A rock and roll néha úgy működik, mint egy tanácsadó testület. A Pixies új, Nomatterday című dalában azt tanácsolják nekünk, hogy ne vizeljünk a szökőkútba, majd hasonló bölcsességgel teszik hozzá, hogy whoa-whoa-whoa-whoa-whoa-whoa-whoa, aminek persze semmi értelme nincs, igaz, azzal sem lesz jobb az életünk, ha tisztában vagyunk a szökőkút rendeltetésszerű használatával. A Pixies Doggerel című új albumával és a szökőkutas Nomatterday című dallal viszont minőségi időt tölthetünk el.

Rendes ember tehát nemcsak hogy nem pisil a szökőkútba, de nem is megy bele, hacsak nem Anita Ekbergnek hívják. A Pixies azonban nem Fellini mestert akarta helyzetbe hozni, hanem Sergio Leonét, illetve zeneszerzőjét, Morriconét, akit a zenekar rendesen megidéz a spagettiwestern-hangulatú Vault of Heaven és a Who’s More Sorry Now? című dalokban. Ugyanakkor beköszön még a Sonic Youth is, akikkel együtt a Pixies alapvetően határozta meg a kilencvenes évek indie rockjának irányát, hogy mást ne mondjunk, a Nirvana nem futott volna be, ha nem nyúlja le Kurt Cobain jó diák módjára a Surfer Rosa (1988) és a Doolittle (1989) hangképét.

A nyúlás illata

Maga Kurt Cobain nyilatkozta 1994 elején a Rolling Stone magazinnak, hogy a Smells Like Teen Spirit nemes egyszerűséggel Pixies-lopás. Az 1993-ban feloszlott Pixies az indie pop egyik legnagyobb legendája, mégis szinte teljesen ismeretlen volt nálunk annak ellenére, hogy e két lemezt 1989 körül leadta a Petőfi rádió, és a jó fejeknek ugyanúgy megvolt, ahogy a Sugarcubes vagy a Sonich Youth korai albumai is. Aztán a jófejeskedésnél is fontosabb lett a rendszerváltás. A Pixiesnek nem lett különösebb kultusza itthon, pedig Kim Deal basszusgitáros témáit majdnem Lovasi Andrásnak is sikerült levennie a Kispál korai dalaiban.

Távol kellett volna maradnunk – énekli Damon Albarn a Death of a Party című, eredetileg 1997-ben rögzített felvételen, amely a Blur azonos című albumán jelent meg, majd később a Bustin’ + Dronin’ című remixlemezen is halljuk három különböző verzióban. Távol kellett volna maradni ettől az eredetileg csak Japánban megjelent mixtúrától. Ezt 24 évig megúsztuk, de most újra megjelent vinyelen, immáron globális forgalmazásban.

Óvszertorna

Amikor azt halljuk a fájdalmas felvételen, hogy menj egy másik buliba, és akaszd fel magad, az valójában az elrettentésről szól, arról, hogy vigyázz az AIDS-szel, használj óvszert. Mindez jogos, és talán indokolja is, hogy háromszor is szerepeljen egy lemezen, ugyanis az ifjúságnak nem elég valamit egyszer elmondani. Most reneszánsza van a remixalbumoknak, de a Blur kísérlete lassan negyed évszázados, 1998-ban készült a zenekar egy évvel korábbi, cím nélküli albumának turnéja után. Nem annyira meglepő módon az elején kizárólag Japánban hozták forgalomba.

Egyrészt azért sem meglepő, mert az anyag finoman szólva is elborult, még a rajongók számára is élvezhetetlen. Nem meglepő abból a szempontból sem, hogy akkor már több, csak a japán piacra fókuszált lemezzel álltak elő. Ilyen volt a Special Collectors Edition, amely a B oldalak és egyéb különlegességek gyűjteménye volt, és a Live at Budokan című dupla album is csak Japánban volt kapható. Az élő felvételeket a zenekar az 1995-ös The Great Escape turnéja során rögzítették Japánban.

Major Eszter az egyik legfoglalkoztatottabb dalszövegíró Magyarországon. Több tucat együttesnek, előadónak írt dalszövegeket, többek közt a Hooligansnek, Takács Nikolasnak, Tóth Gabinak, Zsédának és Szekeres Adriennek. A Stage, Darling! podcastsorozatunkban ezúttal Major Eszter sztorizik felkérésekről, alkotói folyamatokról és szerzői válságról.

Stage, Darling! címmel 10 részes podcastsorozatot indítottunk. A beszélgetések kizárólag olyan nőkkel történnek, akik a zeneipar valamelyik területén dolgoznak, akár fénytechnikusként, fesztiválszervezőként vagy énekesként. Tizedik részünk vendége Major Eszter, aki többek közt arról mesél, hogy:

•  Szekeres Adriennél „ügyeletes dalszövegjavítóként” kezdte pályafutását,

•  hogyan alkot,

•  előfordult, hogy röplabda-edzés közben kapott ihletet,

• egy Hooligans-szöveget egy velencei gondolában írt,

• nem szereti, ha az ügyfél megversenyezteti,

•  miért nem vállal el minden felkérést,

•  a dalszövegek feléneklésénél mindig ott van a stúdióban,

•  a Covid hozta a helyzetet, hogy elkezdett énekelni,

• az éjjel-nappali boltban szembesül az új slágerekkel,

•  nem szereti a csúnya szavakat,

• hogyan kecmergett ki az alkotói válságból.

A Stage, Darling! műsorvezetője Réti Nóra, ötletgazdája és szerkesztője Nagy Szabolcs.

Azt énekli Ian Astbury a The Cult Outer Heaven című dalában, hogy öleld át a mennyei órát. Ehhez a mennyei órához a zenekar új, Under The Midnight Sun című albuma harmincöt perccel járul hozzá. Ilyen rövid ugyanis az új lemezük, amely a hat évvel ezelőtti Hidden Cityt követi. Nem kapkodták el, de szerencsére megérte várni rá.

