boldogan siettem a Szigetbe krémesért.
Fehér abroszos Európa
Most Európa bisztró néven csábítana, de hiába a színház szemben, nálunk mintha ismeretlen volna az európai nagyvárosokban szokásos, előadás utáni vacsora. A környék inkább diszkótól hangos, még az utcán is állnak. Talán emiatt sem érdemes fehér abroszos asztalokkal várni a színházi élménytől felajzott vacsoravendégeket.
Nem úgy, mint régen, amikor a színház mögötti kis utcában, a Művész vendéglőben együtt vacsorázgattak a frissen lesminkelt színészek, a rajongó nézők meg a pesti demi-monde. Kálmán a legnagyobb zsúfoltságban is szorított egy helyet, mindig akadt egy pótszék, egy frissen terített asztal.
Azért nosztalgiázok, mert kintről nézve a vastag hajlított fakeretbe foglalt üvegtáblák patinás párizsi vendéglő érzetét keltik. Fehér abroszos, asztali lámpás éttermet gondolnék mögé. Nappali fényben inkább olyan, mint egy elhagyatott éjjeli mulató. Kívülről alig látszik, hogy itt étterem működik.
Már hívogat a napsütötte terasz a budai Várban
Új étlappal várja a tavaszi látogatókat a 21 A Magyar Vendéglő a budai várban. Bár az idő olykor még csípős, a Fortuna utca 21. felé sétálva a napernyők már arra csábítanak, hogy a napsütötte teraszon foglaljunk helyet, de akkor is jól járunk, ha a barátságos belső térben ülünk le családi vagy baráti ebédre, vacsorára. A 21 pont azt tudja, amit sokan keresnek: újragondolás nélkül, minőségi alapanyagokból, magas színvonalon készítenek el olyan magyar fogásokat, mint a halászlé, a hortobágyi palacsinta, a lecsó vagy a Rácz-fogas. Nem sok ilyet találni a fővárosban.
A 21 egyik erőssége a kedves fogadtatás és felszolgálás – az ételkínálat mellett ez marad meg leginkább a vendégekben, és erről számos bejegyzés is tanúskodik az étterem közösségimédia-felületein. A barátságos légkör a miliőben is visszaköszön: a belső térben kényelmes ülőhelyek, a teraszon simogató napsütés várja a látogatókat, akik az étlapon is csupa ismerős fogás közül választhatnak: tanyasi tyúkhúsleves, kacsamell, spenótfőzelék. A 21 klasszikusai között pedig olyan emblematikus ételeket találunk, mint a borjúbécsi, a csirkepaprikás vagy a borjúpörkölt.
Az éteremben évente kétszer váltanak étlapot, a most betérők már a tavaszi-nyári kínálatból választhatnak. Vannak persze olyan fogások, amelyek egész évben étlapon maradnak, de a szezonalitást mindenféleképpen becsempészik a kínálatba, és ez a táblás ajánlaton is megjelenik: a medvehagyma vagy a spárga csalhatatlanul a tavaszi szezont jelzi, ahogy a céklát felváltó friss paradicsomsaláta is.
Szép és finom
A vendéglőben többek között az a jó, hogy Vígh Szabolcs séf nem gondolja újra a megszokott fogásokat, de jó minőségű alapanyagokból és magas színvonalon készíti el. A tányérok annyira esztétikusak, hogy a 21. század képi világához szokott szemünk számára is „Insta-kompatibilisek”, az ízvilág viszont visszarepít minket otthonra, egy vasárnapi ebédre. A borjúpörkölt például szeletekben érkezik, az omlós hús mellé pedig krémes tarhonyarizottó kerül, ami így együtt könnyedebbé teszi a fogást.
Nem érdemes kihagyni a tokajis kacsamájpástétomot – ez a turistáknak és a hazai vendégeknek is a kedvencük lehet, hiszen esszenciálisan tartalmazza a két kiváló magyar alapanyag szépségeit és finom ízeit. A kacsamáj pici csatos üvegben, gyümölcs chutney-val és finom vajban megpirított házi brióssal érkezik – fenséges eledel! A 21-ben olyan mennyiséget jelent egy-egy fogás, hogy nyugodtan eltölthetünk akár órákat is az ételeket eszegetve és beszélgetve. Vacsora alkalmával ezt már a köszöntő falatokkal megkezdhetjük: a saját kovászos kenyérhez ízletes zöld almás tepertőkrém érkezik, ami ropogós és üde.
Még nem hallott a gyöngytyúkrendőrségről és a mangalicapolicájról? Majd fog!
Cassoulet. Pierre szerint ez olyan étel, mint a sólet. Mások pörköltnek is látják, de kétségtelen, a cassoulet olyan paraszti finomság, amelyben szinte minden olyan alapanyag benne van, ami a sóletben is. Csak a sóletben azért mégis biztosan más van.
Mert a cassoulet-ben lehet sertés is, a sóletben meg ez azért több mint sértés volna – tisztán gasztronómiai megközelítésből.
Ez a dél-franciaországi sóletféle ráadásul magán hordozza a mediterrán jegyeket. Meg történelmi tanulságokat is. Az étel származási helyén élők ugyanis egykor kétféle istent, a jót és a rosszat félő katharok éltek, akiket a római katolikusok nem éppen hitbaráti módon, vagyis erőteljesen üldöztek. Talán a folyamatosan menekülő életmódnak, meg annak, hogy abból főztek, amit találtak, a receptúrának köszönhetően a cassoulet megmaradt az utókorra. Ez a cserépedényben összeállított, kemencében elkészített étel ma is pazar.
Pierre ebben a podcastban ráadásul megidézi Rejtő Jenő szellemét is, merthogy a cassoulet ősi földjén idegenlégiós kiképzőközpont is működik, és ebben a megközelítésben fény derül Senki Alfonz úriember mivoltára is.
A lista nem teljes, a cassoulet finom
A podcastból az is kiderül, hogy mit keresett ezen a tájon és főleg a légióban
- Sárközy Pál festőművész,
- Rogyion Jakovlevics Malinovszkij, a Szovjetunió marsallja,
- Arthur Koestler író
- vagy éppen Alan Seeger költő.
Bisztró, ahol a rántott véres hurka cégérre kívánkozik
Sikerült titokban tartani a város legdögösebb és egyben legfigyelemreméltóbb magyar vérvonalú bisztróját. Négy éve ott van, ahol van, az ún. holttérben, mert hiába van a Rumbach Sebestyén utcában, ha egyszer pont azon az elátkozott szakaszon van, ami vakfoltként kiesik a látómezőből, láthatatlan, belesimul a semmibe, szemben a parkolóval. Százszor elmehetsz mellette, akkor sem tűnik fel.
A neve sem szerencsés, nem utal arra, hogy itt valamiféle új hullámos progresszív magyar ihletésű bisztró próbál a gasztronómiailag sivár gettó gulyás uralta végtelen igénytelenségben nemzetközi mércével is mérhető minőséget előállítani.
