A Lág báomer nevű zsidó ünnepet Budapesten is minden évben megünnepli a helyi közösség. Ez zár le egy gyászszokásokkal terhelt időszakot, innentől kezdve ismét lehet zenés, szabadtéri rendezvényeket tartani, újra szabad a házasságkötés, a hajvágás és a borotválkozás.

A leggyakoribb szokás ilyenkor a szabadtéri tűzgyújtás, valamint Izraelben a Meronba való zarándoklat. Utóbbi azért jelentős a zsidók számára, mert ott található Simon bár Jocháj rabbi sírja, aki a zsidó misztika egyik jelentős alakja, a kabbala alapművének, a Zohárnak a szerzője. A zarándoklat idején tömegek látogatnak el sírhelyéhez, ekkor hatalmas biztonsági előkészületeket tesz az izraeli rendőrség. A sír felett álló épület körül hatalmas máglyákat állítanak fel, amelyeket meggyújtásuk után körbetáncolnak.

Kihirdették a 44. Magyar Sajtófotó Pályázat díjazottjait: idén is nagy szerepet kapott a politika, de a személyes történetek és a hétköznapi emberek is sok felvételről köszöntek vissza az olvasókra. A pályázat díjazott fotográfusai között kollégánk, Szollár Zsófia is szerepel, Gyárfás Tamásról készült portréjával.

A Magyar Újságírók Országos Szövetsége Fotóriporterek Szakosztálya idén is kiírta pályázatát, és várta a fotográfusok 2025-ben készített, legjobbnak tartott képeit. A pályázatra elsősorban a hazai és határon túli magyar sajtó munkatársainak jelentkezését várták, de a megmérettetés – a korábbi évekhez hasonlóan – mindig minden 18. életévét betöltött pályázó számára nyitott.

Pályázni 2025. január 1. és 2025. december 31. között készült képekkel lehetett. Kivételt képeztek a hosszú távú sorozatok, a több éven átívelő, elemző pályaművek, de ezekben is kellett, hogy szerepeljenek 2025-ben készült felvételek. Egy pályázó összesen 30 pályaművet küldhetett be a pályázatra, kategóriától függetlenül.

Kihirdették a 2025-ös év World Press Photo sajtófotó-pályázat nyerteseit. A képek a legjavát adják a világ vezető sajtófotóinak és dokumentarista feldolgozásainak, bemutatva az elmúlt esztendő válsággócait éppúgy, mint az évtizedekre elfeledett, de most hirtelen felszínre került sötét titkokat.

A World Press Photo Contest az előző év legjobb fotóriporteri alkotásait díjazza és 1955 óta minden évben megrendezik. Idén 141 országból érkeztek pályaművek, összesen 57 376 fotó, amelyet 3747 sajtófotós készített. Közülük nemcsak a díjnyertes alkotást, hanem az április elején kihirdetett regionális nyertesek képei közül is bemutatunk egy válogatást cikkünkben.

Mint minden esztendőben, így tavaly is a világ gócpontjait, válságait, természeti katasztrófáit örökítették meg a sajtómunkások.

A természetvédelem fotós nagyköveteit ünnepelték a Biodómban – Átadták A Magyar Természetfotó Nagydíját és a vele járó Arany Daru szobrot.

Február 26-án este a Varázslatos Magyarország a pályázat 2010-es indulása óta 16. alkalommal rendezte meg nagyszabású díjátadó gáláját és kiállításmegnyitóját. A rangos eseménynek immár második alkalommal adott otthont a Fővárosi Állat- és Növénykert Biodómja, amely különleges atmoszférájával méltó helyszínt biztosított a 2025-ös pályázati évad lezárásának.

Dr. Sós Endre, a Fővárosi Állat- és Növénykert főigazgatójának nyitóbeszéde után Gaál Péter, a Varázslatos Magyarország alapítója és tulajdonosa beszélt a szervezet mögött álló filozófiáról. Hangsúlyozta, hogy a Varázslatos Magyarország küldetése egy olyan platform működtetése, amely a bemutatkozási lehetőségek lehető legkomplexebb eszköztárával támogatja a természetfotósok szakmai kiteljesedését, emellett kiemelt figyelmet fordít a közönség szemléletformálására és a természet értékei iránti elkötelezettség elmélyítésére.

A Magyar Természetfotó Nagydíja rangját a tekintélyes szakmai zsűri is emeli. Bár Litauszki Tibor természetfotós nem tudott személyesen jelen lenni az eseményen, a zsűri többi tagja – köztük Britta Jaschinski világhírű fotóriporter, Máté Bence és Suhayda László természetfotósok, Szilágyi Attila természetvédelmi szakember és természetfotós, Tóth Zsolt Marcell természetfilmes, valamint ifj. Vitray Tamás, a National Geographic Magyarország Magazin szerkesztője – jelenlétével tette még ünnepélyesebbé a díjátadót.

A Szilvásváradon működő Állami Ménesgazdaság területén több mint háromszáz lipicai ló él, belovaglók, lovászok és fogathajtók dolgoznak együtt Európa egyik legnemesebb lófajtájával. A gazdaság egész évben működik, a lovakkal a hideg hónapokban is ugyanúgy zajlik a munka, mint bármikor máskor, csak most mesebeli környezetben. Képriport a lipicai ménes egy téli napjáról.

Az idei tél egyik leghidegebb reggelén érkezem Szilvásváradra. A nap süt, az autó hőmérője mégis mínusz 10 fokot mutat. Cseri Dávid, a lipicai ménes igazgatója úgy vezet végig az Állami Ménesgazdaság területein, mintha egy nagy, jól ismert udvaron sétálnánk – csak itt az udvar az erdőszél, a havas rét, a fenyves és a Bükk csodálatos fennsíkja. Mesél a helyről, a lovakról, és arról, hogyan telnek itt a mindennapok.

Terepjáróval vágunk neki a havas tájnak. Bár évszaktól függően több ezer ember fordul meg itt évente, a programok nem csak látványturizmusra vannak szabva: egy működő gazdaság ritmusához igazodnak, ahol ugyanúgy folyik a munka, mint bármikor máskor, csak most téli, meseszerű díszletben. Hideg van, hó van, a nap viszont tisztán süt, ami ebben a környezetben kifejezetten jól áll a tájnak.

