Érezni az élet csókját jó dolog, főleg nyáron. Télen is lehet, persze, de amikor ömlik a fény a magasból, bőrünket lágy szellő fújja, akkor tök mindegy, hol ülünk ketten, Budapesten a Margit híd alatt, vagy mondjuk Sopronban.

Ha egy zenekar Oktatás, szórakozás, szabadidő címmel jelenteti meg új koncertalbumát, azt a rock & rollban illik komolyan venni. A New Order Londoni Alexandra Palace-ban esti iskolát szervezett az indie-diszkóból, miközben remekül szórakozva átvettünk olyan tanegységeket, mint a Joy Division néhány emblematikus dala, és persze a New Order életműve. Az Education Entertainment Recreation oktatási segédanyag, a zenekar 22 felvételét tartalmazó háromlemezes díszdoboz.

Az album címe a zenekar 2018 novemberi koncertjének helyszínére, az 1873-ban átadott Alexandra Palace nevű kulturális és szabadidő központra utal. Az épület az első világháború alatt német és osztrák internálótábor volt, majd az 1930-as években a BBC Televízió bérelte ki, majd az első nyilvános televíziós adások helyszíne lett. A II. világháború alatt a német bombázások megrongálták a Nagycsarnokot, de a BBC News adásai folytatódtak, szóval a helyszín történelmi epicentrum is egyben.

Egyéb historikus rétegeket is feltárhatnánk, de ha csak pop-kulturális ásatásokat végeznénk, akkor is gyorsan kiderülne, hogy fellépett itt a Pink Floyd, a Led Zeppelin, Lou Reed, a T-Rex, a Stone Roses, a Blur, és még 1998 szilveszterén az eredeti felállású New Order is. Az Education Entertainment Recreation címet azért is illik komolyan venni, mert A Rajna kincsének nyitányával kezdődött a koncert, és különben is, Wagnert mindig hálás dolog volt átjátszani a popkultúrába.

Láttunk már olyan klipeket, amelyekben a zenekarok vonaton vagy teherautó platóján tolják a rock&rollt, a Chief Rebel Angel rock&rollja viszont olyan, mintha a fiúk egy forgalomból kivont Concorde-on nyomnák, tízezer méter magasan, valahol az Északi-sark fölött. Nemrég vinylen is megjelent két korábbi anyaguk. Az album A oldalára az először 2007-ben rögzített, de most újra felvett Death Rock City című műsoruk került, a B oldalra pedig a 2012-es Black Horn című programot rakták fel.

Szerencsére a dalok nem azok, átlagban másfél perces, felpörgetett, piszkos rock and roll ügyekkel van dolgunk. Hörgős ének, lényegre törő punk-rockos anyag, amelyet könnyen lehet, hogy olyan garázsban gyakoroltak be, ahol vintage Playboy-képek mellett Motörhead- és Discharge-poszterek lógnak a falakról, és valaki már megpróbálta felkötni magát az automata garázskapu mechanikáját beindítva egy hajszárító zsinórjával. A Stereochristból is ismert Felföldi Péter basszusgitáros-énekes alapvetően egyetlen hangfekvésben hörög, viszont azt olyan meggyőzően teszi, hogy nincs hiányérzetünk.

Az ember szeret mosolyogni. Az ember szeret boldog lenni. Az ember szeret olyat tenni, ami jó érzéssel tölti el, legyen az egy finom ital, egy vaskos könyv, egy pezsgő parti, vagy forró szex. Sokat gondolkodtam ezeken a dolgokon, mégis mitől lesz valami élvezetes? De ez számomra nem olyan kézenfekvő, és talán nem vagyok egyedül vele: mi a boldogság? Őszintén, fogalmam sincs, de van róla elképzelésem.

Fotó: Yuliya Christensen / Getty Images Hungary

Szerintem a zene a boldogság egy hatalmas szelete, legyen az vidám, energikus, bánatos ballada, esetleg különc, vagy konvencionális dal. Azt hiszem, ez olyan gondolat, amin Mark Ronson-al erősen osztozunk. De csak ismételgetem itt ezt a nevet, és lehet, sokan azt sem tudják, ki ez a fazon.