Ha van kézműves, nagy formátumú, faltól falig feszített ízesítésű csúcs bisztrókonyha, akkor az itt van ebben a Remma’s nevű bájzliban.
Az sem nagyon érthető, hogy ha már betéved ide a jótét lélek, akkor miért botlik bele amúgy tetszetős, méregdrága, „csak merj belém ülni fotelekbe”, amelyek az amúgy szűkös helyiség felét elfoglalják. Hiába kényelmesek, ha egyszer nem ide valóak, nem ez a stílus, nem ez a hely, és nem is praktikus. Nagyjából 10-15 pluszvendég helyét foglalják el. Gazdaságilag értelmezhetetlen.
Különös tekintettel arra, hogy Szabó Gábor séf, egykori Mogyorósi Gábor-tanítvány, követő és Császár András helyettes parádés konyhát visz. Szem nem marad szárazon, mi zokogva ettük végig az étlapon szereplő ételek jó részét, és tervezünk visszatérni, hogy a többit is felfaljuk.
Bisztró – példaértékű gulyáslevessel
Az egész tevékenységemnek, ha szabad így mondanom, az egyetlen értelme, öröme az, ha out of the blue, váratlan villámcsapásként ér a felismerés, hogy van remény, létezhet, működhet tökéletes, a maga műfajában egyedülálló kulináris teljesítmény. És nem csak a vájt ízlésűeknek, a megátalkodott sznoboknak, kisujjeltartós ínyenceknek, hanem azoknak is, akik végre a sok kamu helyett ennének valami igazit, eredetit két pofára, mert itt aztán nincs kegyelem, itt enni kell, kiélvezni minden falatot, minden cseppjét a levesnek, a mártásnak, csak nyelni nagyokat, és folyamatosan azon csodálkozni, hogy létezhetnek ilyen ízek, ilyen mélyek, intenzívek.
Nincs még egy ilyen panorámájú étterem Budapesten
Van egy hely a városban, ahonnan egyszerre látszik a Gellért-hegy, a Citadella, a Lánchíd, a Halászbástya, és ahol a Duna hömpölygését úgy tudjuk élvezni, mint sehol a belvárosban. Ahova egy kávéra és egy beszélgetésre is be lehet térni, de ha megéhezünk, akkor az ételek olyan skálájáról választhatunk, hogy garantáltan talál mindenki kedvére valót, a hagyományos hazai fogásokon túl ázsiai vagy olasz ételeket is. A Spoon The Boat a Vigadó térnél méltó a szlogenjére, itt valóban nagykanállal élvezheted az életet. A rendezvényhelyszínként működő hajókomplexum 2023 áprilisától à la carte éttermi szolgáltatásokkal bővül.
A rakparton még zaj van, forgalom, de ahogy belépünk a Spoon The Boat fedélzetére, mintha egy másik világba csöppentünk volna. Akármelyik asztalt választjuk, vagy akár a teraszon foglalunk helyet, máris a szemünk elé tárul a budai oldal minden egyes ikonikus helyszíne, Budapest legfontosabb látnivalói, körülöttünk pedig ott a Duna, a hatalmas, megnyugtató vízfelület.
Fall in Love with Budapest
A Spoon The Boat célja, hogy olyan impresszív élményt nyújtson, amellyel a vendégeit menthetetlenül szerelembe ejti Budapesttel, és ez maximálisan sikerül. Ha külföldi vendégeink vannak, ide mindenképp el kell hozni őket, már csak a látvány miatt is. A Spoon egy extravagáns étterem, terasz és lounge, amely a magyar és külföldi vendégeknek szerethető, közérthető bisztrókonyhát kínál. A cél az, hogy a Spoon az ideérkező turisták és vendégek számára a „kihagyhatatlan budapesti pillanatok” közé kerüljön, amiről nem csupán a magas színvonalú és minőségi szolgáltatás gondoskodik, hanem az egyedülálló panoráma is.
Lánchíd, budai vár, Duna
A Spoon The Boat kiemelkedő bakancslistás hely: egyedi lokációval és látványvilággal rendelkezik. Az ikonikus budapesti panoráma különlegességét 1600 négyzetméternyi vendégtérből lehet megcsodálni, ezen belül két belső terem, egy télikert, két panorámás terasz, három konyha és négy bárpult gondoskodik a vendégek minden igényt kielégítő kiszolgálásáról. Az extravagáns enteriőrnek köszönhetően a hajón belüli különböző helyszínek is változatos hangulatot biztosítanak.
A Covid óta rendezvényhelyszínként működő hajókomplexum 2023 áprilisától à la carte éttermi szolgáltatásokkal is kibővül. Az elmúlt néhány hónapban több felújítás is történt, de ezalatt megőrizték a Spoon eredeti stílusjegyeit. Gépészetileg is megújult, és arculati ráncfelvarrások is történtek.
Magyarországon börtön járhat azért, ha ebből főzne hangulatételt
Mi sem bizonyítja jobban, hogy Pierre podcastjának vannak hallgatói, mint hogy időnként írnak neki. Levelet. Üzenetet küldenek. Mi több, kérnek tőle. No nem receptet, sem azt, hogy hívja meg őket ebédre vagy vacsorára, de témát igen. Amiről szívesen hallgatnának.
Ezúttal a superfoodot kérték tőle mint témát, és Pierre, akár egy Önök kérték! műsorban, teljesíti a kérést.
Ennek megfelelően következzen az óceáni növényekről szóló hangos értekezés. Moszat, kelp, alga – szemnek, szájnak ingere. Vagy ha nem, most garantáltan az lesz.
Ezek az ételek, pontosabban alapanyagok már a jövő étkezéseinek elengedhetetlen részei. Vannak országok, ahol már ma is azok, de az ott élők könnyű helyzetben vannak, mert van tengerük vagy óceánjuk – vagy ha nincs, beszerzik maguknak.
Ube, a gyökér, ami pazar
Mert itt van például az ube, vagyis ez a finom gyökérféle, gumós növény, amit Pierre még sosem evett. Ez, persze, nem gátolja meg abban, hogy meséljen róla. Ennek oka egyszerű: gasztrobloggerünk folyamatosan tanul. És ezért hálás. Annak is, akitől tanul, és azért, amiért tanulhat.
Vagy itt van a kannabisz, amiből remek mood food, vagyis hangulatétel készíthető. Azaz ezt a növényt nem feltétlenül kell elszívni, felhasználási módja kiváló konyhai terepet kínál. És nem kell mindjárt börtönre vagy orvosi felhasználásra gondolni, mint inkább arra, hogy a növények egyben remek fűszerek is. És gondoljunk csak bele, hogy a kakaóról is azt tartják, hogy vágyfokozó, mégis minden szülő itatja a gyerekével – és nem azért, mert izé-hozé…
Lám, mennyi izgalmat tartogat az alapanyagpiac! Mennyi mese, mennyi történet születik abból, hogy egyszer valaki elültette, felnevelte, learatta, feldolgozta, elkészítette és megette.
