Mindenkinek van egy hat-hárma, az enyém te lettél

A 6:3 a miénk, és senki sem veheti el tőlünk

Balázsi Levente

Bármilyen meglepő, de egy balatoni nyaralás alkalmával hallottam először a legendás 6:3-as mérkőzésről. Édesapám jóvoltából, valamikor 2004 környékén. Még csak ötéves voltam. Épp a tévét néztük, amikor elárulta, hogy a képernyőn látható futballista valaha a világ egyik legjobb játékosa volt. Mint később megtudtam, az illetőt Puskás Ferencnek hívták, aki az egyetemes labdarúgás egyik legkiválóbb alakja volt. Óriási áhítattal beszélt róla, az Aranycsapatról, a berni vb-döntőben heroikus küzdelemben alulmaradt magyar válogatottról, a legendás sztorikról.

És persze az évszázad mérkőzéseként is emlegetett 6:3-as, Anglia elleni diadalról. Mikor először láttam a fekete-fehér felvételt Szepesi György kommentálásában, el sem hittem, hogy egy magyar válogatottat látok futballozni. Egyszerűen lenyűgözött, teljesen meseszerű volt. És valóban van benne valami igazán magyar. Olyan különleges, olyan egyedülálló. Sok emlékezetes megmozdulás született ezen a meccsen, de mind közül kiemelkedik az, amikor Puskás a harmadik magyar gól előtt a védőt kicselezve előbb visszahúzza a labdát, majd ballal bevágja azt a hálóba. Egészen frenetikus. Talán pont ezért is annyira legendás mindez, még 70 év távlatából is: mert ez a miénk, magyaroké. Amit senki sem vehet el tőlünk.

Jöhet bármilyen rossz, egy dolog biztos: az Aranycsapat

Balizs Benedek

Számomra a 6:3-as ősélményt Eperjes Károly és a 6:3, avagy játszd újra, Tutti című film jelentette, amit valamikor a 2000-es évek vége felé láttam először. Addigra túl voltam már néhány válogatottmeccsen, így láttam többek között, ahogy nemes egyszerűséggel felmostuk a friss világbajnok olaszokkal a régi Puskás Stadiont, Dárdai bombáját Manchesterben, de a máltai Eb-selejtezős vereség és a svédek elleni utolsó perces leolvadások is élénken éltek az emlékezetemben. Tímár Péter filmje valahogy mégis másképp hatott rám. Szerencsémre ekkortájt jelent meg a Puskás Hungary, egy Puskás Ferencről szóló dokumentumfilm is, így Tutti után én is visszamehettem a múltba, és megélhettem mindazt, amit neki sikerült. Az évszázad mérkőzése nemcsak megdöbbentette a világot, de egyben reményt is adott sok ezer magyarnak, hogy legyen bármilyen rossz is, egy dolog biztos: az Aranycsapat.

Amikor a magyar futball jelenéhez képest szürreálisnak tűnt az Aranycsapat

Borbély László

Mivel 1986 októberében születtem, nem csupán gyerekkoromban, hanem az első 29 évemben azt hallgathattam, hogy amióta napvilágot láttam, a magyar válogatott nem volt kint fontos rendezvényen… Ennek függvényében kifejezetten szürreális élményt jelentett, amikor rátaláltam anno a nagyszülői házban egy könyvre, amely az Aranycsapat történetével foglalkozik, és amely részletesen vette át a több mint négy éven keresztül (1950. május 14. és az 1954. július 4-i vb-döntő között) veretlen gárda történetét. Hogy az 1952-es olimpiát hogyan nyerte meg Sebes Gusztáv együttese, hogy az évszázad mérkőzésén – és annak nem sokkal későbbi visszavágóján – hogyan intéztük el a kontinensről érkező riválissal szemben otthon 90 éve veretlen Angliát, és hogy hogyan masíroztunk vb-döntőig Svájcban.

Ezek, kiindulva abból, hogy a 90-es évektől kezdve mennyire távol voltunk bármi érdemi viadaltól, egészen más megvilágításba helyezték a magyar futballt, de szerencsére a most felnövő generációnak már lassan tényleg az lesz újra a megszokott, hogy a mieink ott vannak az Európa-bajnokságokon. És bár ez a 31 (vagy az NDK elleni 5:0-s nem hivatalos meccset számolva 32) összecsapásos veretlenségi széria (pláne a 139:33-as – avagy 144:33-as gólarány) megdönthetetlennek tűnik, azért a mostani 12 meccses sorozat és a csoportelsőként kiharcolt Eb-szereplés talán a legszebb adózás a 70 évvel ezelőtti meccs emléke előtt.

