Élőhalottak, telihold, vámpírfogak, csillapíthatatlan vérszomj és a napsütés szisztematikus kerülése – ezek azok, amiket mindenki tud a vámpírokról, akiknek a legendája már az ókori görögöknél is megjelent. A vámpírtörténetek magyarázata azonban sokkal inkább a korabeli orvostudomány felkészületlenségében keresendő.

Tíz évvel ezelőtt különleges textilipari bemutatót rendeztek New Yorkban, a természettudományi múzeumban: az amerikai közönség először láthatott olyan ruhadarabot, ami teljes egészében pókselyemből készült.

A 2009. szeptember 23-án közszemlére tett kendő Nephila pókok fonalából készült. Az arany hálószövőként is emlegetett pókok a keresztesfélék családjába tartoznak, és tucatnyi fajtájuk is él szerte a világban, elsősorban Ázsiában, Afrikában és Ausztráliában. A viszonylag nagy testű ízeltlábúak leginkább erdőkben, fás bokros területeken élnek, és hatalmas hálóikkal rovarokra vadásznak. És mint nevükből is kiderül: a pókfonál, amiből a szép szabályos rovarcsapdát szövik, az év bizonyos szakában élénksárga, aranyló színben pompázik.

Parkolni lehet kultúremberhez méltóan, tankönyvbe illően, ahogy azt az autóvezető tanfolyamon tanultuk; lehet tahó módon, egyszerre két mozgáskorlátozottaknak fenntartott helyet foglalva, középkategóriás német autónkkal a hipermarket bejáratánál; vagy a közértnél kirakott vészvillogóval, a villamos elé pont egy centivel belógva; és lehet úgy, ahogy csak keveseknek adatik meg a világon: a valaha épült legnagyobb hadihajók fedélzetén.

Sokunkban él a sztereotipikus kép az Egyesült Államok haditengerészetének zászlóshajóiról, a repülőgép-hordozókról: hatalmas úszó szigetvárosok, amiken több ezer matróz szolgál, a fedélzeten vadászbombázók nyüzsögnek, amiknek katapult segít a levegőbe emelkedni a képtelenül rövid felszállófedélzetről, és fékezőkábelek segítenek megállni a képtelenül rövid landolósávon. Ha nincs mozgósítás, gyakorlat, akkor méltóságteljesen szelik a habokat, a harci repülőgépek fölhajtott szárnyakkal sorakoznak a fedélzeten, miközben mögöttük a Nap lassan lebukik a Csendes-óceán vöröslő horizontja mögé.

17

Galéria: A világ legmenőbb parkolóhelyei: az amerikai haditengerészet repülőgép-hordozóiFotó: Ph2 Kevin Prange / U.S. Navy

És van egy ritkán látott, egyáltalán nem mindennapi, de annál banálisabb oldala az USA legmasszívabb tengeri csapásmérő egységeinek: ha úgy adódik, képesek autóparkolóvá alakulni. Mindebből elég keveset lát az átlagember, de ha célirányosan keresgélünk, és belemerülünk az amerikai haditengerészet különféle archívumaiba, akkor meglepő és kissé vicces fotókra bukkanhatunk, amiken a vadászbombázók helyét civil gépkocsik foglalják el százával, mintha Amerika Chevrolet-kkel és Fordokkal akarna épp egy ellenséges flottát térdre kényszeríteni.

Legközelebb, mikor meglát egy drónt, jusson eszébe Marilyn Monroe, illetve mikor meglátja Marilyn Monroe-t, emlékezzen arra, hogy ő nem egy egyszerű stílusikon és celebritás volt, hanem aktívan részt vett a modern drónok kifejlesztésében.

A szennyezett levegő tisztítása már a 18-19. században megmozgatta a feltalálók fantáziáját, amikor az ipari mennyiségben bányászott szén lehetővé tette a gőzgépek, a vasút és a fűtött lakások elterjedését, és ezzel egy időben füstbe és koromba borult a vidék. Az első személyes szűrőeszközök azonban nem a környezetvédelemre fókuszáltak, hanem a bányászok és tűzoltók munkáját segítették.