A ménes egy részét már a terepjáró ablakából pillantom meg. Éppen szénáznak. Lassítunk, Gyula, a csikós pedig int nekünk, természetesen lóhátról. Tovább haladva elénk tárul a már-már hihetetlenül tökéletes kilátás, a fenyvessel körülölelt havas tisztás, ami árasztja magából a nyugalmat. Az autóból kiszállva hamar megváltozik a nyugodt táj.

Nem sokkal később egy ötös fogatú szánon beszélgetünk Dáviddal, úton a fenyvesek felé. A ménesgazdaság körülbelül hetven munkatársat foglalkoztat: belovaglók, lovászok, fogathajtók dolgoznak együtt nagy, családias közösségben. Dávid szerint a legjobb és legelszántabb emberek dolgoznak itt – akik nemcsak szakmát, hanem életformát is választottak. Az itt dolgozók majdnem fele már több tíz éve a csapat tagjai. Például Csaba is, aki a fogatunkban hatalmas fegyelemmel és tisztelettel hajtja az állatokat.

Lovas nemzet a magyar!

– mondja Dávid, majd az itteni lófajta történetéről kezd el mesélni. A lipicai több száz éves múltra visszatekintő fajta, Európa egyik legnemesebb lófajtája, amely az egykori Habsburg-udvar tenyésztéséből indult, és máig a fegyelem, az elegancia és az erő különleges egyensúlyát hordozza. A lovakkal egyébként nemcsak Szilvásváradon találkozhat a közönség, hanem időnként felbukkannak Budapest utcáin is, egy-egy nemzeti ünnep alkalmából  – teszi hozzá.

Az Index közéleti hírportálként 2025-ben is arra törekedett, hogy minden meghatározó hazai és világeseményről gyorsan, hitelesen és vizuálisan is erősen számoljon be. Jelen voltunk a sorsfordító politikai pillanatoknál, a választásokon, az év legfontosabb sporteseményein – gyakran már a felkészülés legizgalmasabb perceiben –, a kulturális élet kiemelkedő eseményein, fesztiválokon, valamint a mindennapokat formáló társadalmi történeteknél is.

2025-ben ismét bebizonyosodott, hogy a történelem nemcsak nagy eseményekben, hanem egyetlen tekintetben, mozdulatban vagy gesztusban is megmutatkozik. Fotóriportereink ott voltak, amikor a világ változott – és akkor is, amikor csak egy pillanatra megállt. Ez az év a háborúk és a békekeresések, a természeti kihívások, az emberi alkalmazkodás és a közösségi élmények éve volt a képeink tanúsága szerint.

Ebben a munkában meghatározó szerepet vállalt az Index vizuálrovata. Fotósaink és képszerkesztőink szakmai alázata, kreativitása és kitartása tette lehetővé, hogy ne csupán dokumentáljuk az eseményeket, hanem meg is mutassuk azok emberi oldalát. Ezek a képek nemcsak azt mesélik el, mi történt 2025-ben, hanem azt is, hogyan éltük meg mindezt.

A mögöttünk hagyott 2025-ös esztendő talán legmeghatározóbb jelenségei az egyre durvább természeti csapások voltak. A kaliforniai erdőtüzektől, amelyek komplett városrészeket égettek porrá, a földcsuszamlások nyomán taroló pusztító árvizekig, de eszünkbe juthatnak éppenséggel a rekorderejű földrengések pusztításai Ázsiában.

Elhunyt Ferenc pápa, akinek temetésén szinte a világ összes fontos vezetője jelen volt, és a keresztény világ hetekig találgatta, ki követheti majd a szentatyát a Vatikánban. A pápaválasztáson végül a bíborosok XIV. Leóra bízták a katolikus egyház irányítását.

Egy szegedi panelház második emeletén két éve él együtt Erika és idős édesanyja egy kakassal. Gáspár kiscsirkeként került a lakásba, mára pedig nemcsak különleges panelháziállat, hanem fontos szereplője is egy 91 éves asszony mindennapjainak. A kakas jelenléte ritmust ad a napoknak, miközben a család a lakást és a szabályokat is az együttéléshez alakította. A szomszédok elfogadják, Gáspár pedig betartja a házirendet – egészen a küszöbig.

Szegeden járunk, ahol egy lakótelepen különös társaság él együtt: Volentér Erika, aki főállásban az idős édesanyját otthon ápolja, közben egy irodalmi szakkört vezet és verseket ír, édesanyja, Margit, és Gáspár, a kakas, aki két éve családtagnak számít.

Az emeletre érve a folyosó csendje olyan, mint bármelyik lakótelepen. A lakás ajtaja már nyitva, azonban a megszokott panelhangulat helyett egy kakas fogad a lábtörlőn. Pontosabban a lábtörlő mögött: Gáspár, a kakas jól ismeri a szabályokat. Küszöböt átlépni tilos!

Fotó: Németh Kata / Index

„Van még egy kis dolgom a konyhában, de gyere, nézz körül minálunk” – invitál beljebb Erika, aki a tűzhely mellett az aznapi ebéd utolsó simításait végzi. Paradicsomleves és sertéspörkölt készül, a jó illat teljesen belengi a lakást. Gáspár pedig – mintha a vendéglátásért felelne – egy percre sem tágít mellőlem. Miközben lepakolom a táskámat, követ, lesi minden mozdulatom.

November végén a Máltai Szeretetszolgálat budapesti központjában csomagok sokasága halmozódik fel – köztük egy kartondoboz, benne egy kék karaokemikrofon. Az ajándék egy ötödikes autista kisfiúé, aki fél a hangos zajoktól, a tornaterem visszhangja pánikba ejti. Édesanyja tizenegy évig várt, hogy vissza tudja ismételni a szavakat, Benett most mégis ezt kérte karácsonyra, mert talán ezzel, a saját tempójában hozzászokhat ahhoz, amitől retteg.