Az eredetileg Bradfordból származó The Cult zenéjét mindig is Ian Astbury poszt-punk spiritualizmusának, glam-rockos sámánvilágának és a gitáros Billy Duffy aréna-rockos színpadiasságának összeszikrázása tette izgalmassá. Ebből az energiából született meg a zenekar nagy triptichonja, a még goth-rockos Love (1985), a Led Zeppelin-hatású hard-rock monolit, az Electric (1987) és a glam-rockos, az INXS slágerességével felérő főmű, a Sonic Temple. A The Cult úgy tudott „haladni a korral”, hogy az origójából, a pszichedelikus hard-rock komfortjából sosem billentette ki semmi, még az 1994-es, zajos grunge-rock hatású, cím nélküli albumuk sem.

Vissza az álomhoz

Most sem változtak sokat, csak visszatértek az alapokhoz, a goth-rockhoz, oda, ahonnan indultak. Beszédes az is, hogy az Under The Midnight Sun ugyanúgy a walesi Rockfield Studiosban készült, ahol a debütáló Dreamtime. Itt indult a pályafutása Tom Dalgety producernek is, aki az új album hangképéért felelt. A sztárproducer olyan előadókkal dolgozott korábban, mint Killing Joke, Siouxsie, The Damned, nem csoda, hogy a The Cultot is a dark-rock felé orientálta. A lemez hangzása álomszerűbb, tompább, mint az Electric és a Sonic Temple hard-rockos harsány próféciái. Nemcsak hogy a Siouxsie & The Bansees gazdag goth-rockos hangszerelése köszön vissza, de a Fields Of The Nephilim ezoterikus eposzai is.

Minden nő másképp viszonyul az évfordulókhoz, vannak, akik elmennek a körmöshöz és a pilláshoz, Madonna lemezt ad ki. A művésznő utoljára 2005-ben szólt nagyot, amikor Hung Up című klipjében rózsaszín dresszben, Farrah Fawcett-hajjal úgy tornázott, mint Rubint Réka rajongói az alakreformtábor utolsó napján.

De a zavarunk inkább Madonna korának szólt, annak, hogy ezt 47 évesen bevállalta. Azóta eltelt 17 év, és most nemcsak egy klipet táncol végig, hanem 220 percnyi játékidőt. Ilyen hosszú ugyanis a Finally Enough Love: 50 Number Ones című, klubslágereket tartalmazó remixalbuma. Ez így szintén tiszteletet parancsol, ahogy az is, hogy a 64 éves művésznő egyedülálló módon 50 alkalommal vezette a Billboard Dance Club chartját.

Piszkos tánc

Oké, ez nem a mainstream lista, de így is jól hangzik. Ez szerinte történelmi tett, amit egy remixgyűjteménnyel ünnepelt meg, illetve azoknak, akik nem szeretik a túl hosszú ünneplést, összeállított egy 16 számos kollekciót, amelynek szellemesen Finally Enough Love lett a címe. Mi az utóbbit hallgattuk meg, amely a kronológiát követve az idén 40 éves Everybody átiratával indul (aminek nagyon is jót tett a facelift) és a 2019-es I Don't Search I Findig tart, a legbefolyásosabb DJ-k remixeivel, olyanokéval, mint Shep Pettibone, William Orbit vagy Avicii.

Madonna 2021. szeptember 12-én

Fotó: Theo Wargo / Getty Images for MTV / ViacomCBS

Az album Madonnát inkább táncművészként mutatja meg, nem pedig popsztárként, ami nem biztos, hogy jó döntés volt, hisz a válogatásról lemaradtak azok a világslágerei, amelyekre nehezen mozdult volna meg a partyk népe, viszont a fél világ azonosítja vele a nyolcvanas és a kilencvenes éveket. Jól hangzik, hogy Madonna ötvenszer vezette a Billboard Dance Club Chartját, és hogy ezzel ő lett az első és egyetlen előadó, akinek 50 első helyezett slágere volt bármelyik Billboard-listán. Ezért viszont beáldozta azokat a dalait, amelyek nem a klubok zárt világában futottak be karriert, hanem a globális poppiacon.

Már csak pár nap maradt Magyarország egyetlen, kelet-európai zenés produkciókra szakosodott klubfesztiváljáig. 13 ország összesen 31 előadóját hallgathatjuk meg október 19. és 21. között a Budapest Showcase Hubon (BUSH). A fesztivál hetedik alkalommal is arra vállalkozik, hogy megmutassa, milyen előadóktól lüktet a kelet-európai régió zenei vérkeringése, a konferencián pedig

Fotó: Katerina Fialova

Néhány nap van hátra a BUSH-ig, amikor is Budapest klubjai három estére megtelnek friss, különleges előadásokkal. A fesztivál most közzétette a teljes névsort, így a már bejelentett Ivan Dorn, Daniel Levi, Fran Vasilić, Mörk, Co-Lee, 52 Hertz Whale, Amelie Siba, Alejas, Alfah Femmes, Brunettes Shoots Blondes, GranCanada, Jann, Monikaze, Laiho, Lash & Grey, OIEE, OSKA, Pantaloons, The Boondocks, Veni, Sofia Zadar, Zimbru mellé most további nyolc előadó csatlakozott.

A zene, az Inside Your Sun című dal, a Strong Deformity zenekar ismerős lehet a Stenk olvasóinak, Poós Zoltán néhány hónapja remek elemzést írt róla/róluk. Ha nem olvasták volna, ide kattintva pótolható.