A podcastban szóba kerül még
- a lenmag,
- az édeskömény,
- a mikrozöldek kultúrája,
- a bazsalikom,
- a békalencse,
- a brazil dió.
Ez a podcast remek példa arra, hogy Pierre nemcsak szereti a kéréseket, de teljesíti is azokat.
Pierre gasztroesztéta. Az adásban elhangzottak nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő beszélgetést. Várjuk az ön véleményét is.
Aki lemaradt volna a legutóbbi Pierre-podcastról, amelyben mást is kóstolgat, ide kattintva meghallgathatja.
Átléptünk a Sütimennyország kapuján, és amit láttunk, kóstoltunk, az több mint jó
Általában a legtöbb főétkezés kihagyhatatlan eleme a desszert, és kéz a szívre, ezeket az éttermek egy része rendeli, ezért a szakértők úgy döntöttek, hogy górcső alá veszik a cukrászatokat.
Az Audi-Dining Guide minden évben kiadott étteremkalauza az ország 100 legjobb vendéglátóegységét veszi sorra, külön kiemelve a budapesti és a vidéki helyeket. Bár mindkét listának csak a legelső helyezettjét lehet biztosan tudni, a többit felsorolásként, ábécésorrendben láthatjuk.
A lista tavaly is elkészült, mi pedig úgy döntöttünk, megnézzük, mi kerül ki a „boszorkánykonyhákból” azokon a vidéki helyeken, amelyek a legjobbaknak ítéltettek. Jártunk a dobogó legfelső fokán helyet foglaló
- soproni Harrer Csokoládéműhely és Cukrászdában,
- a balatonfüredi Bergmann Cukrászdában,
- a gyenesdiási Mónisütiben, illetve
- a budaörsi Nour – Art of Desserts prémium cukrászdában.
Sopronban a betérés nem a véletlen műve
Egy dolog biztos, 2022-ben a soproni Harrer Csokoládéműhely és Cukrászda lett Magyarországon a vidék legjobbja. Hogy mi alapján, azt Harrer-Abosi Beatrix sem tudja, de nem is akarja. Kell a motiváció a jövőben is. Mutatja a sárgabarackos töltött csokit, ami az első elismerésüket hozta. Azóta már 100 díjnál tartanak, de nem érzik úgy, hogy meg lehet állni.
Az első Harrer-cukrászda 1968-ban jött létre Ausztriába. Beatrix az alapító fiával kötött házasságot, majd a hűség városában képzelték el továbbvinni a családi hagyományt, náluk ugyanis nemzedékekre visszamenően mindenki vagy pék vagy cukrász. Amikor félig sem komolyan felvetjük, hogy aki a családból véletlenül más terület felé kacsintgat, azt péklapáttal terelik vissza a helyes útra, Beatrix bőszen bólogat. Lehet, hogy más családban van kecmec, itt nincs.
Harreréknál cukrásznak lenni életforma, elhivatottság és örömforrás. A kilencvenes években gondoltak egy nagyot, és a városban lévő üzletük mellé a domboldalon lévő ipari parkban építettek egy csupa üveg csodapalotát.
A férjemen és rajtam kívül mindenki más azt mondta, elment az eszünk. Néha picit mi is elgondolkodunk ezen, de az idő minket igazolt
– mondja mosolyogva Harrer-Abosi Beatrix.
Tizenkilencre lapot húzni nagy bátorság, náluk bejött. Az ipari parkba nem jöttek a vállalkozók, a telkek üresen álltak, majd a terület szép lassan benépesült, lakóházak épültek.
A Harrer cukrászda létjogosultsága innentől megkérdőjelezhetetlenné vált. Ide nem lehet a belvárosban sétálva csak úgy beesni, aki megáll a parkolóban, az biztosan az itteni sütiket, csokikat, kávékat keresi.
Elvétve német szóval is találkozunk, a német azonban Sopronban nem idegen, majdhogynem második hivatalos nyelv. Beatrix elbeszélget a törzsvendégekkel, amíg mi a kóstolással vagyunk elfoglalva. A hagyomány mellett az újítások csak akkor maradnak a pultban, ha azok a közönség tetszését is elnyerik.
Borkonyha, avagy az intelligencia diadala a Sas utcában
Ha van állócsillag a gasztronómiában, akkor a Borkonyha valami ilyesmi lehet. Minden egyéb mozgást, elmozdulást az adott térben ehhez az állócsillaghoz képest érdemes meghatározni, nem kötelező, de tanácsos.
Az első magyar bisztró, amelyet egy Michelin-csillaggal jutalmaztak.
Mondhatni, hogy nemzetközi dimenzióba került a korszellemnek megfelelő, magyar hagyományokat ébresztgető felső kategóriás bisztróstílus. Ma is ragyog az a csillag, tizenpár év után is, az igényesbisztró-szellemiség nem változott, sőt finomodott, lépést tartva a kor diktálta új kihívásokkal.
És az sem mindegy, hogy miközben szinte a teljes magyar kulináris szcéna átrendeződött, éttermek tucatjai szűntek meg, séfek hagyták abba a szakmát, felfújt ígéretek pukkadtak ki, mások jól menő éttermüket büfére cserélték, még mások az évek során tucatnyi étterem konyháján megfordultak, de sehol nem volt maradásuk, addig a Borkonyha saját neveltjeit futtatja, akik a kezdetektől ott tanulták a szakmát Sárközi Ákos séf keze alatt. Érvényesül a házon belüli dinamika. Név szerint Puskás Csaba az, aki jelenleg Sárközi kapitány kormányosaként irányítja a konyhát.
Patina és gömbölyű ízek
Először is tisztázzuk, mit értünk patina alatt. A vendéglátásban, ami nálunk talán turbulensebb szegmense a szolgáltatóiparnak, mint az egyéb területek, ha egy étterem műhelyszerűen, azonos személyzettel képes működni hosszú távon, nem váltogatja az arculatát, hanem azt a személyiséget – mert az étteremnek is van – őrzi, fejleszti, fényezi, amivel indult, akkor azt már nevezhetjük patinásnak.
Ez nem jelenti azt, hogy megrekedne egy korábbi szinten, éppen ellenkezőleg: külsőségeiben megbízható állandóságot sugároz, miközben a kulináris profilt mindig hozzáigazítja a korszellemhez, megőrizve az eredeti kereteket.
A gömbölyű ízek már egy kissé nehezebb ügy. A Borkonyha felső kategóriás bisztróstílust honosított meg, és ezzel a képességével a nemzetközi élvonalban is helyet foglalhatott. Tökéletes harmóniában: ízek és megjelenés. Mondjuk úgy, hogy a magyar ihletésű fogások kihegyezett ízeket produkáltak magyar keretek között maradva. Ez volt és maradt továbbra is a vonzerejük.