A Máltai Szeretetszolgálat munkatársai november elején, immár ötödik alkalommal hirdették meg a Legyél te is Csillagszóró! nevű kampányt. A legszegényebb falvakban rendszeresen zajló közösségi programok során, leckeírás, rajzolás vagy játszás közben írták össze a gyerekek karácsonyi kéréseit. A támogatók – cégek, magánadományozók, baráti társaságok, családok – az így összeállt listán szereplő ajándékok megvásárlásával váltották valóra a kicsik álmait.

A történet Pusztaszeren kezdődött, ahol Máté Bence kamaszként kezdte figyelni és fényképezni a körülötte élő állatokat. Tizenhét évesen döntötte el, hogy az élővilág dokumentálása lesz az útja. Azóta is a hobbija a munkája, sok száz nemzetközi díjat nyert, úttörő megoldásai gyakran nyitnak új kapukat. Máig az egyetlen, akit ifjúsági és felnőtt mezőnyben is az év természetfotósának választottak a világon, ezzel pedig korán a természetfotós szakma egyik legismertebb alakja lett.

2010-et írunk, ebben ez évben Máté Bence – azóta is egyetlen magyarként – elnyerte a BBC pályázatán a természetfotózás Oscarjanak számító Wildlife Photographer of The Year címet, majd a Magyar Természetfotósok Szövetsége, a naturArt pályázatán is az Év Természetfotósának választották. Én ekkor találkoztam vele személyesen először, kezdő fotósként addig lelkesen követtem pályáját, elolvastam minden róla íródott újságcikket, megnéztem minden róla készült dokumentumfilmet, elvarázsolt, ahogy a szüleitől vásárolt piros kombi Ladában ülve járja a Kiskunsági Nemzeti Park környékét.

Szerencsémre, abban az évben megismerhettem jobban is Bencét, ugyanis az ő fődíja mellett nekem is járt egy díj: én lehettem mellette az év ifjú természetfotósa. Bence a következő év tavaszán meghívott pusztaszeri tanyájára, így mindaz, amit addig Molnár Attila Dávid és Tóth Zsolt Marcell dokumentfilmjeiből ismertem valósággá vált, és a már említett piros Zsiguliban egymás mellett ülve mutatta be a területet. Hajlani kezdés az egyik tavi lesen, majd jön az erdei itató, utána a kertben lévő torony, másnap délelőtt pedig Daróczi Csaba természetfotóssal közösen jó pár óra detektívüveges szalakóta fotózás. Ennél nem kell nagyobb löket egy fiatal fotósnak, Bencére és profizmusára pedig azóta is mindig örömmel gondolok.

A fotózás mellett aktív természetvédő

A természettől eltávolodott életmódunk egyik legnagyobb kihívása, hogy miként őrizzük meg azt, amivel a legtöbbünknek már csak közvetett kapcsolata van, mégis a létünk függ tőle. Bence legutóbbi előadásaiban az egyén felelősségére hívta fel a figyelmet. Amíg nincs elegendő egyéni igény, nem igyekszik azt kiszolgálni a politikum sem. Kényelmesebb az iparra mutogatni, mint belátni, hogy az egyéni igényeink generálnak minden környezeti terhelést.

A függőség arca ritkán mutatkozik meg ilyen őszintén: Tombor Zoltán LOST & FOUND című egyéni kiállítása kíméletlenül őszinte vallomás a szenvedélyről, a szégyenről és a felépülésről. A világszerte ismert fotográfus most először fordítja kameráját saját démonai felé, hogy képeken keresztül mondja el, hogyan veszett el – és hogyan talált vissza önmagához.

Tombor Zoltán Budapesten élő és alkotó fotográfus. Nemzetközi pályafutását 2003-ban kezdte Milánóban, majd több éven keresztül New Yorkból dolgozott, ahol divatfotósként piacvezető magazinokkal és márkákkal működött együtt. Munkái számos hazai és külföldi kiadványban – többek között a The New York Times, a Time, a Vogue és a Harper's Bazaar magazinokban –, kampányban és kiállításon szerepeltek. Tombor Nelli férje, Tombor Lujza apja. Hét éve felépülő függő.

A Lost & Found életem eddigi legszemélyesebb sorozata, kitárulkozás és szembenézés a függőségemmel. A fényképek elsődleges célja az volt, hogy kifényképezzem magamból azt a rengeteg élményt, amit az addikcióm révén éltem meg, és képként tekintve rá értelmezhetőbbé váljon számomra is. Kettős világ ez, tele borzalommal és gyönyörrel, olyan örvénylő valóság, ahol egyrészt lassan elveszítettem a kapcsolatot azzal az emberrel, aki inni és drogozni kezdett, másrészt kiépült egy új és minden addiginál erősebb szövetség az anyag és köztem. Erről a küzdelemről, örömről és bánatról, extázisról és halálfélelemről, sóvárgásról és megbocsátásról szóló sorozat intim közelségből mesél a függés sokrétűségéről

– fejti ki az alkotó.

A kiállítás egyfajta önvallomás: alkalmazott és autonóm fotográfiai munkáin, valamint a családi archívumon keresztül végigvitt személyes beszámoló a szerhasználat éveiről, a kokain- és alkoholfüggőség szimbolikus jelenségeiről, a titkolózásról, a szégyenről, a kísértés különböző formáiról, az intenzív élethelyzetekről, a környezetében élők nehézségeiről és a függőségből való kilábalásról.

„Bár Tombor Zoltán számára a fotográfia mindig is egyfajta önértelmezési és gondolkodási forma volt, ez az önismereti folyamat most először kerül egyértelműen előtérbe és válik meghatározó alkotói témává. Alkalmazott munkáiban, érthető módon, a személyes történetek jellemzően nem jelentek meg, ebben az összefüggésben azonban a divatfotóinak egy része is új értelmezést kap, rámutatva a divatvilág, a show-biznisz, a celebkultúra és a szerhasználat lehetséges kapcsolódási pontjaira is” – emeli ki a kiállítás kurátora Mucsi Emese.