Ami azonban bizonyosan új élményt jelent, az a videóklip. Ez készült most el a Dancing Flame című dalhoz. Azt nem állíthatjuk, hogy a látvány szívet melengető, ám az is igaz, hogy ha már a dalban arról énekelnek, hogy homokviharban nem találni a célt, és hogy fordulj inkább belső templomod menedéke felé, akkor

A klip amolyan inverz valóság. Talán két lépéssel vagyunk a világvége előtt, de az is lehet, már mögötte járunk. A klipben mutatott kiégett, időszövetbe bújt lelkek csupán égi lényünk kivetülései. De nem úgy, mint Platónnál, itt nincsenek árnyékok a falon, a kifordított világban szabadok és sugárzó entitások vagyunk.

A dal végén csupán egyetlen dilemmánk marad: a kék vagy a piros kapszulát vegyük-e be? De nem azért, hogy megtudjuk, milyen mély a nyúl ürege, hanem hogy tudjuk egyáltalán, hogy a dimenziós hártya itteni vagy ottani oldalán sétálunk-e lelkünk temploma felé.

Csináld magad, majd ünnepelj! 

A DIY-mozgalommal szimpatizálva, az előző, Manitou című dalhoz forgatott videóhoz hasonlóan ezt a klipet is Riba Márió operatőrrel forgatták, és a zenekar basszgitárosa, producere, Kováts Tibor vágta. Ő amúgy az Anima Sound System tagja is, ott gitárosként és társproducerként is közreműködik.

A Strong Deformity idén nyáron több koncertet is adott (Pécsett, a Velencei-tónál a Tankcsapda vendégeiként), a szombathelyi fiúk 2022-ben ünneplik a zenekar harmadik albumának húszéves évfordulóját. A Magic Syrup a zenekar eddigi legsikeresebb albuma, azt még – az Anima Sound System két producerével, Prieger Zsolttal és Németh Gergővel – 2002-ben készítették, és a Warner/Hungary gondozásában jelent meg.

A lemez születésnapját Budapesten, az Instantban ünneplik 2022. november 26-án, szombaton. De ősszel más helyszíneken, vidéken is el lehet csípni őket pár klubkoncerten.

Mindössze öt évig játszottak együtt, és már annak is húsz éve, hogy a Fekete Vonat zenekar feloszlott. Most azonban újra összeáll Mohamed Fatima, Fehér Tibor 'Beat' és L.L. Junior triója. A koncertre nem kell sokat várni,

A régi dalok mellett érkeznek az újak is, és feldolgozásokat is ígérnek, ahogyan az közleményükben olvasható: soha nem látott látvánnyal, koreográfiával, vendégekkel.

Zakatol a múltból

A formáció 1997-ben alakult. Nevét a Kádár-korszakban munkásokat szállító vonatról kapta. A fekete vonat Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből hozta-vitte a melósokat a fővárosba, az ország nagyobb városaiba. Az utasok között sok volt a szakképzetlen, szegregációban élő cigány segédmunkás.

A Fekete Vonat zenekar anno már a névválasztással is a magyarországi cigányság melletti kiállást hirdette, a szegregáció, a rasszizmus elleni küzdelem fontosságát. Éppen ezért az ezredforduló környékén hatalmas népszerűségnek örvendett a hazai és határon túli romaság körében, dalaikért és hangzásvilágukért ugyanakkor az egész ország rajongott.

A remény egy izom – énekli Björk az Atopos című dalában, amely a Fossora című új albumán hallható. Ha a remény tényleg az izomhoz hasonlít, akkor az életünk folyamatos edzés, hogy legyőzzük a veszteségeket, a szerelmi csalódást, gyermekünk elköltözését, szóval edzés arra, hogy mi legyünk az élet nyertesei.

Björk nyertes, és nem csak azért, mert az év talán legkülönösebb és egyben legkreatívabb albumát készítette el, egy egyedülálló látomást a gombákról. Igen, a gombákról, amelyek fonalai kolóniákat alkotva bontják le az elhalt anyagot, végzik el a gyász piszkos munkáját. A gombák alkotják az élőlények sötét alvilágát, de ők közvetítenek élet és halál közt. Ugyanakkor gombák nélkül nem lenne kenyér, nem lenne bor, sajt és sör sem. És tényleg erről énekel Björk a tizedik albumán? Nos, tulajdonképpen igen. De megénekli édesanyja halálát, lánya elköltözését, egy új szerelem lehetőségét, mindezt gabber technóra, basszusklarinétokra.

Halotti beszéd

Nem ezt a lemezt ajánljuk a családoknak autós háttérzenének, míg leérnek a horvát tengerpartra, hiszen mit kezdenénk a nyári forróságban azzal, hogy miképp tiszteleg Björk a 2018-ban elhunyt édesanyja, a környezetvédelmi aktivista Hildur Rúna Hauksdóttir előtt. A Sorrowful Soilban Björk remekül imitálja a tradicionális izlandi gyászbeszédet, amit barokk kórushangszereléssel és templomi orgonát idéző basszusokkal tesz ünnepélyessé, miközben utalásokat hallunk a menstruációs ciklusra és a peteérésre is. Azt már most kijelentetjük: valószínűleg ennél különlegesebb zenei élményünk nem lesz 2022-ben.

A pop álmoskönyvében ha kémények között repülő disznóról álmodsz, az azt jelenti, hogy újra megjelent a Pink Floyd 1977-es Animals című albuma, és hogy valószínűleg újabb remasztert kapott. Most is ez történt. Hiába, vannak visszatérő álmok, vannak újra és újra megjelenő klasszikusok.

Az Animals a színes, eredeti covere helyett immár alternatív borítóval látott napvilágot, egy monokróm hatású képet látunk, az ismert ipari tájat, a külvárosában található Battersea Power Station kéményeit, de már egy másik malacot. A Pink Floyd címerállata a disznó, „aki” az Algie nevet kapta. A legendárium szerint a fotózás során a vihar elsodorta, majd ezután feltűnt a Polgári Légiközlekedési Hatóság radarjain, és egy farmer legelőjén landolt. Az elszabadult sertést le kellett volna lőnie egy mesterlövésznek, de a több napig tartó fotózásra, ahogy lenni szokott, pont akkor nem jött, amikor – mint valami népmesében – a röfi világgá ment.