Kis luxus, amelyet nagy bajban is megengedünk, mert kell a léleknek
Mesebeli cukrászda, finom pasztellszínekkel. Szemet gyönyörködtető, dizájnos desszertek a pultban, mellettük fagylalt, a polcokon lekvárok, kekszek, táblás csokoládék. Kolonics Zoltán cukrász az idén ötéves Málna The Pastry Shop tulajdonosa ugyanolyan izgatottan rakosgatja ki a szépséges süteményeket, mint minden reggel, nyitáskor, így várja a vendégeket. A kis óbudai üzlet 2022-ben az év cukrászdájaként került be a Dining Guide étteremkalauzába Magyarországon.
A beszélgetésben szó volt többek között arról, hogy
- mi kell a jó croissant-hoz;
- mit jelent az, amikor megjelenik az eper a pultban;
- hogyan találkozik egy cukrász és egy balerina;
- mik a jellegzetes húsvéti sütemények;
- mit tapasztalnak Bilbaóban;
- mi a különbség a svájci kifli és a croissant között;
- miért vállalták a vendégek a magasabb árakat is;
- lehetne-e cukrászdát nyitni Bécsben;
- hogyan kellene jó retró cukrászdát létrehozni és
- szükség van-e a Bocuse d′Orhoz hasonlóan cukrászversenyekre.
Az előbb beszaladt a műhelybe, mert a kollégája szólt, hogy elkészült valami. Min dolgoznak?
Nemsokára indulunk a croissant-nal. Próbasütés van ma is.
Emellé a sok szépséges desszert mellé miért kell még croissant is?
Minden nagynevű, főleg francia vonalú cukrászdának van saját finom pékáruja, kisebb-nagyobb választékkal. A croissant ennek a királya! Úgy érzem, hogy megértünk rá. Nagyon keresik az emberek nálunk is – nem kifejezetten reggelire, tehát nem nyitunk ki ezért hétkor, hanem tízóraira, uzsonnára, akár ebédre. Úgy döntöttünk, ez lesz az idei évünk egyik beruházása. Vettünk új dagasztó- és nyújtógépet, kidolgoztuk a tésztát, és most készen áll a bevezetés. Már nem kell sokat várni, hamarosan érkezik!
Mit tud majd ez a croissant?
A legfontosabb a liszt, a vaj és a technológia. Nyilván ugyanazt a profizmust szeretnénk megjeleníteni a croissant-unkban, illetve az abból a tésztából készülő variációkban, mint amit a desszertjeinkben és az egyéb termékeinkben megszokhattak a vendégek, és ehhez nagyon sok feltételnek kell teljesülni. Idő, hőmérséklet, jó alapanyag és megfelelő gépek. A tészta megvan, az is, hogy mit csinálunk majd belőle. A hőmérséklet lehet kritikus, főleg nyáron, de reméljük, tudjuk tartani azt a temperált hőmérsékletet, amely ezeknek a tésztáknak kell. Folynak a kísérletezések, biztos, hogy lesz töltött, lesz csokoládés, és a pisztáciát sem lehet kihagyni, az nálunk nagyon-nagyon kedvelt. Sok pisztáciás termékünk van.
Honnan jön a liszt?
Négyféle lisztet próbáltunk ki, és osztrák lisztet választottam, a Mantler malomból. A jó pékségek általában francia lisztet vagy akár saját lisztet és valódi vadkovászt használnak, de mi cukrászda vagyunk, mások a műszaki, technológiai feltételek.
A vaj francia vagy holland?
Most holland vajat választottunk, de végül is mindegy, mind a kettő nagyon jó minőségű. Holland vajat és holland tejszínt használunk jelenleg.
Mi a baj a magyar liszttel, vajjal, tejszínnel?
Vannak jó magyar alapanyagok – például hazai diót és mézet használunk –, de az utóbbi húsz évben azt vettem észre, hogy a magyar piac ebben a prémiumszegmensben nem tud állandó, megbízható minőséget biztosítani.
Ha nem tudja, mi az a kókonya, sebaj, most örökre megtanulja
Van gond a locsolóversekkel, de nem azért, mert egy vers sosem locsol, hanem mert egy verssel tényleg locsolni lehet. Főleg akkor és úgy, ha az locsolóvers.
Így, húsvét táján szinte természetes, hogy a magyar legények útra kelnek, elindulnak locsolkodni, és verset mondanak. Most tekintsünk el attól, hogy ez a rítus, szokás, hagyomány egyfajta vízöntésre butított megtermékenyítési imitáció, de lássuk be, jól van ez így. Nem kell hozzá 18-as karika, fotózható, filmezhető – és a legtöbb ember mára azt is elfelejtette, miről is szól a locsolkodás.
Ami azonban a verseket illeti, azok közül sok simán lehetne 18-as karikás, de ez a podcast most tényleg irodalom is. Pierre ugyanis 1947-ből idéz meg egy verset (akkor még Iszkázi) Nagy Lászlótól, a címe Húsvét táján, és nem véletlenül választotta ezt a költeményt.
Azt állítja ugyanis, hogy ezen a versen el lehet érzékenyülni. Különösen úgy, ha megidézi a régvolt húsvétok napjait. Mindezt ráadásul egy olyan korból, amelyet Kádárnak hívtak, és az akkori fennálló társadalmi rend nem éppen volt keresztényi, inkább szocialisztikus. Az akkori potentátok mégis rárepültek a húsvétra.
Mint például Lénárt Lajos is, aki 1970-ben a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumban (MÉM) lett miniszterhelyettes. Ő az, aki területét illetően étlapként sorolta a változásokat – így teremtve meg a húsvét körüli napok hangulatát.
Pierre belenyúl azért egy másik témába is: elmerül a húsvét eredetében, és előkerül a gasztronómia is. Némi tojás és nyúl csak, amelyek közül az egyiket sokkal könnyebb és gyorsabb konyhakészre főzni.
De most nem erről lesz szó, hanem a múltból a Holdon káposztát majszoló nyúl legendája kúszik elénk. Ám a Holdat, tudjuk, csak akkor lehet megenni, ha sajtból van, a nyulat meg akkor, ha nyúlbőrben (vagy sztaniolban), a tojás és a nyúl azonban tényleg a termékenység szimbóluma. A kókonya azonban eredmény, a nyúl inkább aktív résztvevő. Ja, hogy mi az a kókonya? A podcastból kiderül…
Pierre gasztroesztéta. Az adásban elhangzottak nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő beszélgetést. Várjuk az ön véleményét is.
Aki lemaradt volna a legutóbbi Pierre-podcastról, amelyben mást is kóstolgat, ide kattintva meghallgathatja.
Ha eddig azt hitte, halászlevet főz, most jöjjön az igazi!