Ebben alkalmazott és autonóm munkái, közel ötvenéves családi fotók, valamint egy kifejezetten erre az alkalomra készült, szimbolikus képekből álló új fotósorozat fonódik össze. A gondolattérképben a függőségből való felépülés időszakából visszatekintve, egy asszociatív, belső logika mentén rendeződik át az életanyag: boldog és szomorú élmények, munkák, projektek és találkozások a gyerekkortól egészen mostanáig.

A magyar asztrofotózás közel áll a világszínvonalhoz, sőt vannak olyan területek, ahol egyértelmű az előny a nemzetközi nívóhoz képest. Emögött nem csak egyének, hanem egy egész közösség áll, amelynek tagjai egyszerre segítik egymást és versenyben is állnak. Ennek az energiával teli szellemi műhelynek a legjava tárul a nézők szeme elé minden ősszel. November 15-én az elmúlt év legszebb magyar asztrofotói mutatkoztak be a Magyar Természettudományi Múzeum kupolatermében immáron nyolcadik éve.

A Csillag-Képek 2025 Országos Asztrofotó kiállítás 88 asztrofotós 100 munkáját mutatja be a Magyar Asztrofotósok Egyesülete szervezésében. Az átfogó kiállítás célja, hogy a magyar asztrofotósok rendkívül színvonalas, idén is nemzetközi elismerésre érdemes, sőt díjnyertes fotói eljussanak az érdeklődő közönéghez egy egységes fotógyűjtemény formájában. Ez a gyűjtemény három kategóriába sorolja be a csillagos égbolt jelenségeit ábrázoló fotográfiákat:

1. asztrotájkép, ami a földet és az eget együtt ábrázoló képeket gyűjti össze;
2. Naprendszer, ahol a Naprendszer égitestjeit láthatjuk képeken;
3. mélyég, vagyis a csillagok, csillagködök és galaxisok világát ábrázoló felvételek kategóriája.

Jellemzően ez a három kategória van jelen valamilyen formában minden nemzetközi asztrofotós-megmérettetésen is. Érdekesség, hogy ennek a felosztásnak nem csupán csillagászati, hanem fotográfiai oka is van. A különböző témákat markánsan eltérő technikával örökítik meg a fotósok, sőt jellemzően egészen más az alkotók habitusa is. Mélyégfotót készíteni precíziós türelemjáték, míg egy napkitörést, meteort vagy sarki fényt gyakorlatilag „vadászni” kell.

2025. november 18–án rendezték meg az év egyik lefontosabb természetfotós eseményét, Az év természetfotósa pályázat díjátadó ünnepségét és annak kiállításmegnyitóját a Magyar Természettudományi Múzeum kupolatermében. Idén Litauszki Tibor vehette át Az év természetfotósa rangos elismerést, Az év ifjú természetfotósa díjat Király Árpád érdemelte ki, Az év természetfotója pedig Szabó Csaba „Elkaptad?” című képe lett.

Az év természetfotósa díjátadójának immáron hagyományosan a Magyar Természettudományi Múzeum ad otthont, az idei estet a múzeum tudományos és gyűjteményi főigazgató–helyettese, Gubányi András nyitotta meg. Köszöntő beszédet mondott Balczó Bertalan természetvédelemért felelős helyettes államtitkár.

Gaál Péter, a Varázslatos Magyarország alapító–ügyvezetője mesélt vállalásukról, miszerint a 2025–ös évtől a VM egy kézbe fogja az ország két legrangosabb természetfotó pályázatát, a saját alapítású, A magyar természetfotó nagydíja és Az év természetfotósa megmérettetést, ezzel az év 365 napján kihívást és bemutatkozási lehetőséget kínálva a magyar természetfotósoknak. A szervezet hisz abban, hogy a fúzióval egyre több hazai fotósnak biztosít teret ahhoz, hogy munkáikat méltó módon bemutathassák, és határainkon túl is egyre nagyobb eredményeket érhessenek el.

Az év természetfotósa pályázat életének új fejezete mérföldkő a hazai természetfotózás történetében. Hisszük, hogy az összefogás még nagyobb lehetőségeket nyit meg a fotósok előtt, és segít abban, hogy alkotásaik minél szélesebb közönséghez eljussanak

– mondta Gaál Péter.

Idén huszonötödik alkalommal adták át az Év Európai Természetfotósa díjakat a németországi Lünenben, ahol a kontinens legjobb természetfotósai gyűltek össze. A jubileumi versenyre rekordmennyiségű, csaknem 24 500 fotó érkezett 48 országból – amatőr és hivatásos alkotóktól egyaránt.

A GDT (Gesellschaft für Naturfotografie) által szervezett megmérettés az elmúlt negyed évszázadban a természetfotózás egyik legfontosabb nemzetközi platformjává vált. A zsűri – öt tagú, elismert nemzetközi szakmai testület – idén 107 díjazott és kiállított képet választott ki kilenc kategóriában és két különdíjban.

Magyar sikerszéria

A 2025-ös év különösen erős magyar jelenlétet hozott: tizenegy magyar fotó került be a legjobbak közé, tíz alkotótól. A kiemelkedő teljesítmény nemcsak mennyiségében, hanem minőségében is figyelemre méltó.

Ez a jelenlét nemcsak a magyar természetfotózás erejét mutatja, hanem azt is, hogy az itthoni alkotók következetesen hozzák a nemzetközi szintű vizuális és narratív minőséget.

A Mi Természetünk (Our Nature Photo Award) egy évente megrendezett nemzetközi pályázat, amely a világ minden tájáról díjaz természet- és dokumentarista fotósokat és videósokat, akik alkotásaikkal inspiráló történeteket mesélnek el a természetről, az ember és környezete kapcsolatáról, valamint a bolygónk védelmével kapcsolatos kihívásokról. A pályázaton a fotósorozatok között második díjat nyert Luca Eberle, Tollak, napfény és kövek című munkájával.

A fehérkarmú vércse kolóniákban költő ragadozómadár, amelyet elsősorban a Mediterráneum száraz élőhelyein találunk. Az elmúlt évtizedekben állományuk drámaian csökkent: a növekvő hőmérséklet idő előtti fiókapusztulást okoz, csökken a zsákmányállatok száma, és sorra vesztik el fészkelőhelyeiket.