A kövér, idős zseni és a néma csend

Borsi Gergely

Az évszázad mérkőzése a Richter-skála szerinti tízes erősséggel rengette meg a világot hetven évvel ezelőtt, és alapjaiban formálta át a labdarúgást, miközben itthon az Aranycsapat vészterhes időkben szerzett földöntúli örömet emberek millióinak. Az csak természetes, hogy generációkkal később az első gombfocicsapatom Grosiccsal kezdődött, és Cziborral végződött, és gyermeki fejjel az is magától értetődőnek tűnt, hogy az „egy meg egynél” is előbb tanultam meg azt: ha Budai II elmegy a jobb szélen, akkor fel sem kell néznie, mert tudja, pontosan mikor és hova érkezik Kocka, akinél jobban fejelő futballistát nem hordott a hátán a föld.

Tulajdonképpen felfoghatatlan, hogy abból a legendás tizenegyből hárman a világ legjobb külföldi klubjaiban futballoztak egy időben (Puskás a Real Madridban, Czibor és Kocsis a Barcelonában, sőt Kubala László is a katalánoknál játszott, igaz, akkor már spanyol válogatottként), és persze ott volt a világklasszis Bozsik Cucu, aki mérhetetlen játékintelligenciájával tökéletesen irányított a pályán. Velük sajnos nem hozott össze a sors, de azon szerencsés emberek közé tartozom, akik beszélgethetettek Grosics Gyulával, és bár szinte teljesen lefagytam, miközben hallgattam a Fekete Párducot, arra tisztán emlékszem, azzal kezdte: tegezzem, mert aki a futballhoz kötődik, az egyetlen nagy családhoz tartozik, a családon belül pedig nem magázódunk.

Az Aranycsapathoz kötődő saját, közvetlen, személyes emlékem itt kezdődik és zárul, ám a fennmaradt tengernyi történet, legenda között van egy nagy kedvencem: a Manchester United aranylabdás legendája, George Best kedves anekdotája a leghíresebb magyarról.

„Bobby Charltonnal, Dennis Law-val és Puskás Ferenccel fiatalokat edzettünk Ausztráliában. Nem ismerték, ezért nem is tisztelték a Száguldó Őrnagyot, sőt kigúnyolták a kora és a súlya miatt. Kihívás elé állítottuk a srácokat, ki találja el többször a lécet, s ők választhatják ki, melyik edzővel mérik össze tudásukat. Persze a kövér, idős ember mellett döntöttek, majd Law megkérdezte, szerintük hányszor találja el tíz próbálkozásból. A többség ötnél kevesebbet tippelt, de volt, aki úgy vélte, csak egyszer, ha szerencséje van. Én viszont azt mondtam, hogy az összes lövése tökéletes lesz. Akkor a kövér, idős ember odaállt a labda mögé, s egymás után kilencszer a lécre lőtte, aztán a tizediket fellőtte a levegőbe, dekázott fejjel, vállal, majd sarokkal maga elé tette, és kapásból eltalálta a kapufát. Csend lett. Végül az egyik gyerek megkérdezte, ő kicsoda. Erre én azt feleltem: »neked Mr. Puskás«.”

Van egy jegyünk

Fekete-Szalóky Zoltán

Nekem a 6:3-ról mindig a 7:1 jut eszembe. Apám 10 éves volt 1954-ben, amikor nagyapám először fogta kézen, és vitte ki őt a Népstadionba. Ez a májusi nap örökre megváltoztatta a focihoz való hozzáállását. Állójegyét, amelyet legendás bélyeggyűjteménye albumai között őrzött, még a halála előtti héten is nézegette. A megsárgult, töredezett, kb. egy mai iPhone nagyságú jegy több volt mint egy emlék. Gyerekként talán a jegyen található vízjel tetszett nekem a leginkább, később bemagoltam rajta az összes infót, a stadion alakjától kezdve a „Jegy a piros ponttal megjelölt szektorban lévő helyre érvényes” feliratig. A 30 forintos jegyről csak később derült ki számomra, hogy ez egy nagyon drága, nagyon jó helyre szóló zsuga volt. Amikor két évtizeddel később apámmal a magyar–brazil (3–0) után hazafelé troliztunk a Népstadionból, kérdeztem tőle, hogy akkor most már Kovács Kálmánék az igaziak, mire ő: „aki csak egyszer is látta az Aranycsapatot, annak egy magyar–brazil csak desszert lehet, fiam!”