Mark Ronson a világ vezetői zenei producerei közé tartozik. Olyan szerzeményeket köszönhetünk neki, mint az Uptown Funk Bruno Mars-al, a fent említett Valerie Amy Winehous-al, de ő dolgozott Amy legendás Back to Black lemezén, és nevét még olyan sztárokkal is emlegethetjük egy lapon, mint Robbie Williams, Lady Gaga, Miley Cyrus, vagy esetleg Dua Lipa.

Úgy kell a vérfrissítés a magyar popzenének, mint légfrissítő a toitoiba. Sajnos ezt Nemazalányéktól nem kapjuk meg, hiába próbálkoznak még nyelvújítással is. Cserébe a Dalfutár megmutatja, hogy négy ember egymástól függetlenül, vakon jobb számot hegeszt össze, mint a fél magyar popszakma kánikulában. Lotfi Begi leporolta Sipos F. Tamást, Azahriah pedig megmutatja, mi az az újhullám. Ez folyik a YouTube-on a héten.

NEMAZALÁNY x SOFI - LEVEGŐ

A világban az igazán fontos dolgok láthatatlanok: a szeretet. A bizalom. A törődés. A gondoskodás. A legfontosabb dolgoknak pedig nincs színe, vagy íze: lásd víz. Vagy szaga: lsd. pénz. Igen, éppen ilyen a levegő is, ami eddig indokolatlanul mellőzve volt a magyar popzenéből. Hiába kap minden sláger angol nyelvterületen megfelelő levegőmennyiséget (lsd. on air), itthon csak fuldokolnak a légszomjtól. Ezt az űrt ismerte fel Nemazalány és Sofi, akik most már úgy dolgoznak párban, mint Stan és Pan, Tango és Cash, vagy Tom és Jerry. 

Bár nyilvánvalóan próbál légies lenni a zene és a szöveg is (nomen est omen), megint sikerül megerőszakolni a magyar nyelvet és a zeneiséget, de mondjuk azt, hogy ez a duó védjegye, vagy inkább fogadjuk el, hogy ha Amerikában létezhet mumble rap, akkor itt is létezhet Sofi. 

Ezzel a teljesen aktuális sorral találkozunk a dal elején:

Hosszú a tél, fúj a szél, a szívem nincs befagyva

Ő magamra nem hallgat, ő magamra nem hallgat

A kis Kazinczyk, ugye? A magamra hallgató ő a júniusi télben! Nem is csodálom, hogy Sofi így dörzsöli magát egy vidéki kastély lépcsőjén. Biztosan fázik abban az egy szál pongyolában ő maga, akire nem hallgat a nem befagyott szív.

A rock and rollban állandó vendégművész az ördög. Nem tudjuk, hogyan énekel, de azt igen, hogy jól táncol. Legalábbis ez derül ki Demi Lovato Dancing with the Devil… the Art of Starting Over című új lemezéről.

Persze a rock and rollnak rengeteg hősi halottja van, de az mégis meglepő, ha egy Disney-sztár lemeze nem más, mint különböző drogkalandok tollbamondása. Még akkor is, ha lelki szemeink előtt megjelenik a brit bulvárlapok raszteres képein a kopaszra nyírt Britney Spears. A Dancing with the Devil… the Art of Starting Over afféle gyógyulási napló, amelyben Lovato a drog helyett az R&B-s prémiumpopot választotta médiumának.

Néha csak úgy elmegyünk mellettük. Olykor hallgatjuk őket. Van úgy, hogy pénzt is dobunk nekik. De nem feltétlenül azért, mert tetszik, amit hallunk, hanem mert úgy hisszük, az utcazenésznek ez jár. S persze, olyan is van, hogy azért nyitjuk ki a pénztárcát, mert megérint a muzsika, és azon tűnődünk, hogy valahonnan vajon letölthetjük-e a zenész dalait. 

Százmilliós nézettséget csinálnak a YouTube-on, a dalaik pörögnek a rádiókban, a legnagyobb nevekkel dolgoznak együtt. De mi a titkuk? Hogyan születnek a slágereik? Erre voltunk kíváncsiak, amikor meghívtuk a soron következő Stenk podcastbe a magyar slágergyártás két illusztris alakját, Rácz Gergőt és Horváth Gáspárt, azaz JumoDaddyt. 