A következő nagy előrelépés a második világháborúban történt, amikor az Egyesült Államok belevágott az atombomba kifejlesztését célzó Manhattan tervbe. Az USA Atomenergiai Bizottsága és az amerikai hadsereg vegyvédelmi alakulata, az Army Chemical Corps közös erővel kifejlesztette a ma már mindenki által ismert HEPA-t, vagyis a nagy hatékonyságú részecskeszűrőt.

Jó, ha mindenki megjegyzi, hogy sose kössön bele egy gurkába. A Gurkha-hadtest egy olyan egység a brit hadseregen belül, amelyben Nepál hegyi falvaiból toborzott férfiak szolgálnak. Az első világháborúban minden fontosabb csatánál ott voltak, és nagyjából 2000 kitüntetést kaptak a bátorságukért.

1798 nyarának végén súlyos sárgaláz-járvány tombolt Philadelphiában. Az Egyesült Államok akkori második legnépesebb városa (New York mögött) nagyjából 40 ezer lakosú volt, ehhez képest a betegség a feljegyzések szerint 1300 áldozatot szedett, és ezrek menekültek el a városból a járvány elől. És ha ez nem lett volna elég a káoszhoz, szeptember elsején, vasárnap hajnalban itt zajlott le Amerika történetének első bankrablása.

A rövid válasz a kérdésre, hogy nehezen, ezt bizonyítja az is, hogy összesen egyszer történt ilyen a történelemben, mégpedig 1795-ben a texeli csatában. Ez sem egy előre megtervezett és tökéletesen kivitelezett haditechnikai bravúrnak, inkább a körülményeknek, és a szokatlanul hideg holland télnek volt köszönhető.

Scharlette Holdman neves védőügyvéd, aki arra specializálódott, hogy a halálraítélt fogvatartottaknak segítsen. Több nagyon komoly ügyet vitt végig, és több elítéltnek is segített, mégis van egy olyan esete, ami 1985 óta folyamatosan szóba kerül, mikor a karrierjéről mesél, ez pedig az, amikor megpróbált egy csirkét beidéztetni a bíróságra.

1908 februárjában jelent meg a New York Timesban egy történet a csaló kutyáról, amit mindenki hősnek gondolt, miközben kifejezetten önös érdekek vezérelték.

Az Anophthalmus hitleri egy ártalmatlan kis bogár, amely csakis Szlovénia nyirkos barlangjaiban honos. Minthogy soha nem jut fel a napfényre, nincs is szüksége látásra - vak szegény (erre utal genusneve is). A nálánál is kisebb barlangi állatokkal táplálkozik. Senkit sem zavar, senkinek sem szúrna szemet, és legfőképpen egyetlen ember sem vadászna rá, ha nem az lenne a neve, ami. A "hitleri" fajnév ugyanis nem véletlen egybeesés, az állatot valóban a Führerről nevezték el.

Anophthalmus hitleri. Tényleg hasonlít

Fotó: Wikipedia

Emiatt aztán a náci vezér jelenkori hívei nagy becsben tartják a Anophthalmus hitlerit. No, nem védelmezik, hogy fennmaradása biztosított maradjon, inkább vadásznak rá, hogy gombostűre tűzzék, és szobájuk díszévé váljon. Ezáltal éppen az ő gyűjtőszenvedélyük taszította a rovart a kihalás szélére.

Az LSD a hatvanas években nemcsak a civilek, de a hadsereg fantáziáját is megmozgatta. A második világháború után a világ hadügyminisztériumai – érthető módon – humánusabbá akarták tenni a jövő csatatereit. Így tett a brit védelmi minisztérium is: elkezdték bedrogozni a katonáikat, hogy megnézzék rajtuk, milyen tudatmódosítóval lehet kiütni az ellenséget egyetlen puskalövés nélkül.