Olaszországban, Materában, ebben a történelmi városban él az ország legnagyobb kolóniája. A folyamatban lévő épületfelújítások azonban folyamatosan csökkentik a költőüregek számát, így évről évre eltűnnek a városban fészkelő párok. Emiatt egyre nagyobb a veszélye annak, hogy Matera elveszíti kulcsszerepét a faj megőrzésében.

A helyi önkormányzat az egyetemekkel, európai természetvédelmi projektekkel és a San Giuliano vadállatmentő központtal együttműködve vizsgálja a populációdinamikát, menti a sérült madarakat, valamint hőszigetelt költőládákat helyez ki a háztetőkre Materában, illetve toronyszerű fészekhelyeket telepít az északi régiókban.

A Mi Természetünk – OurNature Photo & Video Award idei pályázatán számos magyar fotós is díjazott lett. A kilenc kategóriagyőztes mellett két fődíjat is kiosztottak: Az Év Fotója címet az olasz Mauro De Bettio nyerte el, míg A Story of the Year (Az év története) díjat Kállai Márton kapta Közösségi tudósok című sorozatáért.

A citizen science, vagyis a közösségi tudomány a világ megismerésének egyre fontosabb és izgalmasabb irányzata. Maga a fogalom is viszonylag új, jelentése körül még nincs teljes szakmai egyetértés, a magyar fordítás pedig nem adja vissza pontosan az eredeti kifejezés tartalmát. Lényege, hogy a lakosság önkéntesen, szabadidejében segíti a tudományos munkát — adatokat gyűjt, megfigyeléseket végez, és ezzel valódi értéket teremt. Ezek az emberek – egyfajta szubkultúraként – ellenszolgáltatás nélkül járulnak hozzá a tudomány fejlődéséhez.

A Mi Természetünk (Our Nature Photo Award) egy évente megrendezett nemzetközi pályázat, amely a világ minden tájáról díjaz természet- és dokumentarista fotósokat és videósokat, akik alkotásaikkal inspiráló történeteket mesélnek el a természetről, az ember és környezete kapcsolatáról, valamint a bolygónk védelmével kapcsolatos kihívásokról.

Idén 213 nevező (körülbelül 70 magyar alkotó) 2184 pályaműve közül választották ki a legjobb alkotásokat. A versenyre a világ minden pontjáról, összesen 35 országból neveztek – bangladesi, chilei, kanadai és norvég versenyzők is indultak a pályázaton, amely idén is három fő tematika köré szerveződött: érintetlen természet (víz, föld, levegő); lábnyomunk; és a jövő megoldásai.

Építészek, akik láthatatlan alkotásokat hoznak létre – épp ilyen emberek gyűltek össze Szekszárdon. Tudják: munkájuk mindig egy utolsó fejezet. Milliméteres pontossággal, ősi szakmai tudással dolgoznak.

Van egy hivatás, amelyet ritkán látunk, de mindannyiunknak szüksége lehet rá. A szekszárdi VIII. Sírásó Versenyen egy időtlen mesterség került reflektorfénybe – olyan szakma, amely generációkon át öröklődik, mégis gyakran láthatatlan marad.

A lapátok ritmusa ősi dallamot ver. Két óra alatt kell kimérni, kiásni és formára igazítani azt, ami mások számára talán csak egy gödörnek tűnik. A nyolcvan centiméter széles, két méter hosszú, másfél méter mély tér, amely két és fél köbméter földet rejt magában, precíz szakmai munkát igényel.

A Fővárosi Állat- és Növénykert két sztárja, Jacques és Noé – a két kaliforniai oroszlánfóka – több mint húsz éve laknak Budapesten. Ők nem cirkuszi állatok, hanem együttműködő társak, tréningezett, okos és érzékeny lények. A fókashow, amit naponta kétszer is végigkövethetnek a látogatók, csupán a jéghegy csúcsa. A valódi történet hátul, a kulisszák mögött, egy szikla belsejében zajlik. Amit a közönség egy trükkös produkciónak lát, az valójában komoly, állatorvosi szemléletű munka és egy bizalmi kapcsolat eredménye. Képriport az állatkert színfalai mögül egy különleges fajról és gondozóiról.

Két fóka, négy gondozó

Reggel 8 óra van. Ekkor kezdődik a fókaélet a Fővárosi Állat- és Növénykert kulisszái mögött. Egy reggeli fókatréning első perceiben járunk. A főszereplők, Jacques és Noé, a két kaliforniai oroszlánfóka, valamint négy gondozójuk Luca, Laci, Gábor és Dani.

„Jacques 26 éves ivartalanított hím, aki Karlsruhéból érkezett. Nagyon szeret tanulni és játszani, nemrég például ellopta a takarításhoz használt slag szórófejét, és gondosan elrejtette a medence alján, amit aztán napokig kerestünk. Noé 20 éves ivaros hím – aki korábban még Chloe néven futott, mert az elején rosszul határozták meg nemét –, Baselből érkezett. Ő sokkal inkább a hasát imádja, néha képes beállni a hűtő elé, és csendes türelemmel várni a jussát” – mutatja be Luca a fókákat.

Több éven át tartó elmélyült és elkötelezett munkával felépített sorozatai alapján Zoltai Andrást választotta ki a zsűri a Hemző Károly-díjra. Zoltai idén már harmadszor lett finalista, ezúttal Horváth Júlia, Mohos Márton, Mohos Zsófia és Varga Jennifer mellett.

A zsűri indoklása szerint nagyon fontos és érzékeny témákat választott magának. A víz és az ember viszonyának egyre inkább diszharmonikussá váló kapcsolata, a tengerszint emelkedésének, a talaj eróziójának negatív hatásai, a természet szeszélyének egyre inkább kiszolgáltatott emberek erőfeszítései, illetve a víz egyre aggasztóbb hiánya, az elsivatagosodás jelensége sokakat érint és foglalkoztat. A fotográfus munkássága azért is figyelemre méltó, mert a kényes kapcsolatot a víz és az ember között nemcsak Magyarországon vizsgálja, kutatja és követi nyomon, hanem évek óta dolgozik az indiai Majuli szigetén is.