Állati elmék

Szokás úgy beszélni a lemezről, mint afféle alulértékelt mesterműről, amely a hetvenes évek nagy szériájában – Dark Side Of The Moon (1973), Wish You Were Here (1975), The Wall (1979) – nem kapott elég fényt, de mentségére szolgáljon, hogy nem is kellett neki. Az Animals, amit részint Orwell Állafarmja ihletett, a zenekar egyik legsötétebb, leginkább lehangoló lemeze, mellőzi a három nagy kasszasiker szélesvásznú hangzásvilágát. Lecsupaszított a soundja, fenyegető az atmoszférája, ráadásul ki az, aki szeret disznóröfögést hallani a nappalijában.

A XX. század meghal. Ez az árnyékod a falamon – énekli David Bowie az I Have Not Been to Oxford Town című számban, az 1995-ben publikált 1. Outside egyik talányos felvételén. A cyber-noir narratívát elbeszélő lemez soha nem múló árnyék a popkultúra falán, annak ellenére, hogy valójában beváltatlan ígéret. Csak egy biztos: véget ért a huszadik század.

Az 1. Outside egy visszaszámlálás projekt nyitánya volt, az 1-es szám is arra utal, hogy Bowie sorozatban gondolkodott, az ezredfordulóig minden évben publikált volna egy-egy lemezt. A kilencvenes évek közepi futurista univerzumára komoly hatást gyakorolt William Gibson Neuromancere, a Twin Peaks és a Pulp Fiction is,  és persze Bowie saját múltja igézetében is alkotott. Nemcsak azért, mert a nagy berlini korszaka (Low, 1977, Heroes, 1977, Lodger, 1979) után ismét a pop egyik legizgalmasabb producerével Brian Enóval dolgozott, hanem azért, mert az 1. Outside a jövő mellett a múltat is fürkészi. A Hallo Spaceboy utalásrendszerében Spaceboy lehet maga a Space Oddity Major Tomja is, ugyanebben a dalban a holdpor a csillagporra utalhat.

Az idill és a káosz határán

De újra előkerül a szexuális identitás kérdése is, amikor Bowie arról énekel, hogy a lányokat vagy a fiúkat szereted? Zavarosak ezek a napok, amikor a holdpor beborít téged. A hetvenes évek glam-rockos queer világa után ismét a szexuális tériszony szédítő világába érkezünk, a BDSM-re utaló Bowie pont olyan provokatív, mint a Ziggy- korszak idején.Az art-rock fekete komédiájának is felfogható 1. Outside megmutatta, hogy a tőzsdén és a táncparketten is otthonosan mozgó globális popsztár újra a művészet agitátora, és olyan innovatív alkotó, aki az internet nagy korszakát, és annak hatásait is megjósolja a No Controlban.  

Ha nem tudom irányítani a webet, amit szövünk, az életem elvész a lehullott levelek között. Minden egyes lépés bizonytalan.

Az az idill és a káosz határán táncoló 1993-as BlackTie White Noise-zal kezdődik Bowie második kreatív reneszánsza, amely már sokkal kreatívabb, mint a nyolcvanas évek mélypontjai, az 1984-es Tonight és az 1987-es Never Let Me Down. Kifelé megy a popból, erre utal az 1. Outside Segue - Baby Grace (A Horrid Cassette) című kakofon kompozíciója is: Még mindig hallom a popzenét és utórezgéseket.

A popban minden lehetséges, még az is, hogy egy epres limonádéról szóló dalban panaszolja el valaki, hogy megosztott a hazája. Már ez is eléggé talányos, ahogy az Editors hetedik albumának, az EBM-nak a szóképe is. Négy év után tehát új lemezzel jelentkezett az avantgárd pop és az indie-diszkó gépiesített hadosztálya.

Azok, akik a rendszerváltás környékén nem egy Golfra vágytak, hanem egy Kawai K2-es szintire, nos, ők bizonyára az EBM rövidítés kapcsán az Electric Body Music irányzatra asszociálnak, a Nitzer Ebbre, a Front 242-re, a Cassandra Complexre, Laibachra. A diadalmas nagyzenekari hangzást, a diszkóinfernót és a páncélos indulókat idéző EBM itthon is népszerű volt a Pecsa Techno Art Show rendezvényein, úgy 1991 körül, ezek az estek voltak az acidpartyk és a rave-olimpiák keltetői. De az EBM az Editors esetében mégis mást jelent. Az E az Editorsra utal, míg a BM a Blanck Mass nevű elektronikus projektre, amely az Ivor Novello-díjas Benjamin John Power víziója volt. Power pedig 2022-től az Editors tagja.

 Gótikus diszkó, elektrós zakatolás

De az Editors új lemezében valóban ott van a nyolcvanas évek második felének EBM-es ipari technós zakatolása, ugyanakkor az album visszautal a zenekar fülbemászó avantgárd popjára, sőt azokra az időkre is, amikor az Editors afféle poszt-darkrock formációként aratta sikereit. 2005 körül ebben a zsánerben az Interpol volt a legjobb, az Editors az örök második lehetett, de míg az Interpol jórészt megmarad ugyanabban a hangképben, már nincs is különösebb meglepetés a zenéjükben.

Viszont az Editors hamar elmozdult az elektronika irányába. Később már nem tudták a gótikus diszkót idéző, a Münich, Blood és az An End Has A Start sikereit megismételniük, ugyanakkor innovatívabbaknak, érdekesebbnek tűntek, mint a halálelegáns amerikai kollégáik.