Akiknek a hetvenes évek második fele nemcsak a jugoszláv szexlapokat és a Club 99 whiskyt jelentette a Béke Szálló bárjában, hanem Donna Summer futurisztikus funkját, az biztos, hogy

A diszkó űrállomáson sikeresen kapcsolódott össze a kortárs power-funk és a gépi basszusra és vonósokra komponált örvénylő retro diszkó. Persze a Future Nostalgia című albumhoz pont a huszonévesek nincs fogódzójuk, hiszen nekik már Jamiroquai is egy bácsi, a Stranger Things világa pedig olyan, mintha jura korba kerültek volna vissza a fagylalt színű ruhákban pózoló tinik.

Mostanában sokat szörfözök a neten, keresve rejtett aranyport és formátlan ékköveket, de amint átlépi az ember a vodkával dúsított határátkelőket, nos, olyan dolgokba botlik, amiktől eldurran az agya. Ilyet vagy nem látott még a publikum, vagy nem akart látni soha, de ingerküszöböket felkészíteni, mert erős rezgések érkeznek keleti irányból.

Ma – a szokott forma ellenére – nem egy előadót veszek górcső alá, hanem ívből hármat, hogy érdemben mutogassam kicsit, mennyire szélsőségesen sokféle zenét gyárt az orosz nép. Az orosz könnyűzenének sok-sok évig nem termett babér a nemzetközi piacon (néhány ritka kivételtől eltekintve), viszont az új elektronikus hangzások, a pop és metál korszakában, ami igazán karakterisztikusan meghatározta az elmúlt évtizedet, mindenből sikerült kivenniük a részüket.

Első kiszemeltem nem kisebb gigasztár, mint a LITTLE BIG. Ez az alapjáraton rave csapat az elektronikus tánczene minden vetületébe beleszagolt már, futótűzként terjedtek a piacon, meg úgy az egész világon is. Nem egy emberrel találkoztam, aki odáig meg vissza volt tőlük, és a harminc alatti korosztály (jelenleg határtalannak tűnő) ingerküszöbén úgy táncolnak, mint az UNO-asztalon. Bár a rave-nek sosem voltam nagy rajongója, és EDM-et is csak módjával hallgatok, hosszú évek ellenállása után a HYPNODANCER című dal engem is bedarált.

Ritkán lát az ember ennyi marhaságot egy klipben, a dallamtapadás pedig már fájdalmasan jó. Szerintem ezen a ponton bárki mást is meg tudtak környékezni, aki nem lelt örömöt a szokatlan, kettős érzetű rave-effektjeikben. Ebben a régi, diszkókorszakot idéző, feelinges és vicces dalban már fölöslegesnek érzi az ember, hogy kivetnivalót keressen, hiszen ez a dal semmi másért nem készült, csak hogy szórakoztasson minket.

Amerika, London, Párizs, kérem, maga nem normális! T. Danny nem hagyja, hogy megfertőzzék herpesszel, a magyar focistáknak olyan himnusz készült, hogy attól reszketnek az ellenfelek a csapat helyett, Dér Heni pedig olyan giccses klipet és dalt készített, hogy méltán az a címe, hogy Szeretemdal. Még a szó leírásába is beleborzongok. Csak a Dope Calypso ad nekünk erőt és mindent lebíró akaratot, és gyújt nekünk egy gyertyát az alagút végén. 

Rubay ft. T. Danny: Várj

A klip egy kosárpályán játszódik, ahol két srác próbálja felszedni a baseballsapkás lányokat. Rubay és T. Danny egészen pontosan olyanok, mint az Ikrek című filmben Arnold Schwarzenegger és Danny DeVito. Bár csalogató lenne a névegyezés miatt azt gondolni, hogy T. Dannyből lesz Danny DeVito, de pont fordítva van. Rubay az, aki a másik mellett ügyefogyottnak, alacsonynak, esetlennek, sikertelennek látszik. Ha keménykedni kellene, túl puha lenne, ha viszont puhulni kellene, túl merev lenne. De ennél sokkal nagyobb baj, hogy a szövege még a fizikai jelenléténél is semmitmondóbb:

Figyelj rám, de bohóc nem vagyok

Velem nem kiabálhatsz, nélküled is elvagyok, 

de baba rendben van

Ilyen szöveget bármikor hallhatunk a Blahán az aluljáróban, nem kell ehhez bekapcsolni a YouTube-ot és fogyasztani az áramot. 