„Kívülről oda van támasztva a csáklya, pár evező, vendégpad, szolgapálcza s a sátor közvetlen közelében, valami partszakadás oldalába, belé van ütve a szolgafa – csak olyan, a milyen »terem« –; rajta a rézbogrács, a melyben a halászlé készül; ha telik a három főhalból: ponty, kecsege, harcsa – ha nem telik, hát dévér és harcsa csak akad.” (Herman Ottó: A magyar halászat könyve)
Dühöng a tavasz, vakítóan süt a nap, a levegő hűvös, élesek az árnyékok. Nyílt színi halászléfőzésre igencsak alkalmas idő. Múltkor a koreai „halászlé” rejtelmeiről próbáltam fellebbenteni a fátylat, most a magyar következik. Ez sokkal bonyolultabb ügy, mert bármilyen típusú halászlé vagy hallé mellett tenném is le a garast, így vagy úgy, de jelentős tömegeket haragítanék magamra.
- Ha dunai, akkor a tiszaiak fennék rám a kést.
- Ha tiszai, akkor a dunaiak fojtanának meg egy kanál vízben.
- És a balatoniakat még nem is említettem.
Mindazonáltal az alábbi beszámoló valamiféle dunai és balatoni fúzió irányában értelmezhető, de a szegediek se maradnak ki. Azt előrebocsátom, hogy passzírozásról szó sem lehet, legfeljebb finom szűrésről.
Mimama és a halászlé
A budapesti halászlé-felhozatal igen siralmas, ott a legvitathatóbb minőségű, ahol amúgy halételek készítésére szakosodott a hely. Ne menjünk bele részletesebben, bármennyire is igazságtalan általánosításnak tűnik, nem az. A halászlé minősége végtelenül leegyszerűsítve azon múlik, hogy
honnan, milyen, mekkora halból készül, a víz minősége, a hagyma mennyisége, kora, a paprika minősége, frissessége, az őrlés finomsága.
Tiszta, nagy intenzitású, vastag érzetű, halízű lé édeskésen friss paprikaízzel mélyítve, csípőspaprika-mellékszállal befűzve. Nehéz szavakba önteni, de valami ilyesmi. Bizonyos méretű halak, mondjuk a két kilónál nehezebb nyurgaponty kifejezetten hálás halászléalap, két kiló felett már van íze, ami részben a zsírjának köszönhető. Itt is érvényes, hogy az íz hordozója a zsír.
Óriási hazai siker: magyar szálloda Európa legjobbjai között
Központi elhelyezkedésű, mégis nyugodt világörökségi környéken, műemlék épületek, múzeumok által körülvéve működik a Baltazár Boutique Hotel: a smart luxus design butikhotel 11 egyedileg kialakított, laza, mégis luxusszobával és -lakosztállyal várja a vendégeket, immár az 50 legjobb európai szálloda egyikeként.
Az elegáns vendégszobákban egyetlen részletet sem hagytak figyelmen kívül; a Baltazár közösségi tereinek eklektikus jellege mind a 11 szobában és lakosztályban tetten érhető. Minden egyes szoba sajátos bohém hangulatot áraszt, amely a színek, textúrák, művészeti alkotások és grafikai tervezés innovatív keverékét mutatja be. A vendégszobák mindegyike eredeti vintage és modern bútorokkal van berendezve, a fürdőszobák süttői mészkőből készültek, amelyeket a legmagasabb szintű kényelem és technológia egészít ki.
Az egyedi és hangulatos design, a barátságos személyzet, a központi elhelyezkedés és a személyes, kiváló kiszolgálás a Baltazárt Európa egyik legjobb szállodájává teszi.
Bizonyítható a kapcsolat a csirke, a háború és a zárt osztály között
Marengo. Ha valaki ezt a szót hallja, két dolog vagy három biztosan az eszébe jut. Ha nem jut az eszébe, az sem baj, mert itt van nekünk Pierre, az Index gasztronómiai szakírója, és mindent, de egyben bármit is képes mesélni Marengóról.
Ám először vegyük sorba, mi is jöhet szóba.
- Napóleon 1800. június 14-én igen fontos csatát nyert Marengónál. Ha nem nyer, talán pályafutása is másként alakul, s – mondjuk – nem dúlja fel fél Európát.
- Így hívták Napóleon lovát is: Marengo. Bonaparte a hátán vívta meg híres csatáit. A ló 1815-ben, a waterlooi csatában angol fogságba esett, s miután elpusztult, csontvázát a nemes lelkű britek közszemlére bocsátották a brit hadsereg múzeumában (National Army Museum).
- Van nyúlragu is Marengo módra, fehérborral, gombával, liszttel hintve, paradicsompürével.
- És csirke is van marengói – és Pierre éppen erről beszél most, mesél nekünk.
De mindez, amit most felsoroltunk, valahol azért összeköthető, azaz nem független egymástól. És nem azért, mert ami itáliai/olasz, az biztosan paradicsomos, de ami Marengo, az már elválaszthatatlanul Napóleon is.
A csirke és a katonaság
Pierre mindezt most egyetlen podcastban tálalja fel nekünk. Történetében összegyúr mindent, magyarosan múltat, s jövendőt. Mert ez a marengói sztori most ízes magyaros történet lesz, de ki nem találnánk, honnan is indul… Ezúttal ott, hogy Pierre egyszer, nagyon régen, meg akarta úszni a katonaságot. Kórházba került, és ott a Napóleon életéről szóló könyvet olvasta… És lássuk be, aki egy zárt osztályon bármilyen formában előveszi Napóleont, arra minden fehér köpenyes felfigyel.
Szerencsére sok részletet nem tudunk meg azokról az elzárt napokról, ám Pierre annál nagyobb lelkesedéssel veti bele magát abba, hogy elmagyarázza, mitől is marengói a marengói. A részletekhez – értsd: recepthez – ezt a podcastot bizony meg kell hallgatni, de aki ínyenc, az biztosan nem lesz rest, és rákattint a lejátszó gombjára.
Pierre gasztroesztéta. Az adásban elhangzottak nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő beszélgetést. Várjuk az ön véleményét is.
Aki lemaradt volna a legutóbbi Pierre-podcastról, amelyben mást is kóstolgat, ide kattintva meghallgathatja.
A Karancs tűzhelyek emlékére, de van, akinek jó a vákuumzacskó is
Valamikor a nyolcvanas években lehetett. Nem volt ülőhely a Klauzál téri legendás Kádár étkezdében, kifőzdében, inkább ez utóbbi néven emlegették, és az asztalok között kellett álldogálnom, várnom a soromra, míg valahol felszabadul egy szék. A szűk helyen hol Katika, hol Marika, felszolgálók kerülgettek, míg aztán egész hátra keveredtem, így alkalmam volt belesni a konyhára, ahol egy sorban álltak a valamikor fehér színű, zománcos Karancs típusú tűzhelyek.
Azokon készültek az ételek, mint otthon.
Nem volt ebben a látványban semmi különös, csupán annyi, hogy itt se főznek másképpen, mint otthon. Ezért kifőzde. A Karancs tűzhely a fejlett szocializmus tárgyi bizonyítéka volt. A régi vágású, háború előtti vas tűzhelyeket váltotta a konyhákban, a modern szocialista ipar formatervezett tűzhelye. Azóta is a kifőzde nekem Karancs tűzhelyek sora a konyhában. Az otthon íze.