Zoltai András számos tekintélyes magazinban publikál világszerte, többek között a Washington Postban, a Libérationban, az El Paisban vagy a Le Monde-ban. Háromszor nyerte el a Pécsi József-ösztöndíjat. Az európai FUTURES program tehetségei közé választották és a NOOR Academy Alumni tagja. Két éve rendezett emlékezetes egyéni tárlatot az East of Eden Galériában a Blue Memoir anyagából. Jelenleg albumát készíti elő, amelyet majd az arles-i fotófesztiválon mutatnak be idén nyáron.

Csütörtökön abban a kivételes helyzetben voltunk, hogy a Tour de Hongrie-t közvetítő helikopter egy teljes napját végigkövettük.

Sztancsik Tamás és csapata fontos videós és televíziós partnere a Tour de Hongrie-nak. A szakember nemrég  interjút adott lapunknak, melyben kiemelte, hogy a magyar körverseny közvetítésének lelke a helikopter és a motoros kamerák. Ezek adják a képek 95%-át, és olyan szakemberek dolgoznak rajta, akik hetekkel később már a Tour de France-on vagy a Vueltán ülnek.

Bámulatos állóképesség kell hozzá: négy-öt órát motoron ülve, kamerával a vállon, úgy mesélni képekkel, hogy közben mindent mozgásból kell lekövetni.

De talán ennél is fontosabb a helikopteres stáb és az arra szerelt cineflex kamera, az operatőr–pilóta összhang, az a fajta látvány, ami miatt sokan órákon át csak a helikopter képét nézik.

Ezt az iskolát Jean-Maurice Ooghe alapozta meg: ő volt a Tour de France legendás rendezője, aki a sport és a táj ábrázolásának egyensúlyát tette a közvetítés központi elemévé.

Fekte-fehér fényképek a múltból, mellettük színes, a kék és a piros által dominál képek a jelenből. Fotó és festészet különös találkozásának ad otthont a Várfok Project Room Két hangon című kiállítása, ahol Korniss Péter fotográfus képei és Joséphine Paul fiatal francia festőművész Korniss által inspirált munkái láthatók 2025. május 31-ig.

Egy letűnt évszázad és majd' kétezer kilométer választja el a fiatal francia festőművészt, Joséphine Pault a magyar fotográfus, Korniss Péter székelyföldi munkáitól, de A vendégmunkás-sorozat is fényévekre van a mai párizsi élettől. Mégis, amikor Joséphine meglátta Korniss Péter képeit, azonnal beleszeretett – hogy mibe? A mozdulatokba, a tekintetekbe, a testtartásba és valami ősi kapcsolódásba, amit megérzett a saját magyar gyökerei és a Korniss Péter által megörökített világ között. A képek egyfajta emlékfelfedezést jelentettek számára, érzelmeket, helyeket és embereket idéztek fel.

Bejelentették a 43. Magyar Sajtófotó Pályázat díjazottjait: idén is központi szerepet kapott a politika, az árvízi védekezés, de a hétköznapi ember is rengeteg felvételről köszönt vissza az olvasókra. A pályázat kiemelt fotográfusai között két kollégánk, Tövissi Bence és Kaszás Tamás is szerepel. Bencét a Képriport kategóriában választották a legjobbak közé, ahol a 3. díjat érdemelte ki kategóriájában, míg Tamás munkáját az Erste – Higgy magadban! különdíjjal ismerték el.

A MÚOSZ Fotóriporterek Szakosztálya által meghirdetett 43. Magyar Sajtófotó Pályázatra 282 fotográfus 2566 pályaművel, 7438 képpel pályázott. A pályázatra 2024-ben készített fotókkal lehetett versenybe szállni, néhány sorozatkategória kivételével, ahol a hosszú távon készült munkák közt néhány régebbi fényképet is elfogadott a nemzetközi zsűri.

A zsűri tagjai voltak: Szlukovényi Tamás (Archive of Modern Conflict / London, Toronto) – a zsűri elnöke; Adrian Evans, a Panos Pictures (London, Nagy-Britannia) igazgatója; Petr Mlch, a Cseh Fotóbank Hírügynökség főszerkesztője; Radu Sigheti, a Reuters hírügynökség romániai nyugdíjas fotóriportere és Szarka Klára, fotótörténész, kurátor.

A Budapest Fotográfiai Ösztöndíj támogatásával megvalósított Kockavető című projektben szüleinek nagyon fiatalon való elvesztését dolgozza fel Bartha Máté a hátrahagyott fényképek, rajzok, naplóbejegyzések és visszatérő álmainak vizsgálata mentén. Ezeket a töredékeket útikalauzként használva járja be szülővárosa minden kerületét, hogy egy új, múlt és jelen határán álló személyes mitológia építésére tegyen kísérletet. A kiállítás kurátora Csizek Gabriella, és a tárlat a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ 8F Galériájában tekinthető meg 2025. június 1-ig.

„Vissza akarok térni a régen elhagyott szülői házba, hogy még egyszer, utoljára a hatalmas, Dunára nyíló ablakhoz állva nézhessem a sárgán tükröződő napfényt. A kilátás kisgyerekkorom óta visszatér álmaimban: egy néma várost látok szikrázó napfényben, szürke házait az áradó Duna végtelen vize nyeli el. Ebben a lakásban születtem, egyik legkorábbi emlékem édesapám látványa, ahogy az ablakban áll, nézi a Gellért-hegyet, a felhőket” – ez a vágyakozás áll a Kockavető, az emlékezet és a véletlen által formált fotográfiai zarándoklat középpontjában.

A véletlen által meghatározott helyszíneken pedig az archív anyagokkal összefonódó, gyerekkora óta lejegyzett álmaiból – amelyekben a néma várost elnyeli az árvíz, vagy egy sötét bárház végtelen folyosóin bolyong – kiindulva készíti képeit.