Vannak olyanok, akik folyton a fényre vágynak. Tolnak, zúznak, pörögnek, miközben a legtöbbször csak tolják, zúzzák és pörgetik őket. Bodnár Barna nem tartozik közéjük, és mint mondja, szerencsére. Merthogy 

rettentő sok kompromisszum kell ahhoz, hogy ebből az ember meg tudjon élni.

Annak persze örülne, ha olyan problémái volnának, hogy túl sok a fellépés vagy két héten belül ki kellene hoznia egy új dalt, de megbékélt azzal, hogy van polgári karrierje is, merthogy így több lábon áll, és nem csupán a zenéből él. 

A rock and roll titka a jó időzítés. Van egy századmásodperc, amikor a fejed felé repülő labda pont eltakarja a fejed, mielőtt elkapnád. A Pink Floyd számtalanszor rögzítette ezt a titokzatos pillanatot, hívhatjuk ihletnek is. De ha a koncert szervezésére vonatkoznak ezek az együtthatók, akkor hívhatjuk a dolgot jó időben és jó helyen megtartott fellépésnek. Ilyen volt a zenekar 1990. június 30-i, knebworth-i show-ja, amely meglepő módon csak évtizedekkel később jelent meg önálló lemezen.

Ha van értelme az „élménykoncert” kifejezésnek, akkor az a Pink Floyd 1990-es koncertjére különösen igaz. De miért szerezze be a live lemezt az, akinek megvannak a zenekar korábbi élő albumai, például a The Delicate Sound of Thunder vagy a Pulse?

Egy Pink Floyd-lemez már megjelenésében is titokzatos. A képen (Aubrey Powell fotója) egy vörös gömböt (?) tartó férfi áll a mezőn. Az arcát nem látjuk, csak a gömböt, ami utalhat a későbbi album, az 1994-es Division Bell High Hopes című klipjében látható léggömbökre és az újra összeálló zenekar jellegzetes színpadi motívumára, a kör alakban rögzített lámpákra, de vonatkozhat magára a Hold árnyékos oldalára is. Persze utóbbira sokkal jobban utal a lemez második felvétele, a The Great Gig In The Sky, amelyet 1973 óta először ezen a koncerten énekelt (vokálozott) el Clare Torry. A lemez másik különleges fellépője Candy Dulfer volt, aki a Shine On You Crazy Diamondban és a Money-ban is fúj egy-egy emlékezeteset. (Utóbbian Gilmour a szám kellős közben konferálja fel).

Lenny Kravitz-cal borozott, de mégsem ajánlotta magát Zsófi. Ismeri a tankcsapdás Lukács Lacit, meg is van a száma, ennek ellenére nem kér tőle segítséget Ákos. Farkas Zsófiban és Horváth Ákosban hasonló, hogy nem szeretnek smúzolni, hisznek a kemény munkában, és mindketten egy csodával határos történettel indították külföldi zenei karrierjüket. Tapasztalataikról, a csillogásról és a hátulütőkről mesélnek a soron következő Stenk podcastban.

Hogy mi is az a Killer Queen-kultusz? Nem, nem az ősi Queen-fanok gyülekezete. Van egy réteg, viszonylag szűk, elérések szempontjából kicsit korlátozott, mégis az arcunkba üvölt. Ezek az úgynevezett Killer Queenek. Ők akarnak lenni a sötét, az a zene és karakter, akire a többi nő dicsőítve tekint, a férfi pedig alázatosan adja meg magát neki.

Közös jellemzőjük, hogy – szemben az antisztárokkal és a negatív könnyűzenei karakterekkel – ők nagyrészt hercegnők, akik anno a kezdet kezdetén oda szerettek volna elérni, ahol egy-egy pophercegnő most van. Meg akarták tapasztalni a szeretetet és a megbecsülést, amivel rengeteg mainstream popsztár találkozik, akik pozitív dolgokról énekelnek, vagy éppen szerelmi csalódásokat testesítenek meg.