Manapság pont Kádár étkezde nincs, van viszont minden más felsorolhatatlan mennyiségben azon a környéken. Ha akarom, akkor levantei ösvényen haladok, ha másra van gusztusom, akkor ázsiai kacskaringókat tehetek, mindezt egy szűk és agyonzsúfolt területen belül, amit gettóként is emlegetnek.
Történelmi árnyék
Ennek a területnek a szélén áll a zsinagóga épületegyüttese, mintha minden út ide vezetne, vagy innen indulna, keleties sziluettje a levanteit kelet-európaival vegyítő árnyékot vet az egész területre. Mostanában, ha ezt az „árnyékot” kulináris hatásként értelmezzük, akkor többségbe került a levantei ihletésű gasztronómiai kultúra a környéken, a zsidó étkezési kultúra gyökereinek ága-bogai burjánzanak minden talpalatnyi kis ingatlanban, legyen az pince, szuterén, vagy egykori KtSz-központ, szemfelszedő, körzeti megbízotti iroda, neppertanya, cipész, kötős, írógépszerviz, imaterem, fodrász, borbély, zöldséges, ma mind etető.
Szellemeket látunk az ír–magyar határon
Ezúttal filmélményből indul ki a gasztrokritikus – Pierre megnézte A sziget szellemei című mozgóképes alkotást. Bár eredetileg maga is rendező, mozikritikára ezúttal sem vállalkozott. Azt azért leszögezi, hogy nagy hatással volt rá Martin McDonagh ír balladákat idéző alkotása.
De hogy köti mindezt hozzánk? Hát úgy, hogy mi magyarok nagyon írek vagyunk, vagy az írek olyanok, mint a magyarok, legalábbis ami az alkohollal ápolt viszonyunkat illeti. Valami vadság, erős nemzettudat szintén összeköti a két kis népet. Sőt – teszi hozzá, még mindig elkalandozva az általa kitaposott gasztroösvényről –, leforgathatták volna ezt a történetet Székelyföldön is.
Innen már csak egy csikcsicsói kakaslépés kell, és már ott is vagyunk az írek legnagyobb buliján, Szent Patrik napján.
Március 17-e ugyan már elmúlt, de ezért jobb, ha tudjuk, hogy aki ezen a napon is ír, az ilyenkor zöld tintát használ. Főleg New Yorkban, ahol Szent Patrik tiszteletére még a sörnek is fűszíne van. Pierre elárulja a smaragvárosi folyékony kenyér titkát, és azt is, hogy kevesebb benne a vitamin, mint egy zöldsalátában.
A podcastban szó esik a krumpliról, káposztáról és egyéb ír ínyencségekről is. Akad azért ott is hús, nem is akármilyen, tehát ne féltsük a burgonyát és Pierre-t, nem maradnak magányosak.
Végül leszögeztetik, hogy magyar–ír határmezsgyén egymásba ömlik a stew és a pörkölt, továbbá soká éljen az ír–székely testvériség.
Pierre gasztroesztéta. Az adásban elhangzottak nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő beszélgetést. Várjuk az ön véleményét is.
Aki lemaradt volna a legutóbbi Pierre-podcastról, amelyben mást is kóstolgat, ide kattintva meghallgathatja.
Ez a halászlé még Baján is kiverte volna a biztosítékot
Mottó: „Spórvirág volt a krizantém is. / Lesztek ti még csodavirágok”
(Ady Endre: Az őszi rózsák)
Az utóbbi időben ha bármilyen paprikás ételt készítettem, akkor a szokásos őrölt paprika mellett koreai gochujang pasztát is használtam, legyen az paprikás krumpli, pörkölt, vagy ne adj’ isten halászlé.
Fermentált vörösbabpaszta, őrölt piros paprika, őrölt szójabab és rizsliszt keverékéből készül, határozott és mély paprikaíze van, csípős, pikáns, sűrű ízesítő, túlmutat a sima paprikán, több annál, kiemeli a paprikás vonalat. Vastagítja.
Guszev kapitány és a Rosenberg házaspár frigye
Van egy pár koreai étterem Budapesten. A Sas utcában nincs. Az egyik azonban, amiről ez a cikk is szól, történetesen a Hold utcában van. S figyelem, most írói átkapcsolás következik, hiszen – ha már szóba került a Sas utca – érdemes megemlíteni szegény Illés Bélát, aki éppen forog a sírjában, hogy a kedvenc kapitányáról, Guszevről elnevezett utcából nem Hold lett, hanem Rosenberg házaspár. Mert a magyar szabadságharc mesebeli orosz hőséről kiderült, hogy kommunista fantázia, vagyis Illés Béla őrnagy szellemi terméke. Törölték az utcát, és ha ez nem lenne elég az internacionalista megaláztatásból, Sas lett. De a Hold utca elődje sem mentes ideológiai áthallásoktól, a Rosenberg házaspár utcája azonban legalább Hold lett. Amikor Rosenbergéket kivégezték, még tartott a koreai háború. Így az, hogy a Hold utcába most egy koreai kifőzde költözött, összeköthet sorsokat, és felidézhet régi történeteket.
Jin Galbi koreai étterem
A Jin Galbi koreai étterem szemlátomást családi üzemeltetésű, bár ebben nem vagyok biztos, mindazonáltal a népes személyzet összetételéből simán kirajzolható egy többgenerációs rokonság. Leginkább a viselkedésük, az éttermi üzemmódot másodlagos tevékenységnek tekintő attitűd az, ami feltűnik, mert miközben tudomásul veszik az éppen ott tartózkodó vendégek kívánságait, ezzel párhuzamosan,
mint egy valóságshow-ban, betekintést nyerünk egy koreai nagycsalád hangos mindennapjaiba.
Ez egyáltalán nem kiábrándító, sőt mintegy megerősít abban, hogy lehet valami a koreai–magyar közös határ teóriájában.
Sokan várták, hogy újra kinyisson a kedvelt étterem
Már a Baltazár felé vezető út is szemet gyönyörködtető, bárhonnan közelítjük is meg a budai vár kacskaringós utcáin,
akár autóval, akár gyalog érkezünk.
Amikor pedig belépünk a barátságos, meleg barna színekkel teli étterembe, rögtön megérezzük a faszenes grill semmihez sem hasonlítható illatát. A jellegzetes, szárnyas elefántos logó mintha egy mesevilágba röpítene minket. Március 15-én – három év után – újra megnyitott a várban az idén tízéves Baltazár.
A márciusi napsütés felcsalja a sétálókat a budai várba, március 15-én pedig még az is eszünkbe juthat, milyen fontos helyszínei voltak itt az 1848–49-es forradalomnak, hogy mást ne mondjunk, Táncsicsot itt szabadították ki a börtönéből.