A belga Antwerpen és a holland Eindhoven közt nagyjából félúton találunk két furcsa várost, amelyek, ha úgy vesszük, egy kilométerre vannak a belga-holland határtól, de úgy is értelmezhetjük a dolgot, hogy Baarle-Nassau és Baarle-Hertog maga a határ, beékelődve Hollandia területébe.

A majonéz és a mogyoróvaj nem feltétlenül passzol egymáshoz, legalábbis az Egyesült Államok néhány lelkes fogyasztóján kívül nem valószínű, hogy máshol kitörő lelkesedéssel fogadnák, ha ilyen szendvicset kellene enni. De sokáig nem is az evése tartotta lázban igazán az embereket, a hatvanas években ugyanis elterjedt, hogy az amerikai fiatalok intravénásan öntik magukba, mert kiválóan szuperál drogként.

Miután még a legfelsőbb törvényhozási szervek is foglalkoztak az üggyel, a média is felkapta a sztorit, és már egy olyan gyerek sem menekülhetett a rosszalló tekintetek elől, aki mogyoróvajat kért a bevásárlás alatt. De vajon hány olyan tinédzser volt, aki valóban képes lett volna majonézes mogyoróvajat fecskendezni az ereibe, és egyáltalán hogyan terjedt el, hogy be lehet tépni ettől a koktéltól?

Ha egy férfinek elkezd folyni az orra, és hőemelkedése lesz, vége mindennek, lekapcsolják az egész rendszert, napokig nem bír kikelni az ágyból, szó sem lehet arról, hogy bemenjen dolgozni; ha valamiért (mondjuk sörért) kiteszi a lábát, mire felér a lépcsőn, úgy néz ki, mint aki megjárta a Don-kanyart. Amikor ugyanez történik egy nővel, akkor legfeljebb annyit lehet észrevenni rajta, hogy néha kifújja az orrát, ezt leszámítva azonban ugyanúgy képes elvégezni (általában panaszkodás nélkül) a napi teendőit, mintha mi sem történt volna. Ismerős? 

A kalózmesék és hollywoodi filmek tipikus kalózainak alapvetően három különös ismertetőjegyük van: az egyik a faláb, a másik a vállukon trónoló papagáj, a harmadik pedig a szemfedő, lehetőleg halálfejjel díszítve. A legtöbben biztosra veszik, hogy utóbbit az indokolja, hogy a rendszeresen csatába vagy verekedésbe keveredő simlis kalózok egészen egyszerűen ilyen gyakran elvesztették az egyik szemüket, vagy legalábbis ezt a látszatot akarták kelteni, hogy nagyon keménynek és félelmetesnek tűnjenek. Az igazság azonban nem ennyire egyszerű.

A bölcsességfoggal bizonyára sok olvasónknak gyűlt már meg a baja, akinek meg még nem, könnyen lehet, hogy majd meg fog. De mi értelme egy (illetve négy) olyan fognak, ami többet árt, mint amennyi haszna van?

Kezdjük azzal, hogy melyik és milyen fogakról is van szó. A fogsorunk különböző típusú, ezért más-más feladatra alkalmas fogakból áll: a harapásra specializált metszőfogakból, a tépést biztosító szemfogakból, a darabolásra hivatott kisőrlőkből és a legnagyobb rágómunkát végző nagyőrlőkből. Az alsó és a felső fogsorban is található hátul két-két pár nagyőrlő. A bölcsességfogak tekinthetők a harmadik szett nagyőrlőnek, így nemcsak időben, hanem elhelyezkedésüket tekintve is ezek a legutolsók a sorban.

Ami nekünk, magyaroknak a gulyás, az oroszoknak a borscs leves, az amerikaiaknak a hamburger, és a japánoknak a szusi, az Thaiföldön a pad thai – a nemzeti konyha ékköve, amit minden turistának ki kell próbálni, a néplélek évszázados kifejeződése. Kivéve, hogy ugyan a világ összes thai éttermében alap fogás és tuti bestseller, valójában egyáltalán nem olyan tradicionális, mint gondolnánk, a történelme alig 80 évre nyúlik vissza, és nem azért lett népszerű, mert a thai nép jókedvében ette volna minden nap.