Ezzel semmi baj nincs, csak hát az ilyen nem jön össze mindenkinek. Amikor pedig szembesülnek azzal, hogy nekik ezen a vonalon nem terem babér, elindulnak az ellentétes irányba. „Ha magamért nem szeretnek, akkor tiszteljenek azért, aki leszek”, ekkor pedig megindul az átalakulás. Ez a metamorfózis néha igazán érdekes, a zenei világot színesítő karaktereket szül, amikor a személyiségük találkozik azzal, amivé valójában lenni akarnak. Ha ez kicsit komplikált, leegyszerűsítem.

KKevin és Burai akkora rajok, hogy lecsót rendelnek Amerikában is. SzKiTon megtanít bennünket kesztyűbe dudálni, és elárulja a tökéletes beach body receptjét. A Margaret Island segít égtájak szerint tájékozódni, Metzker Vikiék Shakespeare-től idéznek (dehogyis), Pola pedig azt hiszi, fiatalodik a vodkától. Ez folyik a héten a YouTube-on.

KKevin – Álom (ft. Burai)

– Itt vagy te, egy tökös amerikai gyerek, igaz?

– Nem vagyok amerikai.

– Akkor az akarsz lenni.

– Nem.

– Hanem mi akarsz lenni?

– Há, tudja a tököm… Boldog.

– Hát ebben boldog lehet a tököd, apám.

Így hangzik Gaben és Lali párbeszéde az Üvegtigrisben. És hogy miért egyből ez jutott eszembe? Azért, mert KKevin és Burai viszont nem boldogok akarnak lenni, hanem amerikaiak. Szegény G.w.M. is, de úgy pokoli nehéz lesz, ha még mindig nem tudja rendesen kiejteni a nevét angolul. Pedig büszkén belekiabálja minden szám elejére, amiben közreműködik. Ilyenből pedig azért akad heti legalább egy a trendingben (ezen a héten pont kettő is). 

Van ez az erdélyi lány, Karola. Kétség nem férhet hozzá, hogy korunk gyermeke. Abból a szempontból mindenképpen, hogy pontosan tudja, hogy sikert, kiváltképp akkor, ha a popszakmáról van szó, csak úgy érhetsz el, ha nem elégszel meg azzal a jelszóval: a zene mindenek felett.

Merthogy dúdolgathatsz kedvesen, énekelhetsz átéléssel, de a zeneiparban néhány éves jelenléttel az áttörést csak kevesen érik el csupán azzal, ami a torokból kijön. Lehet angyali a hangod, de ha nem azonnal éteri, akkor másféle angyali eszközökhöz kell nyúlni.

Huszonnyolc év után vinylen is megjelent az első magyar acid house album, a Liquid Limbs eredetileg csak műsoros kazettán publikált Hydro-Gixere. 1993-ban még nem léteztek appok, a legizgalmasabb logók nem a telefonok képernyőjén jelentek meg, hanem az LSD-vel átitatott bélyegeken.

Amikor a kilencvenes évek elején az MTV Party-zone című műsorának hatására a magyar diszkókban kipróbálták az acid house-t, azonnal kicsapta a biztosítékot, összeégtek a neoncsövek és a lambériára szerelt Kontakta konnektorok. A kisvárosi lakótelepeken már nem Pocoknak, az ördögmotorosnak, vagy Zorrónak hívták a menő fiúkat, hanem Cuccosnak, Kábszinak és Reagge-nek.

Unalmas lett a grunge és a gyertyafényes unplugged is. Budapest meglepő módon lassabban reagálta le a partibacchanáliákat, mint a vidék, Debrecenben már 1992 tavaszán rendeztek acidpartikat a Meteor moziban, és maga a Liquid Limbs is egy festői miskolci panel nyolcadik emeletén alakult meg, szintén 1992-ben, hogy aztán 1993-ra már meg is jelenjen első lemezük a főleg punkot és hardcore-t publikáló, de mindenre nyitott Trottel Recordsnál. Ebben az időben már a Viking klubban is felléptek, ott, ahol egyébként a dirty rockot komoly részeredményekkel bemutató Dance, illetve a teljes magyar szkinhedszcéna is.