Ezen az ünnepi napon és ezektől a nevezetes helyszínektől nem messze nyitott ki újra – háromévnyi kényszerű szünet után – a Baltazár étterem, az egy tucat egységet üzemeltető Zsidai Csoport három várbeli étterme közül az egyik. Jó hír ez azoknak, akik
nem győzték különböző üzenetekben tudakolni, hogy mikor nyitnak már ki.
A csendes utcácskába olyan szépen besüt a nap, hogy lassan a macskaköves, hangulatos napernyőkkel árnyékolt teraszt is birtokba lehet venni – sokszor még itt is érezni lehet a faszenes grill illatát, ami az étterembe lépve még intenzívebbé válik, és ennek köszönhető a Baltazár markáns, különleges ízvilága.
Városi grillezés
A vendégtér szívében található ugyanis a látványkonyha, amelynek éke a Josper faszenes grill. Itt meg is állhatunk nézelődni, kérdezősködni, mi hogyan készül, miközben a Zsidai Csoport kreatív chéfje, a Baltazár korábbi konyhafőnöke, Pipoly Attila munkálkodik: kinyitja a jókora grill ajtaját – látjuk, amint az aljában vörösesen izzik a faszén –, majd berak egy vasserpenyőt, felforrósítja az 500 Celsius-fokra felfűtött grill egyik polcán, ebbe kerül aztán a grillezésre szánt alapanyag. Ez lehet steak, csirkecomb, padlizsán, de grillen karamellizálódik a desszertnek szánt ananász is – a meleg, sült ananászt hideg fagylalttal és ropogós mogyorófélékkel nem érdemes kihagyni.
A grillezést még a Baltazárt nyitó séf, Litauszki Zsolt honosította meg, azóta az étterem névjegyévé vált. Minden fogás itt kezdődik, a magyar klasszikusok, a csirkepörkölt és a ropogós kacsacomb is, ezután konfitálják vagy szuvidolják azt is, ami ilyen eljárással készül, mert így minden kap egy kis füstös ízt. Ez a fajta városi grillezés azt is lehetővé teszi, hogy a különféle ételallergiával érkező vendégek igényeit kielégítsék: gyorsan készülhetnek egyszerű, mégis modern, egészséges életek, húsok vagy zöldségek.
Pierre Kossuth Lajossal eszik, és regényt ír
A szokásosnál határozottan érzelmesebbre sikerült az Index Pierre kóstolgat! című podcastsorozatának március 15-i epizódja. A műsorgazda legújabb történelmi és gasztronómiai kalandozása elején elmondja ugyanis, hogy legszebb nemzeti ünnepünk mindig is „szíven csapta”, de most annál is inkább, mivel
regényt ír báró Mednyánszky Cézárról,
aki Görgey tábori papjaként vett részt a szabadságharc véres eseményeiben. Logikus tehát, hogy ezúttal Kossuth Lajos kedvenc ételeiről beszél.
Először is valószínűsíti, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc vezéréről elnevezett ételek jelentős része Kossuth legendáriumához tartozik, és valószínűleg ínyenc sem volt legszentebb forradalmunk vezére.
Az viszont pontosan tudható, hogy mit evett ebédre 1846. március 14-én a Nemzeti Kaszinóban. A menü első fogása kenyérleves volt, ezt „böftökkel” folytatta, melyhez „kolompár főzeléket” fogyasztott, majd paprikás kecsegével koronázta meg a sort.
Pierre úgy gondolja, hogy mindezeket ő is szívesen elfogyasztaná. Sorra is veszi a fogásokat:
- Czifray István Magyar nemzeti szakácskönyve szerint a kenyérleves lúdzsíros hagymán pirított kenyérszeleteket jelent, melyet némi gazdagon bezöldségelt marhahúslevessel öntöttek nyakon.
- A bifsztek félig átsült marhából szintén századokon átívelő klasszikusa a magyar éttermi kínálatnak.
- A krumplifőzelékről is ír az említett szakácskönyv, így tudhatjuk, hogy a burgonyaszeleteket tejszínnel rottyantották össze.
- A kecsege paprikás „mártalékban” Kossuth korában kifejezetten modern fogásnak számíthatott, hiszen akkoriban kezdte meghódítani a magyar konyhákat a pirospaprika, vagy ma már archaikusnak ható nevén a törökbors.
Pierre nem kerüli meg a nevezetes Kossuth-kifli problematikáját sem. Anélkül, hogy túlságosan belebonyolódna, felidézi Palugyai Jakab nevezetes pozsonyi vendéglős konyhabéli ténykedéseit, melynek eredményeit Kossuth is gyakorta élvezte.
Később nyomatékos kulináris élményként ejt szót azokról a hivatalos fogadásokról, amiket amerikai útja során adtak Kossuth Lajos tiszteletére.
Részletesen mesél például arról a menüsorról, amelyet 1851. december 11-én kínáltak a szabadság magyar hőse újvilágbéli érkezését megünnepelendő New York város előkelőségei.
A fogadás menükártyája átvészelte a történelem viharait, így tudható, hogy
a zöld teknőcleves után bekaphatott némi főtt lazacot ajókamártással, megkóstolhatta az osztrigamártással megvadított pulykát, szarvasgombás westfáliai sonkát, de villájára tűzhetett némi őzgerincet is ribizlikocsonyával.
Több titkot nem árulunk el, hiszen Pierre egészen élete alkonyáig kíséri a száműzött kormányzót, számos ízes és érdekes pillanatot megemlítve.
Pierre gasztroesztéta.
Az adásban elhangzottak nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő beszélgetést. Várjuk az ön véleményét is.
Aki lemaradt volna a legutóbbi Pierre-podcastról, amelyben mást is kóstolgat, ide kattintva meghallgathatja.
Száraz a hús? Arra való a mártás
Ha mindenáron az a cél, hogy a tradicionális ételeket megújítsuk, én nem ellenzem, nem is tiltakozom, feltéve, hogy először tisztáztuk: mitől is fogunk eltérni, aztán hogy miért, mi a cél, milyen eredménnyel. Mondjuk, az, hogy jobb lesz a készítmény, vagy esetleg egészségesebb, korszerűbb, bármit is jelentsen az, de előtte mindenképpen érdemes ismerni a kiinduló készítmény elkészítésének minden csínját-bínját. Ez a minimum.
A nagy reformátoroknak
Itt van például ez a fránya rilette, mondhatjuk húspástétomnak is, de az nem fejezi ki olyan pontosan azt, hogy ez már egyszer elkészült, gyakran konfitált húsdarabok saját zsírban továbbsütött változata: a lényeg, hogy darabos, zsíros és elég sós. Darabos lehet attól, hogy villával szétnyomkodják, de a legfontosabb az összetartó zsír szignifikáns jelenléte. Ettől rilette. A
pástétom szónak van egy kis puha mellékjelentése, homogén, krémes és nem mozaikos, darabos hangulatú szó – érzésem szerint.
Ha egyáltalán lehet így szavakról beszélni. Lényeg az, hogy a rilette szemmel láthatóan darabos, mozaikos, zsíros.