Ne sértegessétek a Death Cabet ! – kiáltotta Seth Cohen (Adam Brody) a Narancsvidék című bűbájos coming-of-age sorozatban. Mi sem fogjuk, már csak azért sem, mert igen jól sikerült a zenekar tizedik albuma, tele van kreatív lendülettel, ami különösen imponáló egy 25 éves Death Cab for Cutie esetében.

Ha egy zenekart sokáig úgy csúfolnak, hogy afféle főiskolai alter-rock csapat, azzal nemcsak az a baj, hogy nem mond semmit, hanem az is, hogy rájuk ég a jelző, és akkor is így nevezik őket, amikor már nemcsak hogy a leckekönyvüket nem találják, hanem egyre többször a slusszkulcsukat és a prosztatagyógyszerüket sem.

Azaz: váratlanul megöregszenek. 25 év alatt elkészítettek tíz albumot, biztos a helyük a 2000-es évek amerikai indie-pop panteonjában, miközben számos dolog bizonytalanította el őket: magánéleti traumák, válások, családi veszteségek.

Felnőttél, más lettél

Szóval minden megtörtént velük, ami egy felnövéstörténetet elmesélő sorozatban. Azt énekli Ben Gibbard, az albumot nyitó I Don't Know How I Survive-ban, hogy Hallgasd a csengést a füledben, a félelmek összezavart hangjait..., Hallgasd a szívverésed hangját..., a szobában járkálsz, míg ő alszik. Könnyek záporoznak az arcodon. Próbálsz kitartani. Helyben is vagyunk.Ezek nem a huszonévesek problémái, hanem mondjuk a késő negyveneseké.

Láttam az arcotokat a visszapillantó tükörben – énekli Brett Anderson, a Suede énekese a Drive Myself Home című dalban, amit a zenekar Autofiction című új albumán hallhatunk. Anderson visszatekint a gyerekkorára, az anyjával való meghitt viszonyára, és újra elmeséli a kilencvenes évek elejét, azt az időszakot, amikor beindult a zenekar karrierje.

A tükörmotívum visszatér a What Am I Without You című számban is: A tükör mellett nézem, ahogy nézel engem, és számolom az utakat. De nemcsak a tükör lehet az önismeret eszköze, hanem a gitár is, ami pont a megfelelő munkaeszköz volt a Suede számára, amely elkészítette a zenekar másodkorának a legjobb lemezét, de az albumnak kitüntetett helye van a kilenclemezes életműben is. 

A 2013-as újjáalakulás óta megjelent három albumuk – Bloodsports (2013), Night Thoughts (2016), The Blue Hour (2018) – a poptörténet egyik leglenyűgözőbb visszatérésének emlékei, de nem csak megidézték a dicsőséges kilencvenes éveket, könnyen lehet, hogy az Autofiction lesz a fő mű.

Az Úr sötét anyaga

Az album producere, a kezdetektől velük dolgozó Ed Buller – aki olyan alkotók lemezeit gondozta, mint a Pulp, t.A.T.u. vagy a White Lies – olyan hangképet dolgozott ki, amely a hetvenes évek eleji artisztikus glam- és dark-rock közös nevezője, miközben a lemezen ott vannak a Suede egyéb jellegadó sajátosságai is. Bátran nyúlnak a melodikus dark-rock riffekhez, de nem lesz az egészből dark-diszkó, ez itt az Úr sötét anyaga, az a vágyott lemez, a Bowie és a Sex Pistols közötti hiányzó láncszem. Legalább annyira pulzál benne a glam-rock csillogó ünnepélyessége, mint a poszt-punk dühe, mindehhez olyan riffekkel, hogy már az első hangoknál tudjuk: ez bizony szerelem lesz első hallásra.

Vida Írisz Minami egy jó értelemben vett ufó, pontosabban ufonauta, aki a legnagyobb hazai fesztiválokon és koncerteken teremti a fényt, punkbandában dobol, félig japán, és egy ír folkzenekarban is vokálozott. A Stage, Darling! podcastsorozatban szerteágazó munkájáról beszélgetünk.

Stage, Darling! címmel 10 részes podcastsorozatot indítottunk. Beszélgetések kizárólag olyan nőkkel, akik a zeneipar valamelyik területén dolgoznak, akár fénytechnikusként, fesztiválszervezőként vagy énekesként. Kilencedik részünk vendége Vida Írisz Minami, akivel többek között az alábbi témákról beszélgettünk:

• anyukája japán, apukája magyar,
• japánul is tanulta az alaptantárgyakat,
• alázatos, és tiszteletet ad,
• öt éve fénytechnikus, a legnagyobb fesztiválokon is dolgozik,
• nem szereti, ha segíteni akarnak neki a cipekedésben,
• Ozorán a Dragon Nest Stage-et világította egész héten,
• kedvenc külföldi metálbandáival dolgozna,
• gimis kora óta zenekarokban énekel, vokálozik,
• a Plüssnapalm nevű női punkzenekarban dobol,
• hörgést tanul.

A Stage, Darling! műsorvezetője Réti Nóra, ötletgazdája és szerkesztője Nagy Szabolcs.

Ezúttal Falusi Mariann és Lang Györgyi közreműködésével énekel Kulka János. Ez a dal is a 2022. október 7-én megjelenő Pálmaszív című kiadvány előfutára.

Kulka János színművész személyes hangvételű, Pálmaszív című albumából ezúttal egy őszi hangulathoz illő, teázós dal hallható.

Füstös tánczene

A dal múltba merengő-révedő, az éjszakák hangulatát megidéző szövegét Tariska Szabolcs írta, az ötvenes-hatvanas éveket és a doowop zenei stílust megidéző zenéjét Tövisházi Ambrus jegyzi.

Kulka János egy éjjeli látogatásról énekel, miközben füstös cumbiát, vagyis kolumbiai tánczenét hallgat. A címben szereplő, forró tea amúgy létezik. A dal szerzői rajongói a földes aromájú, kínai öreg teáknak, melyeket a fogyasztás előtt lepréselve évekre földbe ásnak – a tea így lesz 20 éves.