Két korszak között

Ferentzi András

Felemás érzései vannak az embernek, ha felmerül az Aranycsapat, különösen, ha olyan (bal-?)szerencséje volt, mint jómagamnak, aki a magyar válogatott két korszaka közé született. Én már csak hallomásból ismertem meg Puskást, Hidegkutit, Buzánszkyt, és noha volt szerencsém személyesen is találkozni még újságírói karrierem kezdetén az Aranycsapat akkor még élő tagjai közül néhány legendával, játszani őket maximum az interneten fellelhető, nem túl jó minőségű felvételeken láthattam. Azonosulni így ezzel a legendával sosem sikerült.

Szó se róla, mindig kellemes érzéssel tölt el, ha felmerül az évszázad mérkőzése, de a személyes kapcsolódási pont nélkül valahogy nem adta meg számomra a nagybetűs MECCSÉLMÉNYT. Egészen az utóbbi néhány évig inkább megmosolyogtató volt az a pátoszos nosztalgia, amely az egész 6:3-at körüllengte. Mondom, mostanáig.

Azóta történt egy és más a válogatott körül, és noha távol álljon tőlem, hogy a mai játékosokat Puskásékhoz hasonlítsam (a hasonlítgatást amúgy sem szerettem sosem), de saját magamat az akkori szurkolóhoz már talán megpróbálhatom. Én felnőtt fejjel, bevallom, megkönnyeztem, amikor Rudolf Gergő berobbantotta a Népstadiont a svédek ellen szerzett utolsó pillanatos góljával, vagy amikor Priskin Tamás a 16-osról bebombázta a norvég kapuba a a labdát, és kilőtte ezzel a magyar válogatottat 30 év után egy világeseményre. Aztán nem sokkal később Lyonban Gera Zoltán és Dzsudzsák Balázs góljainál személyesen is átélhettük a katarzist. Ezek mind olyan pillanatok voltak, amilyeneket, azt hittem, én már sosem élek meg. Hasonló lehetett az érzés 70 éve a rádiók előtt ülve. Rövid időre, mindenről megfeledkezve, csak önfeledten örülni.

Az pedig már csak hab a tortán szurkolói szemmel, hogy ma nekünk, a mi generációnknak is van 6:3-a. Tavaly nyáron a budapesti mérkőzésen együtt szurkoltuk ki, üvöltöttük be a tizenegyest a „rettegett” ellenféllel szemben, hogy aztán alig másfél héttel később egy még nagyobb csodát láthassunk. A wolverhamptoni 4–0-s győzelmünk biztosan kevesebbszer szerepel majd a magyar foci szerelmeseinek beszélgetéseiben, mint a legendás londoni 6:3, de a tény tény marad. A magyar válogatott ugyanolyan könnyedséggel és magabiztossággal intézte el a nála jóval erősebb(nek mondott) angol csapatot, mint 1953-ban. Amennyire balszerencsésnek tartom magam, hogy nem láttam játszani az Aranycsapatot, legalább annyira örülök is annak, hogy a mostani válogatottat viszont igen. 70 éve Puskások, Hidegkutik és Buzánszkyk szaladgáltak a pályán. Nekünk Szoboszlaik, Sallaik és Kerkezek jutottak. Hogy 70 év múlva őket hogyan ítélik majd meg, azt lehetetlen megjósolni. Mindenesetre én ma annak is örülök, hogy őket láthatom, remélem, még sok-sok világeseményen és sok-sok 6:3-on vagy akár 4–0-n.

Hidegrázós másfél óra

Furi Rózsa

Miután még a nagyszüleim sem meséltek az Aranycsapatról, sok emlékem nincs róluk vagy a 6:3-ról, én csak a sportsajtóban olvastam és innen-onnan hallottam róluk, amit aztán mind elsüllyesztettem az emlékeimbe.

A Puskás Ferenccel kapcsolatos első emlékem is közvetett­, bár azt családi sztorizgatás közben mind a mai napig rendre felemlegeti a testvérem. 2006-ban, nyolcévesen nagy hatással volt rá, amikor a Santiago Bernabéu Stadionban egyperces gyászszünettel emlékeztek az elhunyt Puskásra, aki ott Madridban, a Realnál is legendának számított. Csak akkor döbbent rá igazán, hogy a magyar futballista még a spanyolok sztárcsapatában is sztár volt, és milyen fontos szerepet töltött be a klub egész, rendkívül gazdag történelmében. Ez annyira fontos, meghatározó élmény volt számára, hogy annak hatására elkezdett focizni, és a mai napig a Real Madrid a kedvenc klubcsapata.