Mindent, amit azóta alkotó emberként csináltam, a dolgok látszólagos esetlegessége és a mögöttük megpillantani áhított szent rend közti feszültség motivál. Istent vagy Isten hiányának végső bizonyítékát keresem, vagy csak beleszerettem a keresésbe. Egy részem gyerek maradt, aki azt hiszi, hogy ha eleget keresgél, majd valaki vagy valami megmondja neki, hogy mi miért történik.

A maga módján próbál értelmet adni a vele történteknek, a szétszórt emlékek közt új kapcsolatot teremt, a várost orákulumként használva mintázatot keres a sors látszólagos önkényében. Az út abban a rég eladott lakásban ér véget, ahol gyermekkora kezdődött, és ahol szülei élete véget ért – nyomon követve a láthatatlan szálakat, amelyek az emlékeinket örökre összekötik a hellyel, ahol megszülettek.

Kása Ágnes 2021 áprilisában még nem sejtette, hogy a húsvét alkalmából érkezett lógófülű nyúl hogyan forgatja majd fel az életét. Pufika több szerencsétlen baleset következtében jelentős részben lebénult hátsó lábaira, ezért fokozott figyelmet igényelt. Ági a munkahelyére is magával vitte az állatot, amely időnként fizioterápiás kezeléseket is kapott. Igaz, közös csatájukat végül elvesztették, de Ági egy percig sem bánja, hogy minden tőle telhetőt megtett nyuláért. Képriport a felelős állattartásról, a kisállatok rehabilitációjáról, illetve állat és ember szoros kapcsolatáról.

Egy átlagos szombat délután édesapám mesélni kezd egy ismerőséről, akinek kicsit sem átlagosak a napjai. Nem sokkal később már Ágival beszélgetek, amikor először meglátogatom munkahelyén, egy lakótelepi sörözőben.

Dunaújvárosban járunk, itt él Kása Ágnes és házi kedvence, a négyéves lógófülű házi nyúl. Ági és Pufika története eddig a pontig volt hétköznapi, ugyanis a nyúl 2022-ben, egyéves korában, egy szerencsétlen balesetsorozat következtében, két hátsó lábára nagymértékben lebénult.

Amíg egészséges volt, mindig ugrándozott, sokat játszottunk vele. Aztán amikor lebénult, onnantól jöttek a bajok, meg kellett tanulni mindent, mit szabad, és mit nem. Én nagyon bíztam a felépülésében, és persze egy év alatt a szívünkhöz nőtt ez a kis állat

– meséli Ági, miközben én megismerkedem a lábánál fekvő nyúllal.

Ági nyitott arra, hogy bemutassam közös életüket, ezért meghív otthonába.

A Magyar Nemzeti Táncegyüttes és a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum közös projektje különleges módon hozza közel a magyar népi kultúrát a közönséghez. A Korzó kávéházban megnyíló Fotókon a hagyomány című kiállítás képein keresztül különleges időutazás során pillanthatunk a múltba.

A kiállított fotók nem csupán pillanatfelvételek: a falusi életképek megragadásával új dimenzióban mutatják be a népművészetet. A Magyar Nemzeti Táncegyüttes táncosait a Skanzen festői környezetében egyszerre fiktív és valóságos élethelyzetekben örökítik meg a fotográfiák. Az autentikus környezet tökéletes hátteret biztosít a táncosoknak, akik ezúttal nem a színpadon, hanem a mindennapi népi élet szereplőiként kelnek életre a fotókon. Cseke Csilla fényképei megidézik a múlt atmoszféráját, miközben új perspektívát kínálnak a hagyományok megőrzésére és kortárs megjelenítésére.

Az volt a célom, hogy ne csupán egy elkapott pillanatot örökítsek meg, hanem azt az érzést is, amely a szereplőkben megfogalmazódott. Az egyik legkedvesebb képemen egy fiatal anya dajkálja csecsemőjét – ő nem más, mint Eredics-Fekete Zsuzsanna, az együttes énekes-táncművésze, aki a valóságban is háromgyermekes édesanya. Talán épp ezért volt számára ennyire természetes ez a szerep: nemcsak színpadon, hanem az életben is mélyen átélt élményei köszönnek vissza a képen. A lágy fények és a meghitt pillanat egyszerre időtlen és személyes. Ezen keresztül is azt szeretném megmutatni, hogy a hagyomány nem csupán a régi táncokban él tovább, hanem az élet legapróbb mozzanataiban is

– mondta munkájáról Cseke Csilla.

A képre kattintva megnézheti galériánkat a kiállítás megnyitóeseményéről!

Fotó: Tövissi Bence / Index

A kiállítást Nagyné Dr. Batári Zsuzsanna, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum ágazati feladatokért felelős , Zsuráfszky Zoltán, a nemzet művésze, Kossuth-díjas kiváló művész, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes művészeti vezetője és Eifert János, Balogh Rudolf-díjas fotóművész, az együttes korábbi táncművésze nyitotta meg.

A megnyitóesemény keretében a látogatók nem csak a fotókiállítást tekinthették meg. A táncegyüttes előadásában a Kárpát-medence legszebb táncaiból láthattak részleteket, majd Zs. Vincze Zsuzsa, Kossuth-díjas érdemes művész, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes szakmai vezetője tartott néprajzi ismertetővel egybekötött viseletbemutatót.

Megvannak a 2025-ös World Press Photo sajtófotó-pályázat régiós nyertesei. A versenyző képek arra ösztönzik a nézőket, hogy lépjenek ki a hétköznapi hírfogyasztás köréből, és tekintsenek mélyebben a világ kiemelkedő, ugyanakkor figyelmen kívül hagyott történeteire is.

Az 1955 óta évente megrendezett World Press Photo Contest az elmúlt év legjobb fotóriporteri alkotásait díjazza. A 68. alkalommal megrendezett versenyen a díjazott fotókat 141 ország 3778 fotósának 59 320 pályaműve közül választották ki. A 2021-ben bevezetett régiós versenymodell a világ minden tájáról érkező történetek és történetmesélők sokszínűségét támogatja.