Kulka János

Fotó: 2022 Magneoton

A steel gitár hawaii hangulatát idéző sanzonban néhány sor erejéig Kulka János két barátja, Lang Györgyi és Falusi Mariann is beszállt.

Ha egy megkötözött nőt keresztet formáló ágyon látunk, akkor nem a pihentető alvás vagy a memóriamatrac jut eszünkbe, hanem valami más. Mondjuk Demi Lovato Holy Fvck című albuma, amelyen a művésznőt látjuk gúzsba kötve. De hogy milyen lehet ez a bizonyos holy fvck? Nos, ha az emós rockra, pop-punkra emlékeztet, akkor fájdalmasabb, mint egy szakszerűen kivitelezett kötözős szex.

A lemezről eszünkbe jutnak a H&M-ben kapható, black metalos betűtípussal készült kapucnis pólók, amelyeknek a legkevésbé van közük a műfajhoz. Lehetnének rajtuk a nyolcvanas éveket idéző Fanta- vagy Levi's-logók is, de éppen grindcore és black metal betűket használtak a Fanta fontjai helyett. Lovatónak épp annyi köze van a punk-rockhoz, mint egy 2005-ben született tininek a nyolcvanas évekhez, így aztán nem tudunk kellő komolysággal viszonyulni az egykoron a Disney Channelen dolgozó, tinisorozatokban domborító énekesnő nyolcadik stúdióalbumához.

Lovato tele van indulattal, de ennek nincs köze az energiaválsághoz, a korrupt politikusokhoz, a háborúkhoz vagy a globális felmelegedéshez, leginkább azzal függ össze, hogy Lovato queerként és nem binárisként azonosítja magát, és bántja, hogy az emberek azt akarták, hogy maradjon az, akinek látni akarták.

De főleg az a baj ezzel a lemezzel, hogy bár a borító erős fénytörésben olyan, mintha egy nem hivatalos Slayer-album covere lenne, közben egy harmincéves nő hozza az örök tinit, csak éppen a rehab a kedvenc témája, és nem az, hogy az anyukája kit nem enged meghívni a szülinapi zsúrjára.

Egy zenei kritika megfogalmazása mindig két dolgot kell tartalmazzon. Ki kell emelnie az adott produktum pozitívumait, és építő jelleggel rá kell világítani azokra a pontokra, ahol még érdemes fejlődni. A nehézség az, amikor van valami, ahol túl kevés a jó vagy a rossz megoldás, és a mérleg elbillen. Semmi sem csak fekete vagy csak fehér, ezért érdemes hátralépni egyet és a dolgok mögé nézni – ami ez alkalommal fekete és pink.

Azt énekli David Bowie a Miracle Goodnight című dalban, hogy bárcsak lenne jövőm, bárhol... Nos, a Black Tie White Noise című, 1993-ban publikált lemez megjelenése világossá tette: igen, van jövője a nyolcvanas évek második felében alkotói válságba került Bowie-nak. Az album most újra megjelent az életműkiadás legújabb szériájában, vinylen.

A Black Tie White Noise-ra sokan úgy tekintenek, hogy bár komoly részeredményei vannak, mégsem revelatív munka, jelentősége inkább történeti: hat év után ezzel az albummal tért vissza, és megmutatta az igazi Bowie-t.

Szóval, ez volt az első szólólemeze a meglehetősen vérszegény Tonight (1984) és a Never Let Me Down (1987) után. Ráadásul az 1983-as Let’s Dance is megosztotta a rajongókat, így aztán vannak, akik szerint a sikeres stadionturnék, a remek klipek és a multimilliomos státusz ellenére Bowie-nak egyszerűen nem jött be a nyolcvanas évek, hiszen az 1980-as utolsó briliáns albumát, a Scary Monsterst inkább a 70-es évek mesterműveihez csapták.

Persze ezeket a sarkos, elnagyolt kijelentéseket leginkább annak ellenében fogalmazták meg, hogy már Bowie mögött volt a popot ezer vonatkozásban megújító hetvenes évtized, ami a globális popkultúra egyik kulcsfigurájává tette.

Sorskereső címmel énekel dalt Kulka János. Ez nem ismeretlen azok előtt, akik 2016 februárjában már hallották tőle a Művészetek Palotája nagytermében, értékét most az mutatja, ahogyan a dal eléneklése után sztrókot kapott színművész most újból előadja.

A Sorskereső a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész Pálmaszív című önálló lemezén is szerepel, de a teljes albumot csak 2022. október 7-én ismerhetjük meg. A dalokban Kulka János belső utazásainak szem- és föltanúi lehetünk.

A színművésznek Tövisházi Ambrus zeneszerző és Tariska Szabolcs Artisjus-díjas szövegíró hét évvel ezelőtt kezdett el dalokat írni, ennek eredménye a Pálmaszív, amelyen a tíz új szerzemény hallható. A felvételekhez videóetűdök is készültek, ezek közül a Sorskereső most meg is tekinthető.

Ebben a klipben – akárcsak a többi videóban – nincs szájszinkron. Kulka János arcjátékával, szemével, mozdulataival és erős jelenlétével meséli el a dal történetét.

Minderről Tariska Szabolcs így vall:

A Sorskeresőt 2015-ben írtuk, az első migrációs krízis idején. Akkoriban a Zenészek a menekültekért nevű csoporthoz csatlakoztam. Egy héten át segédkeztem egy raktárban, ahova folyamatosan érkeztek külföldről a segélyszállítmányok. Olyan érzésünk volt nekünk, ott pakolászóknak, hogy nagymértékben a mi tempónkon múlik a 10 fokos őszi esőben, a röszkei réten ragadt szerencsétlen emberek éjszakája. Ekkortájt volt a Keleti pályaudvaron a vonatforgalom leállása, a gyalogosok vándorlása az autópályán, a furgonok raktereiben bekövetkezett, fulladásos tragédiák. Sok gyermek is volt az útra keltek között, innen ered a gyerekdaljellegű formanyelv, mintha az ő szemszögükből látnánk a borzalmakat.