Amikor 2020-ban megcsinálták a 6:3-as angol–magyar felújított változatát, azt a családdal együtt néztük meg, és bizony mindannyiunk számára hidegrázós másfél óra volt. Teljesen átéreztük azt hangulatot, amit az az eszméletlen tömeg, a százezer helyszíni néző átélt. A 3:1-es vezetést jelentő Puskás-csel és maga a találat is biztosan örökre megmarad az emlékeimben. Főleg ahogy mondta a kommentátor: „Puskás cselt csinál, lő, gól. 3:1. Gól!”

Billy Wright, a rossz címre küldött tűzoltóautó

Ch. Gáll András

Nekem Brian Glanville-lel, az angol sportújságírás doyenjével volt egy találkozásom még jó másfél évtizede Londonban. Talán éppen Szöllősi Gyuri Puskás-könyvét népszerűsítettük, és a jelenleg 92 éves, akkor olyan nyolcvan körüli Glanville is ott volt a sajtófogadáson. Glanville 22 éves volt az évszázad mérkőzése idején, de természetesen ott volt az Empire Stadium (azaz a Wembley) nézőterén a 105 ezer szurkoló között. És ott, azon a bizonyos sajtófogadáson elmondta, hogy azért volt szerinte történelmi az a mérkőzés, mert először alkalmazta egy edző, jelesül Sebes Gusztáv a 4–4–2-es felállást.

„Zakariás József volt a negyedik hátvéd, a beállós, ahogy később nevezték, a középpályára Bozsik József mellé hátrahúzódott a két szélső, Budai II László és Czibor Zoltán, továbbá a hamis kilences, Hidegkuti Nándor és a két összekötő, a fantasztikusan fejelő Kocsis Sándor és a világ legjobb bal lábával rendelkező Puskás Ferenc játszott előretolt csatárt.”

Glanville-t, aki akkor már túl volt egy nagy sikerű történelmi munkán, amely Oliver Cromwellről szólt, és a címe The Reluctant Dictator, vagyis a Vonakodó diktátor volt (nem hinném, hogy magyarra lefordították volna), addig megrögzött Arsenal-szurkoló volt.

„De csak 1953-ig, az évszázad mérkőzéséig, mert attól kezdve a magyaroknak drukkoltam, és személyes tragédiaként éltem meg, hogy egy évre rá elveszítették Németországgal szemben a világbajnoki döntőt. Aztán persze széthullott ez a nagyszerű válogatott, de én a mai napig úgy tekintek Puskásékra, mint a valaha volt legcsodálatosabb, a futballt felforgató és forradalmasító gárdára.”

Glanville egyébként a The Guardianben idézte Geoffrey Green, a The Times újságírója elhíresült mondatát: „amikor Puskás talppal hátrahúzta a labdát, Billy Wright, az angol válogatott csapatkapitánya úgy száguldott ki a pályáról, mint az a tűzoltóautó, amit a diszpécser rossz címre küldött...”

Hát, nekem ez a legemlékezetesebb élményem a 6:3-ról...

Egy óra nosztalgiázás a Fekete Párduc otthonában

Huber Tamás

Tíz évvel ezelőtt zöldfülű újságírótanoncként, egyetemistaként úgy gondoltam, ideje valami nagyot, maradandót alkotni. Néhány budapesti, felsőoktatásban tanuló, velem nagyjából egykorú társammal együtt online sportoldalt alapítottunk, hogy kipróbáljuk magunkat éles helyzetekben is, ne csak az iskolapadban. 

Közeledett a november, ráadásul az évforduló is kerek – 60 éves a legendás mérkőzés. Adta magát, hogy ne egy általános, már-már mindenki által jól ismert történetet írjunk, hanem megkeressünk valakit a még élő játékosok közül, és készítsünk egy interjút. Így történt, hogy megszereztem Grosics Gyula telefonszámát.

Azon nyomban, bár kissé izgult állapotban fogtam is a telefonomat, és tárcsáztam. A vonal másik végén a Fekete Párduc kedvese vette fel a kagylót. Beszéltünk néhány percet, elmondtam neki, hogy milyen ügyben keresem, majd jött a válasz: magának mikor lenne jó? 