A régiós győztesek közül kiválasztott globális nyerteseket 2025. április 17-én, a De Nieuwe Kerkben, Amszterdamban, a 2025-ös World Press Photo kiállítás sajtótájékoztatóján jelentik be, az eseményt online is követni lehet. Több díjazott lesz idén, mint volt 2024-ben, mert idén 42 elismerést osztanak majd ki.

A Capa Központ Hasonló, de mégis ugyanolyan – Felismerhetetlenségig átalakuló szubkultúrák Ausztriában és Magyarországon című kiállításán két páros vetítésen keresztül pillanthatunk be a földrajzi közelség mellett ezer kulturális szálon összekötött osztrák és magyar valóság egy-egy szegletébe, a közösségi létezés eltűnőben vagy átalakulóban lévő sarkaiba.

Klaus Pichler osztrák fotós Aranykor alkonyán című sorozatában olyan bécsi talponállókba nyerünk betekintést, ahol hatvan éve állni látszik az idő, emellett pedig Sivák Zsófia magyar fotográfus Áraink forintban értendők című képanyaga a vidéki Magyarország falusi kocsmáinak világából villant fel leíró képeket. A kétmilliós osztrák főváros szuterénhelyiségeinek eltűnőben lévő tárgykultúrája és vevőközönsége meglepően emlékeztet a háromezer fő alatti, vidéki magyar falvak utolsó közösségi tereire és az odalátogatókra. Nincs ebben semmi meglepő, mondhatnánk, hiszen csupán 400 kilométerre vannak a helyszínek egymástól, de a 120 évvel ezelőttig az Osztrák–Magyar Monarchia ernyője alatt egyesülő országok XX. századi sorsa erőteljesen más irányt vett, és emiatt mára Ausztriát Nyugat-Európához, a szomszédos Magyarországot viszont Kelet-Európához szokás sorolni. Az előítéletek ellen dolgozó vetítéspár olyan közösségi tereket mutat be mindkét országból, amelyek utolsó óráikat élik, és bár sok ember számára otthonpótlékként funkcionálnak, nyom és valódi alternatíva nélkül tűnnek el.

Amikor Sivák Zsófia képein egy eltűnő világot dokumentál, ez nemcsak szülőföldje falusi kocsmáira igaz, hanem egy lélekszámban gyarapodó agglomerációs településre is. Klaus Pichlertől tudjuk: a bécsi talponállóknak, pincekocsmáknak ugyanez a sorsa. Fotóin meglepően otthonos helyeket látunk, a leharcolt bútorok, a világító falidobozos sörreklámok, a márványmintás PVC-bevonatú pultok lehetnének Heves megyében, Cséven vagy a szintén eltűnőben lévő pesti késdobálókban is. Mint ahogy a berendezésnél nem kevésbé leharcolt emberek is: a sok évtizedes alkoholizmus formálta arcok, a hiányzó fogak, a tetoválások

– mondta a két fotós munkájáról Zsuppán András a kiállítás megnyitóján.

A hazai természetfotózás és természetvédelem képviselői immár 15. éve gyűltek össze azért, hogy a természetet ünnepeljék. A Varázslatos Magyarország minden évben hagyományosan megrendezi kiemelt ünnepségét, ahol a természetfotó elmúlt pályázati évadjának eredményei alapján kihirdeti, hogy kik léphetnek A magyar természetfotó nagydíjának dobogóira, kik lettek a pályázati kategóriák győztesei, valamint bemutatja a pályázati évad legszebb képeiből készült nagy volumenű kiállítását, amelynek idén a Fővárosi Állat- és Növénykert Biodómja ad otthont.

A Varázslatos Magyarország versenyének különlegessége, hogy szinte egy teljes éven át zajlik, havonta meghirdetett változatos pályázati kategóriákkal, így a fotósoknak egész évben alkotniuk kell a természetben, hogy minden hónapban színes portfóliót mutathassanak be a szakmai zsűrinek. A havi pályázatok mellett a fotósok év végén elnyerhetik az Agrárminisztérium ajánlásával megalapított elismerést, A magyar természetfotó nagydíját és az ezzel járó Arany Daru szobrot.

Az ünnepségen a szakmai zsűri tagjai is mind felvonultak a színpadra: Máté Bence, Litauszki Tibor és Suhayda László természetfotósok, ifj. Vitray Tamás, a National Geographic Magyarország Magazin főszerkesztője, Szilágyi Attila természetvédelmi szakember és természetfotós, Tóth Zsolt Marcell természetfilmes, valamint Londonból bejelentkezett Britta Jaschinski világhírű fotóriporter is.

Az 1983-as születésű Maxim Dondyuk olyan művész, aki a terepmunkát, a történelmi nyomozást és az emberi reakciókat, reflexiókat vegyíti a fotók, videók, a szöveg és az archív anyagok segítségével. Érdeklődése kiterjed a történelemre, az emlékezésre, a konfliktusokra és ezek hatásaira. Munkáját rangos díjakkal ismerték el, és képeit kiállították Párizs, London és Róma vezető galériáiban.

Az Index kérdésére, hogy miért szánta rá magát a háború utolsó két esztendejének fotózására, azt mondta, nem saját döntés volt, inkább a sors szólt közbe. A háború kitörése előtt Csernobilban dolgozott egy projekten, de amikor az oroszok annektálták 2014-ben a Krímet, letette a gépet. De aztán a sors másként döntött, és azért engedett a hívásnak, hogy valamiképpen dokumentálja hazája történetének legsúlyosabb fejezetét.

Amikor arról faggattuk, hogy ez alatt az idő alatt mi volt a legsokkolóbb élménye, azt válaszolta, hogy a lakott területek bombázása, civilek, főként gyerekek, nők és idősek legyilkolása Irpinyben. Egy szombat reggel érkezett a Kijevtől nem messze található kisvárosba, hogy megörökítse az ott élők evakuálását a közeledő front miatt.

Váratlanul egy rájuk irányított orosz föld-föld rakéta süvített el a fejük felett és csapódott be a közelükben. Mindenki megvadult és rohanni kezdett a kimenekítésükre kirendelt buszok felé, amelyek Kijevbe vitték volna őket.