Most, 2022-ben a történelem úgy hozta, hogy az orosz–ukrán háború ismét aktuálissá tette. A videóetűdben Kulka János egy katonai terepasztalt szemlél. A dal az akkori müpás koncert előtt egy zongorakísérettel felvett próbatermi demó átdolgozása. Az éneksávot egy külföldi hangmérnök segítségével lefejtették a zongoráról, így a végleges verzióban meg tudták tartani a refrén énekfelvételét. Kulka János a verzéket az utóbbi egy évben énekelte újra.

Arról énekel Alex Kapranos, a Franz Ferdinand Billy Goodbye című vadonatúj dalában, hogy amikor vissza kell emlékezni, ne felejtsd el a legjobb részeket. Ez különösen megfontolandó akkor, ha kiadsz egy válogatás albumot. Az idén húsz éves zenekar ugyanis azzal ünnepelte magát, hogy kiadott Hits to the Head címmel egy dupla válogatást, ami több, mint a kislemezes sikerek felmondása.

És nemcsak azért, mert két új számot is kapunk (Curious, Billy Goodbye), hanem mert ez egy szerkesztett anyag. Az előbb idézett albumzáró „búcsúzós” Billy Goodbye más szöveghelyen is kiszól az az album egészére...

Miért rágódjunk a múlton, amikor szoronghatunk a jövő miatt is.

Maga a zenekar sem rágódott a múltján, inkább elővette a legnagyobb sikereit, és egy méltó emlékművet állított az elmúlt húsz évnek. Bár Musil azt írja Emlékművek című esszéjében, hogy nincs a világon még egy dolog, ami olyannyira láthatatlan lenne, mint egy emlékmű, a zenekar mindent megtesz a láthatóságért. A szokásos, orosz avantgardot idéző borító mellé arany hatású vinyleket, kapunk és egy 16 oldalas bookletet, dalszövegekkel, exkluzív fotókkal, ahogy kell. Mivel a zenekar alapvetően csak sikkes és ízléses indie-pop slágereket tud írni, nem lehetett könnyű dolguk, amikor a Hits to the Head dalait próbálták összerakni.

A fiatal, brit énekes az elmúlt évek egyik legsikeresebb új előadója, különleges hangjával és stílusával meghódította az egész világot. Harmadik stúdióalbuma, a Yungblud egy fokkal lágyabbra sikerült, mint vártuk, de még így is jól illeszkedik az énekes hangzásvilágához.

Fotó: Theo Wargo / Getty Images Hungary

Yungblud igazi megosztó személyiség, sokan imádják szókimondó stílusát, mások viszont pózőrnek tartják. Az utóbbi hónapokban többször betámadták a különböző közösségi média platformokon, de a hűséges rajongói tábora foggal-körömmel védi az énekest. Az eddig pop-punk műfajban utazó előadó most egy kicsit lenyugodott és ez az új albumán is hallatszik.

Azt énekli Matt Bellamy aYou Make Me Feel Like It's Halloween című dalban, hogy úgy érzi, mintha halloween lenne. Nos, ő az, aki a cukorkákat, azaz a slágereket osztogatja a nemrég megjelent Will of the People című új lemezükön, amit nemes egyszerűséggel olyan sorlemeznek titulál, amely valójában egy best of is egyben. A kiadójuk válogatást akart, és szerinte megkapták, csak éppen új dalokból.

Idáig rendben is van a dolog, így kell hozzáállni: minden lemez olyan legyen, hogy soha ne legyen szükség válogatásokra. Persze, a Will of the People nem csak a slágerhányadosa miatt best of gyanús, hanem azért is, mert minden megtalálható rajta, ami eddig a Muse-t jellemezte, azaz: az albumon nincs semmi olyan, amit korábban ne hallottunk volna.

És ez sem baj, ha ilyen esszenciális, az eddigi életmű betetőzésének tűnő albummal álltak a nyilvánosság elé. És hogy már most halloween lenne? Nos, a Muse rendesen ijesztget minket, és kb. annyira kell őket komolyan venni, mint a roxforti diákoknak öltözött zuglói gyerekeket, akiknek az apukája tíz perccel azelőtt becsenget, hogy ne zavarjuk el őket, itt laknak a közelben.

Egy hercegnek készen kell állnia arra, hogy elfoglalja a trónt. Van, aki oda született, és van, aki megszerzi azt. Ahhoz pedig, hogy az ember uralkodjon a sötétség felett, ismernie kell azt, annak természetét. Kényelmetlen uralkodás az, amelyben minden előbukkan, amitől igazán félünk, Ozzy Osbourne ezen mégis tartással emelkedik felül. Hetvenhárom évesen olyan albumot hozott el nekünk, ami megmutatja,

Az őrületről énekelni egy dolog, a fájdalomról egy másik, a félelemről pedig egy harmadik, de ezek mind egyesülnek új lemezén, a Patient Number 9-on. Az album visszahozta régi dalainak hangulatát, mégsem poros vagy fáradt, hanem megmozgatja a rock- és metálrajongókat fizikálisan és lélekben egyaránt.

Mogyorósi G. Ilona, azaz Süti közel másfél évtizeden át zenekari világosítóként dolgozott, részt vett a Punnany Massif, a Halott Pénz, a Supernem, az Akkezdetphiai, a Soerii and Poolek és a Belga látványvilágának megvalósításában. Ő a Stage, Darling! podcastsorozat egyetlen vendége, aki otthagyta a zenei szakmát, és átnyergelt a filmiparra. Hogy miért tette, az is kiderül a beszélgetésből.