Akkoriban a 86-szoros válogatott kapus már nem nagyon mozdult ki otthonról, így az a megtiszteltetés ért, hogy budai otthonában látogathattam meg. A nappali telis-tele trófeákkal, emlékérmékkel, relikviákkal volt díszítve. Annyi volt, hogy még a földön, a sarokban is sorakoztak a kupák. Több mint egy órát nosztalgiáztunk, illetve ő, én csupán levegővétel nélkül hallgattam a korabeli történeteket, közben pedig fülig ért a szám, mint egy kisgyereknek, aki pont olyan ajándékot kapott, amire a legjobban vágyott.

Grosics Gyula ekkor már 87 éves volt. Valószínűleg több százszor is elmondta már, amit nekem is elmesélt. Mégsem mondott nemet a megkeresésre, vállalta az interjút, mert tudta, hogy nekem mennyire fontos. 

Ilyenek lehettek ők mindannyian. Szerények, emberségesek, segítőkészek.

A történelmi párhuzam

Ilku Miklós

Sosem voltam szentimentális típus, ezért a szívemhez közel álló dolgokhoz sem romantizáltan kötődöm. Márpedig a futball igen előkelő helyet foglal el nálam, az évszázad mérkőzését nézve libabőrös lettem időnként. A történelmi párhuzam, ami leginkább szembetűnik. Hetven évvel ezelőtt a magyar válogatott volt a világ legjobbja, még ha a világbajnoki döntőt nem is tudta megnyerni, mindenki tudta, hogy az Aranycsapatnak nincs párja. Aztán teltek-múltak az évtizedek, a világ futballja elhaladt – sőt mi több, elszaladt – mellettünk, ami bizony meg is látszott az eredményeinken. Az utóbbi esztendőkben azonban újra felcsillant a reménysugár. Marco Rossi – akinek életrajzi könyve nemrég jelent meg az Index gondozásában – irányításával olyan csapat kovácsolódott össze, amelyre nem lehet legyinteni. Szoboszlai Dominik a nagy elődök nyomdokaiba lépett, ha nincsenek is Puskásaink vagy Hidegkutijaink, a magyar válogatott szépen lassan megérkezett Európa élmezőnyébe. És az útnak még közel sincs vége.

A legendás magyar sportriporternek csak a mikrofon előtt volt humora

Kiss Márton Balázs

„All right, Mr. Wright!” – mondta a mikrofonba a legendás sportriporter, Szepesi György, az Aranycsapat 12. játékosa, amikor Puskás Ferenc egy leheletfinom visszahúzós csellel elküldte sós perecért a büfébe az ellenfél csapatkapitányát, Billy Wrightot. Ez a szállóige első hallásra beleégett az agyamba, és a mai napig sokszor emlegetem, egyfajta motivációs mondattá vált számomra, olyankor veszem elő, amikor meg kell oldani valamilyen feladatot.

Szepesi György később azt nyilatkozta, hogy az „All right, Mr. Wright!”-ot sem találta ki előre. „Imádom a humort, de nekem nincsen humorom. Kivéve, ha a mikrofon előtt álltam. Ott teljesen átalakultam. Transzba estem” – fogalmazott a Búcsú a mikrofontól című könyvében.

A tűzfal ereje, az Aranycsapat elérhetetlensége

Klicasz Szpirosz Szotirisz

Nem egyszerű visszagondolni az első és legmeghatározóbb személyes élményre a 6:3-mal kapcsolatban, mivel egyszerre akár négy-öt emléket is fel tudnék idézni, amikor először találkoztam az évszázad mérkőzésével. Személyes emlékem ugyan sem nekem, sem a szüleimnek nincsen, de az nagyon megragadt bennem, mikor a Madách térhez közeli parkoló egyik tűzfalán egy hatalmas rajz szúrta ki a szememet, amely egy korabeli sportújság címlapját ábrázolta, és az évszázad mérkőzését hirdette. Utána a FourFourTwo magazinban olvastam többet az Aranycsapatról, az angol–magyarról, a 6:3-ról. Később pedig arra is rájöttem, hogy a magazin neve egyben utalást jelentett arra a taktikai felállásra, amely formációval Sebes Gusztáv szövetségi kapitány csapata azon a bizonyos délutánon forradalmasította a futballt.