A pad thai valójában rém egyszerű kaja: fog az ember egy wokot, felforrósítja az olajat benne, összesüt némi rizstésztát zöldségekkel és hússal, megküldi ízlés szerint csípős szósszal, és kész is van. Vagy nézzük meg ugyanezt a kora 2010-es évek méltán elfeledett youtuber sztárja, a Vegan Black Metal Chef verziójában:

Ilyen jellegű, tésztás-zöldséges-húsos ételek persze elég régóta léteztek Délkelet-Ázsiában, de azért nem voltak szupernépszerűek, és semmiképpen nem tartották őket nemzeti ételnek egy országban sem. Egészen 1938-ig, amikor egy  Plaek Phibunsongkhram  (a nyugati sajtóban egyszerűen csak Phibun) nevű tábornok került az ország miniszterelnöki székébe. Nem volt éppen egyszerű helyzetben: az ország ugyan az egyetlen volt a térségben, amit sosem gyarmatosítottak az európai nagyhatalmak, csupa brit és francia gyarmat vette körül, plusz fenyegető árnyékként Japán, ami már bele is fogott a maga kelet-ázsiai hódításába 1937-ben, a Kína elleni invázióval.

1933 az egykori Szovjetunió történelmének talán legsötétebb éve volt (pedig elég erős a mezőny ebben a versenyben). Összetalálkozott az erőltetett iparosítás, a valóságtól elrugaszkodott első Ötéves Terv, a mezőgazdaság szétverése, a kulákság kikiáltása a nép ellenségének és egy csúnya aszály – az eredmény a gabonatermés szinte teljes lenullázódása volt, ami egyenesen vezetett az éhínséghez. Az ukrán Holodomor, a kazah éhínség (az etnikum közel 40 százaléka egyszerűen éhen halt), és az egész Szovjetuniót érintő éhezés becslések szerint 7-10 millió áldozattal járt. Sztálinnak tennie kellett valamit, ha nem akarta, hogy az egész birodalom összeomoljon. Tett is, bevetette a csodafegyvert:

Minden nagyobb sportesemény során előkerülnek a szélkakasszurkolók, akik valahogy mindig az esélyesebb csapatnak drukkolnak. Hiába tűnik úgy, hogy ők vannak többségben, a tudomány jelenlegi állása szerint a legtöbb ember két számára kevésbé fontos vagy ismeretlen csapat közül inkább a kevésbé esélyesnek szurkol.

Amióta az ember városokban él, időről időre farkasszemet kénytelen nézni az őselemek legpusztítóbbjával, a tűzzel. Az otthonokat nemcsak kellemes meleggel megtölteni, de porig égetni is képes tűz mindig is a sűrűn beépített, sok ember által lakott településeken volt a legfenyegetőbb veszélyforrás, ennek az emberi történelem rengeteg emberéletet követelő tüzes katasztrófái a megmondhatói.

A mindent és mindenkit elhamvasztó városi tűzvészek közül az egyik legnagyobb több mint 360 évvel ezelőtt következett be Japánban. Az 1657-es Nagy Meireki Tűz, avagy a furisode-tűzvész a japán főváros, Edo kétharmadát porig égette, és legalább harminc-, más becslések szerint csaknem száz-, sőt, akár kétszázezer emberéletet követelt, ezzel a mai Tokió elődjének legsúlyosabb katasztrófái közt tartják számon a történészek.