Stage, Darling! címmel 10 részes podcastsorozatot indítottunk. Beszélgetések kizárólag olyan nőkkel, akik a zeneipar valamelyik területén dolgoznak, akár fénytechnikusként, fesztiválszervezőként vagy énekesként. Nyolcadik részünk vendége Mogyorósi G. Ilona, azaz Süti, akivel többek közt az alábbi témákról beszélgettünk:

• mi ihlette a Süti becenevet,
• személyi bankárból lett fénytechnikus,
• a Hegyalja Fesztiválon szippantotta be a szakma,
• nyomulnak-e a férfiak,
• a Covid-járvány alatt elvesztette az otthonát,
• gyorsétteremben dolgozott, éjjel csempét sikált a konyhában,
• gyűlölethullám zúdult rá, rájuk, azt üzenték: keressenek „normális” munkát,
• mennyit keresett zenekari világosítóként, és mennyit filmesként,
• Mel Gibson szerenádot adott neki az egyik filmes helyszínen.

A Stage, Darling! műsorvezetője Réti Nóra, ötletgazdája és szerkesztője Nagy Szabolcs.

Beton.Hofi másfél éve debütált lemeze, a Comic sins megjelenése után újabb koronggal jelentkezett. A Playbánia 2022. szeptember 2-án, éjfélkor vált elérhetővé a streamingplatformokon, jómagam is ekkor nyomtam rá először a lejátszás gombra.

Beton.Hofi (polgári nevén Schwarcz Ádám) először 2019-ben jelentkezett Powerbank című számával, amit akkor még a Soundcloudon hozott nyilvánosságra. Ezután jött még pár kislemez, mint a Közel-kilét Európa vagy a Plasztik poharak, és azóta az érthető módon felettébb népszerű első lemez és Ádám számára enyhén szólva nincs megállás.

Amilyen nagy rajongás övezte a Comic sins albumot, olyan nagy lelkesedéssel várta Beton.Hofi rajongótábora a Playbánia megjelenését. Az első két kislemez (Dohánybolt, Bagira) még nyáron érkezett a korongról, így előszeretettel skandálta a közönség a legújabb számok szövegeit a különböző nyári fesztiválokon. A rapper második lemezének megjelenési dátumát és az album borítóját egyedülálló módon a Fedél nélkül Facebook-oldalán hozta nyilvánosságra napokkal a megjelenés előtt.

Ádám egyébként kifejezetten humoros és szerethető figurának tűnik, mind rapperként, mind pedig a civil életében. A Márkó és Barna Síkideg podcast vendégeként elhintett poénjai például a rajongótáborában gyakran visszaköszönő szállóigékként élnek tovább.

Guy Ritchie és Tom Hanks is rajta van az albumon

A Playbánia sokban különbözik elődjétől hangulatban és hangzásvilágban is. Amíg a Comic sins jóval letisztultabb és egyszerűbb beatekkel operált, addig a mostani lemez jócskán meglepi az embert, mivel sokkal keményebb alapokkal találkozunk. Közreműködőkből a Comic sinshez hasonlóan a Playbánián sincs hiány.

Beton.Hofi előszeretettel dolgozott olyan feltörekvő előadókkal, mint Co Lee, Ajsa Luna és Gyuris, de találkozhatunk az albumon „nagy öregekkel” is, mint Glsch (Slow village) vagy Baba Aziz. Producerek tekintetében is sokszínű a korong, van itt három Hundred Sins-dal (Bagira, Tiszalök, Playbánia), kettő Beatrickhez köthető producerelés, de hallható rajta Lusta Geri és Dom Beats munkája is.

A meglepő jazzes hangzásvilágú Backseat Boisban találkozhatunk a már korábban említett Co Lee verzéjével, aki ritkán rappel magyarul, de az album kedvéért most ezt is bevállalta.

A lemezen két dal is hírességek után lett elnevezve (Guy Ritchie és Tom Hanks). Nem teljesen tiszta, hogy melyik filmet akarták rekonstruálni ezekkel a nevekkel, az azonban elmondható, hogy a furcsa címekhez képest mindkét dal meghatározó lett.

Szeptember elsején véget ért a nyár. Diákok vették fel a fehér ünneplőinget, estefelé pedig egyetemi gólyák szorították ki a körúti kocsmákból a turistákat. Akik szeretik a meleget, könnyes szemmel nyugtázták, hogy már csak 273-at kell aludni a következő nyárig, az őszkedvelők azonnal előrántották a kötött pulcsikat, akik pedig a telet várják, este már a karácsonyi izzókat kapcsolták fel kislámpa helyett.

9

Galéria: Flanger Kids & Ohnody & Deva koncertFotó: Szollár Zsófi / Index

A Budapest Parkba mégis tavaszt varázsolt pár csodálatos női előadó, miközben a szezont egy nagyon jó hangulatú minifesztivállal zárhattuk le.

A zeneipar egyik legkülönlegesebb hangzású, angol zenekara most újra egy izgalmas lemezzel kavarja fel az állóvizet. A Will of the People a Muse kilencedik stúdióalbuma, és a mindennapjaink problémáit mutatja be.

Matt Bellamy, a Muse zenekar tagja 2022. július 3-án

Fotó: Jean-Christophe Verhaegen / AFP

Beazonosíthatatlan stílusával mindig is kicsit kilógott a sorból az 1994-ben alakult Muse. A zenekar a kétezres évek közepén vált világhírűvé, azóta pedig rengeteg díjat bezsebeltek, köztük két Grammyt is. Az angol triót nemrég a magyar közönség is láthatta a Volt fesztiválon, ahol elképesztő show-t csináltak. Legutóbbi albumuk, a Simulation Theory nem lett a kritikusok és a rajongók kedvence, így a banda visszatért korábbi hangzásvilágához.