Aki jól csinálja a zenészszakmát, az küszködik az itallal – fogalmazott nemrégiben Ganxsta Zolee, amikor alkoholfüggőségéről beszélt. Ennyire egyszerű lenne a képlet? Aki zenész, üti magát? Ezt a témakört járjuk körbe a soron következő Stenk podcastban. A bulizásokról, a tudatmódosító szerek hatásáról személyes tapasztalatok alapján mesél nekünk Kathy Zsolt, aki zenei menedzserként és mentős szakápolóként is praktizál. A podcastban néhány meredek történetet is felidéz.

Van az a zene, amikor elferdül a valóság, és selymessé válik minden analóg és digitális jel. Amikor a zenében rejtőző puszta ritmus egyszerre lehel tüzet, örömöt, táncot, vigaszt és dögös hangzást. Valahogy így tudnám papírra vetni azt, amikor Bruno Mars zenéjére gondolok. A 2010-es évek meghatározó popzenéje az ő „tollában” folyt össze a huszadik század egyik legérdekesebben parázsló stílusával, a funkzenével.

Idén tanúi lehettünk annak, hogy Anderson .Paakkal karöltve újraértelmezte magát, és zenei duón kezdtek el dolgozni Silk Sonic néven. A formáció már ismert, buszon vagy kocsiban ülve biztos megütötte már a fülünket több vezető hazai rádió adásában is a márciusban debütált első kislemezük, amely nem egy országban érte el a toplisták csúcsát. Bízom benne, hogy a név hamarosan ugyanolyan közismert lesz, mint az együttes összes tagja.

Funk volt, van és lesz is, erre Bruno Mars az élő példa. Minden stílusnak van underground szakasza, felívelése, aranykora, valamint hanyatlása. Egyeseknek, mint a funkzenének pedig megadatik az a reneszánsz, amit Bruno Mars az elmúlt évtizedben hozott vissza.

Ízes lett ez a sláger, tele van vele az ájer! Olyan össznépi trepnit tartottak vidéken, hogy a fal adja a másikat, pénzmosás helyett pénzt égettek, és azt kiabálták, hogy tirtyeg-tortyog, óbitóz lőtyönfitty. Ezenkívül megidézték Dzsoki szellemét, de cseppet sem lett szellemes, Valmart és Manuelt pedig a nap égeti, ők meg kicsit magukat. Saya Noé viszont megmutatja, hogy kéne ezt csinálni. Ez folyt a héten a YouTube-on.

Bëlga & Kiss Erzsi, Krúbi, Dé:Nash – Össznépi trepni

Valamiért nekem minden héten le kell írnom, hogy fullba nyomják a kretént. Ez a magyar virtus, sírva vigadunk, vagyis inkább én sírok, amikor mások vigadnak. Az Össznépi trepni pont arról szól, amire elsőre gondolnánk: hogy fogalmunk sincs. 

megvan a pekvanc

indul a cécó

ne legyél lebzsi!

tapotálj tiknyó!

ízes lett ez a sláger

tele van vele az ájer

A poén az, hogy nem azt halljuk, amit látunk. Vagyis nem azt értjük, amit mondanak. Vagyis dialektus humor. Az első képen a három Bëlga-tag teletapinak öltözve biciklit kér karácsonyra, és meg is kapják azon nyomban, a három tanyabájkon pedig faluról falura járnak. Letámasztják, ökörködnek, majd szépen eltolják a biciklit. Először Krúbit látogatják meg. 

mameluk, nyárfás, puruttya, repper

hiába leppeg, nem lesz gengszter

Krúbit szó szerint felveti a pénz. Telefonál vele, táncol vele, arcába keni, közösül vele. Csak a szokásos. 

Mi van kis rigó, kis nigovics

Ma beköpörcölök, az fix, nigovics

Nyakamon a köcölék, bling bling, nigovics

Olyan sok, hogy belecseteklik, nigovics (bling bling)

Eddig valahogy eldöcög a buli, bár nem értjük, mit látunk, nem tudjuk, mit hallunk, de még akár el is hihetjük, hogy nem azzal van baj, ami történik, hanem velünk.