Ma Münster Németország egyik legeszményibben unalmas kisvárosa, pompás egyetemmel, bringásbarát belvárossal és pénzben bővelkedő városi tanáccsal. Alig hinné az ember, hogy történelmének volt egy minden emberi mérték szerint is bestiális brutalitású szakasza. Erre emlékeztetnek a város főterén álló Szent Lambert templom tornyában lógó, ember nagyságú ketrecek. A kalitkák 500 évvel ezelőtt a münsteri felkelés (vagy inkább ostrom) idején elfogott és megkínzott anabaptista vezetőknek készültek. Testüket a templomtoronyba felhúzva tették közszemlére, teljes 50 éven keresztül.

Az anabaptistákat sokszor hasonlítják manapság az Iszlám Államhoz, minthogy vallási fanatikusok voltak, és teokratikus államot vezettek be, ahol erre lehetőségük nyílt. Az ellenvéleményeket pedig meglehetősen rosszul tűrték, így a kínzásokból, tömeges kivégzésekből ők is kivették a részüket. Bár a ketrecek fél évezrede ott csüngenek a templomtoronyban, egyre erősödnek a hangok, amelyek eltávolítanák őket.

1452-ben egy magyar (más források szerint székely, esetleg dák) ágyúöntő, Orbán XI. Konstantin bizánci császár elé járult, és felajánlotta fegyverkészítői szolgálatait. A császár ennek nagyon megörült, mert megtetszett neki ez az akkoriban még újnak számító, bámulatos technológia, és szívesen beszerzett volna néhányat Konstantinápoly (a mai Isztambul) falára. Fel is fogadta Orbánt, de nem tudott neki elég pénzt felajánlani, és a nyersanyag, ami Orbán rendelkezésére állt, szintén alacsony minőségű volt, így az ágyúkészítő felkerekedett, és savoyai fordulattal az oszmánoknál keresett új állást.

1803 novemberében egyre több ember újságolta London Hammersmith nevű városrészében, hogy szellem járja az utcákat. Néhányan azt mondták, hogy a szellem meg is támadta őket, és többen tudni is vélték, hogy egy korábban öngyilkosságot elkövetett férfi fehér ruhába bújt lelkéről van szó.

Akik látták a szellemet, különböző leírásokat adtak róla. Volt, aki  klasszikus   fehér ruhás szellemként írta le, mások borjúbőrbe öltözött férfiról beszéltek, de mivel az angliai ősz tud csípősen hideg lenni, főleg ha fúj a szél is, senkinek a hitét nem rendítette meg, hogy esetleg egy kabátot vett magára a kísértet. Néhányan szarvakat és nagy üvegszemeket is láttak rajta.

Az igazi elefántpuszi sokkal finomabb annál, mint amikor az ember a combfeszítő szabóizmába kap egy térdest, inkább a csókolózásnak felel meg a legnagyobb szárazföldi állatoknál. A funkciója is hasonló: kötődési gesztus, a potenciális pár hormonjainak megízlelése. Csőröznek a papagájok is, a csimpánzok és a bonobók a nyelves csókot kedvelik (meg bármit, aminek akármilyen köze van a szexhez). A csókolózás mindez alapján erősen biológiai meghatározottságúnak tűnhet. A helyzet azonban bonyolultabb.

A rumjairól híres, mára multinacionális konglomerátummá terebélyesedett Bacardi első száz éve összeforrt Kuba történetével. Vezetőinek egymást követő nemzedékei folyamatosan Kuba függetlenségéért és az éppen aktuális elnyomó hatalom ellenében küzdöttek. Még Castro kommunistáit is segítették, amíg ellenzékben voltak.

Amikor aztán győzött a forradalom, és elkezdték államosítani a nagyvállalatokat, a viszony kissé megromlott a Bacardi és a kommunisták között. Olyannyira, hogy a tulajdonos még egy kiszuperált második világháborús bombázót is beszerzett, hogy azzal indítson bombatámadást egy kubai olajfinomító ellen, ami reményei szerint kirobbantotta volna az ellenforradalmat.

(Odin) emberei páncél nélkül rohantak csatába, és őrültek voltak, mint a kutyák, vagy farkasok, pajzsukat harapdálták, és erősek voltak, mint a medvék vagy bikák. Egy csapással vágtak le embereket, de őket se tűz, se kard nem sebezte. Ezt Berserkergangnak hívják.