Puskás Ferencék teljesítménye azóta is elérhetetlenként, utolérhetetlenként, elképzelhetetlenként lebeg a szemem előtt, amelyhez hasonlót, szinte biztos vagyok benne, hogy nem fogok átélni életemben.

Mert Aranycsapatból csak egy volt.

Mesehősből valóság

Krasz Emil

Sportos vénájú, focival alaposan megfertőzött gyerekként az Aranycsapat legendájáról már sokszor hallottam, olvastam azt megelőzően, hogy 1981. június elején a zamárdi nyaralás alatt a pancsolás helyett beültem a SZOT-üdülő étkezőjébe, hogy kizárólag felnőttek társaságában a tévén keresztül nézzem meg a Budapest–Vidék-öregfiúkmérkőzést (3–3) a magyar–angol világbajnoki selejtezőmeccs (1–3) előtt. Nos, ritka kivétel, de tényleg a felvezetés volt aznap a fő attrakció, amit leginkább Puskás Ferenc hazatérése generált. Öcsi bácsi nem okozott csalódást, tökéletesen hozta azt a szerepet, amit a róla szóló mesék alapján elképzeltem: a lelátó megőrült érte, amitől ő egyszerre érzékenyült el, és éltette ez a fajta rajongás. A bemutatásnál nagyon vagány és csibészes mosolyt is elengedett, a meccsen tapadt hozzá a labda – miként mindenki máshoz a mezőnyben –, játékintelligenciája az öregfiúktempó és „gálabruszt” mellett még tökéletesebben átjött. Csapata mindhárom gólját ő szerezte, az a csukafejese pedig bármilyen korosztály számára megsüvegelendő volt.

A 6:3-at is bármikor képes vagyok visszanézni, és mindig szórakoztatónak tartom a magyarok teljesen más felfogású, korukat messze megelőző futballját, ahogyan az angolok hajszolják vagy éppen megpróbálják átjátszani őket, legtöbbször reménytelenül. Személyes kedvencem az elbukott berni vb-döntő után méltatlanul leírt Zakariás József, aki olyan tökéletes szűrő volt, hogy ma nagyon hosszú, topligás klubokkal erősen megspékelt sor állna érte.

Természetesen, mint minden magyarnak, aki a határt valaha átlépte, és kommunikált külföldön helyi emberekkel, nekem is van a nagyvilágból olyan sztorim, hogy rögtön beazonosítottak „Puszkasszal”. Egyiptomban, sivatagi kolostorba tett kirándulásról stoppal hazatérve, egy kisteherautó platóján „jött” velem szembe ez az abszurd valóság, amikor bőven tinédzser helyi útitársam dobta be azonnal aduászként a nevet, és kapcsolta hozzá a futballt. A párbeszéd aztán ezen a ponton meg is akadt a további párhuzamokról, mert a két helyi nagy csapaton (al-Ahli és Zamalek) kívül többet nem ismert, így hiába erőlködtem, hogy jelenleg is dolgozik magyar edző az országban (Bicskei Bertalan, el-Maszri), mindez teljesen ismeretlen volt számára. A magyar szakember még csak hagyján, de még az egyiptomi csapat is. „Puszkaszt” viszont ismerte – mert őt mindenki ismeri náluk, mondta.

Sportújságírói munkásságom hajnalán volt alkalommal személyesen is találkozni néhány játékossal a legendás csapatból, így Puskás Ferenccel is második otthonában, a kispesti pályán vagy a válogatott csapatvezetőjeként a Vasas-stadionban, de ez már egy másik történet...

A végén meg...

F. Tóth Benedek

Falon a naptár, 1986. június 2., érettségi, utolsó év együtt, négy évig mindent együtt. Televízió bekapcs, labdarúgás, világbajnokság, Mexikó. Úgy hisszük, felnőttünk már, meccs a szovjetek ellen. Sör? Mindenki. Megyek. Hűtő tele. Visszaérek. Ötödik perc. Síri csönd. Már kettőt rúgtak. Mi egyet se. Kupak pattan, sör szisszen. Hozd a pálinkát! A 24. percben már azt isszuk pohárból.

Azóta, ha összejövünk, Hobo dalát kicsit másként énekeljük a londoni 6:3-ról, a Voga–Turnovszky után szabadon. Négy–kettő a félidőben, a végén meg hat–null. Az érettségi régen pipa, a barátság örök. Minden történelem.

(Borítókép: A bevezetés. Getty Images/Allsport Hulton)