InSanity címmel megjelent az Antares második nagylemeze. A Junior Artisjus- és Öröm a Zene-díjas zenekar a megkezdett zenei úton haladt tovább, énekesük szerint az új dalokat nemcsak játszani, de hallgatni is nehéz. Az albumon vendégszerepel Ferenczi György, és a Fresco című dalukhoz klipet forgattak Szombath Mátéval. A lemez bemutatója június 5-én lesz Budapesten, az Analog Music Hallban. A zenekar két tagja mesélt nekünk az elmúlt évek sikereiről:

A legtöbb zenekar valahonnan kölcsönözte a nevét, de mi van, ha látni is szeretné azt a valamit? Bizonyos bandáknak könnyű dolguk van: a FISH! elmegy pecázni, a ROAD autóba pattan, a Margaret Island pedig kirándul egyet a főváros szívében. És mit történik, ha a névadó 550 fényévnyire van? Az együttes meglátogat egy csillagvizsgálót. Az Antares épp ezt tette, a videóban ezt is megnézhetitek.

Szükség van-e még tévés zenei tehetségkutatókra? – tettük fel a kérdést Verebély Marcellnek, az X-Faktor kreatív producerének a soron következő Stenk podcastban. A válasz mellett még megtudhattuk, hogy miért engedik műsorba a lúzereket, mi a helyzet az eltűnt x-faktoros énekesekkel, és miért nem okoz fejfájást, ha az RTL Klub felfedezettje a TV2-nél köt ki. A Stenk két műsorvezetője – Réti Nóri és Nagy Szabolcs – Verebély Marcellt, az X-Faktor kreatív producerét látta vendégül.

Különös, de amikor január elején arról írtunk, hogy a 25. James Bond-filmre (No Time to Die) még várni kell, nem gondoltuk, hogy az első magyar James Bond-dalt és a klipjét is hamarabb be tudjuk mutatni, mint hogy kiderülne, hány embert tesz el láb alól Daniel Craig, avagy James Bond ezúttal hogyan menti meg a világot. A Leave The Dark című dalból egy részlet tehát már ismertté vált,

Elsőként az Index olvasói ismerhetik meg Harmath Szabolcs (zene) és Szabó Ágnes – Szabó Judith (szöveg) dalát, melyet Erdőhegyi Brigitta ad elő. A klip rendezője Tordai István, akit többen a Sportverda műsorvezetőjeként ismernek, s aki a klipben James Bondként fel is tűnik.

Két éve jelent meg az Alphaville 1984-es, Forever Young című bemutatkozó lemezének remaszterizált, deluxe kiadása. A zenekar tudja, hogy ha örökké fiatal akarsz maradni, akkor

Most ismét napvilágot látott az 1989-es The Breathtaking Blue is. Az annak idején Magyarországon is megjelent bemutatkozó lemez olyan erős szintipop gesztus volt, hogy része lett a generációs identitásnak, ahogy a teniszzoknival viselt sötétkék Puma cipő, a Limara deó vagy a Da Ya Think I’m Sexy feliratú póló is.

Sokan voltak, akik azt hitték, hogy az Alphaville egynyári kaland volt, hogy a zenekar csak az 1984-es videóhoz és a diszkós lassúzásokhoz köthető, pedig a karrierjük nem ért véget a nyolcvanas évek közepén, sőt 1989-ben is folytatódott. Igaz, hogy az első lemezhez képest az 1986-os Afternoons in Utopia és az 1989-es The Breathtaking Blue csak apróbetűs részek az életrajzban, pedig voltak izgalmas felvillanások ezeken az albumokon is. Nem csak a Big In Japan és a Sounds Like a Melody csillant meg úgy, ahogy a diszkó UV-lámpa-fényében a hamis Lacoste krokodilja.

Öt év, hét Grammy-díj, UK album chart és Billboard Hot 100 első hely, egy nagylemez, egytucatnyi kislemez, két világrekord, valamint egy James Bond-film-betétdal. Ez jutott ki eddig a popzene aktuális hercegnőjének, Billie Eilishnak, aki 14 éves kora óta van jelen a szakmában, és a stílus szerelmeseit nem egy felejthetetlen slágerrel ajándékozta már meg, melyeket bátyjával (Finneas O’Connell) együtt készít.