– írta az őrjöngő viking harcosokról, a berzerkerekről a 13. századi költő és történész, Snorri Sturluson az Ynglinga Sagaban (az idézet Samuel Laing 1844-es fordításából való).

Amerikában 2017-ben a palackozott vizek forgalma az iparág történetében először megelőzte a szénsavas üdítőkét: előbbiből fejenként évi 147,6 litert vásároltak, utóbbiból mindössze 145,7-et. Az adat mára elérte az évi 159 litert, és az előrejelzések szerint pár éven belül átlépi a mágikus 50 gallonos határt (189 liter). Fura amerikai divathóbort, gondolhatnánk, de az Atlanti-óceán innenső felén is hasonlóak a számok, sőt: az olaszok és a németek évi 188, illetve 175 literrel még az amerikaiakat is megelőzik (a magyar átlag 126 liter).

Ez elég durva, főleg ha belegondolunk, hogy a palackozott vizek gyakorlatilag nagyon-nagyon kevésben különböznek a sima csapvíztől. Leginkább az árukban, ami több ezerszeres is lehet, és persze abban, hogy a műanyag palackok, amiben eladják őket, súlyos környezetvédelmi problémát jelentenek. (Hogy pontosan miben különbözik a palackozott ásványvíz a csapvíztől, arról itt írtunk bővebben.)

Persze nem mindig volt ez így: az 1970-es években az amerikai átlagfogyasztás mindössze évi 5-6 liter volt. Ez növekedett bő negyven év alatt a harmincszorosára. Pénzre lefordítva: az amerikaiak tavaly 18,5 milliárd dollárt (5434 milliárd forint) adtak ki palackozott vizekre - amit egyébként kvázi ingyen is megkaphattak volna a csapból.

I.e. 415-ben az athéniak flottát indítottak Szirakúzába, hogy kiszorítsák onnan a spártaiak szövetségeseit. Tizenhat éve dúlt a peloponnészoszi háború, az athéni morálra ráfért volna egy nagy győzelem. Nem sokkal a flotta indulása előtt egy éjszaka alatt valakik megrongálták Athén összes hermáját (egyes források szerint egy darab maradt épségben). Mi a 21. században már nem tudjuk értékelni, mit is jelentettek ezek a szerény méretű pénisszel megáldott mellszobrok az athéniaknak, de sokak szerint e szörnyű tett miatt zárult kudarccal az egész szicíliai expedíció.

Ugyan a teljes esélyegyenlőségtől még távol vagyunk, az elmúlt évszázadokban sokat javult a vakok helyzete a társadalomban. A világ hatalmas köszönettel tartozik Louis Braille-nek (aki maga is vak volt, egy gyerekkori balesetben vesztette el a látását), aki 15 évesen fejlesztette ki az írásmódot, ami a mai napig szinte változatlan formában segíti rengeteg ember életét.

Fotó: picture alliance / Getty Images Hungary

Az írni és olvasni tudás rendkívül fontos szerepet tölt be a társadalmunkban. A tudásunk jelentős részét olvasva sajátítjuk el, és ez a 19. századig elég nehéz volt a vakok és gyengénlátók számára. Braille a párizsi Vak Fiatalok Nemzeti Intézetében kezdte meg tanulmányait, ahol akkoriban az úgynevezett Haüy-módszert használták az írott szöveg megjelenítésére, ami abból állt, hogy a latin betűs írást dombornyomással emelték ki, nagyjából úgy, ahogy ma a domboronyomott bankkártyákon a kártyaszámot. Ez egy látó ember számára logikus megoldásnak tűnhet, de a gyakorlatban nem olyan könnyű a betűk íveit kivenni tapintással, ráadásul a könyvek drágák és nagyon sérülékenyek voltak. Az iskola indulásakor mindössze három ilyen könyve volt az egész intézetnek.