Ha az újbudai Bártfai Vendéglőben úgy döntöttek, hogy a hagyományos, magyarnak mondott ételeket modern köntösbe öltöztetik, akkor először talán illene ismerni azokat a hagyományokat, amiket most éppen megújítani szándékoznak. Nem elég jóízű irodalmi idézetekkel traktálni a fogyasztót, akit minden bizonnyal elandalít minden, a magyar gasztronómia dicsőséges múltjára vonatkozó legenda, de egyszer csak elő kell állni azzal a vaddisznórilette-tel, és bizonyítani kell, hogy az hagyományos magyar, és még meg is van újítva.
Készüljünk a böjtre tisztavérű mangalicával!
Egy fontos összefüggéssel indítja aktuális okfejtését a házigazda. Megtudjuk, hogy az USA-ban március elsejét a sertések napjaként ismerik, így azon a napon nem illik mindenevő háziállatot fogyasztani.
A fentiek ismeretében vállalt cinizmussal fűzi hozzá, hogy nemrég elfogyasztotta eddig élete egyik legjobb rántott karaját.
A tisztavérű mangalica testéből kimetszett, két centinél vastagabb, zsírral gyönyörűen átszőtt hússzeletet pankomorzsában megforgatva és mangalicazsírban sütik cuppanósra
egyik általa már „kóstolt” helyen, a Mimama konyhája nevet viselő étteremben.
Pierrre egyúttal be is ismeri, hogy ő és a böjt nincsenek kifejezetten szoros viszonyban, bár tisztában van az ezzel kapcsolatos egyházi javaslatokkal.
De mit együnk, amikor böjtölünk?
Szóba jöhetnek a lédús és a levüktől megfosztott gyümölcsök, valamint különböző főzelékek is.
A gasztronómiai tradíciókat kedvelő szuperböjtölőknek ajánlja még a korpából készült savanyú levest, teljes nevén korpa ciberét, melynek hozzávetőleges receptjét is közkinccsé teszi.
Annak ellenére, hogy az ételmegvonásos tradíciókkal ápolt kapcsolata leginkább a sportkarate semi-contact szabályrendszerére hajaz, ahol csak jelezni ér a harci technikákat, Benczédi Ferenc Az igazi böjt című munkájának bizonyos részletei „torkon ragadták”.
Idézi is a szerzőt: „A böjt önmagunk és világunk megismerésének nagyszerű alkalma. Híd, ami átvisz szennyes áradások felett…”, és így tovább, egészen Jézus böjtjéig.
Itt az is kiderül, hogy Pierre miként böjtölt, és milyen tapasztalatokra tett szert ez irányú kísérletei során, függetlenül a religiózus megfontolásoktól.
Pierre gasztroesztéta.
Az adásban elhangzottak nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő beszélgetést. Várjuk az ön véleményét is.
Aki lemaradt volna a legutóbbi Pierre-podcastról, amelyben mást is kóstolgat, ide kattintva meghallgathatja.
Pierre kipróbálta a csirkeosztrigás dödöllét a Costesben
Die with zero, vagyis halj meg nullával a zsebedben, ha szó szerint veszem a pénzguru tanácsát, aki kiokosít arról, milyen ravaszságokat követhetek el, hogy a pénzemért – már, ha van – többet kapjak – nem materiális értelemben, hanem élmények tekintetében.
Nem nekem szól a könyv, azért emlegetem itt, mert egyrészről ótvaros közhely az egész, totálisan elszakadva az átlagos emberi tapasztalástól, milliárdnyian halnak meg egy fillér nélkül, nem tudván arról, hogy ezzel lényegében beteljesítik egy pénzmenedzsmentben jártas okostojás életfilozófiáját, aki kiokosítja pénzrabló társait, hogy nem kell félniük, költsék a pénzüket, mert a halotti ruhán nincs zseb.
De abban lehet valami, hogy a megszerzett, megvásárolt élmények fontosabbak, mint a materiális javak, bármennyi legyen is belőlük.
Magamévá tettem a gondolatot, és igyekeztem azonnal gyakorlatra váltani a könyv sugallta életszemléletet. Felmértem aktuális anyagi helyzetemet, végiggondoltam, hogy még mennyi lehet hátra az életemből, osztottam, szoroztam, és az jött ki, hogy a prognosztizált rám váró élethosszúság és a vagyoni helyzetem bicegve bár, de nulla felé konvergáló tendenciát mutat, ezért itt az ideje, hogy felgyorsítsam a folyamatot.
Ami jót tesz az étvágynak
Szerény vagyok, de nem igénytelen, főleg, ha evésről van szó. Ezért úgy döntöttem, hogy a nulla felé haladás jegyében egy legalább húszezer forintos bizniszlöncsbe invesztálok. A pesti oldalon a Costes Downtown kínálkozott a legjobbnak erre a célra.
Persze amilyen mohó az emberfia, mindenáron jól akar járni, nem elég, hogy egy elegáns, belvárosi, csillagos ihletésű étterembe kívánkozik, a pénzéért többet akar – a szerencse az, hogy ezt a törekvést tiszteletben tartja az étterem is, amit a bizniszmenü összeállítása is tükröz. Nagyvonalú ételválogatás, olyan fogásokkal, amelyek egyenként és együttesen is kedvező ár/érték arányt képviselnek. Jót tesz az étvágyamnak, ha azt érzem, hogy jól jártam, ezt is a fentebb idézett könyvből tanultam.
Ön is megkóstolhatja a díjnyertes fogásokat
Új időszámítás kezdődött a a magyar gasztronómia történetében 2023. január 23-án, amikor a Dalnoki Bence séf és Nyikos Patrik commis alkotta magyar csapat harmadik helyezést ért el a Bocuse d'Or szakácsverseny világdöntőjében. Dalnoki Bence pedig úgy gondolta, megmutatja a hazai közönségnek is a bronzérmes, pontosabban bronzszobros menü három fogását, amit a versenykiírás szerint gyerekek számára kellett elkészíteni.
A Paul Bocuse-t ábrázoló, jókora bronzszobor végig ott volt a tálalóasztalon, miközben Dalnoki Bence és munkatársai készítették a tányérokat,
fogorvosi csipesszel rakosgatták az ehető virágokat és a leheletvékony csicsóka csipszet, öntözgették kiskanállal a különböző mártásokat és önteteket, szórták a különféle formájú és állagú szórnivalókat.
Egy óvodás, de még egy kisiskolás sem tudná megmondani, kik is kerültek pontosan a tányérokra, a vidám színek és mosolygós formák azonban biztosan jókedvre derítenék őket, a kirobbanó ízélmény pedig garantáltan különbözik a pizzától és sült krumplitól (természetesen ketchuppal), amik ennek a korosztálynak az alapfogásai. A fogások célja funny elemeken kívül éppen az volt, hogy kedvet csináljanak az egészséges étkezéshez.
Rovataink a Facebookon