Pár hónapja érdekes fordulatot vettek körülötte a dolgok, füstöl a botrány, de mielőtt még ebbe beleszagolunk, nézzük meg picit, ki-ki miért is szerette meg az énekes munkásságát, vagy sokak hátán miért áll fel a szőr. Úgy minden tiszta lesz.

A 14 éves Billie Eilishtól nem állt távol a zene és a művészet. Családja a kreatívszakma képviselőiből áll. Karrierjének első nagy pontja, az Ocean Eyes eredetileg testvére, Finneas szerzeménye, de amikor felfedezte, hogy a húga hangjához és karakteréhez az sokkal jobban passzolna, megcsinálták a zeneszám általunk is jól ismert verzióját. Pár hét alatt több százezer megtekintést generálva a dal felkeltette Finneas akkori menedzserének az érdeklődését, aki leült a sráccal beszélni a húgában rejlő potenciálról. Ezen a ponton már nem volt kérdés, hogy a fiúban húzódó dalszerzői véna és a lány részben tanult és részben ösztönös karakteressége kiaknázatlan aranybánya.

A félelem bére című 1953-as Clouzot-filmben hőseinknek két, nitroglicerinnel megtöltött teherautót kell leszállítaniuk. A show-biznisz is olyan, mint Yves Montand-ék küldetése: látszólag nagy kaland, utazással, izgalommal, szép tájakkal, de bármikor felrobbanhat alattad az egész.

Taylor Swift 2021-ben számos jogvita után újragondolt, és némileg más együtthatókkal megjelent Fearless – Taylor's Version című lemezén már nincs félelem

Ha van parancsoló érvényű siker, azt Taylor Swiftnek hívják. A 2009-ben csak 18 éves Taylor Swift második albuma, a Fearless négy Grammy-díjat gyűjtött be, a fiatal művésznő nappaliját bizonyára sajátos hőszivattyús rendszer fűti, amit Grammy-díjainak (szám szerint 10) energiája hajt.

A még mindig csak 31 éves Swift azt is megteheti, hogy kampány nélkül, váratlanul megjelentet egy – az ő sajátos világában kimondottan progresszívnek számító – lemezt (Folklore, 2020), és akkor is megdönt minden eladási rekordot. Ő a „normális középosztálybeli lány”, akinek nem kell úgy kinéznie, mint Lady Gagának, aki különben is olyan, mintha a ruháit Elon Musk álmodta volna meg Tesla kimaradt üléshuzatából és a Falcon Heavy rakétájának fém alkatrészeiből. Swiftnek nem kell úgy beszélnie, mint a hiphopelőadóknak, akik bármikor közös nevezőre hozzák a nőgyűlöletet és a szolidaritást. A Swift Projekt ráadásul olyan profi nagyvállalatként működik, mint az Amazon, csak a művésznő csomagjában ott van a slágerérzékenység, a vérprofi előadás, a hibátlan karrier és a kamaszos báj. Szóval, ő a szomszéd lány, akinek minden sikerült.

Elképesztő színes és abszurd elemekben gazdag videóklipet készített Saya Noé az Iodine című dalához. Az énekesnő főállásban streamelésből él, looppedállal folyamatosan dalokat ír, próbál a zenekarával, készül közelgő koncertjére. Meglátogattuk otthoni stúdiójában, ahol megmutatta, hogyan dolgozik. Elkísértük a próbaterembe is, és mesélt új videóklipje kulisszatitkairól is:

Van létjogosultsága a zenetévéknek a YouTube korában? – erre a kérdésre igyekeztünk választ kapni a Stenk podcast soron lévő adásában. Az kiderül, hogy az online platformok térhódítása miatt véleményvezér-szerepüket elvesztették, de presztízsértéküket megtartották a csatornák. A szerkesztők ügyelnek arra, hogy minél kevesebb bújtatott reklámot és seggrázást kapjanak a nézők, továbbá igyekeznek értéket eljuttatni hozzájuk.

A Stenk két műsorvezetője – Réti Nóri és Nagy Szabolcs – Tóth Bertalant, a magyar MTV TAM menedzserét, a Cloud9+ dalszerző-gitárosát, valamint László G. Gerzsont, a Music Channel zenei és programigazgatóját látta vendégül.